Évtizedek óta nem volt annyira felfokozott állapotban a magyar politika, mint a 2026-s országgyűlési választások előtt. Napról napra újabb csontvázak hullanak ki a szekrényekből, a mélyállam egyre pőrébben áll előttünk. De nem csak a közszolgák hátrálnak ki a hatalom mögül. Hét éve stagnál a gazdaság, az elszegényedés következtében egyre többen fordulnak nyíltan a kormány ellen. A társadalom érezhetően megmozdult, tömegek kezdtek alulról szerveződve politizálni az ellenzék oldalán. És ami igazán látványos: a tőke vagy átállt vagy menekül. Így néz ki egy hatalom összeomlása.

Az elmúlt 16 év egy pontban sűrűsödik össze. A kormány utolsó erejével mindent bevet. Brüsszel, háború, illiberális internacionálé, propaganda, feketekampányok, titkosszolgálati akciók, kisebb-nagyobb léptékű választási csalás. Az ellenzék, habár új, sokkal kevésbé kétbalkezes formáció vezeti, szintén a saját eddigi lényegét teljesíti ki. Csúcsra járatott antiorbánizmus, minden gondolatot és elköteleződést felülíró üres győzni akarás, hamis kelet-nyugat dilemma, a különvélemény elhallgattatása. Mindkét oldal önmaga legtisztább változatává vált.

Mi köze mindehhez a baloldalnak? A nem soknál is kevesebb, semmi. Jó esély van rá, hogy a leendő országgyűlés 3 jobboldali pártból (Fidesz, Tisza, Mi Hazánk) fog állni. Esetleg kettőből. Már megint nincs kire szavazni.

Ha az elmúlt 16 év felett a 16. mond ítéletet, akkor a baloldal közhatalomra törekvő frakciója könnyűnek találtatott: a végére végleg felszámolta magát. Szétszakadt, kilépett, megszűnt – eljelentéktelenedett, mielőtt még egyáltalán jelentős lett volna.

Miközben mozgásba lendült a két éve még tetszhalott magyar társadalom, és eddig apolitikus emberek tömegei kezdtek cselekedni, a politikával évtizedek óta foglalkozó baloldali közösségek távol maradtak a kampánytól.

Szükségképpen, mert azok a keretek, melyek most adottak, eleve kizárják a baloldali gondolat jelentős részét. Amit nem, a felszíni, de persze önmagukban fontos elemeket az áldozatvédelemtől az újraelosztás különböző formáiig, mint látjuk, egy jobboldali erő is képes képviselni – talán be is vált valamit ezirányú ígéretei közül. Ha a képviseleti politika eleve ellentétes a baloldali gondolattal, akkor a magyarországi felfokozott viszonyok, melyek azt sugállják, hogy minden a választásokon, sőt a két nagy tömb közötti választáson dől el, a végsőkig élezik ezt az ellentétet. A NER-vezetés egyszerű leváltása, új menedzsment és új főnök választása, visszatérés a „normalitásba” (hova?) hamis felszabadulást kínál, nem több, mint politikai portéka. Az Orbán-rendszer szörnyű, megdöntése helyes. De ha csak arra van lehetőségünk, hogy most valaki más kezébe adjuk a sorsunk, még mindig nem tartunk ott, hogy a saját kezünkbe tudnánk venni. Pedig a baloldal történeti célja ez, minden helyzetben.

A politika a baloldal számára, számunkra, nem a világrendszerbe ágyazott, ezer módon determinált pillanatnyi államhatalom menedzseléséről szól (ez a polgári politika keretrendszere), hanem egy másik világ kitalálásáról és megvalósításáról, az ember képessé tételéről, hatalmának növeléséről. Egy alternatív társadalom megteremtéséről, átmenetileg a mostanin belül, hogy aztán majd felül is kerekedhessék rajta. Amikor a pártpolitikai baloldal erős volt, akkor mindig ennek az alternatív másiknak a parlamentarista meghosszabbítása volt csupán. A legfőbb példa erre a munkásmozgalom. Ez a végtag elsorvad, a polgári politika rögvalóságához asszisztál csupán, ha nincs ami táplálja, ha erejét nem a polgári politikán kívülről nyeri. Azonban most alig van kívül valami.

Azért nincs, mert az egyébként is igencsak ellehetetlenített társadalmi alkotóerőnk maradékát hamis projektek szipolyozzák ki. Nem csupán arról van szó, hogy alkotóerőnk jelentős részét a munkahelyeink többsége kizsákmányolja, és nem csupán arról, hogy a maradékot pedig lefoglalja a végeláthatatlan fogyasztás. Ezek adottságok, a fennálló, globális gazdasági-társadalmi rend sajátosságai. Hanem arról is, hogy ami erőnk mindezeken felül marad, és a világ megváltoztatására fordítanánk, azt csupán valaki más öncélú politikai projektjébe tehetjük. Több tízezer, ha nem százezer magyar ember nem azért lett Tisza aktivista, hogy Magyar Péter sikeres legyen. Hanem mert szeretnének – szeretnénk – egy jobb világban élni, és ehhez most reálisnak tűnő utat sokak szemében egyedül ő kínál.

Magyar Péter, legyenek bármilyen tiszták is szándékai, szélhámos, mint minden mozgalom nélküli politikus.

Amit valójában szeretnénk, ezen a módon, amit ő képvisel, nem érhető el. Csakhogy más mód éppen nem adott. Nincs polgári politikán kívüli politika. Nincs (munkás)mozgalom. Nincs alternatíva.

Mit tegyünk tehát április 12-én?

E kérdésre, úgy hiszem, két, számomra egyenértékűnek tűnő választ lehetséges adni. Az egyiket eszmeinek, a másikat taktikainak nevezem.

Az eszmei hozzáállás a Tiszától való távolmaradást látja egyedül járható útnak. Nem megadni magunkat a világ hamisságainak, nem dönteni rossz (Fidesz) és a feltehetően kisebbik rossz (Tisza) között. Ez esetben a célunk hosszú távú és idealisztikus. Nem árulom el az eszméim a jelenben, nem állok olyan erő mögé, amelyben valójában nem hiszek, nem járulok hozzá valamihez, ami potenciálisan rossz vagy még rosszabb. Ennek az értelme nem az, hogy esetleg jól érezzük magunkat tőle, hanem az, hogy felvértezzük magunkat a jövőbeli valóban jó döntésre. Tesszük mindezt azért, mert tisztában vagyunk vele, hogy minden cselekedetünk hatással van ránk, szubjektumunk nem áll másból, mint amit teszünk, és így amit teszünk, meghatározza azt, akik vagyunk. Nem cselekszünk olyasmit, ami félő hogy olyanná formál, amilyenek nem szeretnénk lenni. De nem egyszerűen magunkat akarjuk így a helyes úton tartani, ugyanis mindez nem csak egyéni szinten, hanem társadalmi szinten történik: társadalmunkat alakítja – zülleszti – ha folyamatosan olyasmira törekszik, amely alulmúlja egy kívánatos társadalom törekvéseit.

Az eszmei hozzáállás két elképzelhető cselekvést jelöl ki most. Az egyik értelemszerűen a nem szavazás. Akár azért, mert nincs kire őszintén szavazni, akár azért, mert eleve a választásokon való részvételt magát hamis politikai cselekedetnek tartjuk. Ez nem jelent apolitikusságot, sőt, bizonyos értelemben ez politikaibb tett, mint a kisebbik rosszra való szavazás, főleg ha nem egyénként, hanem valamely közösségként vagy egy közösség nevében döntünk a távolmaradás mellett.

A másik, kevésbé egyértelmű eszmei indíttatású cselekvés a MKKP-re való szavazás, ha és amennyiben őket valóban jó választásnak tartjuk (és nem tartjuk eleve hamisnak a szavazást magát). Nyilvánvalóan az MKKP nem fogja megnyerni ezt a választást, sőt, jó esély van rá, hogy be se jutnak a parlamentbe. Ilyen szempontból a rájuk adott voksunk csakis eszmei elköteleződésünk kifejeződése lehet. Az MKKP nem egy baloldali párt, ám, miként erről jelen sorok szerzője meg van győződve, a lényegét tekintve (tehát nem a kampányígéretek kínálati szintjén, hanem a párt karakterében) rendelkezik elég baloldalias elemmel ahhoz, hogy megfontoljuk valódi támogatásuk. Elsősorban a helyi ügyekbe való közvetlen állampolgári bevonódás megszervezésére, a lokális közösségszervezői munkájukra gondolok, amely nem is feltétlen a párt vezetésének, hanem aktivista (passzivista) hálózatuk szabadságfokának eredménye. E hálózatnak pedig a párt jelenleg – felemás, kritizálható, de kétségkívül létező és idehaza jelenleg egyedülálló – intézményesített keretet ad.

A taktikai hozzáállás azt a szempontot tartja mérvadónak, hogy mi biztosít nagyobb mozgásteret annak a politikai munkának, amely közösségi, társadalmi célból történik, azaz az intézményes politikai lábbal jelenleg nem rendelkező baloldali mozgalom érdeke mi.

Ez a hozzáállás rejt veszélyt magában, hisz lehetővé teszi, hogy a mozgalom érdekében akár eszméinkkel ellentétes módon cselekedjünk. Mégis, érvelhetünk amellett, hogy mozgalom, közösség nélkül eszme sincs eleve, és így valamennyire rugalmasnak kell maradnunk cselekedeteinkben, ha a mozgalom alapvető fennmaradása a tét.

Mivel szükségképpen a Fidesz vagy a Tisza alakíthat kormányt hamarosan, azt kell végiggondolnunk, hogy melyik párt országában van nagyobb esély a túlélésünkre, gyarapodásunkra. Itt az egyik választást ismerjük, igen nagy pontossággal tudhatjuk, hogy mi következne a Fidesz győzelme esetén: folytatódni, ha nem erősödni fog a mi közösségeinket is érintő egzisztenciális ellehetetlenítés. Bezáratják helyeinket, elhallgattatják hangadóinkat, elüldöznek bennünket országunkból. A Tisza ezzel szemben zsákbamacska. Nem tudjuk, mi fog történni velünk, ha a Tisza nyeri ezt a választást. A bizonytalan jövő vékony szalmaszál, de a valamilyen mértékű pusztulással szembeszegezve okot ad arra, hogy a Tiszára szavazzunk.

Bárhogy is döntünk, április 13-án is felkel a nap. És ha a néhány bekezdéssel korábbi érvelés nem győzött meg milliókat arról, hogy ne szavazzon, vagy a Kutyapártra szavazzon, a szavazás eredménye legitim lesz, és a jelenlegi tudásunk szerint vagy a Fidesz vagy a Tisza nyeri azt meg. Amennyiben, és ez tűnik valószínűnek, a Tisza nyer, új politikai helyzetben fogjuk találni magunk. Nagyon sok változat és azok ellentéte is elképzelhető, megkímélem az olvasót attól, hogy a választási zaj tetőfokán ez ügyben spekuláljak. Egyvalami biztos: lesz dolgunk.