A politikában – meg az életben általában is – gyakran találjuk szembe magunkat a  „kisebbik rossz” problémájával: mikor úgy tűnik, meg kell hoznunk egy döntést, amelyet rossznak tartunk ugyan, ám ez az egyetlen lehetséges módja annak, hogy elkerüljünk egy még nagyobb rosszat. Tipikus példa az olyan választás, mikor az egyetlen esélyes ellenzéki pártot rossznak tartjuk – semmi bizalmunk nincs abban, hogy az ország sorsának megfelelően viselnék gondját –, de ez az egyetlen esélye, hogy leváltsuk a regnáló zsarnoki erőket.

Magyarországon 2010 óta minden választás ilyen volt.

A mostani is ilyen lesz. Legalábbis szerintem. Ha a Tisza győz, ha a Fideszt leváltják, az jó. Ha másért nem, legalább azért a pszichológiai felszabadulásért, amellyel a másfél évtizedes NER-uralom megtörése járna: az érdemi politikai cselekvés, egy negyedik köztársaság újra elgondolhatóvá válhatna sokak számára, tér nyílhatna új politikai kísérleteknek, a politikai képzelet kitágításának. Ez mind fontos.

Ugyanakkor, ha a Tisza hatalomra jut – és különösen a sokak által áhított Tisza-kétharmad esetén –, úgy gondolom, komoly esély van rá, hogy az ország ismét egy jobboldali erősember uradalmává válik, akinek demokratikus elköteleződései felől joggal lehetnek kétségeink. Még ha egy Tisza-kormány stratégiai okokból ideig-óráig kénytelen is legalább látszatintézkedéseket tenni a fennálló rend legégbekiáltóbb bűneinek jóvátételére, nehéz látni, hogy mi ösztönözné a Tiszát és Magyar Pétert arra, hogy ne engedjen a félperifériás autokráciát kitermelő strukturális nyomásoknak, na meg saját hatalmi érdekeinek, és végső soron ne pusztán a NER javított változatát, hozza létre, az emberarcú orbánizmust, amelyben immár ő van a centrális erőtér középpontjában.

Mindezzel nem muszáj egyetérteni. Itt most nem belpolitikai elemzést akarok csinálni, nem Magyar Péter jellemrajza érdekel, sem az, hogy miként értékeljük a Tisza programját. Az érdekel, hogy azok, akik hozzám hasonlóan úgy látják, a kisebbik rossz problémájával állnak szemben, hogyan gondolkodjanak az előttük álló döntésről. Sokan talán a következőt gondolják: „Lehet nem szeretni a Tiszát meg Magyar Pétert, de ez a kisebbik rossz. És ilyen helyzetekben mindig a kisebbik rosszat kell választani.” De igaz-e ez? Tényleg kötelező mindig a kisebbik rosszat választani? Ez végső soron egy filozófiai kérdés – vagy az is – amelyről érdemes ebből a szempontból is elmerengeni.

A „kisebbik rossz” retorikája

A „kisebbik rosszra” való hivatkozás persze gyakran puszta retorika, a manipuláció eszköze. Ha azt mondom, az általam preferált döntés – mondjuk ellenzéki párt – a kisebbik rossz, ezzel egyrészt engedményt teszek a vitapartnernek, elismerem aggályait, helyt adok kritikájának, azt mondom „persze, igazad van, nem földre szállt angyal ez az ellenzéki politikus sem”, ám egyúttal le is fegyverzem őt: „bár minden ellenvetésed helytálló, sajnos még mindig ez a kisebbik rossz – mondhatsz akármit, hacsak nem mutatod meg, hogy az én opcióm pont ugyanolyan rossz vagy rosszabb mint az alternatíva, akkor muszáj lesz velem szavaznod.”

Ez az érvelés, retorika persze csak akkor működik, ha valóban mindig kötelező a kisebbik rosszat választani. Már csak ezért sem érdektelen végiggondolni ezt a filozófiai kérdést.

De persze a kisebbik rossz retorikája gyakran félrevezető. Olykor az, ami kisebbik rossznak látszik valójában ugyanolyan vagy nagyobb rossznak bizonyul. Egy politikus például bármikor megszegheti a szavát – attól még, hogy kampányígéretei szerint jobb lesz mint a regnáló nagyobb rossz, még nem biztos, hogy ezeket az ígéreteket be is tartja. Az is lehet, hogy a politikus, bár nem tervezi, idővel nagyobb rosszá válik mint az, amit leváltani hivatott. Nem gondolom például – bár ki tudja –, hogy a Fidesz és Orbán Viktor már 2010-ben is azt tervezte-e, hogy ennyire rossz lesz, hogy ilyen mértékben lerombolja a jogállamiság, a társadalmi igazságosság, a méltóságteli emberi élet minden feltételét Magyarországon – ez inkább idővel alakult így.

Van olyan is, hogy ami rövid távon a kisebbik rossz, az hosszú távon a nagyobb rossznak bizonyul, például mert elrekeszti egy nagyobb jó létrejöttének lehetőségét. Tegyük fel például, hogy három párt van: Rossz, Rosszabb és Jó. A legjobb az lenne, ha Jó győzne, de sajnos ez a leggyengébb párt. Csak úgy lehet megakadályozni, hogy a legrosszabb párt — Rosszabb — kerüljön hatalomra, ha mindig a kellően erős Rosszra szavazunk.

Ez azonban azzal jár, hogy Jó soha nem erősödik meg kellőképpen, nem szerez szavazókat, sem támogatókat – ha soha senki nem szavaz Jóra, az embereknek nem lesz okuk azt hinni, hogy Jó komolyan vehető, kormányzóképes erő. Így aztán hosszú távon Jót soha nem választják meg. A kisebbik rossz retorikája bebetonozza Rossz hatalmát és kizárja Jó megválasztásának lehetőségét. Ez összességében rosszabb, mintha egy-két ciklusra Rosszabbat választanák meg, de ezalatt Jó kellőképpen megerősödne és végül győzne.

Persze a politikában mindig minden bizonytalan, az ilyesfajta kalkulációk szinte mindig lehetetlenek, az embernek hiányos információk és kiszámíthatatlan folyamatok közepette kell döntést hoznia. Így aztán nem csoda, hogy azokra az adatokra támaszkodik, amelyekkel kapcsolatban több-kevesebb bizonyossággal rendelkezik. Az, hogy Rossz a kisebb rossz, bizonyos – az, hogy ha most hagyjuk Rosszabbat nyerni, akkor a Jó megerősödik, bizonytalan.

Sőt, ugye, a mai helyzetünkben Magyarországon – ha engem kérdeztek – Jó egyszerűen nem létezik. Egy olyan politikai erőnek, amely hitelesen képviseli az ország érdekeit, a társadalmi igazságosság ügyét, amelyről lenne bármi okunk elhinni, hogy kormányázását sem a politikai zsarnokság, sem az államhatalom oligarchikus foglyul ejtése jegyében folytatná, hanem a nép érdekeit szolgálná – egy ilyen politikai erőnek tehát még létre kellene jönnie. És hát sajnos könnyen meglehet, hogy egy ilyen politikai erő létrejöttének csak akkor van esélye, ha Rosszabbat – a Fideszt mármint – leváltják.

Emellett az ilyen hosszútávú megfontolások ellen is erős ellenvetéseket lehet felhozni. Az emberek nem a hosszú távban élnek. Még ha Rosszabb megválasztása hosszú távú előnyökkel járna is – Jó megerősödésével például —, rövid távon az embereknek akkor is viselniük kell Rosszabb zsarnokságának, oligarchikus kizsákmányolásának, a társadalmi igazságosság megsemmisítésének terheit. Jogos az a kérdés, hogy elvárható-e az emberektől, hogy viseljék ezeket a terheket Jó megerősödésének kétes reménye érdekében – vagy inkább olyan Rosszat kell választanunk, amely legalábbis enyhíti ezeket a terheket.

Kötelező-e a kisebb rosszat választani?

Első ránézésre úgy tűnhet, mindig kötelező a kisebbik rosszat választani. Elvégre a kisebbik rossz – bár rossz – mégis a lehető legjobb döntés. Miféle okunk lehetne tehát arra, hogy ne a kisebb rosszat válasszuk? Hogy például tartózkodjunk a következő választáson, kockáztatva azt, hogy megint a Fidesz nyer?

Egyrészt számít az, hogy mennyivel kisebb az a kisebb rossz. Ha a kisebb és a nagyobb rossz közötti különbség, bár valós, mégis elenyésző, akkor nem nyilvánvaló, hogy kötelező a kisebb rosszat választani. Ha például Magyar Péter azt ígérné, hogy mindent pontosan ugyanúgy fog folytatni, ahogy a Fidesz és Orbán Viktor, azt az egyet kivéve, hogy lefestik a padokat az összes közterületen, akkor Magyar ajánlata egy kicsivel jobb lenne a Orbánénál. A különbség azonban elenyésző: senki nem gondolná – néhány szélsőséges utilitaristától eltekintve –, hogy ez az apró különbség kötelezővé tenné a Tisza megválasztását. Ekkora különbség nem oszt, nem szoroz. Joggal gondolhatjuk ugyanakkor, hogy a Tisza és a Fidesz – a két rossz – közti különbség nem elenyésző, hanem jelentős. Így aztán ez a megfontolás itt nem jön be a képbe.

Más esetekben a kisebb rossz választása egy olyan súlyos rossz elkövetését jelenti, amelyet alkalmasint nem lehet kötelességünk megcselekedni. Bizonyos tettek – gondolhatnánk – abszolút, vagy közel abszolút erkölcsi tilalom alá esnek. Képzeljük el mondjuk, hogy egy nagyobb népirtást csak egy kisebb népirtás árán lehetne elkerülni. Lehetne talán amellett érvelni, hogy a népirtás minden körülmények közt megengedhetetlen, ezért ilyenkor sem szabad – de legalábbis biztos nem kötelező – a kisebb rosszat választani. De megint csak joggal gondolhatjuk, hogy ez a megfontolás az itt vizsgált esetben nem érvényes: a Tiszára szavazni – azt gondolom – nem jó, de nem is ér fel egy népirtással. Ebben az esetben tehát kötelező a kisebb rosszat választani?

Érdekes módon a huszadik századi erkölcsfilozófiában többé-kevésbé az volt az általános álláspont, hogy mikor ilyen esetekkel szembesülünk – hogy tehát egy kisebb és nagyobb rossz közt kell választanunk, ahol a különbség jelentős, ám ez a választás nem von maga után súlyos jogsérelmet vagy más egyéb (közel) abszolút erkölcsi tilalom alá eső dolgot –, akkor a kisebbik rossz választása megengedhető ugyan, de nem kötelező.

Ennek ismert példája a híres Villamos-probléma:

Egy elszabadult villamos száguld a síneken. Ha így folytatja útját, halálra fogja gázolni a síneken gyanútlanul sétáló öt járókelőt. Te éppen egy váltókar mellett állsz. Ha meghúzod a kart, a villamos elkanyarodik egy másik sínre. Ha azonban így teszel, akkor a villamos a másik sínen dolgozó munkást fogja halálra gázolni. Hogy döntesz?

Az általános vélekedés a filozófusok között nagyrészt az volt, hogy a Villamos-problémában meg szabad húzni a váltókart még akkor is, ha ez a munkás halálával jár – fontosabb megmenteni az öt járókelőt, mint megkímélni az egy darab munkást (a probléma osztályvetületeitől most tekintsünk el) –, de nem kötelező.

Helen Frowe filozófus – a stockholmi egyetem professzora – egy 2018-as tanulmányában azonban amellett érvel, hogy ebben a helyzetben nem csak megengedhető, de kötelező is meghúzni a kart: kötelességünk a kisebb rosszat választani. Frowe szerint ez azért van, mert általában véve kötelességünk megelőzni, hogy másokat kár érjen, ha ezt megtehetjük anélkül, hogy nekünk magunknak túlságos terheket kellene vállalnunk.

Ha például valaki fuldoklik a tóban, én pedig jó úszó vagyok, különösebb nehézség nélkül kimenthetem, akkor nem csak ki szabad mentenem, de ki is kell mentenem. A „könnyű mentés” ilyen esetei nem opcionálisak, hanem kötelességet rónak ránk. Frowe szerint a Villamos-probléma is ilyen: különösebb nehézség nélkül megelőzhetem az öt járókelő halálát – persze az egy munkás halála árán, de hát ez egy ilyen tragikus helyzet, két rossz közül kell választani –, ha pedig ezt megtehetem – és mind elfogadjuk, hogy a kisebbik rossz választása megengedhető – akkor meg is kell tennem.

Épp így – gondolhatnánk Frowe gondolatmenetét követve –, különösebb nehézség nélkül elmehetek és szavazhatok a Tiszára. Ez számomra semmi esetre sem jelent túlságos terhet. Ha így teszek, akkor ezzel hozzájárulok ahhoz, hogy csökkentsem a honfitársaimat érő mindazon károkat, amelyeket a Fidesz további uralma miatt el kellene szenvedniük. Ha tehát elfogadtuk, hogy a Tiszára szabad szavazni – hogy ez nem jár súlyos, elfogadhatatlan erkölcsi vagy egyéb károkkal –, akkor muszáj is így tennünk. Kötelességünk a kisebb rosszat választani.

Frowe érvével nem ért mindenki egyet (lásd például itt és itt), és én sem vagyok egészen biztos benne, hogy gondolkodjam róla. Központi belátása mégis érvényesnek tűnik a számomra: a „kisebbik rossz” esetei gyakorta egyenértékűek egy „könnyű mentés” esetivel. A „könnyű mentés” eseteiben pedig a mentés kötelező, nem opcionális. Ez alapján – úgy tűnik – filozófiai bizonyítást nyert a tétel, miszerint kötelező a Tiszára szavazni. És mégis, ezzel a konklúzióval valahogy nem tudok teljesen egyetérteni. Hadd próbáljak meg kifejteni egy lehetséges érvet ellene.

Honpolgári méltóság és a kisebbik rossz

A kisebbik rossz problémáját az teszi tragikussá, hogy az emberre egyszerre két kötelesség is hárul, amelyeket nem tud egyidejűleg teljesíteni. Állampolgárként, választópolgárként honpolgári kötelességem, hogy hozzájáruljak a zsarnokság felszámolásához, a társadalmi igazságtalanságok enyhítéséhez – a megszüntetésükről most álmodni is nehéz –, a demokrácia visszaállításához. Ehhez a Fidesz legyőzése kell.

Másrészt azonban az is állampolgári kötelességem, hogy megóvjam polgártársaimat az új zsarnokság veszélyétől,

hogy ne mozdítsak elő új, más társadalmi igazságtalanságokat, hogy politikai cselekvőképességemet, a rám ruházott kevéske politikai hatalmat, amellyel egy választásos félautokráciában még élhetek, ne használjam fel egy olyan ember és egy olyan politikai erő támogatására, felhatalmazására, amelyek újra csak elnyomó és igazságtalan viszonyokat – meglehet: valamivel kevésbé elnyomó, kevésbé igazságtalan, de továbbra is elnyomó és igazságtalan viszonyokat – teremtenének. Másként: kötelességem az is, hogy ne váljak új zsarnokság és új igazságtalanság ügynökévé.

Ha igaz az, hogy a Tisza a kisebbik rossz – és ezt most az érvelés kedvéért fogadjuk el –, akkor ez a két kötelesség egyszerre nem teljesíthető. A Fidesz leváltásához az kell, hogy kitegyem honfitársaimat egy új zsarnokság és új igazságtalanságok veszélyeinek. Választanom kell tehát, hogy melyik kötelességet teljesítem. Mondhatom azt, hogy leszavazok a Tiszára, és ezzel vállalom, hogy akármit is tesz Magyar Péter, ezt az én felhatalmazásommal is teszi –

ha lebontja a NER-t, ez részben az én érdemem is, de ha új zsarnokságot épít a helyére, ez az én lelkemen is fog száradni.

Vagy tartózkodhatok is: mondhatom azt, hogy ha ez az a választás, amely előttem áll, akkor megtagadom, hogy akár a Fidesz akár a Tisza politikai projektjének részesévé váljak. Legalább az én kezemen ne száradjon, bármi is az, amire a Tisza és Magyar Péter készül – akár új, javított NER, akár valami más.

Lehet amellett érvelni, hogy a Fidesz legyőzése a fontosabb kötelesség: ez az előfeltétele minden jónak, ami az országgal történhet. A haza érdeke a NER leváltása. Az, hogy én ne váljak zsarnoki, igazságtalan politikai projektek részesévé, csakis nekem áll érdekemben. Az én vágyam, hogy erkölcsileg tiszta maradjak, áll szemben honfitársaim materiális érdekével, hogy a NER véget érjen. Ebben a versenyben az én erkölcsi tisztaságom nem sokat nyom a latba – ezt félre kell tennem, be kell piszkolnom a kezem, különben a nyakunkon marad az Orbán.

Ezzel bizonyos mértékig egyetértek. Ha az az egyetlen megfontolás, amely a kisebbik rosszal szemben áll pusztán egyetlen egyén erkölcsi tisztasága, akkor én is azt gondolom, hogy ez nem elégséges érv. Ha nem tudjuk összes kötelességünket egyszerre teljesíteni, a fontosabbakra kell fókuszálnunk: a fontos pedig a NER leváltása. Ha ennek az az ára, hogy bizonyos kötelességeinket megszegjük, ám legyen.

Csakhogy ez az érvelés nem csupán egyetlen egyéntől követeli, hogy szegje meg honpolgári kötelességét és váljon a potenciális zsarnokság és igazságtalanság ügynökévé, hanem egy egész nemzettől. Ha igaz az, hogy egy ilyen helyzetben kötelességünk a kisebbik rosszat választani, ez egyúttal azt is jelenti, hogy minden választópolgárnak, a magyar nép egészének kötelessége előmozdítani a Tisza hatalomra kerülését.

Ebből azonban az is következne, hogy egy jogfosztott, zsarnokság alatt sínylődő népnek kötelessége egy új erősember, egy új potenciális zsarnok kiszolgálójává válni, hatalomra segíteni őt, ha ez az új úr a fennálló zsarnokság minimális feljavítását ígéri. Emlékezzünk Rossz, Rosszabb és Jó példájára. Ha igaz az, hogy ilyen helyzetekben mindig kötelességünk a kisebb rosszat választani, ez azt is jelenti, hogy az újabb és újabb Rosszak a végtelenségig kisajátíthatják a politikai hatalmat anélkül, hogy valóban a nép érdekeit szolgálnák. Mindaddig, amíg megmaradnak kisebbik rossznak, a népnek kötelessége lenne kiszolgálni őket.

Ez azonban abszurdnak tűnik a számomra.

Összeférhetetlennek tűnik a nép és a nép tagjainak méltóságával az, hogy akármilyen jöttment politikus megkövetelhesse a nép hűségét és támogatását pusztán azon az alapon, hogy ő valamennyivel kevésbé alávaló, mint a regnáló zsarnok.

Nem lehet az, hogy mindannyiunk honpolgári kötelessége fejet hajtani bármilyen gazember vagy politikai kalandor előtt, aki megunva az épp regnáló zsarnok alatti második – vagy századik – helyet, úgy dönt, hogy azzal próbálja magához ragadni az egyeduralmat, hogy a legmélyebb elnyomás helyett egy éppen elviselhető elnyomást ígér.

Ha beigazolódik az aggodalmam, és Magyar Péterből tényleg Orbán 2.0 lesz, és majd felbukkan egy új Magyar Péter, akkor neki is ugyanúgy be kell majd feküdnünk? Ennyi a mi honpolgári létezésünk, ezt jelenti állampolgárnak lenni Magyarországon, itt a világrendszer félperifériáján? Úgy érzem, van ebben valami, ami a nép – és így a nép tagjainak – méltóságával alapvetően összeférhetetlen. Ha egy állampolgárnak van még bármiféle igénye a méltóságra, arra, hogy ne rabszolga és alattvaló legyen, hogy ne meghunyászkodjon a hatalmasok minden kénye-kedve előtt, akkor legalább annyit szabad kell, hogy legyen mondania, hogy ő ilyen aljas játszmákban nem vesz részt.

Ha ez a következmény valóban abszurd, akkor nem lehet igaz az, hogy ilyen helyzetekben kötelező a kisebb rosszat választani. QED.

De pontosan miért nem? Úgy érzem, itt még további magyarázatra van szükség.

Ha leszavazok a Tiszára, ezzel segítem a NER felszámolását, ami jó; egyúttal talán előmozdítok más rosszakat is, amelyeket egy esetleges Tisza-győzelem magával hozhat, de ez a kisebbik rossz. Közben azonban mást is teszek azzal, hogy a Tiszára szavazok. Ha a fentiekben igazam van, akkor ebben az esetben honpolgári méltóságommal ellentétesen is cselekszem: úgy cselekszem, mintha tartoznék Magyar Péternek a szavazatommal, a felhatalmazásommal és támogatásommal pusztán azért, mert ő valamivel kevésbé rossz, mint Orbán Viktor.

Ez nem csak az én „erkölcsi tisztaságomnak” rossz, de a magyar nép egészének is – ezzel hozzájárulok ahhoz, hogy ez a nép ne egy önrendelkező, demokratikus közösség legyen, hanem az épp leginkább hatalomra éhes erősemberek szervilis kiszolgálója. Nem csak az én egyéni méltóságomat és integritásomat ásom ezzel alá, de a nép integritását it — ahogy Shmuel Nili politikafilozófus nevezi.

De van ez olyan rossz mint az, ha megmaradna a NER? Nem az van, hogy még ezzel együtt is a Tisza megválasztása a kisebbik rossz? Nehéz megmondani. A nép integritásának, méltóságának lerombolása máshogy rossz – és talán nem teljesen egyértelmű, hogy e más rossz pontosan hogyan viszonyul a NER megmaradásához – kisebb vagy nagyobb rossz-e.

Ráadásul ez a rossz nem egyedül számít, hanem azzal a rosszal együtt, amelyet a Tisza megválasztása önmagában jelent. Röviden: ha a Fidesz nyer, nyakunkon marad a NER, ami rossz. Ha a Tisza nyer, lesz egy rossz – kevésbé rossz, de rossz – kormányunk, plusz mint nép veszítünk méltóságunkból és integritásunkból is. Biztos, hogy e két rossz együtt kisebb annál, mint ha maradna a NER? Lehet. De nem vagyok benne biztos, hogy e kettő közötti különbség teljesen világosan a Tisza javára dönti el a mérleget. Számomra úgy tűnik, hogy a tartózkodás továbbra is megengedhető opció marad.^[1]

---

2010 volt az első választás, amelyen részt vehettem. Azóta minden választáskor a kisebbik rosszat kellett választanom, tűzön-vízen át, a Jobbikkal való kiegyezéseken, a Márki-Zay dicstelen epizódján át mindig és folyvást. Meg is tettem. Azon gondolkodom, meddig mocskoljam még be a kezem? Hányszor hatalmazzak még fel érdemtelen politikusokat, hogy tovább rontsák az ország sorsát, vagy üljenek tétlenül saját hatalmukat és vagyonukat növelgetve? Meddig kell még részt vennem, részt vennünk ebben a megalázó munkában? Nem tudom. A következő választáskor – azt hiszem – , le fogok szavazni a Tiszára. De ha valaki azt mondja, neki – köszöni szépen – elég volt ennyi a kisebbik rosszból, ő ebben nem szeretne tovább részt venni – nem mondom, hogy elítélem majd ezért.