Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nemzeti értelmiség Jankovicson innen és túl

„Marxot fejre kell állítani. Addig nem jönnek rendbe a dolgok, amíg nem látjuk be, hogy a Kultúra nem felépítménye a Gazdaságnak, hanem az alapja.”

Május végén elhunyt Jankovics Marcell animációs filmrendező, grafikus, író, akitől a fenti idézet is származik.

Jankovics 19 évesen került a Pannónia Filmstúdió elődjéhez, aminek később, 1996-tól 2007-ig igazgatója is lett. 1998 és 2002 közt a Nemzeti Kulturális Alap elnöke, 2003-tól a Fidesz Kulturális Tagozatának elnökségi tagja is volt. 2010-től egy évig ismét az NKA-t vezette, utána a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagja, majd tiszteletbeli elnöke lett. Négy egész estés filmje (János vitéz, Fehérlófia, Ének a csodaszarvasról, Az ember targédiája) mellett a 100 részes Magyar népmesék egyik fő alkotója, és sok más sorozat társalkotója, rövidfilmjei is díjnyertesek (a Sisyphus és a Küzdők különösen).

Túlzás nélkül kijelenthető, hogy a ma élő magyarok számára Jankovics popkultúrát és nemzeti hagyományokat ötvöző munkássága és stílusa a közös vizuális nyelv, alapműveltség és kollektív emlékezet része.

Végtelenül széles műveltsége és termékeny írói munkássága asztrológia, folklór, kereszténység, különböző kultúrák jelképei, (nép)mesék és mitologikus történetek felé is fordult az idők során.

Az elmúlt harminc évben az általa betöltött pozíciókon és kultúrpolitikai kérdéseket tárgyaló írásain keresztül nagy hatással volt a magyar kultúra intézményeire is, így minket most Jankovics Marcell, a közszereplő érdekel. Már csak azért is, mert más irányból és meggyőződésből, de gyakran olyan következtetésekre jutott, amelyek baloldaliak tollából is megállnák a helyüket. Jankovics példáján keresztül az értelmiség, és különösen a kormánypárti értelmiség szerepválsága mutatkozik meg.

A kultúra (nemzeti) alap

Jankovics Marcell hosszútávú nemzeti kulturális stratégiájáról 1998-ban azt mondta, hogy „figyelembe veszi, hogy a kulturális politika nem lehet a politika játékszere, nem lehet a négyévenkénti választások ütközőpontja”. Az is kellemes meglepetés, hogy „a nemzeti kultúra, keresztény kultúra, magyar kultúra és a kultúra felvetésem szerinti genetikus jellege sem azt jelenti, hogy egy nép vagy nemzet kultúrája genetikusan különbözne más nép vagy nemzet kultúrájától. Én az emberiség kultúrájáról írok”. Jankovics holisztikusan, tágan értelmezte a kultúrát, és kritikusa volt a rendszerváltást követő neoliberalizmusnak-globalizmusnak is, szerinte tragikus volt „a közösségi tudat felszámolásának útján az egyén érdekeinek előtérbe helyezése, vagyis egyfajta határ nélküli individualizmus erőltetése”.

Utolsó interjújában is visszatért a témához:

„Már [a rendszerváltás előtt] is úgy gondoltam, hogy az ideológiai rabság után a pénz rabsága következik. Minden azon fog múlni, hogy mit szeret és mit nem szeret az, akit élet-halál urává tettek a pénzosztásban.”

Arra azonban mintha nem reflektálna, hogy ő maga sem kívülálló volt, hanem vezető szerepet töltött be a „pénzosztásban”. Szintén meglepő, hogy 2008-as kulturális stratégiájában a legfontosabbnak e négy terület harmóniáját tartja: a test (egészség), a lélek (erkölcs), a szellem (műveltség) és a környezet. Ezt az elképzelést csupán kudarcként lehet értékelni 2021-ből visszanézve – így elsőre érthetetlennek tűnik, hogy Jankovics számára mégis miért vált egyre szerethetőbbé a hozzájárulásával is formált Magyarország.

Hasonlóképp, az általa támogatott rendszer a legkevésbé sem állná ki Jankovics 2019-es „államalkotó erényeinek” próbáját sem: önmérséklet, igazságosság, bölcsesség és erő… (Rendben, rendben, az „erő” megléte vitathatatlan.) Bárcsak többször, többektől és hangosabban hallhattuk volna ezeket az elveket.

A nyugdíjazott értelmiségi szerep

Nyilvánvalóan a kormányoldal sem mindenben egységes, és vannak belső viták, de az ellenvéleményeket néhány kivételtől eltekintve (mint a „kultúrkampf” nevű belső pozícióharc) inkább nem teszik közszemlére. Így nem tudhatjuk meg azt sem, hogy az elvek adott esetekben hogyan oldódnak föl a gyakorlatban. Ez a stratégia így a nyilvánosság és a politikai kultúra minőségének rovására történt, és hozzájárult a szekértábor-logika és a pártállami rendszer megszilárdulásához. A Partizán legfrissebb életútinterjúi közt például három egészen különböző ember, Révész Máriusz, Blaskó Péter és G. Fodor Gábor is olyan elvek és szakmai vélemények mellett tesznek hitet, amiket nyomokban sem érvényesít az a rendszer, amit támogatnak.

Ilyen szereplők miért nem képviselik markánsan az elveiket, akár az aktuális hatalommal szemben is – különösen, ha olyan művészi életút vagy tudományos tevékenység birtokában vannak, hogy az integritáshoz ragaszkodás nem veszélyeztetné az egzisztenciájukat? Persze az egyéni életutak és döntések különböznek, de tendenciákat fel lehet ismerni.

Ugyanis ezek a disszonanciák és következetlenségek nem csupán generációs problémák, és nem is csak a most regnáló jobboldal befolyásos tagjait jellemzik. Természetesen nem is annyira érthetetlenek ezek a folyamatok, ha emlékeztetjük magunkat a mindenkori értelmiség egyik legégetőbb válságára, az osztályvakságra.

Ez egy „tartós beállítódás,” – ahogy Éber Márk Áron írja könyvében, A cseppben (20. o.) – „amely meglehetős következetességgel elhárítja magától, hogy a társadalmi világ folyamatait az anyagi és a szellemi létfeltételek újratermelésének valóságos logikája felől értelmezze. Ehelyett inkább arra hajlik, hogy sajátos – értelmiségi léthelyzetéből fakadó – szempontjai szerint rendezze és értékelje tapasztalatait.” Az értelmiség tehát saját tekintélyét, és nem a tömegeket képviseli, lángoszlopa inkább elefántcsonttorony (vagy vámpírkastély, ha tetszik), szerepéből kényelmesen kifelejti azt a részt, hogy „a néppel tűzön-vízen át.”

Így a magyar közbeszédben az értelmiség véleménye már szinte jelentéktelen, és legfeljebb kísértetként – például intézmények vezetőjeként, vagy ha „ellenzéki”, petíciók aláírójaként – létezik. Ennek ellenére Bagi Zsolt szerint mégis szükség lehet egy másféle értelmiségre. Ahogy írja,

„továbbra sincs senki más, aki új politikai képzeletet tudna alkotni, mint az értelmiség”.

Nem régi, osztályvak, „pökhendi és kioktató” formájában – és természetesen nem is pártkatonaként –, hanem úttörőként:

„soha nem volt még akkora szükség más képzeletre, más ideákra, a hagyomány más értelmezésére, az ismert újramegismerésére, az ismeretlen feltérképezésére, mint ma”.

Legalábbis amellett, hogy a tömegek mihamarabbi emancipációját –  például kritikai pedagógiával vagy részvételi művészetekkel – segítik.

Jankovics Marcell animációs életműve méltán képezi magját a nemzeti kultúrának, ebben nincs is vita. Azonban most nem csak róla van szó: a konzervatív értelmiség egészére nézve szomorú mementó az elmúlt 11 év politikájának aktív támogatása, az elvek feláldozása a pártfegyelem oltárán. Persze nehéz lenne vitatkozni azzal az MSZP-s polgármesterrel, aki azt mondta, hogy „olyan kár, hogy nem a mi oldalunkon áll, pedig milyen rendes ember!” Hiszen lenne kivel tartalmasan vitázni, például Marx fejre állításáról is, ha a jobboldaliak körében a Jankovics által vallott elvek határoznák meg a színvonalat. Nyugodjon békében.

Köszönöm a cikk megírásában nyújtott segítséget Ungvári Sárának, Vas Virágnak és Vida Kamillának.

Címlapkép: MTI/Balogh Zoltán