Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Szalai Erzsébet: A kizsákmányolás annál is nagyobb – Éber Márk Áron könyvéről

A nyár elején jelent meg Éber Márk Áron A csepp. A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete (Napvilág Kiadó, Társadalomelméleti Műhely) című nagyszerű új könyve, mely szinte rögtön nagy visszhangot váltott ki, és azóta is élénk érdeklődés övezi. Jelen írásomban többrétegű és összetett véleményem kifejtésére teszek kísérletet a gondolatilag igen gazdag műről – összefüggésben azonban eme sokrétűséggel, annak minden vonulatát itt és most nem fogom tudni érinteni.

Éber Márk Áron fő tétele, hogy a magyar társadalom egy felfelé és lefelé széthúzódó csepp formáját ölti a világkapitalizmus tengerében, mely belső szerkezetét tekintve egy zárt osztálytársadalmat alkot. A csepp formájának és belső szerkezetének alakításában nem a belső viszonyok, hanem a külső, globális politikai, gazdasági és kulturális tényezők, hatások játsszák a döntő szerepet.

A csepp alakja a kapitalista világrendszer neoliberális fordulattal kezdődő korszakának kezdete, majd különösen 2008-2010 óta megnyúlt, tükrözve a társadalom egyre erősödő polarizációját, a társadalmi különbségek növekedését . A felső, tűszerű részt a társadalom egyharmada foglalja el, a társadalom kétharmada viszont lefelé kiterebélyesedő részben található. Bár miként a jelen, úgy a jövő is nagymértékben a külső strukturális tényezők által meghatározott, a baloldal egy új nemzedékének intézményesített mozgalma révén – ha az artikulálni képes az alul lévők érdekeit – a csepp alakja megváltoztatható, a társadalmi különbségek és velük a kizsákmányolás mérsékelhető.

Termékeny innovációk

A szerző jelentős újítása, hogy a magyar társadalom osztályszerkezetét egyszerre értelmezi a tőke-munka viszonyban, és helyezi el a kapitalista világrendszer centrum-periféria viszonyában. Hat alapvető globális osztályhelyzet formálódik ebből: nyugati tőke, nyugati munka, keleti tőke, keleti munka, hazai tőke, hazai munka. Ezek viszonyrendszere alkotja a magyar társadalom globális osztályszerkezetét.

„Ennek a magyar társadalmon belül megmutatkozó szerkezetét összességében három alapvető viszony jellemzi. Egyrészt a tőke-munka-viszony, másrészt az uralkodó-alávetett-viszony, harmadrészt pedig a fent-lent-viszony. E három alapviszony összefonódása miatt megkülönböztetem egyfelől a felső-uralkodó tőkésosztályokat, másfelől pedig az alsó, alávetett munkásosztályokat.”

Itt és most megelőlegezem azt a tézisemet, hogy a magyar társadalom nem osztálytársadalom, sem globális, sem lokális metszetben. Miután azonban az Éber által leírt összefüggésrendszer és az abból származó dinamikák leírásának fő vonalával egyetértek, elsőként erről lesz szó.

A munkásosztály pozíciójának jellemzésére Éber Bourdieu nyomán bevezeti a névleges – „csak papíron létező” – és a valóságos osztály fogalmát. Marxszal szemben a szerző úgy véli, hogy a névleges osztályok nem feltétlenül jutnak el az osztálytudatra ébredéshez és a közös cselekvéshez, nincs tehát olyan szükségszerűség, hogy a munkásosztály a történelmi időben előre haladva öntudatra ébred, és fellázad a tőkével szemben. (Szerintem van erre tendencia, erről lásd többek között Újszocializmus – és a baloldal új helyzetben című, az Eszmélet folyóiratban nemrég megjelent írásomat).

Az öntudatra ébredés és közös cselekvés azonban eddig csak történelmileg kivételes pillanatokban, illetve meglehetősen rövid időre szabottan, ritka társadalmi konstellációk előállásának esetén következett be – eme pillanatokat, időszakokat követően többnyire elhalt.

A szerző gondolatmenete egy marxi tradíciót követő társadalomtudós részéről Magyarországon nagy bátorságra vall, tekintettel arra, hogy a hazai marxizálók domináns csoportja hajlik a marxi tanok dogmatikus követésre. A magyar munkásosztályt Éber névleges osztályként definiálja.

A könyv legjelentősebb nóvumának a köztes-közvetítő osztályok fogalmainak bevezetését tartom, mely a forgalomban lévő középosztály elméletek kritikájaként fogalmazódik meg.

A középosztály elméletek Éber szerint egyfelől elfedik a fennálló rendszer legalapvetőbb antagonizmusát, a tőke-munka viszonyt, másfelől ezzel összefüggésben azt az illúziót keltik, hogy a kapitalizmus perifériáján, félperifériáján kialakulhat széles és viszonylag autonóm társadalmi közép.

Éber a köztes-közvetítő osztályok fogalmainak bevezetését annak a jelenségnek az elméleti leírása céljából tartja szükségesnek, mely szerint az állam a tőke-munka viszonyon kívül létrehoz és fenntart a tőkeviszonyoknak közvetlenül alá nem rendelt társadalmi helyzeteket. Közvetítő osztályoknak azokat a társadalmi csoportokat nevezi, melyeket tulajdonosként, illetve foglalkoztatóként az állam „hoz létre”, abból a célból, hogy azok hozzájáruljanak az állampolgárok munkaerejének újratermeléséhez, megújításához (gyógyítják, ápolják, tanítják őket és gyermekeiket), fenntartják a közrendet, biztosítják a termelés zavartalanságát és igazgatják az állami és közügyeket.

A köztes osztályok (például menedzserek, szakértelmiség, szellemi foglalkozásúak) viszonylagos autonómiát, és viszonylag magas jövedelmeket élveznek, de munkájuk mégis bérmunka, mellyel a profitot gyarapítják. Mindazonáltal nem tekinthetőek munkásoknak, pontosabban helyzetük Erik Olin Wright nyomán ellentmondást hordoz. (Minderre még visszatérek).

Osztály – kizsákmányolás – munka

Éber az osztályhalál elméletek kritikájához kapcsolódóan fogalmazza meg határozott álláspontját: osztályok márpedig vannak! De mivel is bizonyítja ezt? Azzal, hogy vannak osztályhelyzetek. De miknek is van helyzetük? Az osztályoknak. De mik is az osztályok – és itt visszajutunk a kiindulóponthoz… Vagyis azt állítom, hogy a szerző bizonyítása tautologikus, ezért gyenge lábakon áll.

Számomra, a marxi tradícióhoz kapcsolódó társadalomkutatóként az osztályok létezése csak olyan társadalmi csoportok esetén tételezhető, amikor ezek a társadalmi csoportok harcban állnak egymással. A történelem osztályharcok története – állítják Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban, sőt, az osztályharc egyenesen a társadalmi fejlődés motorja. De vajon tényleg így van ez? Éberrel együtt magam is kétlem. Ő, mint azt láttuk, úgy oldja fel ezt a dilemmát, hogy megkülönbözteti egymástól a névleges és valóságos osztályokat.

Szerintem viszont az osztály fogalmát a marxi hagyománynak megfelelően mégis csak fenn kell tartani az egymással ténylegesen és artikuláltan harcban álló társadalmi csoportok definiálására.

Ébernek ezen a ponton gondosabban kellett volna viszonyulnia az e dilemma feloldására születő legfontosabb rivális elméletekhez, vagyis az elitelméletekhez: elsősorban C. Wright Mills, a maiak közül főként John Higley és Jan Pakulski munkáira gondolok itt – de gondolhatok a sajátjaimra is.

Ezek ugyanúgy az alullévők szemszögéből megfogalmazott kritikai elméletek, mint a marxi, de szerzőik jó részének az az elméleti és empirikus meglátása, hogy az uralkodó elitek hatalmi pozíciójának éppen az a legfontosabb forrása, hogy az alul lévő társadalom atomizált, csak kivételes és/vagy átmeneti helyzetekben képes megszerveződni, és szembe szállni a hatalmon lévőkkel.

Ezt a helyzetet magam – Marxhoz ezen a ponton most így kapcsolódva – úgy definiálom, hogy az atomizált és differenciált munkásság bizonyos társadalmi-hatalmi konstellációk előállása esetén, legalábbis egy időre, képes munkásosztállyá szervezni önmagát. (És – mint azt már jeleztem – az osztállyá szerveződésre hosszabb távon tartós tendencia is mutatkozik).

De mióta és miért atomizálódnak az alullévők, így a munkásság is?

Kicsit messzebbről kezdve: marxi értelemben csupán a politikai és gazdasági szféra éles szétválasztásán alapuló szabad versenyes kapitalizmus – vagy legalább is annak ideáltípusa – volt osztálytársadalom. Vagyis az a társadalmi viszonyrendszer, amelyben a tőke még nincs (vagy csak kevéssé) van felruházva politikai hatalommal, ezért eme tőkének gazdasági szerepéből – mint önmagában vett tulajdonságának forrásából – eredeztethető kizsákmányoló természete a munkásság által közvetlenül és naturálisan is felismerhető.

Ekkor, erre az időre szerveződik a munkásság osztállyá. Az e társadalmakban zajló éles osztályharcból születnek a kommunista és szociáldemokrata mozgalmak. A monopolkapitalizmus kialakulását követően, és különösen az intézményi befektetések nagymértékű elterjedésének, valamint a tömegtájékoztatás nagy erejű iparággá válásának – Habermas megfogalmazása szerint: a polgári nyilvánosság szerkezetváltozásának, pontosabban feudális udvarrá alakulásának – időszakától kezdődően azonban a tőke képes elrejtőzni az általa finanszírozott politikai pártok, kormányok és médiák, valamint más intézmények háta mögé.

Ennek pedig az a következménye, hogy a tőke és munka ellentétes viszonya, a kizsákmányolás ténye szinte észrevehetetlenné válik. Ezért a médiák hathatós közreműködésével – és azon keresztül többek között az identitáspolitika túlhajtásával – az atomjaira szakított társadalom mindenkori dühe a leginkább látható ellenpólusok, vagyis a mindenkori kormányok és a mögöttük álló hatalmon lévő pártok ellen irányul, velük szemben artikulálódik. Vagy manapság már a szupranacionális politikai és gazdasági intézmények ellen (is).

És mivel az osztályfogalom természetéből adódóan egyosztályos társadalmakat feltételezni logikai képtelenség, a felül lévők sem alkotnak osztályt, legfeljebb millsi értelemben vett uralkodó eliteket vagy pontosabban, inkább weberi értelemben vett rendeket.

Csak egyetérteni tudok Éber azon, marxi ihletésű tételével, hogy a kapitalizmus egyik legfontosabb sajátja a tőke és a munka közötti antagonisztikus ellentét. Ez abból fakad, hogy a tőkések rendelkeznek a munkások munkája felett, elsajátítva annak eredményét – ez a kizsákmányolás.

Ennél a résznél azonban ki kellett volna térni arra, hogy Marx modelljében nincs szó eltulajdonításról, lopásról és erőszakról: a munkás szabad akaratából adja el munkaerejét a tőkésnek. Ez azonban olyan áru, melynek birtokosa a munkaereje újratermeléséhez társadalmilag szükséges munkánál – értéknél – nagyobb mennyiségű munkát fejt ki, azaz nagyobb értéket hoz létre.

Ennek a többletmunkának a tőkések általi elsajátítása a profit forrása. Sietek hozzátenni: a ’70-es évektől datálható neoliberális fordulattól kezdődően a munkásság egyre nagyobb részének bére alakul úgy, hogy az nem fedezi munkaerejének újratermelési költségeit (lásd többek között Újkapitalizmus – és ami utána jöhet… című könyvem, 2006). Itt arról van szó, hogy a profitráta csökkenését a tőkések a kizsákmányolás növelésével ellensúlyozzák (ahogy az Marx egyik opciójában is szerepel).

De megoldható-e elméletileg az a szituáció, hogy az osztályok létét nem tételezem, ugyanakkor a kizsákmányolás létezését tényként kezelem? Ez úgy oldható fel, hogy azt állítom: miként a munkásság, úgy a kizsákmányolás is atomizálódik, és a kizsákmányolás mértéke többek között azért lehet egyre nagyobb, mert az egyes munkás nem élvezi, vagy csak egyre kevésbé sorstársai védelmét.

Ezt erősíti a hálózatosodás, a globális termelési láncok darabokra szakadása, mely azzal jár, hogy egy-egy termékhez, termékcsoporthoz kapcsolódóan a különböző érintett régiókban és termelőegységeknél egészen különböző kizsákmányolási ráták realizálódhatnak. (Ez azzal is összefügg, hogy a munkaerő újratermeléséhez társadalmilag szükséges munkamennyiség, és ezért a munkabér az egyes régiókban egészen különböző lehet).

A kizsákmányolásnak a marxinál szélesebb értelmezése Ébernél abból is eredhet, hogy a munka igen tág fogalmát használja: a munka „nem kizárólag bérmunkát (munkabérért cserébe elvégzett munkát, munkabérért eladott munkaidőt és munkaerőt jelent, hanem általános értéktermelő tevékenységként ennél jóval többet. Magába foglal minden, a bérmunka világán kívüli munkatevékenységet is: a termelő (produktív) és az újratermelő (reproduktív) munkát ugyanúgy, mint a formálist és informálist. E tág munkafogalom magába foglalja az árutermelés szféráján belül és azon kívül végzett munkatevékenységeket is, így része a munka(erő) újratermelése, a társadalmi reprodukció is”.

A reproduktív munka fogalmának alkotó alkalmazása igen fontos és hasznos, különösen az újkapitalizmusban, melyben a tőkés – mint előbb szó volt róla – a munkaerő újratermeléséhez szükséges munkának, munkabérként csak egy részét fizeti meg. A többi a háztartásokra hárul, vagy – és ez a gyakoribb – a munkaerőt nem termelik újra, ami „humán erőforrások” lassú vagy gyors pusztulásával jár.

Mindazonáltal úgy vélem, hogy Éber túl széles értemben használja a reproduktív munka fogalmát. Az ugyan igaz, hogy különösen az újkapitalizmusban a tőke-munka viszony, és vele a kizsákmányolás a társadalmi élet legintimebb szféráiba is behatol – de nem hatja azt át teljesen. Nem gondolom, hogy a legelemibb emberi tevékenység, a gyerekszülés, gyereknevelés és a szeretteinkről való gondoskodás kizárólag az áruviszonyokon belül végzett munka lenne – hogy egyáltalán pusztán munka lenne. Mindez az emberi kiteljesedés egyik forrása – még az elidegenedett társadalmi viszonyok között is, sőt azok ellenére is. Ha ebben nem hinnénk, akkor abban sem hihetnénk, hogy a fennálló társadalom megváltoztatható, a kapitalizmus meghaladható: nem lelnénk olyan pontot az emberi természetben, melyből kiindulva, melyre építve az emberek változtatni akarnának elidegenedett életükön. Az alapvetőek persze a strukturális változások, de ha azok nem épülnek valami, az egyénekben rejlő elemi jóra, akkor nincs, nem lesz, aki véghezvigye, megvalósítsa azokat.

A háztartásokon, családokon belül gyakorolt gondoskodás így ellentmondásos, összetett immanenciájú tevékenység.

De mi a helyzet azokkal a cselekedeteinkkel, amelyek sem nem bérmunkák, sem nem reproduktív munkák, tehát nem állnak a tőke szolgálatába – de még csak nem is tekinthetőek az intimszféránkon belüli önzetlen gondoskodásnak? A tágabb közösségért végzett tevékenységre gondolok itt, mely olykor erőfeszítést, lemondást, sőt áldozatot is követel – persze ugyanannyi örömet is.

Nos, a magam megközelítésében ez is munkatevékenység, mely túlmutat a kapitalizmuson, a tőke-munka reláción, és egyáltalán az az árutermelési viszonyokon. E munka fennmaradása az emberi társadalom, és az emberi identitás fennmaradásának egyik alapfeltétele. De egyben kiteljesedésének záloga is. Az Éber által definiált munka fogalmát tehát ezen megközelítésnek megfelelően túl szűknek értelmezem. Vagyis ezen a ponton a munkatevékenység egy szélesebb értelmezése mellett teszem le a voksom.

Múlt és jelen

A mű egy fontos fejezetében a szerző a magyar társadalom osztályszerkezetének történeti formálódását mutatja be – a kapitalizmus születésétől napjainkig.

Éber a létezett szocializmus viszonyainak elemzésekor állást foglal az államkapitalizmus versus államszocializmus vitában. Bár, mint írja, az államkapitalizmusként történő definiálás mellett szólnak érvek – a munka alávetettsége az immár államosított tőkének, a munkamegosztás hierarchikus rendjének fennmaradása, az árutermelés és a bérmunkakényszer fennmaradása, a munkaerő-áru eladásának kötelezettsége és az állam monopolfelvásárlása, a tőkefelhalmozás kényszere –, ő maga mégis államszocializmusként határozza meg az adott rendszert. Hiányként értékelem, hogy ezt az álláspontját nem is igyekszik igazolni.

Saját kutatásaim alapján köztes álláspontot foglalok el ebben a kérdésben. A létezett szocializmust félperifériás szocializmusként definiálom (a félperifériás jellegre, pontosabban, annak súlyos következményeire a szerző is utal, de azokat nem hangsúlyozza eléggé), két okból.

Egyrészt e definíció kifejezi azt, hogy egy félperiférián létrejövő szocializmus nem lehet független a világkapitalizmus rendszerétől, annak viszonyaitól. Ami abban is kifejezésre jut – összefüggésben a hidegháború diktálta fegyverkezési hajszával is – hogy „modernizációs kényszer” alatt áll, pontosabban működik. Ez viszont melegágya a politikai diktatúrának, majd a politikai berendezkedés alapvetően autoriter jellegének éppúgy, mint félkapitalista termelési viszonyok dominanciájának.

És itt jön az, hogy bár a szerző említi a rendszer félperifériás vonásait, azt nem vezeti végig, hogy a félperifériás pozícióból szinte egyenesen következik annak lehetetlensége, hogy közvetlenül a „társult termelők” lehessenek a termelő javak birtokosai.

De miért csak félkapitalista termelési viszonyokról beszélek? Melyek azok a szocialisztikus vonások, melyek miatt mégis pontosabb az akkor fennállót szocializmusként, mintsem kapitalizmusként definiálni? A sok ok közül itt és most csak három tényezőt emelek ki.

Egyrészt: bár nincs proletárdiktatúra, saját kutatásaim azt mutatják (többek között: Az első válaszkísérlet. A létezett szocializmus – és ami utána jön…, 2004) és Bartha Eszter kiváló munkáiból is tudjuk (többek között: A munkások útja a szocializmusból a kapitalizmusba Kelet-Európában, 1968-1989., 2009), hogy a társadalminak nevezett tulajdon összetett tulajdonviszonyt reprezentált: bár a tulajdonjogok egy hatalmon lévő rendnél (felső pártvezetés, technokrácia és nagyvállalati vezetők – erre még visszatérek) összpontosultak, eme rend mégsem volt azok kizárólagos kollektív magántulajdonosa. Ez a kollektív tulajdonos pedig soha nem volt annyira elidegenedett a munkásságtól, mint a burzsoázia bármely kapitalizmusban.

Ezt mutatja, hogy a felső pártvezetés az ’56-os forradalmat követően hosszú időn keresztül kiemelt figyelmet szentelt a munkásság, ezen belül a nagyipari munkásság életviszonyainak – és ha azokkal elégedetlen volt, akkor közbeavatkozott. A hatalmon lévő rend az általa elsajátított profitból részesítette a munkásságot – és az értelmiséget – is.

Másrészt, a létezett szocializmus Magyarországon addig soha nem látott társadalmi mobilitást hozott, ami együtt járt széles társadalmi rétegek kulturális felemelkedésével is. Végül, de nem utolsósorban, mindezzel összefüggésben klasszikus korszakában felszámolta a tömeges szegénységet, és egy addig nem látott középrétegesedési folyamatot, „felemás polgárosodást” indukált.

Ami az „államszocializmus” fogalomban az „állam” jelzőt illeti, még ha el is fogadnánk ezt a megközelítést, akkor is helyesebb lenne állam- és nagyvállalati szocializmusról beszélni: a ’70-es évek közepén mesterségesen létrehozott többnyire monopolhelyzetű, túlcentralizált nagyvállalatok ugyanis már létrejöttük pillanatától önálló és erős érdekcentrumokként funkcionáltak. (Kutatásaim szerint – Éber állításával ellentétesen – nem csupán a ’80-as évek második felétől váltak a reálgazdaság legjelentősebb szereplőivé, azok voltak már keletkezésükkor is.) Érdekeik ellentétesek voltak az állami bürokrácia funkcionális, tehát a gazdaság külső és belső egyensúlyáért felelős részének érdekeivel.

Ennek oka az volt, hogy az állami bürokráciára zúduló támogatási igényeikkel folyamatosan szétfeszítették az ezen egyensúlyokat védő, kordában tartó kereteket. E nagyvállalatok erejét mutatja, hogy 1972-es összehangolt politikai akciójuknak, a nagyvállalati ellentámadásnak döntő szerepe volt az 1968-as gazdasági reform megakasztásában, sőt visszafordításában – Éber állításával szemben ugyanis a gazdaság piaci elemeinek a reformmal való kiterjedése többségüknek nem volt ínyére. Mivel mesterséges képződmény mivoltukból következően nagy részük nem volt rentábilis, már a piaci viszonyok halvány árnyának megjelenése is megrendítette helyzetüket.

Már utaltam rá: a magyarországi létezett szocializmus klasszikus korszakában a hatalmi hierarchia csúcsán egy hármas tagolású rendet találunk: az uralkodó rendet (a felső pártvezetést), az állampárt-pártállam technokráciáját és a nagyvállalati vezetőket. Weberi értelemben e képződmény azért tekinthető rendnek, mert formális és informális kapcsolati hálók bonyolult rendszere tartja össze, és tagjait közös ethosz, értékrendszer és magatartásminták jellemzik és a formális és informális kapcsolati hálók bonyolult rendszere tartja össze.

Ugyanakkor – mivel a munkásság nem szerveződik osztállyá (utoljára ez az ’56-os forradalom rövid időszakában történt meg), egy osztályos társadalmak pedig nem léteznek –, ez a rend a klasszikus értelemben nem alkot osztályt. Mindazonáltal rendelkezik osztályvonásokkal. Marxi értelemben azért, mert a tulajdonjogok az ő kezében összpontosulnak, weberi értelemben pedig azért, mert a rend gazdasági teljesítményét a nagyvállalatok tevékenységének értékelésén keresztül az adminisztratív piac időről időre visszaigazolja, vagy megkérdőjelezi.

De mi is az az adminisztratív piac, és mi a jelentősége? Nos, ez a piac a formális és informális alkumechanizmusok egymással szoros kölcsönkapcsolatban álló, bonyolult szövevénye. Az Éber által idézett Böröcz József fontos innovációja, hogy a létezett szocializmus klasszikus korszakát globális nézőpontból a kettős függőségek – egyfelől a szovjet birodalomtól, másfelől a nyugati centrumkapitalizmustól való függés rendszereként írja le.

Abban azonban empirikus kutatásaim szerint téved Böröcz, és vele Éber is, hogy egyrészt a formalizált alkumechanizmusok az első, vagyis hivatalos társadalomhoz és gazdasághoz, míg az informálisak a második társadalomhoz és gazdasághoz kötődnek. (Éber a szöveg egy pontján azért halványan ellentmond ennek). Az adminisztratív piac jelensége és fogalma éppen azt fejezi ki, hogy első és második társadalom és gazdaság térben és időben is szervesen összekapcsolódik, kölcsönösen egymás támasztékát jelentik, miként a formális és informális alkumechanizmusok is. Az első és formális működésképtelen lenne a bele épülő második és informális nélkül. (Egy töredezett és fényes kőzetről van szó, mely felületén több pontból is visszaveri a fényt, hogy éppen melyik pontból, az attól függ, hogy milyen irányba mozgatjuk a fényforrás felé).

Másrészt Böröcz és nyomában Éber szerint a kettős függőség elsősorban az első gazdaság és társadalom, valamint a második gazdaság és társadalom kettéválásával és megkülönböztethetőségével függ össze. A külső függőségek belső társadalomszerkezeti következményekkel járnak, „bármely külső dominancia szükségszerűen megtermeli a maga belső apparátusát csakúgy, mint ennek ’ellenzékét’.” A szovjet birodalom komprádora (szálláscsinálója) az első, hivatalos gazdaság és társadalom, míg ezzel szemben a tőkés gazdaság centrumaitól való függőség ilyen szempontú megfelelője a második, megtűrt gazdaság és társadalom.

Abban egyetértek Böröczzel, hogy minden külső és nyomásképes hatalmi tömb megteremti az őt kiszolgáló és ebben a szolgálatban érdekelt belső társadalmi csoportokat. Magam azonban kutatásaim és a korábbiakban kifejtettek alapján úgy látom, hogy a komprádor csoportok közötti törésvonal máshol húzódik, és átmetszi mind az első, hivatalos, mind a második, megtűrt szférát. (Csak egy példa: a második gazdaságban, második társadalomban nagy szerepet játszanak az ún. buheráló kisvállalkozók és munkások – semmihez sem értenek mélyen, de mindent meg tudnak javítani – és ez karakterisztikusan kelet-európai jelenség).

Az első, a szovjet dominanciának megfelelő oldalon az uralkodó rend (vagyis a legfelső pártvezetés) és bázisa, a nagyvállalati és az őket kiszolgáló ágazati minisztériumi vezetők csoportja. A velük ellentétes, és a nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúrával szinkronban lévő másik oldalon kezdetben a piaci reformokra nyitott technokrácia – ők döntően a funkcionális (főként a külső egyensúlyi helyzetért felelős) irányító szervezetekben töltenek be magas pozíciót – és a revizionista értelmiség helyezkedik el.

Majd a soron következő generációváltás folyamatában felváltja őket a náluk radikálisabban nyugat- és piacpárti késő-kádári technokrácia, mely a ’80-as évek elejétől (nagyjából az IMF-be való belépésünktől kezdődően) rohamos tempóban hódítja meg a hatalmon lévő rend kulcspozícióit – egészen a csúcsokig. Ez vezet aztán a ’89-es rendszerváltáshoz (Részletesen lásd A hatalom metamorfózisai című tanulmányom, 2016.)

Éber helyesen állítja, hogy a rendszerváltás vezető ereje, majd az új hatalmi berendezkedés domináns szereplője a késő-kádári technokrácia – vagy, ahogy ő, a fogalmat kissé kitágítva értelmezi és nevezi, egyfajta „techno-bürokrácia”, vagy ökonokrata szakértelmiség”.

Ebből azonban Melegh Attila nyomán arra a következtetésre jut, hogy valóra vált Konrád György és Szelényi Iván jóslata arról, hogy az értelmiség nemcsak hogy osztályhatalomra tör, de egy új rendszerben, mint átmeneti osztály, meg is szerzi, és egy ideig birtokolja is eme hatalmat – és ebben már nem értünk egyet.

Először is: a késő kádári technokrácia a magam, korábban (a második fejezetben) vázolt megközelítése szerint nem alkothat osztályt, mert a társadalom nem osztálytársadalom. Ennél fontosabb azonban az, hogy a technokraták éppen Szelényiék releváns értelmiség-definíciója alapján nem tekinthetők értelmiségieknek. E definíció egyik sarkalatos és helyes eleme ugyanis az, hogy egy értelmiségi társadalmi pozícióját sajátos tudása, és csakis az legitimálja. Vagyis, értelmezésemben ennek lényege elsősorban az, hogy sem a politikai, sem a gazdasági hatalomnak nem alárendeltje, kinevezettje; másodsorban pedig az, hogy a társadalom (vagy legalábbis annak egy, hatalmon nem lévő része) visszajelzi tevékenységének fontosságát.

Nos, ilyen értelemben a technokrácia soha nem volt legitim, vagy legitimitása csak igen gyenge lábakon állt: a létezett szocializmusban pozícióját elsősorban az uralkodó rendhez való hűségének köszönhette, ő maga meg sem igent jelent a nyilvánosság előtt, mely fontosságát visszaigazolhatta volna. A rendszerváltáskor pozíciójának záloga a globális főhatalomhoz, a nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúrához való lojalitás, e szuperstruktúra intencióinak követése volt.

A nyilvánosság előtt ugyan már megjelent, és volt arra hatása is, mindazonáltal pozíciója visszaigazolásának forrását döntően csak korábbi, neki alárendelt (értelmiségiként éppen öngyilkosságot végrehajtó), harmadik utasból liberálissá, sőt sok esetben neoliberálissá vált értelmiségi szövetségesei jelentették. A ’90-es évek második felétől, az általa létrehozott burzsoázia kialakulásától és megszilárdulásától kezdődően, annak „zsebébe került”, vagyis szerepcsere történt.

Onnantól kizárólag a burzsoázia érdekeinek megfelelően kormányozhatott, és csakis annak engedélyével, valamint az általa diktált tematikával és ideológiával léphetett a nyilvánosság elé. (Jó példa erre a késő-kádári technokrata, de jóléti programja révén valódi szociáldemokrataként fellépő, következésképpen a burzsoáziával szembekerülő, ezért miniszterelnöki pozícióját nem véletlenül csak jó egy évig megőrző Medgyessy Péter megpuccsolása 2003-2004-ben).

E technokrácia a 2008-as világgazdasági és hazai válság nyomán bukott csak meg, hogy helyét egy nemzeti-konzervatív technokrácia vegye át, melyet pozíciójából adódóan szintén (már) nem értelmiségiek alkotnak – de ebbe most nem tudok belemenni (bővebben lásd már idézett 2016-os tanulmányomat, valamint a háttérhez Scheiring Gábor és Sebők Miklós 2018-as kiváló könyveit).

A mához érve, Éber felvázolja az általa uralkodó osztálynak nevezett hatalmi konglomerátum szerkezetét: „Ezt az uralmat alapvetően három osztály szövetsége gyakorolja: egyrészt a külföldi tőke osztályfrakciói, másrészt a hazai tőke osztályfrakciói, harmadrészt pedig a velük szövetségre lépő helyi államhatalom birtokosai.” Nem sokkal később pedig azt fejtegeti, hogy a hazai tőke alapvetően alárendelt a külföldi tőkének, de különösen a nyugati székhelyű centrumtőkének.

Utóbbival a magam részéről egyet is értek, mindazonáltal a hatalmi szerkezet általa adott leírásával kapcsolatban vannak kérdéseim, pontosabban kiegészítő gondolataim. Egyrészt, kik a helyi államhatalom közvetlen birtokosai? A hatalmon lévő pártok? Vagy az állami bürokrácia technokráciája? Vagy mindkettő? Utóbbira tippelek, de itt világos különbséget kellene tenni az uralkodó párt, pártok és az állam technokráciája között. Melyik a domináns?

És kitágítva a kérdést, milyenek a dominanciaviszonyok a politikai hatalom és a gazdasági hatalom, vagyis az uralkodó párt, pártok és a nagyburzsoázia között? Mert ez kutatásaim szerint időben változik: míg 2010-ig, a magyar kapitalizmus laissez faire szakaszában először a késő-kádári technokrácia, majd a nagyburzsoázia uralta a politikai elitet, addig 2010-el kezdődő autokrata szakaszban a dominanciaviszony fordul: a hatalomra került Fidesz, élén Orbán Viktorral, sikeres kísérletet hajt végre a nagyburzsoázia megzabolázására.

Ennek legfőbb eszköze a nagyburzsoák versenyeztetése, egymás ellen való kijátszása – ők így, ebben a felállásban nem mások, mint az uralkodó politikai elit és technokratáinak kliensei. Mindazonáltal a külföldi, különösen a német tőke a hazainál kevésbé alárendelt pozíciót foglal el. Egyrészt gazdasági okok – a magyar gazdaságot elsősorban húzó exportban játszott kimagasló szerepe –, másrészt politikai okok miatt – jelenléte az Európai Unió jelenlétét reprezentálja, ennek minden következményével.

A szerző helyesen mutat rá arra, hogy az uralkodó politikai elit – hozzáteszem: Orbán Viktor – geopolitikailag és geogazdaságilag két lábon áll: kihasználva a világrendszer utóbbi bő egy évtizedben végbement, multipoláris irányba való elmozdulását, ügyesen képes lavírozni „nyugat” és kelet” között. Nos, autokrata rendszere stabilitásának, ezen belül a nagyburzsoázia feletti dominanciájának ez a pávatánc az egyik legfontosabb tényezője.

De miért fontosak a politikai elit és a nagyburzsoázia közötti dominanciaviszonyok? Megközelítésemben azért (is), mert ezek egyik magyarázó tényezőjét jelentik a magyarországi újkapitalizmus két szakaszában az uralkodó politikai elit és technokráciája által gyakorolt politika különbségének: Gagyi Ágnes kifejezésével, a demokratikus antipopulizmus és az antidemokratikus populizmus különbségének.

Konkrétabban: amikor a nagyburzsoázia az uralkodó politikai elit fölé kerekedik, akkor érvényesül a gazdasági hatalomnak az a természetéből fakadó ereje, hogy hatalmát a demokráciának álcázott „játszogatás” nem igen veszélyezteti, ezért azt nem korlátozza.

A politikai hatalom sérülékenyebb, labilisabb (a gazdaságival szemben nincs, vagy nem nagyon van olyan teljesítménye, melynek visszatartásával gazdasági csődöket tudna előidézni), ezért amennyire csak teheti, korlátozza a mégoly látszat demokratikus intézményeket is.

A jövő és a baloldal

Amint azt korábban kiemeltem, Éber egyik legfontosabb innovációja a köztes, közvetítő osztályok fogalmának bevezetése. Ezek az osztályok (most tegyük zárójelbe, hogy szerintem rétegek) ellentmondásos helyzetben vannak: a felső-uralkodó tőkésosztályok (most tegyük zárójelbe, hogy szerintem az éppen adott hatalmon lévő rend) és az alsó-alávetett munkásosztály (most tegyük zárójelbe, hogy szerintem munkásság) között helyezkednek el, mintegy közvetítenek a két aktor között.

Amikor a gazdaság fellendülőben van – tehát értelmezésemben van miből újraelosztani – akkor hajlamosak behódolni a hatalomnak, sőt szövetséget kötni azzal. A kimerülés és a hanyatlás időszakában azonban új szövetségeseket kereshetnek. De nem feltétlenül, és nem egységesen. Miközben ilyen időszakokban a köztes, közvetítő osztályok rezsimpárti frakciója továbbra is lojális marad a hatalomhoz, sőt részt is vehet annak építésében, újratermelésében, addig az újraelosztásban hátrányosan érintett csoportok a szabadság, a jogállam, az európai értékek, az utolérés jelszavával a hatalom ellen fordulnak, megpróbálva megtörni a „félperifériás hegemónt”. Erre azonban mindaddig esélyük sincs, amíg osztályszövetséget nem kötnek az alsó-alávetett munkásosztályokkal – írja a szerző.

Telitalálat! És valóban ez lehet egy eljövendő fiatal baloldali mozgalom útja és célja! De mi lehet eme baloldal programja? Éber szerint egy egyenlősítő osztálypolitika és a kizsákmányolást mérséklő átalakulás. Ennek a gondolatnak komoly alapjai vannak a könyvben: a szerző kimerítően elemzi az újraelosztó állam nagy szerepét az egyenlőtlenségek alakulásában. Mert milyen más hatalmi aktortól lehetne várni a kapitalizmus keretein belül a kizsákmányolás és az egyenlőtlenségek csökkentésének megfelelő politikát?

Ugyanakkor, az egész könyv szellemisége strukturalista és antikapitalista! A szerző vívódik – mint ahogy vívódunk szinte mindnyájan a rendszerkritikai baloldalon.

Ha nem akarunk a „minél rosszabb, annál jobb” álláspontjára sodródni, akkor ezzel a sok belső feszültséggel járó kettősséggel kell együtt élnünk. Nagyon nehéz egyszerre antikapitalistának és baloldali szociáldemokratának lenni – de nem lehetetlen.

És még egy dolog: a munkásság osztállyá szerveződése nélkül nem csak az antikapitalista, de egy baloldali szociáldemokrata fordulat sem válhat valósággá. Itt azonban van egy bökkenő! Bartha Eszter, Tóth András és Scheiring Gábor kutatásaiból tudjuk, hogy a munkásság leginkább konfliktusképes csoportjai alapvetően jobboldali beállítottságúak, tehát csak kevéssé érzékenyek a társadalmi egyenlőtlenségekre – nem függetlenül attól sem, hogy jövedelmeik sokszor jelentősen meghaladják a köztes-közvetítő osztályok tagjainak jövedelmeit. Főként azokét az értelmiségiekét, akik osztályharcra akarnák őket mozgósítani. Nagyon paradox helyzet.

Feloldása talán az lehet, ha a munkásság iránt elkötelezett baloldali értelmiség segít tudatosítani két összefüggő dolgot az általa képviseltetettekkel. Az egyik az, hogy nagyon különböző élethelyzeteik ellenére közös az érdekük a szabad önszerveződés jogának kiharcolásában. A másik: a jelenlegi globális és lokális gazdasági helyzetben az elitmunkásoknak, a „munkásarisztokráciának” nincs semmi garanciája privilegizált helyzetének fenntarthatóságára. (Itt és most csak a járműipar kiemelt bérezésű munkásainak igen labilis helyzetére utalnék).

Éber Márk ebben a könyvben egyszerre mutatja fel a tudós és a Sartre-féle, politikai szerepet vállaló küldetéses értelmiségi magatartásmintáját. És ebből jön az általa reprezentált szerepstruktúra újabb belső feszültsége, melyet Fáber Ágoston oly szemléletesen ábrázol kitűnő Bourdieu-monográfiájában. Kritikusai e kettős szerepvállalást fel fogják neki róni, de én ezt a könyv egyik legnagyobb pozitívumának tartom.

Nagyszerű elméleti meglátásokban, gondolatfolyamokban gazdag, empirikusan (jórészt) alátámasztott, közérthetően megírt és egyben programadó munka.

A művet melegen ajánlom – és nem csak értelmiségieknek!

 

Kiemelt kép: Pixabay