Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Kelet-európai krétafirkák az értelmiség síremlékére

A magyar értelmiség véleményének eljelentéktelenedését két szimbolikus eseményhez köthetjük. Az első az index.hu híres tudósítása egy Balaton-parti kötetlen politikai találkozóról, amelyben egy nyolcvanas éveiben járó filozófusnőt szerkesztettek ki, mert az a melegben haskivillantós pólóba öltözött át (az eseményről készült korábbi fotókon látszik, hogy nem ez a póló van rajta érkezéskor).

Az idős emberi test tökéletlen hőszabályozása nem merült fel enyhítő körülményként, az újmédia felületén a meztelen has csakis esztétikai értékkel bírhat. A body shaming általában persze fintorogva lenézett viselkedésmód ugyanezen az oldalon, de láthatóan az elaggott értelmiség esetében megengedett.

A másik egy állami lejáratókampány 2011-ből, amely egyrészt egy később bizonyítottan alaptalan vádból és polgárjogi perből állt, amelyet hat filozófus ellen indítottak, másrészt az ennek megágyazó sajtókampányból az állami média különböző felületein. A médiakampány a ma már unalomig ismert, akkor még újdonságnak számító, három hétig tartó karaktergyilkos forgatókönyvet követte, amelyben a különböző sajtótermékek a rájuk jellemző radikalitással vagy (relatív) mérsékeltséggel, néha pedig nem takart antiszemitizmussal vagy értelmiségellenességgel gyalázták – a közvélemény hangos helyeslése mellett – a filozófusbűnözőket.

Nemes Csaba: Utopia Ruin Pub (01) // (Felhasználtuk az alkotó engedélyével)

A 2.0 média itt kéz a kézben járt az állami elnyomógépezettel, és ez a szent szövetség azóta sem bomlott fel. Valahányszor az értelmiség vagy egy része petíciót indít, nyílt levelet ír, véleményt formál, egy emberként jajdul fel a kormánysajtó és az internet-nyilvánosság: „a hivatalos aláírók, már megint!”.

Nem mintha az aláírásnak bármi értelme lenne.

Az értelmiségi vélemény persze javarészt megérdemelte a szörnyű véget, pökhendi és kioktató formájában nem csupán fenntarthatatlan, hanem egyenesen antidemokratikus volt. De azért mégse mindegy, milyen módon múlt ki.

Hiszen a magyar értelmiség véleményét nem a nép haragja, nem is a saját józan belátása, hanem a média végezte ki. Nem a közös megfontolás, nem annak belátása, hogy az értelmiségi vélemény nem képviseli az egyetemes emberit, nem is azé, hogy az értelmiségi lángoszlop szerepe tarthatatlan; hanem a nyilvánosság kegyeinek elnyerésében vetélytárs hatalmi ügyeskedése.

A nyilvánosság színterén egyedül állva maradó média maga pedig már régen megszabadult a vélemény felelősségének minden nyűge alól. Az egykori nagy tényfeltáró, oknyomozó zsurnalizmus ma már csak mutatóban létezik, éppúgy, ahogy a nagy véleményformáló zsurnalizmus is (még akkor is, ha mutatóban, elszigetelt esetekben, magányos példányokban, közösségi finanszírozású, zárt körök által olvasott formában nagyon is létezik).

Marad a konzervvéleményeket, unalomig rágott tényeket és persze a propagandát újramondó média.

Magyarázza el nekem valaki, ez miért jobb, mint az értelmiségi megmondóemberek korszaka.

Jean-François Lyotard – az a filozófus, akinek a nevéhez a „posztmodern állapot” fogalmának kidolgozását és a nagy modernista elbeszélésektől való végső elbúcsúzást szokás leginkább kötni, mindezek miatt pedig az értelmiség apátiába döntésével vádolni (valójában azonban mindenkor a társadalmi és esztétikai felszabadulás új formáival kísérletező anarchista-filozófus) –, írt a múlt század nyolcvanas éveinek elején egy nagy port kavart szöveget Az értelmiség síremléke címmel. Ebben két okból hantolta el a (francia) értelmiségi véleményt.

Egyrészről (és ez kapta a nagyobb figyelmet, elméleti súlya is ennek van) azt állította, hogy az értelmiségi vélemény hagyományosan az „egyetemes alany” képviseletében beszélt, és ez a megszólalásmód nem lehetséges többé. Nincs többé olyan ember, aki beszélhetne „az emberiség”, „a munkásosztály” stb. nevében, egyszerűen azért, mert nem léteznek már azok a nagy elbeszélések, amelyeken elmondható ezen „alanyok” mibenléte.

Bárki zavarba jönne, ha megkérdeznék tőle, mi az, ami emberiséggé, egységes kulturális közösséggé teszi az iszlám vallási fanatikust, az európai piacpárti üzletasszonyt, az indiai páriát és a xenofób magyar átlagembert. Ha mégis megpróbálná, olyan avíttas fogalmakra kellene támaszkodnia, hogy a nagy többség csak megmosolyogná. (Talán meglepő módon, de azt is hozzáfűzhetjük: olyan sincs, aki a „nemzet” nevében beszélhetne, mert „a nemzet” valójában eredeti értelmében „az emberiség” különös (partikuláris) formája a XIX. századi emancipatórikus nacionalizmusban – Kossuth nyelve éppúgy univerzalista, mint bármilyen nagy modernistáé.)

Másrészről – és számunkra ez most a fontos – azt állítja, semmi nem igazolja, hogy az értelmiség jobban értene egy politikai közösség érdekeinek képviseletéhez, mint maga ez a közösség.

Lyotard mozgalmi gyökereinek, valamint 1968 diák- és munkásmozgalmainak örököseként beszél itt: a „szakértők”, „professzorok”, „közgazdászok”, „politikusok” érthetnek ugyan a saját szakterületük témáihoz, de nincs semmiféle autoritásuk a közügyek megtárgyalásában, nincs perdöntő szavuk. Tudásukra szükség van, de a döntést nem nekik, hanem a közösségnek kell meghozni. Az „értelmiség” nem a nyilvánosság „szakértője”, aki valamilyen általános formában – az egyetemes alany állítólagos nézőpontjából – képes megkérdőjelezhetetlenül átlátni a közügyeket.

Úgy is mondhatjuk: a nyilvánosság nem értelmiségi tulajdon. A nyilvánosság a politikai közösség döntéseinek megvitatására szolgáló médium a 18. század vége óta, de az értelmiség jogtalanul tekintette ezt az egyetemes médiumot a saját különös megszólalási terepének.

Márpedig azok a folyamatok, amelyek 1983-ban a francia filozófussal ezt mondatták, nálunk is megindultak. A 2012-es magyarországi diákmozgalom valódi hatása nem abban állt, hogy ráijesztett a Nemzeti Együttműködés Rendszerére, és biztosan nem abban, hogy bármi lényegeset elért volna politikai céljai közül. Sokkal inkább abban, hogy a magyarországi mozgalmi politikában is normává tette a részvételiséget. És a részvételiséggel együtt a „szakértők” hatalmának megkérdőjelezését.

Az értelmiség síremlékét a részvételi fórumokon megfogalmazott politikai cselekvés véste kőbe.

Illetve hát annak kellett volna, de ahogy mondom, inkább csak krétafirkákra futotta a már felállított síremléken.

Mi marad tehát az értelmiségnek, ha a „kire kell szavazni a következő választáson?” kérdésére többé senki sem tőle várja a választ?  Mi lesz most, vége az értelmiség közszereplésének? Senki nem állította. Még maga Lyotard sem. Temethetik, sirathatják, kigúnyolhatják, lesajnálhatják, továbbra sincs senki más, aki új politikai képzeletet tudna alkotni, mint az értelmiség. Nem a közösség cselekvésének pátyolgatása kellene, hogy célunk legyen, hanem egyszerűen csak vissza kellene térnünk ahhoz, amihez értünk: a szellemi alkotáshoz.

Soha nem volt még akkora szükség más képzeletre, más ideákra, a hagyomány más értelmezésére, az ismert újramegismerésére, az ismeretlen feltérképezésére, mint ma.

Tőlem legalábbis ne várjon senki állásfoglalást a már adott lehetőségekben. Inkább várjon vitát az adottal, elkötelezettséget a más iránt (nem szokásom azt mondani: az „új” iránt, az „új” csak a divatot érdekli). Halott vagy nem halott: az értelmiség kísértetként sem nyugodhat a már adottban.

Olvass tovább!