Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az emberiség végnapjai – az ausztrál bozóttüzek és a napról napra terjedő földi pokol

Még december elején írtam arról, hogy addigra, vagyis az ausztrál nyár igazi beindulása előtt már nyolcszázezer hektár terület égett le Ausztráliában. Már akkor azt nyilatkozta Új-Dél-Wales állam mezőgazdasági, ipari és környezetvédelmi osztályának egyik szóvivője, hogy az idei a legnagyobb tűzszezon 2002-2003 óta.

Azóta eltelt több mint egy hónap. Az ausztrál nyárnak alig tartunk a közepén, sőt, ha a csillagászati nyarat nézzük, épphogy egy hónap telt el az évszakból. A tüzek azóta durvultak csak be igazán.

Ezzel együtt az eltelt időben az ausztrál tüzek témája szinte a semmiből robbant be a nemzetközi hírekbe. Ami nekem december elején még egy kósza hír volt a Guardianen, arról mára mindenki értesült: narancssárga, posztapokaliptikus, már-már pokoli tüzes háttér előtt ugró kengurukat ábrázoló képek járták be keresztül-kasul a világsajtót, és 2000 kilométerrel arrébb, Új-Zélandon is narancsszínű lett az ég. A legtöbb ember mindezt a hírfolyamán meglátva mára csak legyint és továbbgörget. Az ausztrál erdő- és bozóttüzek híre egyszer körbement, akkor érdekes volt, most már tudjuk, oké, szomorú, de nincs mit tenni, és ezzel vége is van.

Már nem is igazán hír, csak a dolgok mindennapi menete. Dolgozni járunk, peregnek a napok, a gyerek iskolába jár, lassan vége a vizsgaidőszaknak, haladgat a Brexit és a Trump impeachment eljárás. Görgetjük a Facebook hírfolyamot, mond valamit Orbán, megnézzük, utána valamivel idegesebben tekerünk lejjebb. Ausztáliában pedig égnek az erdők.

Égnek az erdők, égnek a koalák, a kenguruk, és nem is csak ők – összesen eddig legalább huszonkilenc ember halt meg és mintegy egymilliárd állat hullott el a tüzekben. Több mint százezer négyzetkilométer, vagyis több mint egy egész magyarországnyi terület égett le. Decemberben egymás utáni két napon kétszer dőlt meg nemhogy az ezekre a napokra vonatkozó, de az országban eddig valaha mért napi melegrekord:

december 17-én 40,9 fok volt az átlagos maximumhőmérséklet Ausztráliában, 18-án pedig 41,9.

Persze – mondhatnánk – Ausztrália nem is csak egy ország, hanem önmagában egy egész kontinens, százezer négyzetkilométernyi leégett terület ide vagy oda, ezek úgyis csak erdők főként, még akkor is, ha a világörökség részét képezték. Álljunk két lábbal a földön, keménynek kell lenni, meg amúgy is, Ausztráliában ezzel együtt is van azért bőven hely mindenkinek.

Viszont valószínűleg Ausztráliában is sokan így gondolták, míg minden ilyen esemény máshol történt (mondjuk éppen Kaliforniában égtek az erdők) és ők is csak a médiából értesültek mások szenvedéseiről. Vagyis addig, míg el nem jött hozzájuk vörös égbolttal a földi pokol.

És ez nem csak a fákról és az erdőkről szól: a tüzek már nemcsak az erdőket, hanem egyre inkább az ott élők mindennapjait perzselik fel.

Emberek tömegei vesztették el házaikat, a füst és a levegőbe jutó részecskék miatt zárva tartanak a konditermek, uszodák, nincs lóverseny. Az autópályák lezárása miatt hiány lehet friss zöldségből. A minap köhögésrohamtól csuklott össze egy teniszező az Australian Openen, és amellett, hogy az asztmások lehetőség szerint bezárkózva próbálják átvészelni ezt az időszakot, általánossá vált, hogy reggel az emberek telefonjaikon ellenőrzik a legveszélyesebb, a 2,5 mikrométer átmérőnél kisebb levegőben lévő részecskék (PM2.5) arányát. A szív- és tüdőbeteg emberek jóval gyakrabban kerülnek sürgősségire, és rendre megfigyelhető, hogy a magasabb légszennyezettségű napokon nagyobb a halálozás.

A PM2,5 részecskék mellett azonban a terjengő szagok is kihívást jelentenek sok helyen.

„Minden levegővételben a halál szaga van (…) annyira sok halott állat van az erdőben, hogy ez érezhető a levegőben is”

mondta el Megan Davidson, az 1989 óta vadon élő állatok mentésére szakosodott Wildlife Victoria szervezet igazgatója. Ráadásul nem is csak az erdei állatokról van szó és Victoria államról: például halak százezrei (!) is odavesztek Új-Dél-Walesben a Macleay folyóba kerülő hihetetlen mennyiségű hamu miatt. Helyi halászok és horgászok sosem láttak a mostanihoz hasonló esetet, nyilatkozataik alapján a tűz „évtizedekre elintézte” az egész folyót.

Ilyen és ehhez hasonló esetek pedig egyre gyakrabban lesznek, és nemcsak Ausztráliában, hanem világszerte. Ha nem a tűzvész, akkor áradás, ha nem áradás, akkor szárazság. Világszerte növekedik a vízhez kötődő erőszak.

Ausztrália csak az éppen aktuális eset, még akkor is, ha az elmúlt egy-két napban örömükben pocsolyákba ugrálnak a hónapok óta megfeszítetten dolgozó tűzoltók, ugyanis végre elkezdett esni az eső. Ez jó hír, viszont nemrég a velencei árvízről szóltak a hírek, vagy arról, hogy kiszáradt a Viktória-vízesés Afrikában, vagy hogy nem mértek Európában még soha melegebb évet, mint 2019. Előfordulhat, sőt, valószínű, hogy jövő hónapban már máshol lesz az épp aktuális Ausztrália.

Ennek kapcsán gyakran eszembe jut az az évekkel ezelőtti mém, amiben egy kutya ül egy szoba közepén. A szoba lángokban, a kutya rajzfilmfigura-arcáról leolvashatatlanok az érzelmek, szemei tágra nyíltra vannak rajzolva, és azt mondja, hogy „This is fine”, magyarul „Ez rendben van”.

Ezt a képet ezer meg ezer szituációra illesztették már. Tökéletesen megtestesíti ugyanis azt a gyakori emberi jelenséget, mikor a kényelem időtartamának maximalizálása érdekében inkább a pillanatra fókuszálunk, és nem foglalkozunk azzal, hogy mi lesz velünk később – például mikor reggel visszaalszunk még néhány percre, és bár tudjuk a veszélyeit, könnyelműségből inkább nem vesszük figyelembe, hogy a készülődésből kieső pár perc hiánya sokkal komolyabb késéssel és így következményekkel járhat, mint amennyi kipihentséget az a plusz öt perc ad. A visszaalvás jó nekünk, és kényelmes most, az adott pillanatban, már ameddig a felelőtlenségünk később vissza nem üt.

A központi kérdés viszont mindig az, hogy a felelőtlenségnek lesz-e következménye, és ha igen, mikor. A nagytőkéseknek, vagyis azoknak, akik a vállalati-politikai hatalmi hierarchiák és általánosan a vagyoni eloszlás legtetején helyezkednek el, a társadalom tetején, a klímaváltozás figyelmen kívül hagyása is sokkal egyszerűbb – mondhatni kézenfekvő megoldás.

Hiába tudták az olajipari vállalatok már a hetvenes-nyolcvanas évek óta, hogy milyen következményekkel jár a tevékenységük, megtehették, hogy ezzel nem foglalkoznak. Egyszerűbb volt, meg hát ugyan, miért is foglalkoztak volna? Az egyetlen szent, az egyetlen motiváló erő számukra a profit. Minden más sokadlagos.

Akik manapság tagadják a klímaváltozást, azok nem azért teszik ezt, mert nem veszik észre, mi történik, hanem mert megtehetik és meg is akarják tenni, hogy következetesen nem a közjót, hanem csak saját jólétüket és kényelmüket szolgálják. De ugyanígy vannak azok a politikusok is, akik bár mostanra esetleg elismerik, hogy létezik klímaváltozás, de klímavédelem címén csak tessék-lássék intézkedéseket tesznek és csúsztatnak a probléma komolyságáról, miközben ők messze kevésbé sérülékenyek a klímaváltozás eseményeit illetően, mint a társadalom összes többi, alattuk elhelyezkedő tagja.

Viszont a visszaalvás az egész emberiségnek is kényelmes, az összes állampolgárnak világszerte, akik mindezt hagyják. Tehát akik megpróbálják kiélvezni azt az időszakot, míg el nem jő értük is a közös, bolygószintű emberi sors, és amíg nem az ő lakhelyük lesz a következő Ausztrália.

Mikor vesszük észre, hogy valójában már most lángolunk? És mikor teszünk ellene?

Címlapkép: Ninian Reid / Flickr
Olvass tovább!