Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Klímaváltozás: hogyan jutottunk ide, és merre mehetünk tovább?

Rengeteg elemzés, cikk és előadás szól mostanában a klímaváltozásról és ezek általában nagyon hasonló koreográfiát követnek: először ránk zúdítanak néhány horrorisztikus adatot arról, hogy pontosan milyen jelei vannak a klímaválságnak (sorra megdőlő meleg- és hidegrekordok, példátlan ütemben pusztuló állatfajok stb.); aztán felvázolnak néhány ennél is rémisztőbb jóslatot arról, hogy a társadalmi összeomlás és az egyéni szenvedés pontosan milyen formái várhatók az ökológiai katasztrófa után; végül pedig kapunk néhány bátorító szót, ami csak tetézi a szorongásunkat, ugyanis a tanácsok általában aránytalanul általánosak és semmitmondók a probléma méretéhez képest.

Az alábbiakban igyekszünk nem ezt a koreográfiát követni. Először is átugorjuk azt a részt, amely a közönség halálra rémítését szolgálja, mert ezt megtették már sokan korábban, és azt gondoljuk, hogy a közönségünk nagy része tökéletesen tisztában van azzal, hogy nagyon nagy a baj. Szóval ahelyett, hogy ezt ragoznánk, inkább arról lesz szó, hogy pontosan hogyan is jutottunk idáig. Ennek a kérdésnek az árnyalt átgondolása ugyanis a klímaváltozás legtöbb elemzéséből hiányzik: sok szó esik arról, hogy mi történik, de hogy miért is történik mindez, az már kevésbé nyilvánvaló.

Ez már csak azért is problémás, mert az ökológiai válság okainak alapos megértése nélkül arra sem fogunk érdemi választ kapni, hogy mégis mit kell csinálnunk egy fenntartható alternatíva kiépítéséért.

A legelterjedtebb magyarázat a klímaváltozás okairól az, hogy ezeket a riasztó folyamatokat az emberi tevékenység okozza. Ezért terjedt el az antropocén fogalma, amely azt jelzi, hogy egy olyan földtörténeti korba léptünk, amelyben az ember geológiai tényezővé lépett elő. Ezzel nehéz is lenne vitatkozni: az olyan környezetterhelő technológiák és rendszerek, mint a fosszilis tüzelőanyagok, az ipari mezőgazdaság és a repülés mind emberi találmányok.

Azonban több komoly probléma is van ezzel a magyarázattal: egyrészt az, hogy a kérdést úgymond renaturalizálja. Tehát egyfelől a klímaszkeptikusokkal szemben azt állítja, hogy az utóbbi évtizedekben tapasztalható környezeti anomáliák nem természeti jelenségek, hanem emberi cselekedetek eredményei – másfelől viszont az antropocén-diskurzus úgy beszél a környezetrombolásról, mint ami kvázi bele van kódolva az emberi természetbe. Vagy ahogy Andreas Malm és Alf Hornborg fogalmaznak: „az antropocén a természetet az emberi természetre cseréli” – és ezzel egyfajta eleve elrendelt bukástörténetet ír le, amelyből nem igazán következik cselekvés.

Ha „az Ember”, vagy az emberiség általában ilyen, akkor milyen reális lehetőségeink vannak a belenyugváson kívül?

De nem csak emiatt problémás ez a megközelítés, hanem azért is, mert túlságosan általánosít és ezért képtelen rámutatni a probléma valódi okaira.

Ez az előadás a Fordulat társadalomelméleti folyóirat friss, huszonötödik számának bemutatóján hangzott el. A klímaváltozásról szóló lapszám azt vizsgálja, hogy milyen gazdasági-hatalmi folyamatok vezettek a fosszilis energiahordozók elterjedéséhez, illetve a természet olcsó elsajátításához, és milyen rendszerszintű válaszok képzelhetők el a jelenlegi helyzetben. A teljes lapszám itt szerezhető be, a Fordulatra előfizetni pedig itt.

Antropocén vagy kapitalocén?

Ahhoz, hogy az antropocén-elmélet hiányosságait megértsük, érdemes röviden áttekinteni a klímaváltozás egyik legfontosabb tényezőjének, a fosszilis energiaforrások elterjedt használatának a történetét. Ez azért kulcskérdés, mert az antropocén, azaz az ember által meghatározott földtörténeti kor kezdetét az ipari forradalom kezdeteire teszik, amikor elterjedt a szénenergia a gazdaságban.

Andreas Malm 2016-os, Fossil Capital című könyve tüzetesen veszi végig, hogyan vált egyeduralkodóvá a szén az 1800-as évek első felében Angliában.

Először is fontos látni, hogy a háztartások már korábban is használták a szenet fűtésre, azonban a szén-dioxid-kibocsátás mértékét ez még nem dobta meg drasztikus módon – ehhez az kellett, hogy az ipari termelésben a szén váljon az első számú energiaforrássá.

Ehhez a vízenergiát kellett kiszorítani a gazdaságból, ugyanis az 1820-as évekig a víz hajtotta a textilipart és csak az 1825 és 1850 közötti periódusban vált egyeduralkodóvá a szén.

Ez a nagy horderejű váltás a mából visszanézve magától értetődőnek tűnik, akkoriban azonban korántsem volt az. Ezt bizonyítja például a tény, hogy a szénnel működő gőzgépet James Watt már 1784-ben kifejlesztette, a legtöbb gyáros azonban eleinte nem kért a dologból, mivel nem volt olyan hatékony mint a víz által hajtott malmok. Watt első prototípusa 20 lóerővel bírt és az 1820-as években is csupán ennek a triplájára volt képes a gép; ezzel szemben a vízerőművek 300 és 500 lóerő közötti energiát termeltek. Ráadásul a gőzmeghajtás jóval többe is került, hiszen az alapjául szolgáló szenet meg kellett vásárolni, míg a folyóvízhez ingyen hozzá lehetett jutni.

De akkor mégis miért váltotta le a szén a vizet, ha akkoriban a víz olcsóbb, hatékonyabb és szinte korlátlanul hozzáférhető volt?

Malm szerint a válasz a kapitalizmus logikájában keresendő: az angol textilipar értelemszerűen profitorientált rendszer volt, a szén pedig sokkal nagyobb kontrollt biztosított a termelés felett a tulajdonosok számára. Például mert egy szénnel hajtott gyár esetében megválaszthatták a termelés pontos helyét: könnyű volt például olyan városokban üzemeket nyitni, ahol nagyszámú munkás és munkanélküli élt, ez pedig jelentősen lenyomta a béreket azokkal a folyómenti vízerőművekkel működő gyárakkal szemben, ahova csak magas fizetségért cserébe lehetett megfelelő mennyiségű munkást csábítani.

A gőzgép mellett szólt az is, hogy a termelés nem függött az időjárási viszonyoktól. A vízkerékkel hajtott üzemekben gyakori volt a munkaidő extrém ingadozása, attól függően, hogy száraz vagy esős idő volt, hiszen utóbbi esetén a kereket sokkal jobban hajtotta a megáradt folyó sodrása, és több árucikket lehetett előállítani.

Beszédes, hogy a munkásmozgalom óriási vívmányát, a napi munkaidőt 10 órában maximalizáló törvényt éppen a vízkerék-meghajtású gyárakat üzemeltetők ellenezték a legjobban, hiszen voltak napok, amikor csak 4-6 órát dolgoztak a munkások, amit azokon a napokon hoztak be, melyeken 12–16 órát dolgoztatták őket. Éppen az 1847-as angliai Ten Hours Act volt az, ami megadta a kegyelemdöfést a vízkeréknek.

Innentől kezdve a termelést könnyen menedzselhetővé tevő gőzgép rohamos sebességgel terjedt el. Amikor az állam csökkentette a napi munkaórák számát, akkor egyszerűen több, nagyobb gépet állítottak fel az üzemekben, hogy a kevesebb rendelkezésre álló idő alatt se zuhanjon be a termelés, és az abból származó profit. Erre a rugalmasságra, szabályozhatóságra a megújuló vízenergia természetéből fakadóan alkalmatlan volt.

Miért lényeges mindez?

A fenti példa azt mutatja meg, hogy a rendkívül környezetterhelő fosszilis energiára való áttérést kizárólag a fennálló társadalmi-gazdasági rend, azaz a kapitalizmus viszonyain belül érthetjük meg.

Nem „az emberiség” döntött úgy, hogy a vízenergiáról áttér a szénre, hanem brit vállalkozók, akik szerettek volna több pénzt csinálni.

De ugyanez igaz például az egyik legnagyobb aktuális mumusra, a földet szeméttel elöntő csomagolásra is: James Beniger Az irányítás forradalma című könyvében leírja, hogy a huszadik század elejéig a legtöbb terméket ömlesztett, kimért formában lehetett megvásárolni. A csomagolás akkor kezdett elterjedni, amikor egy-egy vállalat rájött, hogy ezzel megkülönböztetheti a saját termékét a többitől és így még többet adhat el a portékájából.

Ez a két történeti példa fontos dologra mutat rá: az emberiség természetesen a kapitalizmus előtt is komoly, sőt olykor pusztító hatással volt a természeti környezetre. Az egész bolygót veszélyeztető technológiák és gyakorlatok kialakulása és elterjedése az elmúlt kétszáz évben azonban elsősorban a kapitalizmus folyamatos növekedésre és értékteremtésre alapuló logikájából érthető meg. Éppen emiatt a már idézett Andreas Malm, illetve a lejjebb tárgyalt Jason W. Moore szerint antropocén helyett szerencsésebb lenne kapitalocénről beszélni.

Az olcsó természet ára

Kapitalizmus és természet viszonyát sokan sokféleképpen elemezték már: az ökomarxista és az ökofeminista irányzatok például számos kreatív és gondolatébresztő értelmezéssel álltak elő az 1970-es évek óta. A legtöbb figyelem az elmúlt években mégis az ezekből a hagyományokból is merítő Jason W. Moore munkásságára irányult. Moore az ökofeministákhoz hasonlóan közös nevezőre hozza a természet kizsákmányolását, valamint a nők és különféle etnikai kisebbségek elnyomását, és amellett érvel, hogy ezek a jelenségek csupán ugyanannak a viszonyrendszernek a különféle megnyilvánulásai.

Moore alapmondanivalója tulajdonképpen nagyon egyszerű: azt állítja, hogy a gazdaság profitábilis működésének és a tőkefelhalmozásnak két fontos összetevője van.

Az egyik a bérmunka kizsákmányolása, azaz az a jelenség, melynek lényege, hogy a munkás értéket termel, ám csak a megtermelt érték egy részét kapja meg bér formájában – az érték másik része a vállalat tulajdonosánál marad, és részben profitként realizálódik. Ez azonban nem elégséges ahhoz, hogy a rendszer igazán olajozottan tudjon működni, a tőkefelhalmozás előfeltétele ugyanis az Olcsó Természet elsajátítása.

Ez utóbbi alatt azt kell érteni, hogy a rendszer működtetéséhez szükséges olcsó erőforrásokat (mint az energiát, nyersanyagokat, élelmiszert és munkaerőt) a rendszer ingyen, vagy legalábbis rendkívül olcsón kaparintja meg.

Egy nagyon konkrét példán szemléltetve a dolgot: egy okostelefonokat gyártó vállalat nem csak azért tud profitot termelni, mert a munkásainak fizetett bér összege kisebb, mint amennyi bevétel a dolgozók által előállított okostelefonok eladásából befolyik. A profitabilitáshoz emellett szükség van olcsó nyersanyagokra (okostelefonok esetében konkrétan kobaltra és más nemesfémekre), olcsó reproduktív munkára (a telefongyár dolgozóinak újratermelését, tehát élelmezését, a háztartásuk fenntartását, vagy a róluk való gondoskodást jellemzően meg nem fizetett női munkák biztosítják), olcsó élelmiszerre és olcsó energiára.

Ha ezek az erőforrások nem lennének olcsón elérhetők, akkor a vállalat kénytelen lenne több pénzt költeni bérekre (hogy a munkások meg tudják venni a drágább élelmiszert), vagy a drágább energia és nyersanyagok beszerzésére, ami a tulajdonosok profitjának csökkenéséhez vezetne. Ezt érti Moore az alatt, hogy „az árutermelés szigetei az elsajátított munka óceánjain alakultak ki.”

Ez eddig nem túl meglepő: az, hogy a kapitalizmus szinte ingyen kebelezi be a természeti erőforrásokat és a perifériás társadalmak munkaerejét, valószínűleg eddig is nyilvánvaló volt. Moore mondanivalójának egyik izgalmas újdonsága azonban az, hogy rámutat:

a rendszer bizonyos időközönként újrateremti a működéséhez szükséges négy olcsó erőforrást.

Nézzük meg néhány viszonylag friss példán keresztül, hogy mit is jelent ez pontosan. Kezdjük az olcsó élelmiszer újrateremtésével: a második világháborút követően emelkedtek az élelmiszerárak, amit a rendszer az ún. zöld forradalommal orvosolt. A műtrágyák, növényvédő szerek és magasabb terméshozamot ígérő vetőmagok segítségével az agráripar átalakította a fejlődő országok mezőgazdaságát, így azok minden korábbinál olcsóbb élelmiszerrel öntötték el a világpiacot.

Tehát míg az egyik pillanatban (ebben a példában a világháborút követő években) úgy tűnhetett, hogy a földek termőképessége kimerült és ez objektív akadálya az élelmiszerárak alacsonyan tartásának, addig a rendszer képes volt a tudomány és a nemzetközi gazdasági intézmények segítségével úgy átalakítani a mezőgazdaságot, hogy az újra képes volt biztosítani a profitabilitás szempontjából nélkülözhetetlen olcsó élelmiszert.

De vegyünk egy másik példát, most az olcsó munkaerő újrateremtésére: az 1970-es évek végére az erős szakszervezetek és a jóléti állami kiadások miatt nagyon megnőttek a bérköltségek a centrumországokban, ez pedig veszélyeztette a nyugati cégek nyereségességét. Ezt a problémát a rendszer egy térbeli kiigazítással oldotta meg: a vállalatok elkezdték kiszervezni a termelést Kínába, Mexikóba vagy éppen Kelet-Európába, ahol olcsóbban jutottak munkaerőhöz.

Ebből a két példából az látszik tehát, hogy tudományos-technikai innovációkkal vagy földrajzi terjeszkedéssel (illetve sokszor a kettő kombinációjával) a rendszer képes felülemelkedni addig objektívnek gondolt akadályokon.

Ugyanez figyelhető meg például a nyersanyagok történetében, amikor például a 16. században a közép-európai nemesfémbányák kimerülése után új bányászati technológiák és a gyarmatosítás segítségével Dél-Amerikában szervezték újra az érckitermelést – minden addiginál hatékonyabban. De az olcsó energia újrateremtésére tett kísérletként értelmezhető például a palagáz elterjedése is, amely az elmúlt évtizedekben új technológiák segítségével csökkentette Amerika kiszolgáltatottságát a gáz árának ingadozásától.

A nagy kérdés persze az, hogy most, amikor úgy tűnik, hogy az ökológiai összeomlás szélén táncolunk, képes lehet-e még a kapitalizmus egy újabb hasonló megújulásra és az olcsó erőforrások újrateremtésére?

A jelenleg objektívnak tűnő ökológiai akadályokat le lehet-e még küzdeni tudományos-technológiai innovációk és a földrajzi terjeszkedés valamilyen kombinációja segítségével, vagy tényleg elértük a Föld kiaknázhatóságának határait?

Moore mondanivalója alapján nem lehet teljesen kizárni egyik szcenáriót sem, igaz az olcsó erőforrások újrateremtésére egyelőre csak a popkultúrában látunk gondolatkísérleteket. A Szárnyas fejvadász 2049-ben például egy jórészt felperzselt és élhetetlen Földet látunk, de a rendszer továbbra is dübörög: napelemek biztosítják az olcsó energiát, lárvákból készült protein az olcsó élelmiszert, más bolygók és meteoritok bányászata az olcsó nyersanyagokat és replikánsok az olcsó munkaerőt.

És ez persze csak egy hollywoodi sci-fi, de ha körülnézünk a világpolitikában, látszanak ehhez hasonló erőfeszítések: Mike Pompeo, az USA külügyminisztere nemrég azt nyilatkozta, hogy az Északi-sark jégtakarójának elolvadása remek üzleti lehetőségeket rejt magában, hiszen ezáltal rengeteg nyersanyag válik könnyen hozzáférhetővé. De ebbe a mintába illeszkedik az óceánfenéken található nyersanyagok kitermeléséért folytatott aranyláz-szerű hajsza, vagy akár az űrutazás iránti vágy újbóli fellángolása (gondoljunk csak Elon Musk és Jeff Bezos űrgyarmatosító projektjeire, vagy Kína holdraszállással kapcsolatos terveire).

Akár teljes ökológiai-társadalmi összeomlás, akár a kapitalizmus torz megújulása is lesz a történet vége, az bizonyosnak tűnik, hogy az emberiség legnagyobb része riasztó jövő elé néz. Éppen ezért beszélnünk kell a cselekvés és a szerveződés olyan formáiról, amelyek nem csak a tüneteket próbálják meg enyhíteni, hanem felismerik a probléma gyökerét és fenntartható alternatívát kínálnak a kapitalizmus pusztító rendszerével szemben.

Az élet újratermelése a tőke újratermelése helyett

Ahogy az az eddigiekből kiderült, a Föld élővilágát veszélyeztető klímaváltozás oka elsősorban az a rendszer, ami mindent alárendel az értékteremtésnek és a profitlogikának. Ezt azért fontos belátni, mert ebből több dolog is következik arra nézve, hogy mi a teendő.

Egyrészt beláthatjuk, hogy a rendszer által kínált alternatívák – legyen szó akár olyan nagyívű elképzelésekről, mint amilyen a szén-dioxid-kvóták rendszere, akár egyéni szintű gyakorlatokról, mint a bioélelmiszer fogyasztása – nem lesznek képesek tényleges változást hozni, mert ezek pont a rendszer alaplogikáját nem kérdőjelezik meg.

Ugyanígy felesleges abban is bízni, hogy majd valamilyen technológiai megoldás hozza el a megváltást, például hogy a benzines autókat elektromos autókra cseréljük, vagy hogy a kőolaj helyett napelemekre állunk állt.

A rendszer ilyen „áthuzalozása” ugyanis megint csak nem kezd semmit azzal az alapvető ténnyel, amit Moore ír le, hogy a gazdaság profitabilitásának az előfeltétele a természet és az emberiség jelentős részének olcsó elsajátítása, ezt pedig nem oldják meg olyan tüneti kezelések, mint a műanyag zacskók betiltása, vagy elektromos autók elterjedése.

Az elektromos autókat ugyanis ugyanúgy környezetszennyező gyárakban gyártják le, az akkumulátoraikhoz rengeteg nemesfémet kell kibányászni környezetterhelő módon, arról nem is beszélve, hogy a villanymotorok feltöltéséhez is rengeteg energiát kell előállítani. Más szóval, ha az összes benzines autót elektromosra cserélnénk holnap, az nem oldaná meg a problémát. Ezek a technológiai intézkedések legfeljebb csak időben vagy térben kicsit eltolják a problémát, de valójában nem kezelik azt. Érdemi válaszokhoz a gazdaság, a társadalom és a mindennapi élet alapvető újragondolására és újraszervezésére van szükség.

De mégis hogyan kell ezt elképzelni – de még inkább: elkezdeni?

Először is közösségi kezdeményezésekre van szükség, egyesével ugyanis nem sokra megyünk.

Másodszor, ezek a közösségi kezdeményezések a kapitalizmus értékfelhalmozó logikája helyett a társadalmi reprodukció logikáját kell, hogy kövessék: ez azt jelenti, hogy olyan gazdasági és szervezeti gyakorlatokra van szükség, amelyek célja nem a profittermelés, hanem az adott közösség újratermelése, mégpedig hosszú távon; másképpen fogalmazva: az adott közösség alapvető igényeinek – élelmezés, lakhatás, energia, kultúra – kielégítése.

Bár első ránézésre úgy tűnhet, hogy ebben nincs semmi radikális, sőt tulajdonképpen maga a kapitalizmus is kielégíti ezeket az igényeket, ezért nézzünk meg egy konkrét példát, amelyen keresztül talán könnyebben megérthetjük a felhalmozás és a reprodukció logikái között feszülő ellentmondást.

Vegyük az élelmiszer esetét. A fentiekben megtárgyaltuk, hogy a rendszernek a profitábilis működéshez szüksége van olcsó élelmiszerre. A felhalmozás logikájának megfelelően azonban a mezőgazdasági ipar legfontosabb célja nem az, hogy az emberek jóllakjanak, hanem az, hogy a mezőgazdasági termelésen keresztül profitot tudjanak csinálni.

Ez alapvetően meghatározza azt, hogy a mezőgazdaság ma hogy működik a világban:

  • helyben őshonos és a helyi emberek táplálkozását kielégítő termények helyett olyan növényekkel vetik be a földeket, amiket a leginkább nyereségesen lehet exportálni a világpiacra;
  • olyan vegyszereket használnak, amik a lehető legnagyobb terméshozamot biztosítják a lehető legrövidebb idő alatt, tekintet nélkül arra, hogy a vegyszerek milyen hatással vannak a talajra, az élővilágra vagy az emberi egészségre;
  • felvásárolják a földeket és idénymunkásokkal művelik meg azokat, ezzel ellehetetlenítve a helyi közösségeket és kistermelőket, hozzájárulva a vidék élhetetlenné válásához;
  • a kistermelőkre márkajelzéssel ellátott, levédett vetőmagokat kényszerítenek, hogy kontrollálni tudják a termelést és hogy a termelés ezen fázisából is pénzt tudjanak csinálni;
  • ugyanígy a mezőgazdasági gépek, pl a traktorok sajátkezűleg történő javítását is ellehetetlenítik és márkaszervizekbe terelik a gazdálkodókat, hogy azok minél több pénzt költsenek a gépeikre.

A sort még hosszan lehetne folytatni.

Ezzel szemben áll a paraszti gazdálkodás, amelynek a reproduktív logika szerint elsősorban a helyi közösség fennmaradása és a jólét biztosítása a célja. Mivel a parasztok helyi igényeket próbálnak meg kielégíteni, ezért

  • olyan növényeket termesztenek, amikre a helyi embereknek szüksége van;
  • környezetileg kevésbé káros módszerekkel gazdálkodnak, mivel elemi érdekük, hogy az ökológiai rendszerek újratermelődjenek, azaz hogy a földek ne merüljenek ki hamar és az élővilág ne menjen tönkre a környezetükben, hiszen ők maguk is helyben élnek;
  • adott esetben saját vetőmagokat használnak és sajátkezűleg javítják a gépeiket, mert ez olcsóbb és kevésbé teszi őket kiszolgáltatottá a nagyvállalatoknak.

Ebből az összehasonlításból az látszik, hogy hiába tűnhet úgy, hogy a mezőgazdasági ipar és a paraszti gazdálkodás voltaképpen ugyanazt csinálja – élelmiszert termel –, a végeredmény mégis egészen más:

a felhalmozást célzó mezőgazdaság erősen környezetterhelő módon működik és kizsákmányoló viszonyokban szervezi újra a vidéki közösséget, míg a reprodukció logikája mentén szerveződő paraszti gazdaságok a környezet és a helyi közösségek szempontjait is figyelembe véve fenntarthatóbb alternatívát nyújtanak.

Nem csoda, hogy a klímaváltozás elleni küzdelem egyik legaktívabb szereplői most már évtizedek óta a fejlődő világ parasztjainak, földfoglalóinak és biogazdáinak mozgalma, amit például a Vía Campesina szervezet fog össze.

A társadalmi reprodukció logikája érdekes elméleti alternatívának tűnik, de mi biztosítja a megvalósulását a gyakorlatban? Vagyis hogy lehet elérni azt, hogy egy fenntarthatónak mondott kezdeményezés ténylegesen a környezet és az adott közösség érdekeit figyelembe véve működjön?

Ehhez kulcsfontosságúnak tűnik a tulajdon kérdése. A kapitalizmusban csak annak van beleszólása gazdasági döntésekbe, aki tulajdonnal rendelkezik: ha kevés tulajdonos van, akkor azok könnyen hoznak olyan döntéseket, amelyek sértik a környezet, vagy a közösség szempontjait.

Ebből következően a társadalmi reprodukciót és az ökológiai fenntarthatóságot célul kitűző kezdeményezések csak akkor működhetnek valóban fenntarthatóan, ha törekednek arra, hogy az erőforrásokat közösen tulajdonolják, ellenőrizzék és használják. Ez képes lehet biztosítani a gazdaság demokratizálását és azt, hogy a termelés valóban fenntartható módon és a közösség igényeinek megfelelően szerveződjön meg.

Magyarul lakásszövetkezetekre, közösségi biogazdaságokra, energiaszövetkezetekre és hasonló projektekre van szükség. Ezen felül pedig arra, hogy az ilyen szervezeteket összefogjuk és fenntartható ökoszisztémákat építsünk ki, amelyek képesek a közösségeink minél több igényét kielégíteni a hálózaton belül.

Nyilván fölmerül a kérdés, hogy mire elég mindez. A klímaváltozás jelei egyre aggasztóbbak, és egyre inkább úgy tűnik, hogy azonnali lépésekre lenne szükség világszinten. Ez így is van. Ahhoz, hogy a klímaváltozás ne járjon tömeges pusztítással, egy igazságos átmenetre van szükség.

A mostani válsághelyzetben egymásra találó baloldali és klímamozgalmak ennek az igazságos átmenetnek a konkrét feltételeit és gyakorlati lehetőségeit kutatják és építik jelenleg mikro- és makroszinten egyaránt: az állami és államközi politikák reformjára vonatkozó javaslatokat dolgoznak ki, koalíciókat építenek a szakszervezetek és a klímamozgalom között és fejlesztik a helyi szolidáris gazdasági ökoszisztémákat.

Az ember tehát vagy áll és nézi a katasztrófa lefutását – járjon ez a rendszer összeomlásáva vagy torz megújulásával –, vagy nem adja meg magát a determinizmusnak, reflektál, megszervezi magát és szembefordul a rendszerrel, amely a tőkefelhalmozást a környezet és a társadalom igényei fölé helyezi.

A fentiekből is látszik, hogy az alternatíva nem egy romantikus utópia, hanem már most is létező gyakorlatokra való átállás. B terv nincs.

A Fordulat 25. szerkesztői: Csurgó Dénes, Fabók Márton, Fülöp Nóra, Horváth Bence, Nagy Kristóf, Sidó Zoltán, Szabó Liza

Kiemelt kép: Flickr / Roy
Olvass tovább!