Vannak, akik már arra készülnek, hogy majd április 12., a Tisza győzelme után létrehozzák itthon az-igazán-autentikus-baloldalt, ami szigorúan materialista és még szigorúbban poszt-woke lesz. Keresik a jó gyakorlatokat Mamdanitól a Mikepércsi Anyákig. Ezért is érdemes megnézni, milyen trendek rajzolódnak ki a március 15-én és 22-én sorra kerülő francia önkormányzati választások kampányában, hátha előkerülnek hasznosítható ötletek.

A voksolás eredményét már lehet sejteni.

• Megerősödik a szélsőjobbal frigyre lépő középjobb;
• Visszaszorulnak a baloldali és zöld pártok;
• S ez már a 2027-es elnökválasztás eredményét is előrevetíti.

Hacsak a választók rá nem cáfolnak az előrejelzésekre. Ha így tesznek, az azért lesz, mert az elmúlt hat évben javult a baloldali, zöld vezetésű településeken lakók életminősége; legalábbis ami a klímaválság hatásainak enyhítését, a zöldítést illeti.

Zöld fordulat

Mi az, ami az elmúlt hatéves ciklusból eredmény, szerte a francia nagyvárosokban? Például – noha könnyen lehet, hogy pár fontos várost elveszítenek –, a zöldek visszafordíthatatlan változásokat értek el. Itt van például Párizs, amit kizöldített a szocialista Anne Hidalgo és piros-zöld csapata. Forgalomcsillapítás, a forgalomtól elzárt iskolautcák (összesen 225!), kerékpársávok (12 év alatt 700-ról 1700 km-re nőtt ezek hossza), városi minierdők (pl. a Városháza előtt is); és összesen 131 ezer elültetett fa a városban 6 év alatt. Az évről évre egyre hosszabb és forróbb hőhullámok miatt mindezt senki, a jobboldal sem akarja visszacsinálni. Ahogyan a légszennyezés jelentős csökkenése is egyértelmű siker: a nitrogénoxidok koncentrációja 65%-kal, a mikrorészecskéké 45%-kal csökkent a levegőben. Azt a környezeti igazságossági szempontot se felejtsük, hogy a légszennyezés okozta egészségkárosodás a szegényebbek körében a legnagyobb. Úgyhogy nem érdemes a zöldpolitikát, a klíma- és környezetvédelmet lekezelően a dzsentrifikáció számlájára írni.

Lyon, Strasbourg, Bordeaux, Tours, Besançon, Poitiers, Annecy és Grenoble zöld polgármesterekkel vágott bele a 2020-ban kezdődött ciklusnak. Tours-ban például 30 ezer fát ültettek el, és szinte az egész város 30-as zóna lett. Mindezen településeken az önkormányzati politikák közös metszete – a zöldítésen túl – a közszolgáltatások visszavétele, a gyerekbarát városfejlesztés, az egészséges közétkeztetés, a közösségi közlekedés fejlesztése, valamint a részvételiség előtérbe helyezése. „Az ökopolitika megvéd” – ez volt a 2020-as szlogen.

A jobboldal ezzel szemben például Lille-ben a fizetős parkolás részleges eltörlésével kampányol. Egyébként is megfigyelhető Franciaországban is, hogy a zöldekből lett a jobboldal kedvenc ellensége, s a kispénzűeknek beállított autótulajdonosok pártját fogják a dogmatikusnak kikiáltott környezetvédőkkel szemben.

Sok helyen vitatéma még a lakhatás, ebben a szocialista és zöld városvezetők egy követ fújnak: az Airbnb szabályozását szigorítanák, és a lakbérplafon mellett érvelnek, míg a jobboldaliak a lakbérliberalizációt pártolják. Lille-ben azt ígéri a szocialista polgármester, hogy  több ezer szociális bárlakást építenek; apró szépséghiba, hogy ebben a ciklusban ennek csak töredéke készült el; bár még így is több, mint a jobboldali vezetésű önkormányzatokban.

Ha Párizsban, Lyonban, Marseille-ben, Bordeaux-ban szoros versenyben mégis nyer a baloldal, netán meghódítja Toulouse-t is, akkor – túl az egész nyugati féltekét kettévágó kulturális törésvonal hatásán – azért nyer, mert a zöldítés a többségnek bejön.

Jobboldali-szélsőjobboldali hegemónia

Mi történik mindeközben a kistelepüléseken? Mindenki a nagyvárosokra figyel, holott Franciaországban, csakúgy, mint nálunk, a polgármesterek nagy többsége kistelepülési, független. Más kérdés, hogy ezek a „függetlenek” hagyományosan jobboldali, jobbközép szenátorokat választanak (Franciaországban a szenátus tagjait közvetve választják, a választásra jogosultak többsége ilyen kistelepülési polgármester és képviselő). Ami eddig jobbra billentette a politikai egyensúlyt, az most – miután a szélsőjobb vált az ország legerősebb politikai erejévé – középre fogja billenteni, ezt már előre lehet tudni. Mert hiába népszerű, egyre népszerűbb a szélsőjobb, Marine Le Pen és Jordan Bardella pártja, a Rassemblement National (RN, béna fordítással: „Nemzeti Tömörülés”), a helyben ismert, beágyazott és kedvelt, független polgármesterek többsége maradni fog.

Nem is itt próbál sikereket elérni a Le Pen-féle párt, hanem a jól bevált sémát követve: a válságrégiókban, azokban az ipar- és bányászvárosokban, ahol összeomlott a nehézipar (vele a baloldal és a szakszervezetek), bezárt a bánya, s maradt a munkanélküliség, a keserűség, a düh, a kirekesztettség érzete, és a bűnbaknak megtalált bevándorlókkal szembeni indulat – ahogyan azt Didier Eribon oly plasztikusan leírta szocio-önéletrajzában.

A hagyományos jobboldal, a szélsőjobbos médiamogulok ösztökélésére, az erő vonzásának engedve egyre inkább a szélsőjobbra teszi tétjeit.

Párizsban például várhatóan a Sarah Knafo vezette egyik szélsőjobbos listával fog egybeolvadni a „mérsékelt” jobboldal listája a két forduló között – legalábbis ezt nem zárták ki. Itt fontos megjegyezni, hogy a hazánkba importált trumpizmussal, és annak jobb- meg baloldali csodálóival szemben Franciaországban a jobboldal és az Orbán-szövetséges szélsőjobb sem vonja már kétségbe a liberális („woke”?!) konszenzust: a melegházasságot, sőt, felnőttek esetében, a nemváltoztató műtéteket sem (amit Franciaországban a TB finanszíroz!).

Egyértelműen a jobboldalhoz sorolható most már az egykor centrista Emmanuel Macront támogató három nagyobb párt is (Renaissance, Horizon, UDF). Macronék Jean-Luc Mélenchon pártjához hasonlóan kevés helyi képviselővel, polgármesterrel rendelkeznek. Így legalább nem veszíthetnek sokat. Pedig Macron – és munkaalapú társadalma – annyira népszerűtlen, hogy szívesen leszavaznák őket az választók országszerte. Csak hát, ahogy mondtam: a Macron-párt helyi beágyazottsága csekély, kevés a képviselője. Ahol mégis van szerepük, ott hol önállóan indulnak, hol a jobboldallal szövetségben. Az egykor se jobb, se bal, egyenlő távolság jelszavával induló Macron-féle párt (most épp Renaissance néven fut), sehol, de sehol nem szövetkezik a baloldallal helyben, annál több helyütt a jobboldallal.

Bár Macronnál népszerűbb, ám mégis lehet, hogy a Macron-átok áldozata lesz az elnök egyik ex-miniszterelnöke, az államfői ambíciókat dédelgető Édouard Philippe: Le Havre kikötővárosát jó eséllyel visszahódítják tőle a kommunisták (a PCF!), egy baloldali szövetség élén.

Széteső baloldal

A választási rendszerről elég annyi, hogy bonyolult, és településmérettől függ (ahogy nálunk is); arányos, de mégis aránytalan: az első helyen végző lista automatikus és elsöprő győzteskompenzációban (!) részesül: a mandátumok fele az övé; a másik 50%-on osztozik szavazatarányosan az összes induló. Aki átlépi a 10%-ot, az versenyben marad a második fordulóra, vagy, ha úgy dönt, összebútorozhat egy másik listával, ha utóbbi elért legalább 5%-ot.

A magyar füleknek ismerős összefogás-vita zajlik már előre, a két oldal egymást vádolja azzal, hogy össze akarja szűrni a levet a „szélsőségesekkel”: a szocialisták, zöldek Jean-Luc Mélenchon pártjával, a Macronisták és jobboldaliak a szélsőjobbal. A jobboldal meg is találta a tökéletes casus bellit a Mélenchonék elleni lejárató-kampányhoz: február közepén halálra vertek egy szélsőjobboldali aktivistát, Quentin Deranque-ot. Hogy kik? Az „Ifjú gárda” (Jeune garde) nevű antifa’ szervezet tagjai; a letartóztatott elkövetők közül ketten is egy LFI-s („Mélenchonista”) parlamenti képviselő munkatársai, magát a Gárdát pedig éppen ez a képviselő, Raphaël Arnault, alapította. Az emberölés politikai célokra való felhasználása a Horst Wessel ellen 96 évvel ezelőtt Berlinben elkövetett gyilkosság utóéletére emlékeztet. Mindenesetre Mélenchonék defenzívába szorultak, hisz’ vér tapad egy képviselőjük közvetlen munkatársainak kezéhez.

A baloldali pártok nagyrészt egymás ellen kampányolnak. Mélenchonék (LFI, la France Insoumise/ „Lázadó Franciaország”) stratégiája egyszerre volt sikeres és sikertelen az elmúlt években: sikeresen maguk mellé állították a munkásosztály egy részét, de jobbára csak a bevándorló hátterűeket (a többiek maradtak a szélsőjobbnál), szintén szimpatizál velük sok egyetemista és magas társadalmi státuszú nagyvárosi fiatal, azonban Mélenchon elutasítottsága összességében kiugró, 80%-os. Az október 7-i brutális Hamász-terrortámadás után tett kétértelmű nyilatkozatai, majd, újabban, az egyértelműen antiszemita poénjai (Jeffrey Epstein és André Glucksmann nevének kiejtésén élcelődött), továbbá a Deranque-gyilkosság azt eredményezték, hogy a szocialisták már nemigen szeretnének összefogni vele. De nincs is nagyon hol, mert Mélenchon mindent egy lapra tett fel: az elnökválasztásra; a helyi beágyazottságuk csekély. Azt viszont még elérhetik, hogy megbuktatják a regnáló szocialista-zöld-kommunista koalíciót Párizsban, ha a két forduló között nem lépnek vele szövetségre. Vagy ha szövetségre lépnek, akkor azzal.

A zöldek és a kommunisták a szocialisták és Mélenchon között őrlődnek, de Mélenchon Marine Tondelier-nek, a zöldek elnökének is beszólt. A karizmatikus és gyors beszédű Tondelier hiába magyarázza, hogy a zöldpolitika nem úri huncutság, nem úri hóbort, a szmogmentes levegő, az egészséges élelmiszer mindenkinek, de különösen a szegényeknek és a munkásosztálynak javítaná az életminőségét és életkilátásait, a zöldek nagy bajúszú biogazda képviselője, Benoît Biteau hiába emlékeztet, hogy a különböző rovarölő, növényvédő szerek elsősorban épp a gazdák körében okoznak töménytelen mennyiségű daganatos megbetegedést, hiába magyarázza, hogy a klímaváltozás hatására kialakuló vízhiány minden társadalmi csoportot sújt, ezekre az érvekre most kevésbé fogékonyak a választók.

Magyar tanulság, ismétlem magam:

a baloldal ne azzal hízelegjen a jobbereknek, hogy kigúnyolja, lesznobozza a bioélelmiszert fogyasztókat, hanem érje el békés eszközökkel, amit a párizsi boulevard Voltaire-en található bioboltot kifosztó tüntetők festékszóróztak az épület homlokzatára néhány éve: Legyen a bio mindenkié! („Du bio pour tous”).

Egyébként az első francia település, ahol eljutottak a 100% bio-élelmiszerig, egy Barjac nevű dél-francia falu volt, amelynek 1989 óta hivatalban lévő kommunista (!) polgármesere, Édouard Chaulet, ebbe annak idején azért vágott bele, mert a községben két kisgyermek is daganatos megbetegedésben szenvedett. A nagyobb zöld városok is az ő nyomdokain haladnak, Tours-ban is a menzán 100%-ban bio a zöldség-gyümölcs, de helyi termelőktől szerzik be a biotejet is.

A balközép pártok – szocialisták, zöldek, kommunisták – sok várost vezetnek. De Lyonban például egy trumpista jelölt, Jean-Michel Aulas áll nyerésre: egy nagyvállalkozó, aki egyszerre ígéri, hogy minden közszolgáltatás ingyenes lesz, emellett rendet teremt persze, és még fúr is egy óriási alagutat a város alatt az autóknak. De még így is tanulságos ez a fajta populizmus: miközben a baloldal már-már szégyelli, hogy baloldali, ő, jobboldali oligarcha létére – csakúgy, mint Mamdani – ingyenes és minőségi közszolgáltatásokat (bölcsődét, közösségi közlekedést) ígér.

Rendőrt!

A választók fő szempontja a közbiztonság, s emellett a helyi közszolgáltatások minősége. A közbiztonság valahol érthető, hiszen az emberek azt tapasztalják: egyes lakótelepeken a drogmaffia vette át az irányítást; volt, ahol óvodát, iskolai menzát is be kellett zárni, mert nem sikerült a dealereket kifüstölni a környékről. A baloldali városvezetők többsége is alkalmazkodik a közhangulathoz: nem ellenzik már sem az önkormányzati rendőrségek létrehozását, létszámbővítését, sem a közterületi kamerarendszerek kiépítését; Marseille-ben például ciklus közben gondolták meg magukat. (Mélenchon pártja ez alól kivétel).

Ugyanakkor a baloldali városvezetők, legalábbis Párizsban, épp azon a téren vallottak kudarcot, ami hazánkban is főtéma, s a franciáknál is nyilván rendkívül érzékenyek rá a választók: a gyermekvédelem, pontosabban: a gyermekek megvédése terén. Párizsban is brutális botrány tört ki tavaly: több tucat, de inkább több száz önkormányzati intézménybe járó óvodás vált különböző visszaélések, közülük sokan szexuális abúzus áldozatává. Úgyhogy, ha a fővárost bukja a baloldal, ezért is fogja bukni. Akkora a botrány, hogy Emmanuel Grégoire, Anne Hidalgo eddig helyettese, a szocialista főpolgármester-jelölt, szükségét érezte felfedni, hogy ő maga is szexuális erőszak áldozata volt annak idején, kisiskolásként. Ami nem akadályozza meg persze Rachida Datit, Macron és a jobboldal közös, marokkói-algériai, munkásszármazású jelöltjét, kerületi polgármestert, aki mostanáig kulturális miniszter is volt, hogy ezzel a témával kampányoljon a baloldali városvezetés ellen. Most egyébként mindketten azt javasolják, hogy egy óvodában soha ne maradhasson kettesben egy felnőtt egy óvodás gyerekkel. Más kérdés, hogy Dati ellen jelenleg öt büntetőügyben zajlik eljárás; igaz, ezek „csak a szokásos”, sikkasztási, befolyással üzérkedési ügyek.

Ami biztosnak látszik, hogy Le Penék pártja magabiztosan menetel a hatalomba.

S ki merné azt állítani, hogy kataklizmát okozna egy szélsőjobbos elnök megválasztása, amikor Giorgia Meloni Olaszországa sem zuhant vissza Mussolini korába?! Bár Orbán Viktorék frakciótársa, akiknek a  kampányát Mészáros Lőrinc bankja finanszírozta, még mindig tele vannak mindenféle kétes, náci-szimpatizáns, rasszista alakokkal. Amint lelepleződik az egyik, kizárják; a többi marad; lelepleződik még egy, kizárják azt is; és így tovább. Jut is, marad is.

Egyelőre kevés jele mutatkozik, hogy visszalendülne az inga. Bár talán mégis: Tours-ban sikeres a zöld polgármester, Emmanuel Denis, és jó eséllyel újraválasztják, ahogyan Nantes-ban is Johanna Rolland-t, a várost a zöldekkel közösen vezető szocialista polgármestert, akinek Karácsony Gergely is küldött támogató videóüzenetet. Talán ennyi lehet a tanulság: ha elvégzik a dolgukat, működik a város, és benne a közszolgáltatások, akkor bizalmat szavaznak nekik a városlakók. Ez programnak talán nem elég radikális, de mélyreható és megvalósítható: „Megváltoztatni az életet” (Changer la vie), ahogy Mitterand ígérte 1981-ben, avagy: „Jobban élni” (Vivre mieux), ahogy a Zöldek programja ígérte 2012-ben.

A munkásosztály már nem nagyvárosokban lakik, hanem a „periférikus Franciaországban”, a sárgamellényesek vidékén. Az ő életüket a nagyvárosi piros-zöld polgármesterek nem, csak a kormány tudná jobbá tenni. Számukra sem a balközép, sem a radikális baloldal nem kínál vonzó alternatívát. A közbiztonság romlása, a helyi közszolgáltatások leépítése, az üzemanyagárak emelkedése, a létbizonytalanság, a globalizációs szorongás továbbra is táplálják az elégedetlenséget. Készülnek 2027-re, az elnökválasztásra, hogy világgá kürtöljék:

elegük van!

A médiát a jobboldal uralja, nem kellett hozzá Fidesz-kétharmad, csak egy maréknyi fasisztoid oligarcha, akik médiabirodalmat építettek; a csapból is a migránsozás, bűnözőzés folyik. A városokban éles a küzdelem, de a vidéki Franciaország elesett: a gallok készen állnak, hogy a báránybőrbe bújt szélsőjobboldal jelöltjét, Marine Le Pent, vagy – ha ő a sikkasztási ügye miatt nem indulhat végül, akkor – az ifjú Jordan Bardellát, „Giorgia Meloni kisöccsét” válasszák elnöknek. Folytatódik tehát a (poszt)fasiszták menetelése a hatalomba.

A baloldaliak azzal vigasztalódhatnak, hogy ellenzékből könnyebb lesz nyerni. Készülhetnek 2032-re – amikor egyszerre lesz önkormányzati és elnökválasztás –, és elemezhetik a vasárnapi választási eredményeket: milyen a népszerű (helyi) politika, amely tényleg képes élhető körülményeket teremteni, s megvédeni a (helyi) társadalmat.