1.

Tamás Gáspár Miklós egyik utolsó előadásában azt mondta:

„a szocializmus mint politikai projekt halott, mint gondolat eleven […] ez egy ősi álom […] amely az emberi létnek egy másik dimenzióját, nem pusztán csak méltányos, egyenlő és szabad dimenzióját, de egy mélyebb, igazabb, ha úgy tetszik, romantikusabb dimenzióját képviseli és tárja föl.”

Él-e még ez az álom és ez a gondolat? Az emberek lelkében bizonyosan. A globális kapitalizmus jelen állapotában, a klímaválság, az újfasizmus különféle alakváltozatai közepette nemcsak a mélyebb, igazabb élet, de az általában vett emberi élet feltételei szűnnek meg. Ilyen körülmények között a lélek nem tud másra vágyni, mint épp erre az igaz emberi életre, mindarra, ami tőle az elidegenedés, a kizsákmányolás, a mindent átfogó rombolás és krízis közepette megtagadtatik.

Mint álom él a lélekben a vágy, hogy szabaduljon a fennálló szorításából, a pusztulásból, nemcsak materiális életfeltételeinek, a bioszférának, a tiszta víznek és levegőnek, az élhető klimatikus viszonyoknak a pusztulásából, de az emberi mivoltnak mint olyannak a felszámolásával fenyegető folyamatoktól is. Mindattól, ami megfosztja őt közelségétől a többi embertől, megfosztja őt magát saját emberi arcától,

amitől nem lesz több mint erőszak és félelem és munkaerő.

Az ember szétnéz és rettegve tekint embertársaira, mint éjjeli vadakra, akik lopódzva közelednek átvágva minden határon, behatolva minden zugba, hogy megkaparintsanak mindent, ami még a sajátunk, amitől még nem vagyunk elidegendve, hogy semmink ne maradjon. Az ember szétnéz és rettegve tekint a világra, amelyet épít, saját erejéből, saját testéből, saját életidejéből. Zsongó méhkaptár, falaiba építve milliók vére és húsa – és mégis hideg, szűkös, éles, idegen. A lélek szabadulni akar, visszatalálni saját emberi mivoltához, voltaképpeni önmagához, vissza az igazságba, elszakadni a hazugságtól, hogy nincs kiút, a hazugságtól, hogy egy másik világ lehetetlen.

Mint álom él a lélekben a vágy – és mint gondolat? A reggel józanító hűvösében oszlik az álom. Ami az álomban bizonyosságnak, szükségszerűségnek tűnt, most megragadhatatlan, felfoghatatlan, ködös, távoli. Visszahull az éjjeli homályba, nem vetül rá fény, nem ragadja meg az értelem, nem válik gondolattá. Mi volt az, amit akartam? Mi volt az, aminek jönnie kellett? Választ keresni nincs idő. A nappal tettre hív, munka vár, élni kell. A hajnal előtti sötétben, a hideg lámpafénynél millió apró akadály tűnik elő, millió kihívás, amelyek megoldásra várnak – hol kezdjük a munkát? És mikor vagyunk kész? Hová tartunk? Az álomban mindez olyan nyilvánvaló volt. Egy másik világ lehetséges. Más – miben? Lehetséges – hogyan? Közben szaporodnak körülöttünk a gondok és fájdalmak, éhség és nyílt sebek. Enni kell adnunk az éhezőnek, lakást a hontalannak, és gondoskodni magunkról, ha tudunk.

Talán ennyi ez: ott túl az éjszakában az álom, itt az ébrenlétben a valóság a maga kérdéseivel és kihívásaival, megoldandó feladataival. Az álom tétlenségre kárhoztat: az álomban öntudatlanul, tettre képtelenül, bezárva saját koponyánkba szemléljük az elme színjátékait. De annyi gond és kín között tenni kell és küzdeni, amiért csak lehet, ahogyan csak lehet. Az ember ébren tetterős, változtatni képes. Szemét az előtte tornyosuló problémára kell szegezze – nem egy másik világra, amely pusztán lehetséges, de erre a világra, amely ellene tör, amely ellen küzdeni kell, amelytől meg kell védenie önmagát és szeretteit. Idővel aztán erről álmodik: az előtte álló feladatokról, gondokról – hogy megoldotta őket és nem jönnek újak. Hogy ez az élet – amiről most álmodik – mélyebb, igazabb, emberi élet-e? Ki tudja. De gondtalan. Jó élet. Mi másra vágyhatunk? Mi másról álmodunk?

2.

Mindenfajta politikának számot kell vetnie azokkal a körülményekkel – gondolatokkal, vágyakkal, narratívákkal és materiális viszonyokkal – amelyek egy adott történelmi helyzetben kijelölik a politikai cselekvés, gondolkodás és képzelet kereteit. A politikai jelenleg fennálló keretei alighanem a pandémia – e felmérhetetlen jelentőségű történelmi esemény – alatt kristályosodtak ki.

A pandémia egyrészt rámutatott a globális kapitalista rend törékenységére, arra, hogy e rend globális integrációja milyen könnyen kikezdhető, ezzel pedig végleg eltemette a neoliberális globalizáció programját. Ez a program persze már régóta haldoklott, a pandémia után azonban a lokalitás végképp diadalmaskodik a globalitás felett: az olyan globális, a világegészt mint olyan tárgyuknak tekintő politikai projektek, mint akár a nemzetközi szocializmus vagy akár a neoliberalizmus – amely maga is klasszikus értelemben vett világtörténelmi eszme volt – elgondolhatatlanná válnak.

A világ képzete eltűnik a politikai gondolkodás horizontjáról. Nincs más, csak régió, ország, város, utca, a legközvetlenebb értelemben vett itt, a legközvetlenebb értelemben vett most. Az egyes, a konkrét győzelme az általános felett.

Másrészt a pandémia megfogható közelségbe hozza a válságot, a tényt, hogy századunkat olyan történelmi folyamatok formálják, amelyek közvetlenül és alapvető módon fogják átalakítani a mindennapi élet kereteit: többé semmi nem lehet ugyanolyan. A pandémia előzetest adott a klímaválság, az egyre instabilabbá váló globális gazdaság, a technológiai fejlődés elszabadulásának ránk váró koráról. Ez egy pillanatig lehetőséget és reményt is rejtett magában: ha mindennek meg kell változnia, akkor lehetőség van egy új világ megteremtésére is. A pandémia rávilágított nemcsak mély egymásrautaltságunkra, de arra is, hogy a közös cselekvés, a kölcsönös segítség, a kooperáció, az intézményi képességek, erőforrások és tudás nagy léptékű mobilizációja egyúttal képessé is tesz minket az előttünk tornyosuló kihívások együttes megoldására.

Ha a pandémiára képesek lettünk volna hatékony és igazságos kollektív társadalmi választ adni, ez az emancipatorikus társadalmi cselekvésnek is az előképe lehetett volna. Számos okból nem így lett. A nyugati társadalmak szabadulni akartak a válság tudatától, a felelősség érzésétől – egymásért, a jövőért – visszatérni a normalitásba, visszakapni az életüket – mintha ez az élet bármikor is a sajátjuk lett volna az tőkés viszonyok uralma alatt –, azt akarták, hagyják már őket békén. Így aztán ki kényszerűen, ki örömmel, de mind visszatértünk a bérmunka, a kizsákmányolás, az elidegenedés szűkös, de ismerős karámjába, a globális kapitalizmus ismét túlélt, adaptálódott, fenntartotta önmagát – általunk.

A pandémia által megfoghatóvá vált tudat, hogy a fennálló összeomlóban van, hogy többé semmi nem lehet ugyanolyan, és a képtelenség e fennálló meghaladására, egy másik világ elgondolására dühödt kétségbeesést szült, amely a jobboldalon összeesküvés-elméletekben, paranoiában öltött testet, a baloldalon libertárius anarchizmusban – annak minden mérgező individualizmusával együtt – vagy a kettő sajátos, „diagonális” elegyében. Mindez létrehívta a jelenkor különös, új rendszerellenességét, amely a régi elitek fölötti győzelemtől, a régi establishment leváltásától, a fennálló rend meghaladásától nem egy új, jobb, igazságosabb, más világ eljövetelét várja, hanem a normalitás visszaállítását.

A pandémia után, különösen pedig a rá következő háborús időszakban a nyugati társadalmak jórészt lemondtak arról, hogy az előttük tornyosuló globális kihívásokra kollektív politikai választ adjanak.

A nyugati politika a normalitás és biztonság fogalmi súlypontjai körül kering: a politikai versenyt – a választásos demokrácia belső logikája fényében aligha meglepő módon – az dönti el, ki tesz hitelesebb ígéretet arra, hogy a sűrűsödő válságok és kihívások közepette fenntartja a normalitás kis szigeteit, ahol úgy tehetünk, mintha nem történne semmi, mintha a jövő, – az a jövő, amelyet a globális kapitalista fejlődés kedvezményezettjeinek örököseként osztályrészünknek gondoltunk – még elérhető lenne. Mintha alapvetően nem kellene semminek megváltoznia, mintha ez a kor, ez az évtized, ez a század rossz álom lenne csupán. A politikai cselekvésnek ma ezek között a keretek között kell mozognia.

3.

Miféle politika fog sikerre jutni e keretek között? A centrista liberalizmus nem tágít történelmi küldetésének megrögzött tudatától, a gondolattól, hogy egyedül ő a modernitás szellemének hordozója, és mint ilyen, örökös hegemónia a jussa, amelytől pusztán a populisták és radikálisok, az aljas összeesküvők, és az ostoba csőcselék fosztják meg. Nem felejt és nem tanul – így nem képes megszabadulni a hosszú, kudarcos története során rárakódott bizalmi deficittől sem.

A jobboldal egyre mélyebbre süllyed az újfasizmus őrjöngő kényszerképzeteiben, ordas eszméiben – mindinkább bebizonyosodik róla, hogy képtelen visszaállítani a hagyományos társadalmi hierarchiákat, a munkásosztály jólétét és megbecsültségét, eltörölni a progresszív kulturális hegemóniát – képtelen tehát mindarra, amitől a normalitás visszaállítását várná, legalábbis nyílt rendszerszintű erőszak és permanens kollektív hisztéria nélkül, ami sokak számára visszatetsző.

Mindez sajátos lehetőséget nyit a baloldal számára.

A baloldalnak ma lehetősége van hiteles ajánlatot tenni a „normalitás” visszaállítására – képes lehet a „valódi emberek” „valódi igényeire” választ adó, józan politika képviselőjeként feltűnni, amely számára nem az ideológia és a kultúrharc a lényeg, amely szemben áll úgy az identitáspolitikával, mint a nyílt újfasiszta gyűlölettel, amely a dolgozó emberek tényleges problémáival foglalkozik: megélhetés, közbiztonság, megfizethető, kiszámítható, normális élet. Ezzel nyert Mamdani New York-ban, egyre inkább ezt jelenti ma a baloldali populizmus.

A politikai cselekvés fennálló keretei – meglehet – ma valamelyest utat nyitnak a baloldal politikai sikere felé, ám csak akkor, ha a baloldal is elfogadja e kereteket és a bennük megbúvó alapvető feltevést: hogy az előttünk álló globális krízisekre érdemi, rendszerszintű, kollektív megoldás nem adható. A legtöbb, amit tehetünk, hogy körbekerítjük a normalitás, a biztonság, a nyugalom, a viszonylagos jólét apró szigeteit, őrizzük azokat, erősítjük falaikat az erősödő viharok közepette – amíg lehet.

Ha a baloldal erre az útra lép, szembe kell néznie e politika alapvető ellentmondásaival és kihívásaival, mindenekelőtt a kizárás és befogadás problémájával. A megfizethetőség, a biztonság, a normalitás szigetei, amelyeket a jelenkori baloldali populizmus – kései szociáldemokrácia – létre akar hozni, nem bírhatnak korlátlan befogadóképességgel. Kik lesznek bent és kik lesznek kint? A baloldal retorikája olykor – még – befogadó, ám a baloldalon élnek és erősödnek a hangok, amelyek nagyon is hajlandók lennének különféle marginalizált csoportokat kidobni az új szociáldemokrácia mentőcsónakjából – legyen szó transzneműekről vagy bevándorlókról.

Elvégre, ha a baloldal feladata a 21. században normális, megfizethető, biztonságos életet biztosítani a dolgozó embereknek, és a dolgozó embereket aggasztja a genderideológia meg a migránsbűnözés, mi egyebet tehet a baloldal, minthogy e népszerű aggályokat és igényeket komolyan veszi? Hogy mit jelent ezeket az aggályokat komolyan venni, nem nyilvánvaló. Csak remélni lehet, hogy nem azt jelenti: átvenni a kizárás, a kívülállókkal szembeni erőszak szélsőjobboldali politikáját – ahogy a dán szociáldemokraták, vagy a brit Labour teszi (nemrégiben már Bernie Sanders is éltette Trump határpolitikáját).

Ugyanakkor egyáltalán nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a baloldal, amely sikerre, győzelemre, eredményekre vágyik, ideig-óráig még kitart,

ám végül behódol a reakciós korszellemnek és elvégzi a bekerítés és kizárás – megkerülhetetlenül erőszakos – munkáját.

Ezt persze nem a liberális centristák technokrata gőgjével teszi majd, sem az újfasiszták vérengző gyűlöletével, de kénytelen-kelletlen, komolyan, csöndesen, a józan realizmus jegyében, amely nem adja be a derekát az üres moralizálásnak, a jóemberkedésnek, a „mágikus gondolkodásnak”, amely képes a konkrét történelmi pillanat konkrét követelményeire válaszolva cselekedni és eredményeket elérni.

4.

Eredményeket – milyen eredményeket? Egy sikeres baloldal létrehozhatja a dolgozók új történelmi blokkját, amely képes ellentartani a hegemón liberális eliteknek és a feltörekvő újfasizmusnak is, hogy velük szemben a dolgozók, a munkások érdekeit képviselje. Jobb életet adjon a dolgozóknak. Milyen dolgozóknak? Nem azoknak, akik az összeomló világrend külső sötétségében rekedtek. Valaha ezt mondani, „dolgozók”, „munkások” azt jelentette: mindenki, aki a tőkés termelési viszonyok között ki van zárva a tőke magántulajdonából; az elesettek, a föld rabjai.

A Föld, a világ, az emberiség volt ennek a radikális emancipációs politikának a perspektívája, önmagát, lokális cselekvését a világegész perspektívájából értette meg és ahhoz mérte. De mára a világ képzete – mint az emberiség lakhelye, a közös tér, amelyen mindenkivel osztozunk – kihullott a politikai gondolkodás keretrendszeréből. Az általános emberi emancipációra törekvő politika elgondolhatatlanná válik ott, ahol a specifikus, a konkrét uralkodik. Kik a dolgozók? Ha ezt a kérdést nem tudjuk a világ, az emberiség perspektívájából feltenni, ha látkörünk nem nyúlik túl az „itt”-en és a „most”-on, akkor a politikánk szükségképpen integrálódik a bekerítés és kizárás uralkodó logikájába.

De nem hordozza-e még a baloldali politika a világ, az általános emancipáció perspektíváját? Elvégre a baloldal legmarkánsabb politikai állásfoglalása az utóbbi években éppen egy nemzetközi – ha úgy tetszik: világpolitikai – kérdést illet: Gáza kérdését. Nemde a világ perspektívájában gondolkodik az, aki felszólal a gázai népirtás ellen, a palesztinok mellett? Nemde tanúságot tesznek szolidaritásukról a föld rabjai mellett azok, akik nem nézik tétlenül mások nyílt elnyomását, ártatlanok legyilkolását, még ha a világ másik végén vannak is?

Kétségtelenül igaz, hogy a palesztinpárti mozgalom, a gázai vérengzés elleni kiállás ma a baloldal, az általában vett progresszió erkölcsi magja, amelyben az emberi élet vágya még kifejezésre képes jutni. És mégis, e mozgalom, a palesztinokkal szembeni embertelen erőszak elleni kiállás alig mutat túl önmagán, alig több mint nyers borzalom. Ha a baloldal levon politikai konklúziókat Gázából, ezek jórészt a nacionalista antikolonializmus keretein belül mozognak. Gáza megmutatja az Impérium, a gyarmatosító erőszak mély kegyetlenségét, ám a válasz a globális Impériummal szemben elsősorban az önrendelkezés, a lokalitás igenlése – egy szabad Palesztina – és semmi egyéb.

Valaha az antikolonialista küzdelmek – legalább részben – globális perspektívában értették meg önmagukat, az emberiség egyetemes felszabadítására irányuló küzdelmek részeként: a gyarmati elnyomás felszámolása ott, az igazságtalansággal szembeni küzdelem itt – nem két párhuzamosan futó, egymással pusztán szolidaritásban álló küzdelem, de egyetlen küzdelem egyetlen célért, értünk, mindannyiunkért. Ma azonban ez a gondolat – a világ képzete, az emberiség perspektívája, és vele egy mélyebb, igazabb emberi élet vágya mindenkinek – mind megragadhatatlanabbá válik, mint egy félig elfelejtett álom, amelyet az ébrenlét megannyi teendője közt már csak körvonalaiban vagyunk képesek felidézni.

5.

De mindez talán túlzott, felesleges aggodalom. Elvégre miért álmodunk? Álmokra nem lehet politikát építeni. A kapitalizmus meghaladása, az elidegenedés, kizsákmányolás felszámolása, az emberiség egyetemes testvérisége – mind nyilvánvalóan megvalósíthatatlan. Aki álmokhoz méri magát, szükségképpen csalódni fog. A politikai cselekvésnek és gondolkodásnak az adott konkrét helyzetből kell kiindulnia, azokból a specifikus történelmi tendenciákból és folyamatokból, azokból a hatalmi viszonyokból, lehetőségekből és akadályokból, amelyek között találja magát.

Álmok és eszmék – az ideológia és a merev fanaticizmus melegágyai. A fennálló rend megváltoztatása mindig áldozatokat követel, azt, hogy bepiszkoljuk a kezünket, kompromisszumot kössünk, részeredményeket érjünk el – tehát: bizonyos értelemben eláruljuk eszméinket és álmainkat. Az eszmék és álmok ezzel szemben a tétlenséget írják elő, a kivonulást a politikai cselekvés színteréről, vissza az elvhűség elefántcsonttornyába, kolostoraiba, ahol a bűnös világtól elvonulva, tiszta kézzel és tiszta lélekkel, a cselekvés felelősségétől, terheitől felszabadulva szemlélhetjük a világ történéseit.

Mindez természetesen jól jön a fennálló rend, a status quo képviselőinek is. Az uralkodó osztályok érdekeit mi sem szolgálja jobban, mint az eszméikhez fanatikus hévvel ragaszkodó radikális ellenállók, akik semmit nem hajlandók tenni, ami kevesebbet ér el, mint az emberiség egészének azonnali felszabadulását. A fennálló rend ilyen ellenzéke soha nem fog érdemi eredményeket elérni, megmaradnak elmélészeknek, kritikusoknak, dörgedelmeiket a romlott világra és a megalkuvó opportunistákra zúdító fundamentalistáknak és moralistáknak, akikért a bölcsészhallgatók rajonganak, de akiktől a hatalom birtokosainak nincsen félnivalójuk.

Mindez nem azt jelenti, hogy az embernek ne legyenek meggyőződései, értékei, amelyekben hisz, amiért küzd – nem jelent nihilizmust. E meggyőződéseket, elveket azonban nem tarthatja eleve adottnak, nem próbálhatja azt valamely transzcendens álomvilágból levezetni, hanem a konkrét történelmi helyzetre vonatkoztatva kell őket jelentéssel, tartalommal feltölteni. A politikai cselekvés és gondolkodás követelménye mindig konkrét problémák, kihívások kontextusában születik meg: hogyan oldjuk meg a lakhatás, az egészségügy, a kizsákmányolás problémáját itt és most, ebben a konkrét helyzetben.

Mit jelent ebben a helyzetben egy jobb, igazságosabb, élhetőbb megoldást találni az előttünk tornyosuló társadalmi problémákra?

Ez nem jelent gondolati szűkösséget, parókializmust, azt, hogy e problémákat ne láthatnánk globális, történelmi kontextusban, egy világrendszer összefüggéseiben. Sőt! Ha valóban meg akarjuk érteni őket, ha elveinket és értékeinket valóban a minket körülvevő valóság tényleges összefüggéseire akarjuk alapozni, akkor egy ilyen átfogó elemzés elvégzése szükséges is. Nem álmodni kell, hanem elemezni, megérteni, kontextusba helyezni mindent, amit magunk körül látunk, amíg össze nem áll egységes, megérthető egésszé – majd fel kell tennünk a kérdést: ebben a konkrét helyzetben, amelyet immár tisztán látunk, hogyan kellene cselekednünk, hogyan tehetjük ezt a világot, amelyet immár mélységében megértettünk, igazságosabb, jobb, boldogabb hellyé.

Az ember „válaszoló lény” – ahogy Lukács írja A társadalmi lét ontológiájában –, aki mindig kérdések, kihívások közegében találja magát, amelyek válaszokat, megoldásokat követelnek. A szocializmus Lukács számára nem álom, hanem élő gyakorlat, amelynek tartalma, céljai, milyensége a konkrét történelmi helyzet kihívásaira válaszul folytonosan változik és alakul – a radikális emancipációs politika feladata nem eleve adott transzcendens eszmék és álmok puszta átültetése a valóságba, hanem annak megértése, hogy miféle jelentéssel bír a radikális emancipáció gondolata a konkrét történelmi viszonyok között.

6.

De honnét tudjuk, hogy az előttünk tornyosuló konkrét problémákra mi számít jó válasznak és mi pusztán látszatmegoldás? Ezt semmi esetre sem valamiféle transzcendens eszme dönti el, hanem maga az adott történelmi helyzet konkrét kihívása. Ami kihívásként, megoldandó problémaként tárul fel előttünk, egyúttal magában rejti a megoldás mércéit is. Ha az utamban álló kősziklát akadályként ismerem fel, e felismerés által egyúttal el is helyezem magam célok és törekvések, normák és kívánalmak egész rendszerében: ha a szikla akadály, akkor úton vagyok, célom a kősziklán túl helyezkedik el, nekem pedig át kell jutnom rajta. A cselekvés normái nem valamiféle transzcendens belátásból erednek, hanem az előttem álló konkrét probléma felismeréséből.

Ugyanakkor a kősziklán túljutva újabb választással szembesülök: millió irányba folytathatom utam. Melyiket válasszam? Nem mindig áll előttem úttorlasz, hogy kihívást intézzen felém és ezzel egyúttal utat is mutasson nekem. Avagy meglehet, minden járható úton akadály fekszik: melyiket hágjam át, melyik kihívással nézzek szembe? Egy ponton döntésre kényszerülök – mi alapján hozom meg ezt a döntést? A történelem hívására várok, fürkészem az adott társadalmi, politikai, gazdasági konstellációk minden apró részletét – elemzek, értelmezek, várva, hogy az empirikus valóság mind teljesebb megértése hidat ver a „van” és a „kell”, a lét és a cselekvés közé.

De a történelem hallgat^[1] – vagy számtalan hívást intéz felém egyidejűleg, a konkrét helyzet pedig nem ment fel a döntés felelőssége alól. Zavartan vetem tekintetem hol erre, hol arra a kihívásra. Végül döntök, cselekszem, hajlamaim és lehetőségeim szerint – mozdulok, ahogy és amerre tudok. Kősziklától kőszikláig, kihívástól kihívásig botorkálok, és minddel megküzdök, minden akadályon túljutok. De jól cselekedtem-e? Ha ez a kérdés nem valamely transzcendens mércéhez igyekszik mérni cselekedeteimet, úgy nehéz látni, mi egyéb adhatna választ e kérdésre, mint a puszta fennmaradás, a túlélés ténye.

Ha megmaradtam, erős lettem, sikerrel jártam, akkor döntéseim, tetteim érvényesek, helyesek voltak. A valóság önmaga mércéjévé válik. Az általam bejárt útra visszatekintve persze megalkothatom az önigazolás narratíváit. Post festum mindennek értelem adható:^[2] mindig elmondhatom, hogy döntéseim az adott helyzetben szükségszerűek voltak, hogy az egyetlen helyes választ jelentették a konkrét történelmi helyzet konkrét kihívásaira. Minthogy a cselekvés transzcendens mércéit elhagytuk, nehéz látni, hogy az ilyen kijelentéseket milyen alapon, milyen érvekkel lehetne megcáfolni. A konkrét történelmi helyzet teafüvéből akármit ki lehet olvasni.

Ha a szocializmus nem álom, akkor a szocializmus pusztán az, amivé a szocializmus a maga konkrét történelmi fejlődése során válik. Ez igazolta Lukács számára a létezett szocializmust – a diktatúra, az állampárti represszió korában is. A szocializmus nem álom, nem az egyetemes emberi emancipáció, az emberiség egyetemes testvériségének transzcendens eszméje, hanem konkrét történelmi gyakorlat, amely egy adott történelmi helyzetben talán felszabadító forradalmi cselekvésként ölt testet, ám a konkrét történelmi-társadalmi viszonyok változásával, új politikai konstellációk felállásával alkalmasint más követelményeknek kell eleget tennie. Ha egy adott történelmi helyzetben – a reakció szorításában, háború és válságok viszontagságai közt – a konkrét fennálló viszonyok állampárti repressziót követelnek a szocialista mozgalomtól, akkor abban a konkrét történelmi helyzetben az állampárti represszió a szocializmus. Ezt tagadni, az állampárti repressziót transzcendens eszmék, álmok nevében elítélni éppen ez: gyerekes ragaszkodás az álmainkhoz, le nem vetkőzött idealizmus. Ahogy ma mondanák: moralizálás, jóemberkedés.

Ez minden dialektikus materializmus, minden immanens kritika, minden politikafilozófia realizmus szükségszerű végpontja: nihilizmus. Ha elveink és elköteleződéseink nem gyökereznek másban, mint a konkrét, fennálló helyzet empirikus megértésében, ha tartalmukat egészleg ebből a konkrét valóságból merítik, akkor elveink és elköteleződéseink tartalma akármi lehet, amit az adott történelmi helyzet diktál – vagyis: nincsenek elveink és elköteleződéseink. Valójában nem hiszünk semmiben.^[3] Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, azt kell tudnunk mondani, hogy vannak a politikai cselekvésnek olyan mércéi, amelyek tartalma és érvényessége nem függ a konkrét történelmi helyzettől, amelyeket tehát feltétlenként ismerünk el.^[4] Kell, hogy legyenek eszméink és álmaink, amelyekért küzdünk, és amelyekről semmilyen körülmények között nem vagyunk hajlandók lemondani.

7.

Mi egy álom? Milliárd neuron kisülése az agyban, a nap során felgyülemlett információ feldolgozása alvás közben – de talán több is. Az álomban az ember nem szakad el a megfigyelt, a konkrét valóságtól, továbbra is e valóság hatása alatt áll, az anyagot és keretet ad az álom számára. Ugyanakkor e külső valóság nem szükségképpen uralkodik az emberen, elemei az elme saját törvényszerűségei szerint keverednek, állnak össze vagy szakadnak szét. Az álomban – „a szép szabadító” – így  feltűnik a szabadság lehetősége is. Az álomban lélek és valóság egyenlőkként állnak szemben egymással, kölcsönösen formálják egymást, lehetőséget adva a lélek számára, hogy formát adjon vágyainak, kívánságainak a valósággal szemben.

Az álom a valósággal való találkozásból születik, ám az álomban a lélek megtagadhatja a behódolást a valóságnak. Az álomban a lélek felszabadul a megkötöttség alól, hogy ne láthasson többet, mást, mint ami van, hogy ne láthassa önmagát másnak, többnek, mint amivé a fennálló konkrét adottságai válni engedik. Politikai értelemben álmodni annyi, mint megtagadni a behódolást a fennállónak, látni merni, hogy azon túl, ami van, mi az, aminek lenni kellene. Álmaink ebben az értelemben állítanak transzcendens mércét a valóságnak. Álmodni így nem azt jelenti: elszakadni a valóságtól – az ideák mennyországába menekülni – hanem a valósággal szabadon, behódolás nélkül szembenézni, követelni merni a valóságtól azt, amit e valóság itt és most megtagad tőlünk. Ma, a világtörténelmi sötétség korszakában a kérdés, amely előttünk áll az, hogy képesek vagyunk-e még álmodni egy mélyebb, igazabb emberi élet lehetőségéről, képesek lesznek-e álmaink eszmévé válni és gondolattá – cselekvéssé? Vagy ami vár ránk: hosszú, álomtalan éjszaka?