Az idei labdarúgó-világbajnokság egyik kellemes meglepetéscsapatának bizonyult a Kongói Demokratikus Köztársaság válogatottja. A csoportkörből is továbbjutó közép-afrikai ország nemcsak játékával és mentalitásával nyerte el sokak szimpátiáját, hanem egyúttal a játékosai és szurkolói által felsorakoztatott szimbolikus gesztusok révén is. Utóbbiak mögött ott lapul Kongó jelenkori történelmének számos – nem ritkán tragikus – eleme: az országot május óta sújtó ebola-járvány, a három évtizede tartó kelet-kongó-i ,,csendes holokauszt”, valamint az ország függetlenségi hősének és mártírjának, Patrice Lumumbának az öröksége.

A múlt hónapban lezárult az amerikai-kanadai-mexikói társszervezés mellett megvalósult 2026-os labdarúgó-világbajnokság. A Spanyolország győzelmét hozó tornán minden eddiginél több, összesen 48 csapat vett részt, a jelentősen kibővített létszám pedig sok ország számára is lehetővé tette, hogy történelme során először szerepeljen világbajnokságon, avagy hosszú idő után ismét megjelenjen a nemzetközi labdarúgás legrangosabb eseményén. Utóbbiak közé tartozott a Kongói Demokratikus Köztársaság (angolul: Democratic Republic of the Congo, rövidítve: DRC), amely 1974-ben (akkor még Zaire néven) vett részt utoljára vb-n, aktuális világbajnoki szereplése pedig július 1-jén, az angolok elleni szoros, ám 2-1-es vereséggel végződő mérkőzéssel fejeződött be a legjobb 32 válogatott között.

Az elszántan küzdő – és az angolok ellen a meccs korai szakaszában még a vezetést is megszerző – kongói csapatnak, illetve szurkolóiknak a legkevésbé sem volt okuk bánkódni, hiszen több szempontból is történelmet írtak. A csoportkör során a „K” jelű négyesben szereplő

DRC bravúros döntetlent ért el Portugália ellen (1-1), csupán egyetlen góllal maradt alul Kolumbiával szemben (1-0), illetve hátrányból fordítva legyőzte Üzbegisztánt (3-1).

A válogatott ezáltal egyrészt megszerezte történelme első vb-góljait és -pontjait, illetve az első világbajnoki meccsgyőzelmét, másrészt legjobb csoportharmadikként kvalifikálta magát az egyenes kieséses szakaszba, ahol aztán a már említett angolok elleni meccs jelentette a végállomást.

A gyakran igen tetszetősen játszó csapat és szurkolóik azonban nemcsak a pályán nyújtott teljesítménnyel, hanem számos szimbolikus megnyilvánulással is felhívták magukra a figyelmet. Legyen szó akár Michel Kuka Mboladingáról, a kongói szurkolótábor „élő szobráról”, akár a játékosok már korábban ikonikussá vált (egyik kezükkel a szájukat eltakaró, a másikkal a fejükhöz „fegyvert tartó”) meccs előtti gesztusáról, akár a válogatott (talán) legnagyobb sztárjának, a csatár Yoane Wissának egy mérkőzés utáni nyilatkozatában elhangzottakról, miszerint „Kelet-Kongóban háború van”.

A példaként felhozott performanszok és kiállások közös jellemzője, hogy

egyaránt a DRC gyarmati múltjához, az országnak a függetlenség formális elnyerése utáni küzdelmeihez és szenvedéseihez, valamint a napjainkban zajló kelet-kongói konfliktushoz és súlyos humanitárius válsághoz kapcsolódnak. További közös pontjuk, hogy a torna során épp azt adták meg a közép-afrikai országnak, amelyre utóbbinak talán a leginkább szüksége van: nemzetközi figyelmet, a globális közvélemény szimpátiáját, és a társadalmi cselekvést ösztönző internacionalista szolidaritást.

A DRC válogatottjának 2026-os történelmi vb-szereplése mögött ugyanis valamennyi aspektusa ott lapul annak a sok évtizedes és sokrétű kongói válságnak, amelyről egyáltalán nem véletlen, hogy a hétköznapokban alig hallunk bármit is.

Egy ebola-járvány által beárnyékolt vb-felkészülés

Sokak számára talán nem ismert, de néhány héttel a világbajnokság kezdete előtt reális veszélynek tűnt, hogy a kongói nemzeti csapat lemaradjon a vb-ről. A közép-afrikai országban – továbbá egyik keleti szomszédjában, Ugandában – május elején újabb ebolajárvány-kitörést azonosítottak (1976 óta immár a tizenhetediket), amelynek során egy ritka vírustörzs, a Bundibugyo következtében a betegség eddig nem látott ütemben kezdett terjedni a DRC keleti régióiban, azon belül is főként Ituri, Észak- és Dél-Kivu tartományokban. Az elmúlt két hónapban több mint 3400 fertőzöttet és több mint 1500 halálesetet regisztráltak, ugyanakkor az Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization, WHO) már korában arra figyelmeztetett, hogy az azonosított esetek száma a hivatalos adatok akár duplája vagy négyszerese is lehet.

A kibontakozó egészségügyi krízis nyomán a társházigazda Egyesült Államok arról döntött, hogy azoknak a személyeknek, akik a mostani ebola-kitörés által érintett országok valamelyikéből érkeznek, 21 napot elszigeteltségben kell tölteniük, mielőtt beléphetnének az USA-ba. Habár kezdetben úgy tűnt, hogy a DRC válogatottja mentességet nyer a szabály alól, május második felében az amerikai hatóságok arról tájékoztatták a kongói csapatot és kormányt, hogy az afrikai ország játékosai és szakmai stábja csak azt követően utazhatnak az Államokba, miután eleget tettek a 21 napos izolációs kötelezettségüknek.

Habár többek között a DRC francia nemzetiségű szövetségi kapitánya, Sébastien Desabre is azzal érvelt, hogy a kongói válogatott keretének szinte valamennyi tagja Európában futballozik, illetve maga a csapat is Belgiumban végzi a vb-felkészülést, ezáltal a válogatott nem érintett az odahaza zajló ebola-kitörésben, az amerikai hatóságok mégis hajthatatlannak bizonyultak. Mi több, felhívták a figyelmet arra, hogy amennyiben a kongói csapat és stáb nem felel meg a szükséges előírásoknak, akár meg is tagadhatják tőlük a beutazást, ami egyet jelentett volna azzal, hogy a DRC válogatottja lemarad a világbajnokságról.

Hogy ezt elkerüljék, a kongói nemzeti csapat egyfelől lemondta a vb előttre tervezett hazautat Kinshasába, a DRC fővárosába, ahol az eredeti tervek szerint a szurkolók elbúcsúztatták volna a válogatottat az amerikai Houstonba történő elindulásuk előtt. Másfelől kérdésessé vált a kongóiak két felkészülési mérkőzése is, amelyeket Dánia és Chile ellen játszottak volna, előbbit ráadásul az eredeti tervek szerint a dél-spanyolországi La Línea de la Concepción városában, amelynek polgármestere viszont épp az ebola-vírussal összefüggő kockázatok miatt elállt a meccs megrendezésétől. Végül a logisztikai és szervezési komplikációk ellenére mindkét edzőmeccsre sor kerülhetett: Dánia ellen a belgiumi Liége-ben, míg a chileiekkel a franciaországi Orleáns-ban mérkőzött meg a DRC. A kongói válogatott és stáb így az Európában eltöltött 21 napot követően június 12-én, egy nappal a világbajnokság hivatalos kezdete után megérkezhetett az Egyesült Államokba.

Bár az események összességében szerencsésen alakultak a kongói csapat szempontjából, már eleve a fent bemutatott affér remek példázata annak, hogy a Globális Észak és Dél közti egyenlőtlenségek a nagy világeseményekre is rányomják a bélyegüket. Az egyes déli országokat sújtó kortárs válságok – jelen esetben a kelet-kongói ebola-járványkitörés – és a rasszista, diszkriminatív amerikai beutazási feltételek alapjaiban tudják befolyásolni számos harmadik világbéli válogatott felkészülési körülményeit és esélyeit (gondoljunk csak az iráni csapat kálváriájára a torna alatt), de olykor akár egyenesen a vb-n történő részvételüket is veszélyeztethetik. Az ebola-krízis a DRC esetében pedig csupán a jéghegy csúcsa…

Kétfrontos, hibrid neokolonialista háború és a kelet-kongói „csendes holokauszt”

Valószínűleg többeket is meglepetésként ért, amikor a kongói válogatott számára történelmi továbbjutást érő, Üzbegisztán elleni 3-1-es győzelmet követő interjú során Yoane Wissa, a nemzeti csapat Newcastle Unitedban játszó csatára arról beszélt, hogy mennyit is jelent ez a siker hazájuknak és háborút elszenvedő honfitársaiknak. Mint fogalmazott: „Keményen megdolgoztunk ezért [a továbbjutásért]. Tudják, nem könnyű az országunkban. Kelet-Kongóban háború van. Minden alkalommal, amikor ezt a mezt viseljük, gondolunk rájuk [az ott élőkre]”.

A legkevésbé sem az Olvasó hiányossága, ha a fenti idézet apropóján nem tudja felidézni, hogy mi történik a DRC-ben, különösen annak keleti felében. Kongóban jelenleg – szorosan az ugyancsak felfoghatatlan borzalmakat átélő Szudán mögött – a világ második legsúlyosabb humanitárius válsága zajlik, amely magában foglal:

• közel 8 millió belső (angolul: „internally displaced people”) és 1 millió külső menekültet;
• egy három évtizede tartó fegyveres konfliktust, amely 1996 óta nagyjából 6 millió áldozatot követelt;
• 26,5 millió akut élelmiszer-ellátási bizonytalanságban élő embert.

Mindeközben a DRC 193 ország közül a 171. helyen áll az ún. humán fejlettségi index (Human Development Index, HDI) szerint, több mint 112 millió lakosának csaknem háromnegyede kevesebb mint napi 2,15 dolláros jövedelemből próbál megélni.

Holott az ország adottságai alapján Kongó egészen más sorsra lenne hivatott:

a DRC a világ egyik leggazdagabb országa a természeti- és ásványkincsekben,

amelyek összértéke meghaladja a 24 billió(!) dollárt. Ezek között olyan – az elektronikai, elektromos autó-, hadi- és „zöld” energiaipar szempontjából – kulcsfontosságú erőforrások találhatók, mint a kobalt, réz, koltán, uránérc, ón, cink, volfrám és lítium, nem beszélve a számottevő arany- és gyémántkészletekről. Kongó emellett magáénak tudhatja a bolygó második legnagyobb trópusi esőerdejének túlnyomó részét, valamint 81 millió hektár megművelhető földterületet, amely potenciális agrárnagyhatalommá és az afrikai kontinens éléskamrájává tehetné.

A lehetőségek és a nyers valóság közti szakadék ahogy máskor, ezúttal sem magyarázható a közbeszédben Afrika kapcsán megfogalmazódó rasszista, gyarmati diskurzusokkal, miszerint egy „reménytelen kontinensről” lenne szó, amelynek népei „barbárok”, „civilizálatlanok” és „önerőből képtelenek a fejlődésre”, vagy ahol az emberi jogi atrocitások, népirtások „amúgy is megszokottak”. A DRC mai helyzete két tényezőben gyökeredzik: az ország kegyetlen gyarmati múltjában és a kritikus erőforrásokért zajló kortárs geopolitikai versengésben. Ezek egy kétfrontos, hibrid neokolonialista háborúban öltenek testet, amelyben az egyik oldalon az Egyesült Államok, az Európai Unió, valamint a velük szövetséges Ruanda és Uganda (illetve utóbbiak által támogatott fegyveres csoportok) állnak, míg a másikon alapvetően Kína. A két oldal között ott találhatjuk a különféle érdekcsoportokkal lepaktáló, korrupt kongói uralkodó osztályt, továbbá a háború terheit viselő és annak borzalmait ténylegesen elszenvedő kongói népet.

S hogy honnan a konfliktus természetének efféle meghatározása? A háború „kétfrontos” és „hibrid” oly módon, hogy rendelkezik egy déli és egy keleti fronttal, amelyeken a szembenálló felek eltérő módszerekkel küzdenek. A déli fronton mindenekelőtt gazdasági és diplomáciai eszközökkel zajlik a harc a dél-kongói kobalt- és rézlelőhelyek feletti kontrollért, javarészt az USA és Kína között.

Ennek hátterét az adja, hogy bár az Egyesült Államok a 20. században jelentős bányászati érdekeltségekkel rendelkezett a DRC déli régióiban, a kínai tőke az új évezredben mégis fokozatosan vezető szerepbe került a térségben. Az amerikai vállalatok ugyanis a klímaváltozás veszélyeire és a „zöld átállás” szükségességére az ezredforduló óta mind erőteljesebben figyelmeztető hangok ellenére is arra törekedtek, hogy a fosszilis energiaiparban még megmaradt profitot kipréseljék. Rövidlátásuk árát Washington akkor fizette meg igazán, amikor a 2008-as globális pénzügyi és gazdasági válság, illetve a 2010-es évek elején lecsengő nyerstermékár-robbanás (commodity boom) miatt nehéz anyagi helyzetbe került amerikai cégek kénytelenek voltak még megmaradt kongói érdekeltségeiket is értékesíteni a kínaiaknak, akik már a megújuló energiaforrásokra, illetve az elektromobilitásra történő átállásra készültek.

Mindez odavezetett, hogy a 2010-es évek vége óta Peking ellenőrzi a korszerű technológiai és védelmi ipar szempontjából kulcsfontosságú erőforrások globális ellátási láncainak túlnyomó részét, amiben kiemelt szerep jut a DRC-nek. Napjainkban a külföldi kézben lévő 17 dél-kongói kobaltbányából 15 kínai érdekeltségbe tartozik (a fennmaradó kettő egy svájci nyersanyag-kitermelő óriás, a Glencore tulajdonában van), ami – tekintettel arra, hogy pillanatnyilag Kongó felel a globális kobaltellátás 70%-áért – rendkívül erős fegyvertény Peking kezében. A későn ébredő USA azonban mind a Biden-, mind a második Trump-kormányzat alatt érezhetően igyekszik faragni a hátrányából e téren (előbbi némiképp szofisztikáltabb módszereket alkalmazott volna az ún. Lobito kereskedelmi folyosó tervével, míg utóbbi tavaly egy egészen arcátlan megállapodás keretében biztosított magának hozzáférést a DRC ritkaföldfémjeihez és nemesfémjeihez 2 billió dolláros értékben).

A déli régiókkal ellentétben a kelet-kongói fronton nyers erővel, számos fegyveres csoport részvételével és külső beavatkozás mellett folyik a harc az erőforrásokért. A keleten – főként Észak- és Dél-Kivu, illetve Ituri tartományokban – aktív több mint 120(!) nem-állami fegyveres tömörülés és milícia közül kiemelkedik a Március 23-a Mozgalom (M23), amelyet a Washingtonnal és Brüsszellel szövetséges Ruanda – és kisebb részt Uganda – támogat.

Az M23 a 2010-es évek eleje óta van jelen a térségben és állítása szerint a Kelet-Kongóban élő, ruandai tuszi gyökerekkel rendelkező banyamulenge népcsoport védelmében harcol a kongói hadsereg ellen. Az elmúlt években ugyanakkor mind az ENSZ, mind számos nemzetközi emberi jogi és humanitárius szervezet nagy számban közölt olyan jelentéseket, melyek egyértelműen alátámasztják, hogy a kvázi-diktátor Paul Kagame vezette Ruanda lényegében teljes kontrollt gyakorol a fegyveres szervezet felett. Mi több, az M23-at a ruandai hadsereg 3-4 ezer katonája is támogatja a terepen, Kagame pedig Ugandával közösen nyújt fegyvereket, muníciót és logisztikai hátteret a szervezet működéséhez.

Hogy mi hasznuk származik ebből? Ruanda kereskedelme kapcsán régóta megfigyelhető, hogy az ország több ásványkincset exportál, mint amennyit hivatalosan kitermel. A látszólagos ellentmondás oka egyszerű: az M23 jelentős területeket foglal el Kelet-Kongóban, ahol az ország koltán- (az ebből kinyert tantál az okostelefonok, laptopok és más elektronikai eszközök egyik kulcseleme), ón-, volfrám- és aranylelőhelyeinek többsége koncentrálódik. A szervezet itt értékes bányákra tesz szert, amelyek kincseit illegálisan termeli ki, majd csempészi át Ruandába, így azok onnan jutnak ki a világpiacra. A kongói erőforrások tehát ily módon elsősorban Ruandát, míg másodsorban az M23-at gazdagítják, amely eme bevételeknek is hála tudja folytatni kegyetlen működését.

A szervezet hírhedt a civil lakosság ellen elkövetett atrocitásairól: a milicisták módszeresen irtják ki vagy űzik el – sokszor etnikai alapon – a helyi falvak és közösségek lakóit, hogy a „megtisztított” területeken bányákat nyissanak és a túlélőket rabszolgaként dolgoztassák. Különösen bestiálisak a nők és gyermekek ellen elkövetett borzalmak: az M23 tudatosan, háborús eszközként használja a nemi erőszakot az áldozatok megalázása, megfélemlítése és a helyi közösségek szöveteinek totális szétroncsolása érdekében. A Team Congo nevű nemzetközi érdekvédelmi szervezet szerint az 1996 óta tartó kelet-kongói válság során 2 milliónál is több nő és fiatal lány vált a konfliktussal összefüggő szexuális erőszak áldozatává. Az ottani egészségügyi intézmények statisztikái alapján Észak- és Dél-Kivu tartományokban naponta 40 nőt erőszakolnak meg, az ENSZ adatok pedig azt mutatják, hogy az áldozatok 13%-a 14 éves kor alatti.

Az M23 népirtással egyenértékű mészárlásait, a tömeges nemi erőszakot, valamint az ezek által eredményezett humanitárius és menekültválságot (amelyek a fentebb már bemutatott ebolajárványnak is kiváltó okai) szokás „csendes holokausztként” emlegetni, utalva egyúttal a háborút övező nemzetközi figyelem és cselekvés hiányára.

S hogy miként is kapcsolódnak össze a dél- és kelet-kongói események, illetve miért is támogathat Ruanda különösebb nemzetközi felháborodás nélkül, büntetlenül egy népirtó milíciát? A válasz, hogy

Ruanda valójában csupán a végrehajtó, amely az USA és az EU érdekében végzi el a piszkos munkát Kelet-Kongóban.

A Nyugat ugyanis tisztában van azzal, hogy egyelőre képtelen felvenni a versenyt Kínával a dél-kongói erőforrásokhoz való hozzáférésben, így a DRC keleti felében igyekszik „kárpótolni magát”: az M23 által Kongóban kiszipolyozott és Ruandába csempészett ásványkincsek és nemesfémek végállomását mindenekelőtt a Globális Észak országai jelentik, ahol is a helyi félvezetőgyártásban és elektronikai iparban hasznosítják azokat.

Szembeötlő, hogy a 2010-es évek eleje után az M23 éppen 2021-2022 folyamán bukkant fel újult erővel Kelet-Kongóban, amikortól is érezhetően lendületet kaptak a kritikus erőforrások feletti globális kínai dominancia visszaszorítására irányuló törekvések. Mi több, az Európai Unió 2024-ben egy ásványkincs-megállapodást is kötött Ruandával, amely a Kagame-rezsim kongói bűneivel kapcsolatos végeláthatatlan mennyiségű bizonyíték ellenére is a kelet-afrikai országra támaszkodva kívánja létrehozni a kritikus nyersanyagok „fenntartható és ellenálló értékláncait” Brüsszel számára. (Az elmúlt időszakban ugyanakkor a kelet-kongói háború eszkalálódása miatt egyre nő a politikai nyomás az EU-n annak érdekében, hogy függesszék fel a ruandaiakkal kötött megállapodást.)

A fentiek összességében megadják a választ arra is, hogy a kongói válság miért is tekinthető egy hibrid módszerekkel folytatott, kétfrontos háborún túl egyúttal neokolonialista jellegű konfliktusnak is. Hisz bár nem a hagyományos, közvetlen katonai megszállás vagy telepes gyarmatosítás eszközei révén, de a cél ma is a Kongói Demokratikus Köztársaság függésben tartása, erőforrásainak gazdasági módszerekkel történő kiszipolyozása a nemzetközi tőke érdekében, illetve az ország destabilizálása ún. proxyk (= helyettesítők) útján (értsd: Ruanda, Uganda, M23).

Ismerős forgatókönyv, ám annál felfoghatatlanabb borzalmak. Ami közös valamennyi félben – leszámítva magát a kongói népet –, az a DRC-re irányuló nemzetközi figyelem alacsony szinten tartása.  A kongói válogatott vb-szereplése ugyanakkor valamelyest képes volt lyukat ütni ezen a „hírzárlaton”.

A Lumumba-örökség, egy szuverén jövő reménye és a nemzetközi szolidaritás szerepe

A vb egyik emlékezetes szereplője volt a kongói szurkolótábor „élő szobra”, Michel Kuka Mboladinga. Mboladingára először a 2025-ös Afrikai Nemzetek Kupáján terelődött szélesebb körű nemzetközi figyelem, a kongói férfi ugyanis sajátos, ámde rendkívül erős szimbolikus töltettel bíró módját választotta annak, hogy támogassa hazája válogatottját. Mboladinga a kongói csapat mérkőzéseit egy emelvényre felállva, a DRC zászlajának színeit (kék, sárga, piros) viselve, jobb kezét a magasba emelve és tökéletesen mozdulatlanul maradva, egyfajta „élő szoborként” követi végig. Testtartásával és megjelenésével Kongó első demokratikusan megválasztott miniszterelnökének, s egyúttal az ország függetlenségi hősének és mártírjának, Patrice Lumumbának a fővárosban, Kinshasában található szobrát igyekszik megidézni. Nem véletlen, hogy gyakran illetik a „Lumumba Vea” becenévvel, amelynek jelentése: „Lumumba él”.

Lumumba Vea mozdulatlanságával, elhivatottságával és szimbolikus gesztusával rendre erőt és kitartást igyekszik sugározni a kongói nemzeti csapat játékosai felé, akik a tornát megelőzően maguk kérték a DRC kormányát és labdarúgó szövetségét, hogy Mboladinga legyen az ország hivatalos vb-delegációjának is tagja. Mind a játékosok, mind a szurkolók tudják ugyanis, hogy Lumumba Vea kiállása nemcsak a futballról szól, hanem az ország aktuális helyzetének fényében valami sokkal többről: a DRC által elszenvedett történelmi tragédiák emlékéről, Kongó talán legnagyobb nemzeti hősének örökségéről, illetve az afrikai egységeszme (pánafrikanizmus) gondolatáról.

Patrice Lumumba (akinek szerepéről, sorsáról és nézeteiről Czékmán Bendegúz korábbi, Mércén megjelent írásában olvashatunk részletesebben) a közel nyolc évtizedes, kegyetlen és végtelenül kizsákmányoló belga gyarmati uralom után épp azon alapelvek mentén képzelte el országa jövőjét, amelyek ma is az egyedüli lehetséges utat jelenthetik a DRC számára a „megváltás” felé. Ezek a valódi nemzeti függetlenség megvalósulása és a Kongói Demokratikus Köztársaság egyenjogú félként történő részvétele a nemzetközi közösségben, az erőforrás-szuverenitás biztosítása és az ország kincseinek a kongói nép szolgálatába állítása, továbbá az afrikai népek testvérisége és egysége a DRC-n belül és azon túl. Lumumba egy erős, büszke és prosperáló Kongóról álmodott, amely saját társadalmának felemelésén túl vezérévé válhatott volna egész Afrikának. Emiatt ítélték személyét olyannyira veszélyesnek az imperialista erők. Ez volt az oka annak, hogy meg kellet halnia, és ugyanezért nem áll lényegében senkinek sem érdekében máig az, hogy Kongó a maga kezébe vehesse sorsát.

Egy erős, független, az erőforrásai felett tényleges kontrollt gyakorló és érdekeit érvényesíteni képes DRC sem a globális nagytőkének, sem a nagyhatalmaknak nem áll érdekében, hiszen ez akadályozná e szereplőket abban, hogy a kongói kritikus ásványkincsekhez olcsón, korlátlan mértékben és szabályok nélkül férhessenek hozzá.

A „csendes holokausztot” övező nemzetközi hallgatás tehát a tőkés és imperialista érdekeket szolgálja, aminek ellenszere a szóban forgó „hírzárlat” megtörése, az internacionalista szolidaritás, illetve ez utóbbin alapuló nemzetközi szerveződés. Mindennek fontos táptalajt biztosított egyfelől a kongói válogatott történelmi vb-szereplése, másfelől a nemzeti csapat és szurkolótábor által a tornán felvonultatott szimbolikus kiállások összessége. Ékes példája ez egyúttal annak is, hogy – valamennyi hibája ellenére – a labdarúgó-vb egy olyan világesemény, amely a sporton túl szólhat arról is, hogy a Globális Dél népei „megmutassák magukat”, és teljesítményükkel, illetve kiállásukkal láthatóvá tegyenek olyan ügyeket és válságokat, amelyekről a hétköznapokban máskülönben nem hallanánk.

Idén nyáron tehát a világ végre figyelt a Kongói Demokratikus Köztársaságra. Látta annak focistáit, szurkolóit és népét, valamint történelmének és jelenének egy-egy darabkáját. Közös felelősségünk azonban, hogy a nemzetközi futball-láz július 19-ét követő csillapodásával párhuzamosan ne tűnjön el a szemünk elől újból maga a DRC is. Nem csupán a Kongóban évtizedek óta zajló folyamatok globális jelentősége és kihatásai okán – sokkal inkább azokért az 1996 óta meggyilkolt, megerőszakolt vagy elüldözött milliók miatt, akik nem arctalan számok egy statisztikában, hanem hús-vér emberek. A mi embertársaink, akikkel a sorsunk a nap végén óhatatlanul összefonódik.

A szerző jó szívvel ajánlja a témával és annak aktualitásaival kapcsolatosan érdeklődő Olvasók számára az alábbi kongói nemzetközi érdekképviseleti és emberi jogi szervezeteket, amelyek folyamatosan nyomon követik a Kongói Demokratikus Köztársaságban zajló aktualitásokat, valamint visszatérő rendszerességgel szerveznek szolidaritási és edukációs célzatú eseményeket, továbbá adománygyűjtő kampányokat: Friends of the Congo (Instagram), The Future of Congo (Instagram), Team Congo (Instagram) és a szervezet által útjára indított Congo Accountability Network (CAN – Instagram).