Történelmi eseményen vehettünk részt május 29-én, amikor a Nemzeti Színházban beültünk a Marxtőkéje minden bizonnyal utolsó előtti előadására. Vidnyánszky Attila a régóta dédelgetett álmát, Marx és a marxi filozófia tetemre hívását idén tudta csak bemutatni, és biztos vagyok benne, hogy többet nem fogja látni sehol senki. A NER kultúrájának utolsó rémálmát láttuk, de ideológiai dilemmái velünk maradnak. 

Vidnyánszky Attila, a magyar színházi élet legbefolyásosabb ura a NER-nek köszönhette a kiváltságait: a Nemzeti Színház igazgatóságát, a Színház- és Filmművészeti Egyetem kuratóriumának elnökségét. Az utóbbi pozíciót nem kevés ellenállás dacára tudta csak elfoglalni,^[1] miután már a kaposvári színészképzés felett átvette a vezetést. A jó ég tudja csak jelenleg mennyi erőforrás felett diszponál. Azonban meg vagyok győződve arról, hogy ennek az uralomnak legkésőbb szeptemberben vége lesz.

Sokan gondoltuk, hogy a NER gazdasági-szellemi hálózata annyira erős, hogy egy kormányváltás után is nehéz lesz vele mit kezdeni. De azt látjuk, hogy

kártyavárként omlik össze a párt

(a választókerületek finanszírozására sincs pénz), a médiavilág, és a kulturális hegemónia se áll annyira szilárd lábakon. A NER kulturális elitjének legközlékenyebb alakjától, Skrabski Fruzsinától tudjuk, hogy minden ismerőse munkát keres, a NAV az NKA-nál nyomoz, Demeter Szilárd lemondott, Káel Csaba, a Nemzeti Filmintézet vezetője a választások napja után távozott, a MCC működését pedig mára meg is szüntették. Emellett már van olyan alapítványi fenntartású egyetem, mint a MOME, ahol a teljes kuratórium lemondott. Az SZFE kapcsán még megy az adok-kapok, de nem hinném, hogy sokáig maradhat a mostani vezetés és az egyetemi struktúra.

De vajon azon fog-e múlni egyes szektorok jövője, hogy ki ejtett meg egy telefonhívást, vagy ki küldött el egy megnyerő javaslatcsomagot? Nem tudni még, hogy a kultúrában csak egy újabb elitváltás lesz a „helyreállításból” és „elszámoltatásból”, vagy a kulturális élet szereplői valóban szeretnének mély változásokat a finanszírozásban, pályáztatásban és a munkaszervezésben. És hajlandóak-e ebbe a folyamatba olyanokat is bevonni, akik általában nem kerülhetnek döntési pozícióba. Bármi is lesz az eredménye ennek az átmenetnek, azt sejtem, hogy Rákay Philip nem lesz mostanában filmek közelében és Vidnyánszky Attila sem fog egyhamar nagyszabású előadást rendezni. A Marxtőkéje tehát egy sajátos kultúrpolitikai állapot mementója. Kereshetnénk a magyarázatokat Vidnyánszky személyes motivációi alapján, de ami engem sokkal inkább érdekel, hogy a darab mit állít a baloldaliságról, és ez mit jelenthet kormányváltáson innen és túl.

A Telex újságírójával abban biztos nem értek egyet, hogy a darabban elhangzó és az Engelst játszó Vecsei H. Miklós szerint is „kakofón” gondolatok és információk a baloldalról, vagy arról, miért kell félni a baloldaltól, csak Vidnyánszky fejében léteznek. Mert bizony léteznek az én fejemben, a jobboldali rokonaim fejében és azoknak a fejében is, akik ma Kelet-Európában baloldali mozgalmakban dolgoznak. Erről még később.

A kakofónián túl, a darab befogadását a hossza teszi kifejezetten kellemetlenné. 3 óra 30 percig tart a kétfelvonásos tetemrehívás, amire azon a napon, amikor mi érkeztük, vegyesen, de leginkább az idősebb generáció mutatott érdeklődést. De voltak olyanok is, akik láthatóan protestálni jöttek, amit az előadás végi fújolással és egy „takarodjatok” bekiáltással fejeztek ki. Tehát Marx (Rátóti Zoltán), Engels, Lenin (Rácz József), Sztálin (Fehér László) és Rákosi (Köleséri Sándor) bírósági tárgyalását látjuk, amelyet a vádat képviselő bíró (Bordás Roland) vezényel le, az ügyvéd (Herczeg Péter) pedig nem túl meggyőzően próbál érvelni a vádlottak nevében, például óvatosan felveti, hogy talán nem mindenki gonosztevő, aki valaha olvasott akár egy sort is Marx életművéből. De ennek nem nagyon lesz súlya a kifogást nem tűrő, elsöprő erejű vád mellett.

Mi, a nézők lennénk a tanúk, bár én inkább túsznak éreztem magam.

A vádak egy irányba mutatnak: Marx vallásellenes. Ebből vezethető le, hogy Marx gyarló ember volt, és egy gyarló ember megállapításai, filozófiája csakis történelmi, politikai téveszmékhez vezethetnek. Ahogy már mások kiszúrták, az elképzelés forrása minden bizonnyal Richard Wurmbrand Marx és Sátán című könyve, amit Magyarországon a ’90-es években adtak ki, és az utóbbi években porolták le.^[2] A könyv gondolatai sorra visszaköszönnek: Marx nem ment el a rokonai temetésére, csak az örökség érdekelte, egyébként is piócaként kihasználta a vagyonos Engelst, le akarta tagadni a házasságon kívül született gyermekét. Büdös, nem tiszteli a testét, mert iszik, ezért állandóan beteg, mellesleg a lakása is ótvar. Felesége Jenny (Varga Klári) megjegyzi, „a tőkét kereshetnéd is, ne csak írd”, jelezve, hogy azért fortyog a gyűlölet Marxban a gonosz kapitalisták iránt, mert ő maga nem bánt jól a pénzzel. Erről a magánéletből levezetett moralizálásról nekem az amerikai puritanizmus kultúrája ugrik be, de nem kell messzire mennünk, hogy találjunk itthon is pitiáner karaktergyilkosságokat. Tehát aki felszólal a status quo ellen, csak valamilyen beteges, a személyéhez kötődő indíttatásból teheti ezt, elvszerűség nincs és nem is lehet. Ja, és micsoda képmutató alak volt ez a Marx, a munkásokkal nem is beszélt valójában! Annál inkább Vidnyánszky, aki a színház lapjának interjújában elmondja, hogy szerinte a nyugati világ gyári munkásai köszönik szépen, remekül keresnek és jól elvannak. A munkajogok ugye mindenhol kifogástalanok.

A könyv fő állítása Marx „adatokkal alátámasztott” kapcsolata a sátánizmussal, ha jól emlékszem, nem volt expliciten kimondva a Nemzeti színpadán, de az igen, hogy valójában a marxizmus az Isten ellen intézett végső harc és a halál kultúrája. Marx bálványoztatni akarta magát, és a marxizmus egy vallás, és a történelem tulajdonképpen a keresztények és ateisták küzdelme. Még a demokrácia is csúfszó lesz, mert arra esküdni „annyit jelent, mintha egy vasalóra esküdnénk, esküdni csak koronára lehet”– mondja Józsa Péter Pál filozófus karaktere (Kristán Attila), a Nemzeti egy korábbi darabjának szerzője, aki a józan ész és „normalitás” hangján szólal meg.

A darabban Marx zsidó származása kulcsfontosságú tény, és bár kiderül, hogy a pénzügyeit nem tudta rendes emberként intézni, imádta a pénzt, és a mozgalmi tevékenységét is csak pénzszerzés motiválta. Az információt a nézőtérre repülő bankók és a pénz szó rituális ismételgetése elég egyértelművé teszi. Hogy ezt miért problémás a zsidó identitással összekötni, talán nem kell elemeznem. Így létrejön az a bravúr, hogy

antiszemita állításokat tesznek Marxról, hogy ugyanazzal a lendülettel csináljanak Marxból antiszemitát.

Vidnyánszky szerint ugyanis Marx lesz Hitler ihletforrása, a filozófustól  eredeztethető a fajok kiirtása, hiszen egy ponton egy Hitler karakter Marxot idézve ijesztget. A Nemzetiben ezek szerint csak a jólfésült fasizmus oké, mert pár évvel ezelőtt a Tizenhárom almafa című darabban alacsonyabb kultúrájú fajokról volt egy magasztos beszéd.

Amikor Vidnyánszky nem a könyv téziseit nyomja le a torkunkon, a szórakoztatás lenne a célja. A darab már a legelejétől a baloldali fogalomhasználaton élcelődik. A bíró, aki egyben a nézőkkel beszélgető hoppmester, megkérdezi tőlünk, vannak-e a teremben kizsákmányoltak, tőkések, nagytőkések. A teremben nem kényszeredett, hanem valódi nevetés hallatszik. Mert ugye ezek a kifejezések ma már nevetségesek, sőt, érvénytelenek. Aki használná őket, valami letűnt korból itt maradt bolond. De az is nagy kacajokat váltott ki, amikor arról volt szó, hogy az októberi forradalom igazából novemberben volt, vagy ha valaki az elvtárs szót használta, vagy amikor Engels a szerelem kapcsán (ami olyan természetes és szent dolog, amit nem lehet eltudománykodni) történelmi materializmusról kezd el hablatyolni, vagy amikor a hoppmester a szünet után nagy számban távozó nézőkről azt mondta, hogy „fel lesznek írva, tudjuk, mi a címük”. Régen ment érted a fekete autó, haha. Rákosit egy kis növésű színész játssza, mert ahogy elhangzik, „minden nagy ember kicsi”. Még Recsk is megért egy ízetlen poént.

Kapkodtam is a fejem, mert szünet nélkül érkeztek ezek a bohózatba illő elemek, amelyeknek a művészeti értéke egyenlő a közhelyekével. Persze, rezonálnak a közönséggel, mert az ismerősség érzetét keltik. De hozzátesznek bármit ahhoz, hogy az autokráciával, az államszocializmus bűneivel valóban számot vessünk, segítik a feldolgozást? Rávilágítanak-e egyes fogalmak, szimbólumok ellentmondására? Nem. Volt-e ezek közül bármelyikre is komoly szándéka Vidnyánszkynak? Erről is vannak kétségeim. Ezen szimbólumok annyira tobzódtak, hogy a nézőtéren valaki idegesen elkezdte kiabálni, hogy „vörös csürhe”, mint afféle traumareakció.

De nemcsak ilyen összekacsintások vannak a darabban, hanem a mccarthyzmusból itt maradt és Észak-Amerikában újfent virágzó blődségek is. Például hogy a rockzene mérgező, vagy hogy világkormányt akarnak a komcsik. A darab egyik pontján eszperantó nyelven kezdenek el beszélni (egy közös világnyelv kialakítása és intézményesítése soha nem volt egységes baloldali projekt, Hitler és Sztálin egyaránt üldözte), mert a kommunizmus eredménye csak az uniformizáció és szürkeség lehet. Az amerikai konzervatívoktól importálták a zárótételt is, miszerint a kulturális marxizmusból vezethető le a woke és a cancel culture, és ezt női ruhába öltöző és patkányfarkú szereplők demonstrálták. Még az olyan romboló és káoszba torkolló mozgalmakat, mint az Occupy is ezek a megvezetett, istenkáromló fiatalok és (szülni nem akaró) nők szervezték, akik mindent fel akarnak égetni maguk körül. Egy ponton tényleg elhangzik, hogy „ezek le akarnak lőni mindenkit”. Így a Marxtőkéje egy másik kiemelt következtetése, hogy „ezek” még a művészetekre is veszélyesek, már Dosztojevszkij se szent, mert mindenbe beszuszakolják a politikát és a társadalmiságot.

Összességében azt hiszem azért taglózott le a darab, mert

nem tudtam mindezt egy sértődött, konteókban hívő rendező egyszemélyes projektjének látni. Inkább csak a lehető legtöményebb formája volt a közbeszédben lépten-nyomon felbukkanó tévhiteknek az antikapitalizmusról, baloldalról.

Ezek a képzeteket harsogja mindenki a liberalizmustól a szélsőjobbig: amikor az orrunk előtt levő fasisztoid vezetésből lesz komcsi tempó, amikor Magyar Péter elvtársazza a fideszeseket, vagy amikor a kisebbségi ügy egyenlő lesz az elnyomással. A politikai törekvések teljes összezagyválása a hétköznapjaimban ugyanúgy megjelenik, amikor az egyik rokonom először azt vágja a fejemhez, hogy Marx zsidó volt, mint valami leleplezés, vagy mintha Rákosi templomrobbantásáért (a darabban is elhangzott) én magam lennék a felelős, majd egy másik alkalommal azzal jön, „de hát a nácik nevében is benne van, hogy szocializmus, hát te velük vállalsz közösséget?”, vagy azt a megjegyzést teszi, hogy a „nagyapádat a kommunisták vitték el”, Nemrég egy másik rokonom Trump és Musk ámokfutását úgy értékelte, hogy visszatért a szocializmus. Trump feltűnik a színdarabban is. Először nem érteni miért, de szerintem pont ugyanaz lehetett Vidnyánszky okfejtése is. Meglátta az amerikai elnök vörös sapkáját, és rögtön arra asszociált, hogy ő is biztos komcsi. Mert minden autokrata egyforma ebben a gondolati ívben, akkor is, ha Trumpot joggal lehet fasisztának nevezni.

De nem a posztigazság koráról akarok most sopánkodni, hiszen abban, hogy az jobboldal antikapitalista frazeológiát használ és a fogalmak keverednek, nincs semmi újdonság. Hanem inkább be akarom vallani, mennyire eszköztelennek és tehetetlennek érzem magam. Hiszen a „vádakra” az egyetlen reakcióm a hebegés-habogás, fektcsekkelek mint egy idióta, ahogy most is teszem ebben a szövegben, mentegetőzöm, hogy nem mindenki baloldali, aki annak mondja magát, „mi őket nem is szeretjük”. Vagy megpróbálom visszafordítani a rám szegezett whataboutizmust, ahogy a szünetben az egyik néző kérte ki magának, hogy a kommunizmus 100 millió áldozata^[3] mellett miért nem beszélnek a kereszténységnek áldozatairól. Ha az antikapitalizmus mellett érvelek, az valaki szemében olyan, mintha mosdatni szeretném a sztálinizmust, de mindenesetre megkapom, hogy mennyire naiv vagyok. Már kipróbálták a szocializmust, nem működött.

Lehet, hogy valakinek tényleg úgy tűnik, mintha a baloldali is valami hitvallás lenne, de azt hiszem, nagyon sokunk élménye, hogy nem dogmatikusan fogadjuk el a baloldali gondolkodás „tanait”, hanem folyamatosan megkérdőjelezzük magunkat. Én is úgy nőttem fel, hogy a legtermészetesebb dolog volt mindentől félni, aminek köze van a baloldalhoz. Általánosban az osztályfőnököm megmutatta nekünk A kommunizmus fekete könyvét, elvitt minket a Terror Házába. A csúnya gonosz bácsikat legyőztük, most már minden jó. Az EU-csatlakozás jó, az euró bevezetése (Szlovákiában) jó, hiába tette tönkre a szüleim vállalkozását.

A húszas éveim végén már derengeni kezdett, hogy talán ez nem a lehető legjobb világ, és ez nem csak az orbáni rendszeren múlik. A kapitalizmus, a patriarchátus megkérdőjelezése lépésről lépésre érett meg bennem. Még az olyan ördögi karon, mint az ELTE BTK is nagyon kevés kapaszkodót kaptam ehhez. Pedig az apukám szerint ott lettem én is egy a sok megvezetett woke fiatal közül. És hát amiatt kerülök olyan szavakat a hétköznapi beszédemben, hogy kizsákmányolás vagy tőke, hogy még véletlenül se gondolja valaki, hogy én olyan vagyok, aki nosztalgiával gondol az államszocializmusra, nem akarok senkit se elijeszgetni. Hallottuk is az előadás elején, hogy ezeket a fogalmakat csak a félőrültek használják, a mai viszonyainkat tekintve okafogyottak.

Az egzisztenciális válságomat tovább mélyítette a darab vége is, amikor a szereplők azon kezdek el versenyezni, hogy (nyilván a mindenszarizmus paródiájának szánva) ki a legkritikusabb, vagy elkezdték ismételgetni, hogy „újra kell kezdeni, nem ez volt megbeszélve”. Itt valamit azért eltaláltak, mert tényleg van egy infantilis méricskélés azt illetően, hogy ki a legbaloldalibb (attól függően, hogy ki akarja belém fojtani a szót egy vitában, lett már belőlem ultraliberális vagy egy túl baloldali tankie – amely kifejezéssel a sztálinistákat szokás illetni baloldali közegekben), és még egy húszfős társaság is három frakcióra szokott bomlani. Na, nem egyszerű dolog ez. Tudom, tudom. Nem szabadna hagynom, hogy elbizonytalanítson egy színdarab. Vidnyánszky Attilát úgyse vagyok képes meggyőzni arról, hogy nem szoktam összeesküvéseket szervezni a kereszténység ellen.

De lehet, másokat még szeretnék meggyőzni arról, hogy

az antikapitalizmus nem egy démoni erő, és még csak nem is nevetséges egy olyan korban, amikor épp végignézzük, hogy megfő a világ.

Hiszen bár a Marxtőkéje a NER társadalmi-kulturális-politikai válságának és végének egy látványos lenyomata, ahogy írtam, általános képzeteket ragad meg. Arról, hogy minden gyanakvásra ad okot, ami „politikai” vagy „ideológiai”, arról hogy van olyan, hogy tiszta művészet, aminek nem szabad a társadalomról szólnia, csak az ún. „egyetemes értékekről”. Tehát van dolgunk a kultúrában, a politikában és a hétköznapi életünkben, hogy érvényes, épkézláb nézőpontot mutassunk, és ezeket a gyanúkat eloszlassuk. Én legalábbis ezen leszek.