Én és sokan mások úgy gondolják, hogy a jelenkori szélsőjobboldal domináns tendenciáit helyénvaló és tárgyilagos módon leírhatjuk a fasizmus huszonegyedik századi megjelenési formáiként. Mások szerint ez kétségtelenül túlzó és tapintatlan. Bármennyire nem kedveljük is a világ Donald Trumpjait, Alice Wiedeljeit, Orbán Viktorait, mégsem hasonlíthatjuk őket az európai történelem legszörnyűbb bűneit elkövető szörnyetegekhez. Azért nem annyira rosszak, mint a valódi fasiszták. Annyira senki nem rossz…

Jelenkori fasizmus

Majdnem tíz évvel ezelőtt, nem sokkal az első Trump-kormány megalakulása előtt írtam egy cikket Felemelkedhet-e újra a fasizmus? címmel. Amellett érveltem, hogy a fasizmust Roger Griffin történész nyomán legjobban „palingenikus ultranacionalizmusként” érthetjük meg, azaz a nemzeti újjászületés (palingenezis) radikális politikájaként, amelynek középpontjában a megváltó erőszak mítosza áll. Ebben az értelmezési keretben – érveltem – a kortárs (majd’ egy évtizeddel ezelőtti) jobboldali populista mozgalmakat nem tekinthetjük fasisztának, de Donald Trump mozgalmát igen. Nem azért, de én már akkor megmondtam…

Azóta a jelek még egyértelműbbek lettek: az Amerikai Egyesült Államokban a regnáló szélsőjobboldali hatalom nyíltan használja az állami kényszer eszközeit nemcsak az alkotmányos rend lebontására, a disszidens hangok elhallgattatására, a szólás- és gyülekezési szabadság korlátozására, de egy nyíltan rasszpolitikai program („tömeges deportálások”) kivitelezésére is, amelynek nem is burkolt célja a politikai test „megtisztítása” a „fajilag más” elemektől – mindez jogtalan bebörtönzésekkel, koncentrációs táborokkal stb. ékesítve.

Az európai szélsőjobboldal természetesen jóval kisebb hatalommal bírván ezt még nem tudta implementálni, és a radikalizmus látszatát is kerülni akaró képviselőik jól tudják, hogy e tervek nyílt reklámozása politikai baklövés volna.

A taktika az Atlanti-óceán innenső oldalán mindig is inkább a szélsőséges politikai eszmék és retorika normalizálása volt:

az idegengyűlölő, a progresszióval, sőt, a demokráciával szembeni ellenségesség fokozatos beszivárogtatása a közbeszédbe. Mígnem az, ami egy-két évtizeddel ezelőtt még a jó ízlés határain túlmenő, emberellenes és antidemokratikus gondolatnak tűnt, mára csupán egy, a közkézen forgó politikai eszmék színes palettáján. Az eredmény azonban ugyanaz lesz. Várjatok csak, meglátjátok.

És mégis, bizonyos körökben – igaz, úgy látom, egyre szűkülő körökben – a gondolat, hogy amivel ma szembenézünk, az a fasizmus huszonegyedik századi alakváltozata, hitetlenkedéssel találkozik. És valóban joggal vetődik fel a kérdés, hogy vajon e kétségtelenül megosztó, erős érzelmeket kiváltó címke nem árt-e többet, mint amennyit használ. Nem lenne érdemes a tárgyilagosság érdekében és a társadalmi megosztottság további mélyítését elkerülendő valami más szót találni erre az egészre?

A fasizmus mint kivétel

A fasizmussal kapcsolatos nyugati közgondolkodást egyfajta „excepcionalizmus” jellemzi: a fasizmusra kivételként tekint, anomáliaként, amely mintegy idegen testként áll az európai történelemben. E felfogásban a fasizmus bűnei egyszeri, megismételhetetlen események, a benne testet öltött gonoszság idegen a nyugati kultúrától. Valójában ennek a kultúrának, egész atlanti világrendünknek alapja az e gonosz fölött aratott győzelem, a vele való legteljesebb szembenállás. Hogyan is lenne lehetséges a fasizmus újbóli felemelkedése?

A kivételesség e gondolata nyilván hasznára van az újfasisztáknak, akik így minden körülmények között felmentést találhatnak a történelmi fasizmus sajátszerűségeiben. Mivel a fasizmus kivételes, végtelenül egyedi jelenség volt, újbóli megjelenéséről csakis akkor beszélhetünk, ha valaki egy az egyben lemásolja a történelmi fasizmus minden sajátosságát. Hacsak egyetlen különbségre rá tudunk mutatni, ha a történelmi fasizmussal való párhuzam akár egyetlen ponton is megborul, az elemzés elbukik: ez a valami, bármilyen rossz is legyen, mégsem fasizmus.

Még amikor Elon Musk és Steve Bannon náci karlendítéseket küldenek az őket éljenző tömegek felé, a tanult elemzők akkor is szorgalmasan sorolják, mi mindenben különbözik ez a mozgalom amattól,

rendre és nyugalomra intve a nyugtalankodókat, akik minden ok nélkül pánikot keltenek indokolatlan fasisztázásukkal.

Ugyanakkor a kivételesség gondolata ugyanígy hasznos szerepet játszik a mindenkori centrizmusban, általában véve: központi szerepet játszik a nyugati néplélek működésében. A fasizmus kivételességének gondolata ugyanis alkalmat ad arra, hogy letagadhassuk a fasizmus és az általában vett nyugati kultúra közötti folytonosságot, azt, hogy a fasizmus voltaképpen olyan gondolatoknak és gyakorlatoknak a terméke, amelyet az európai és amerikai kultúra évszázadokon át teljesen természetesnek vett.

Nem titok, hogy a fajelmélet, a „tudományos rasszizmus” az európai közgondolkodás szerves részét képezte, éspedig nemcsak reakciós, völkisch stb., hanem felvilágosult liberális berkekben is. A szociáldarwinizmus és eugenika a 19. század végétől kezdve az európai és amerikai progresszív politika központi elemei voltak.

Ahogy az amerikai jogász James Whitman Hitler’s American Model című könyvében rámutat, a náci Németország számára a faji elnyomás politikájának jogi és intézményi modelljét a korabeli Amerikai Egyesült Államok adta a maga rasszalapú szegrációs törvényeivel, Jim Crow-törvényekkel, stb.

A Lebensraum megteremtésének és az alsóbbrendű népfajok leigázásának gondolatát a faji felsőbbrendűség és uralom biztosítása érdekében pedig szintén előre vetíti az Amerikai Egyesült Államok nyugati terjeszkedése a 19. század folyamán és az ezt kísérő amerikai őslakosok ellen elkövetett népirtás.

Már Hannah Arendt rámutat A totalitarizmus gyökereiben, hogy

a náci erőszakgépezet előképét az európai országok gyarmati politikájában kell keresnünk.

Közismert, hogy a koncentrációs tábor intézményét is a Brit Birodalom találta fel a második búr háborúban. A fasizmus nem tett egyebet, mint importálta a nyugati világban szinte mindenhol széles körben elfogadott és alkalmazott gyakorlatokat a világrendszer pereméről a központjába.

Mindezzel nem relativizálni akarom a fasizmus történelmi bűneit, hanem rámutatni, hogy a fasizmus mint történelmi jelenség folytonosságot mutat a nyugati kultúrával, az pusztán a benne eleve meglévő és aktívan működő tendenciák megnyilvánulása egy sajátos kontextusban: jelesül a mi házunk táján.

Antifasizmus

A fejlett nyugati demokráciáknak a fasizmussal, a fasisztikus gondolkodással és politikával való radikális szembenállása mítosz. Ez a mítosz ideig-óráig alkalmasint betöltött egyfajta hasznos társadalmi funkciót: szalonképtelenné tette az európai kultúra legsötétebb aspektusaival való nyílt szimpatizálást, rákényszerítette az ordas eszmék hitvallóit, hogy politikai törekvéseiket legalábbis megpróbálják az alkotmányos demokrácia keretein belül megvalósítani, retorikájukat az uralkodó antifasiszta konszenzushoz igazítani.

Azt mondom: antifasiszta konszenzus. Holott valójában

a nyugati társadalmak látszólag éles szembenállása a fasizmussal nem valódi antifasizmus.

Nem foglalja magában a fasizmussal mint a nyugati kultúrába szervesen beágyazott jelenséggel való számvetést. Nem foglalja magában e kultúra mindazon elemeinek végletes és megalkuvást nem tűrő elvetését, amelyek a fasizmus történelmi bűneihez vezettek.

Ehelyett a centrista, pusztán retorikai antifasizmus a fasizmussal mint mitikus, démoni erővel, az abszolút gonosszal való szembenállásra redukálódik. Egy olyan abszolút gonosz elvetésére, amely csupán a kezdetek mitikus idejében létezik, amelyhez hasonló a valóságos politikai világnak nem része, nem lehet része. A nyugati szellem ezzel önigazoló mítoszra lel, amely egyúttal felmenti őt a felelősség alól, hogy valóban szembehelyezkedjen a fasizmus politikai logikájával. Ehhez ugyanis a nyugati társadalmak radikális, alapvető átformálására lenne szükség.

A valóságos antifasizmus szükségessé tenné a társadalmi és politikai kirekesztés minden formájának felszámolását, mindenfajta önkényes társadalmi hierarchia lebontását, amelyben a „kívülállók” a politikai erőszak – beleértve az intézmények és társadalmi struktúrák által gyakorolt rendszerszintű erőszakot – legitim célpontjainak számítanak.

A valódi antifasizmus véget kellene, hogy vessen a politikának az erő és erőszak fogalmaiban való értelmezésének – az egyetemes emberség és emberiesség nevében.

Aki emellett nem tud elköteleződni, aki számára ez álom vagy naivitás, az nem valódi antifasiszta – az úgy véli, a fasizmus talán megszelídíthető, ideig-óráig kordában tartható, de meg nem szüntethető. A politika, a társadalmi együttlétezés alapvonalait továbbra is a fasiszta gondolkodás alapfogalmaiban – a kívülállók és bentlévők, a feljebbvalók és alattvalók, a szükségszerű erőszak és kényszer, a harc fogalmaiban – gondolja el.

Persze az ember mondhatja, hogy ez a vád igazságtalan. A nyugati filozófia nagy politikai gondolkodói Hobbes-tól kezdve a mai napig ezekben a fogalmakban gondolkodtak a politikáról. De ez egyrészt nem igaz (bőségesen akadnak olyan gondolkodók, akik számára a politika nem ez, nem szabad, hogy ez legyen), másrészt a zsigeri ellenkezés a gondolattal szemben, hogy a nyugati politikai gondolkodás mélyén fasisztikus tendenciák húzódnak meg, maga is a fasizmus mitikus felfogásának eredménye. Ez a gondolat csak akkor tűnik hihetetlennek és túlzónak, ha a fasizmust mitikus fogalmakban gondoljuk el, nem pedig a nyugati történelem belső tendenciáinak termékeként, társadalmi és politikai valóságunk mindig is jelenlévő szerves részeként.

Most, hogy Trump és Orbán egyaránt terrorizmussá akarja minősíteni az antifasizmust, vajon milyen esélyei vannak a huszonegyedik századi fasizmussal szembeni küzdelemnek? Nem tudom. Annyi azonban biztosnak tűnik, hogy ez a küzdelem csakis akkor járhat sikerrel, ha elvetjük a fasizmusról való mitikus gondolkodást, és nevén nevezzük azt, amivel szemben állunk.