Foggal-körömmel védi a szívhangrendeletet az ellenzék. Az utóbbi hetekben rendszeres vitatéma az országgyűlésben, hogy az abortusz mellett döntő nőknek alapvető jogként jár-e a magzati szívhang meghallgatása, vagy egy orvosszakmailag megindokolhatatlan, etikailag súlyosan kifogásolható kényszerítő eszközről van-e szó. Miközben a kereszténydemokraták és a szélsőjobb a legkülönfélébb módokon ítélik el nyilvánosan az abortuszt kérő nőket, reménykeltő, hogy az egészségügyi miniszter kiáll mellettük – hiszen ilyesmire nem volt példa kormánytag részéről az elmúlt 16 évben. Hegedűs ugyanakkor fölöslegesen védelmezi a „megerőszakolt” orosszakmát. A nagy hatalmú orvosok éppen a sarkukra is állhattak volna, amikor bevezették a kegyetlen rendeletet.

Máthé Zsuzsa és Rétvári Bence (KDNP), valamint Dúró Dóra és Novák Előd (Mi Hazánk) hétről hétre hangsúlyozza, szerintük a rendelet azért fontos, mert a nőknek joguk van megalapozott döntést hozni az abortuszról, és ehhez mindenképpen meg kell győződniük a terhességükről a szívhang meghallgatásával is. A politikusoknak nem elég, hogy a nők tudnak a terhességük tényéről, és arról, hogy egy embrió/magzat fejlődik a méhükben, szerintük ennek tudatában még nem lehet felelős döntést hozni.

Először is, de igen, lehet. Az abortuszt kérő nőket így is két elbeszélgetésre kötelezik a műtét előtt, ahol gyakran próbálják érzelmileg manipulálni, lebeszélni vagy hibáztatni őket. Ez így is bőven több, mint amit „tájékoztatás” címen el kellene viselniük. Az sem ritka, hogy ezeknek az alkalmaknak az időpontját kicsúsztatják a 12 hetes határidőből, így sokan bécsi abortuszklinikákra menekülnek elvégeztetni a beavatkozást, mielőtt túl késő lenne.

Másodszor, meglehetősen nehéz alapjogként értelmezni valamit, amire köteleznek. De nemcsak emiatt sántít a nagy kardoskodás „az édesanyák tájékozott döntéséért”. Ha tényleg ez érdekelné a Mi Hazánk-os és KDNP-s képviselőket, és nem a nők testének leuralása, önrendelkezésének csorbítása és az abortusz esetleges további szigorítása, akkor más ügyekben is legalább ilyen aktívan bombázták volna az előző kormányokat is. Például a szülészeti erőszak felszámolása érdekében.

Ugyanis valóban fontos lenne, hogy a nők tájékozott döntéseket hozhassanak a saját testükről és a gyermekükről, de a magyar szülészeteken ez nagyon gyakran nem adatik meg. Gyakran nem mondják el nekik, mik a lehetőségeik adott helyzetekben, miért végeznek rajtuk beavatkozásokat, azoknak mi az előnye és hátránya, vagy egyáltalán mennyire szükségesek. Megalázzák, sőt indokolatlan fizikai fájdalmakat is okoznak nekik. Azt éreztetik, hogy a nők hülyék a saját szülésükhöz. Siettetik – és ezzel gyakran megakasztják – a természetes folyamatokat, mert úgy kényelmesebb a személyzetnek. Gondoljunk csak az időről időre előkerülő méltatlan történetekre arról, hogy a vizitet bugyi nélkül kötelező várni, hogy hogyan könyökölnek hasba szülő nőket teljes testsúllyal, vagy hogyan tágítják kézzel a méhszájukat – mondanom sem kell, óriási fájdalmat okozva –  orvosok a szülés siettetése érdekében. Vagy hogy császármetszést – és még számtalan beavatkozást – is sokkal gyakrabban végeznek Magyarországon, mint az indokolt lenne.

A nők szülőszobai bántalmazása, döntési jogának lábbal tiprása a magukra „életvédők”-ként hivatkozó politikusokat valahogy már nem érdekli. Boldoguljanak a traumáikkal és az újszülöttjeikkel az anyák önerőből. A képviselők az elmúlt néhány hétben csúcsra járatták az abortuszellenes retorikát, ami egy másik szempontból is megmutatta, itt valójában nem a nők, de még csak nem is a gyerekek jogai a lényegesek.

Dúró Dóra és Novák Előd műanyag magzatokat pakolt múlt héten minden képviselő asztalára a Parlamentben szemléltetésképp, amiből kisebb közfelháborodás lett, miután a közösségi médiában többen arról posztoltak, sok sebet tépett fel az akció: abortuszt, illetve vetélést átélt nők sebeit egyaránt. Nem sokkal korábban Dúró Dóra anyukák leveleit olvasta fel az ülésteremben, akik a szívhangrendelet miatt döntöttek a szülés mellett, és a „rendelet által megmentett” babák képét is körbemutatta.

Az értő fülek számára egészen mást mondanak az anyák levelei, mint Dúró Dórának, aki rózsaszín, mézesmázas happy endet kreált a történetekből. Párttársa, Novák Előd ráadásul mindeközben láthatóan teljesen elengedte, hogy eljátsza, a nők döntési jogáért küzd, és nyíltan nőgyűlölőbe ment át: a politikusnak meggyőződése, hogy a nők úgy járnak abortuszra, mintha fogorvoshoz mennének.

Pedig ezek a történetek pont arra világítanak rá, hogy a nők nem poénból, könnyelműségből döntenek az abortusz mellett, hanem mert látják, milyen nehéz lenne egy gyerek felnevelése, főleg bizonytalan körülmények közt. A levélírók részletesen írnak arról, hogy rengeteget gyötrődtek, sírtak amiatt, hogy az abortuszt választották, de egyszerűen nem voltak alkalmasak az életkörülményeik (még) egy gyermek vállalásához. A szívhang kötelező meghallgatása azonban annyira megrázta őket, hogy úgy döntöttek, mégis megszülik a babát. Volt köztük olyan, aki az abortusz időpontjára érkezve fordult vissza. Ne vitassuk el a Dúró Dórának levelet író anyák boldogságát, hogy mégis bevállalták a nehéz helyzetben is a babájukat. Örüljünk velük, hogy szerencsésen alakult a sorsuk. De gyerekek megszületésének vagy meg nem születésének, családok egyben maradásának, boldogulásának nem a szerencsén kellene múlnia.

Vannak ám kevésbé boldog, filmbeillő történetek is. A Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) néhány hónapja osztott meg videókat, melyekben szociális munkások mesélnek válsághelyzetben teherbe esett ügyfeleikről.

„A nyakamba borult, és zokogott”

– meséli egyikük egy hajléktalan nőről, aki abortuszon esett át, miután biztos volt benne, hogy nem lesznek képesek a szülei felnevelni még egy gyermekét, neki pedig szintén nincs esélye erre fedél nélkül.

„Azt mondta, hogy folyton hallja a gyereksírást”

– meséli egy másik dolgozó, akinek az ügyfele a szívhangrendelet miatt nem ment el végül abortuszra. A protokoll szerint három nap után ott kellett volna hagynia a kisfiát a kórházban, de ő kikönyörögte, hogy maradhasson még két napot. Az anyuka a kórházból az éjjeli menedékhelyre ment vissza, ahol fenntartanak egy kétágyas kis szobát a várandós és szülésből visszatérő nőknek. Testileg-lelkileg megtörve itt töltötte a gyermekágyas időszakot, a gyermeke nélkül. A kisfiú a kórházban ragadt, az anya minden nap látogatta.

„Nem tudom azt mondani, hogy minden támogatást megkap ahhoz, hogy nevelhesse a gyereket…. Mindenkinek jobb lenne, hogyha ő nevelhetné a gyerekét”

– fogalmazott a szociális munkás.

Sokan éppen krízishelyzetben esnek teherbe, de semmilyen segítséget sem kapnak az államtól, hogy biztos lakhatáshoz, jövedelemhez és szociális ellátáshoz jussanak. Az ő nyomasztásuk a szívhanggal nem csak aljasság, de felelőtlenség is. Mert ha ezek a babák megszületnek, arról gyakran már nincs joga dönteni a magukra hagyott anyáknak, hogy valóban felnevelhessék őket. Erről szól annak a több száz csecsemőnek a tragédiája is,  akiknek a nagy része a szülők szegénysége, bizonytalan vagy nagyon rossz lakhatási körülményei miatt nem engednek haza az anyukájukkal. És persze vannak olyan tini vagy fiatal felnőtt lányok is, akik érthető okokból nem akarnak szülni, és olyan nők is, akik egyáltalán nem akarnak gyereket. A rendszer egyformán rájuk nyomja a felelősséget: talán védekezni kellett volna… talán gondolkodni kellett volna, be tudod-e vállalni.

Ezért is elképesztő, hogy Máthé Zsuzsa KDNP-s képviselő szerint pont a válsághelyzetekben van igazán szükség a lelki terrorra. „Időben szűkre szabottan, és a válsághelyzet miatt beszűkült tudatállapotban kell dönteni arról, hogy egy emberi élet megszülethessen-e. (…)Különösen fontos ez [a szívhang meghallgatása], amikor az új élet bármilyen okból krízist jelent az édesanya vagy a családja számára…” – hangzott el parlamenti interpellációjában.

Novák Előd pedig ennél is továbbment. Szerinte „a gyermeket nem kötelező felnevelni, örökbe is lehet adni, sokan várnak rá.” Az ország gyermekvédelmi dolgozói feltehetőleg egy emberként sikítottak fel, amikor a képviselőnek sikerült kiejteni ezt a mondatot a száján.

Ezeknek a politikusoknak tehát nem az az elsődleges célja, hogy csökkentsék a nők kiszolgáltatottságát, hanem hogy mindenáron szülni küldjék őket.

Akkor is, ha azt a gyereket az állam fogja felnevelni – pontosan tudjuk, milyen körülmények közt. Mindenki kapaszkodjon meg: a nőket valójában nem kell rávenni a szülésre. Elég lenne, ha biztonságban élhetnének. Ha a társadalom, a döntéshozók, az egészségügy szerint nem az ő kizárólagos anyagi, mentális, fizikai terhük lenne a védekezés. Ha lehetne esemény utáni tablettát kapni recept- és megalázásmentesen, TB-támogatott áron. Ha mindenki számára hozzáférhető lenne a fogamzásgátlás. Ha a nőgyógyászati-szülészeti ellátás végre szakmai alapon működne. Ha az abortusz nem önköltséges ellátás – avagy pénzbüntetés – lenne (jelenleg 55 837 forint). Ha nem kellene azért az abortusz mellett döntenie nők tömegeinek, mert nincsenek meg az alapvető körülményeik egy csecsemő gondozásához, felneveléséhez. Ha a lakhatás alapjog lenne.

Mindeközben persze azt is fontos látni, hogy Dúróéknak nem kellene izgulniuk a szívhangrendelet esetleges visszavonása miatt, ha nem lenne egy egészségügyi miniszterünk, aki kimondta, hogy amellett, hogy a szívhangnak ez a nagyon korai szakaszban történő meghallgatása veszélyes lehet a magzatra, emiatt orvosszakmailag egyáltalán nem javallott rendszerszinten alkalmazni ezt a módszert, a rendelet „szívtelen” is a nőkkel szemben.

Hegedűs Zsolt kiállása kormánytagként üdítő, főleg az elmúlt 16 év fényében, mégis felvet kérdéseket. A miniszter azt ígérte, a Tisza-kormány első száz napjában rendezi a szívhangrendelet sorsát, méghozzá társadalmi egyeztetéssel egybekötve.

De miért is kell egyeztetni egy rendeletről, amit négy évvel ezelőtt a megkérdezésünk nélkül egyszercsak belefirkantott egyik reggel a Magyar Közlönybe az Orbán-kormány?

A rendeletről, amit a jelenlegi egészségügyi miniszter is veszélyesnek, kegyetlennek és indokolatlannak tart?

Hegedűs nemrég nyilvánosságra hozta az Egészségügyi Szakmai Kollégium Szülészet és Nőgyógyászat Tagozatának válaszát is azzal kapcsolatban, ők valóban támogatták-e a rendeletet mint a belügyminiszter (aki ugyebár korábban abszurd módon az egészségügyért is felelt) javaslattevő szervezete. Miután kiderült, hogy a folyamat épp fordítva történt, tehát nem az orvosok javasolták a rendelet bevezetését, hanem a kormány nyomta át rajtuk politikai érdekből, Hegedűs úgy fogalmazott több alkalommal is: „a politika megerőszakolta a szakmát.”

A miniszter – lévén, hogy maga is orvos – kollegiális hozzáállása és az egészségügyi dolgozók iránti szolidaritása egyrészről indokolt, másfelől viszont kritikáért kiált. A Fidesz-kormányok alatt kétségkívül nehéz lehetett az állami szférában dolgozni, jól végezni a dolgod, megtartani az egzisztenciád és az esetleges politikai nyomásgyakorlásnak is engedni vagy épp ellenállni, viszont még ezzel együtt is fontos, hogy „A Szakma” csúcsa, a nagy befolyású doktor urak, a nőgyógyász tagozat tagjai mégiscsak nagyobb érdekérvényesítő erővel bírhattak volna még ezekben az időkben is, mint a rendelet által kiszolgáltatott nők.

Ők mégsem vállalták nyíltan a véleményüket a kormány és a társadalom előtt, amikor arról terjedtek a pletykák, valójában ők sem látják értelmét az esemény utáni tabletta beszerezhetőségét recepthez kötni. Hallgattak, amikor a kormány egyik napról a másikra, rajtuk elvileg átgázolva, politikai érdekből megalkotta a szívhangrendeletet. És hallgatnak mind a mai napig arról, mi folyik a szülészeteken – a szülő nők bántalmazására ráadásul még csak azt sem húzhatják rá, hogy a csúnya Fidesz kényszerítette őket erre, mert ebben érdeke aligha lehetett a politikának. A lerohadt, túlterhelt, rossz gyakorlatoktól hemzsegő, elavult rendszer persze sok esetben kényszerpályákra állítja az egészségügyi dolgozókat, ami végül a szülő nőkön csattan, mégis feltűnő, hogy csak a szülészeti erőszakot átélt nők és a jogvédők azok, akik rendszeresen hallatják a hangjukat. Persze, tisztelet azoknak a nőgyógyászoknak, akik bojkottálták a rendelet végrehajtását, de talán ők is lehettek volna erélyesebbek, „A Szakma” csúcsorvosai pedig ennyit sem tettek. Egyszerűen megnémultak.

Felháborítóan aránytalan tehát azoknak a szakembereknek a „megerőszakolásáról” beszélni, akik használhatták volna a státuszukat arra, hogy jobb irányba mozdítsák a magyar szülészeti-nőgyógyászati ellátást. Akiknek fel kellett volna szólalniuk, amikor a kormány átlépett egy vörös vonalat a szívhangrendelettel.

A valódi erőszakot a nőkön követik el, és ebben bizony felelőssége van a döntéshozásban résztvevő, most alaposan körbesajnált orvosoknak.

Nem véletlen, hogy csütörtökön tizennyolc, a nők reproduktív egészségével és jogaival foglalkozó, páciensi, szülői és más érdekvédelmi civil szervezet és szakértő közös levélben fordult Hegedűs Zsolthoz, hogy végre vonja be őket a szívhangrendeletről szóló szakmai egyeztetésbe, hogy azoknak a nőknek a szempontjai is megjelenhessenek, akiket a szabályozás érint.

Hegedűs egy parlamenti felszólalásában jelentette be, hogy július 30-ára egyeztetésre hívja „a szakmát” a rendelet kapcsán. A meghívottak listája azonban nem nyilvános, az viszont biztosan tudható, hogy kik nem kaptak meghívást: azok a szervezetek és szakemberek – szülésznők, védőnők, ápolók, családvédelmi szolgálatok, szociális munkások, gyámok, pszichoszociális és mentálhigiénés szakemberek, páciensi érdekvédelmi szervezetek, nőjogi, szexuális és reproduktív jogokkal foglalkozó civil szervezetek – , akik a mindennapokban segítik és támogatják az ellátás hatásait közvetlenül viselő nőket és lányokat. A miniszter Facebook-kommentben nyugtatja a kedélyeket: várják őket a minisztériumba, érkezni fognak a meghívók – írta.

Miközben a jelenlegi közhangulat szerint illik türelmesnek lenni az épphogy felállt új kormánnyal szemben, igenis lehetnek jogos követeléseink is. A nők reproduktív jogait végre ki kell venni a Novák Elődök és a hatalomnak lefekvő testületek kezéből, és átadni azoknak, akiket valóban illetnek.