A 2025-ös Budapesti Büszkeség Menete talán a legemblematikusabb eseménye volt annak a bátor össztársadalmi mobilizációnak, amely végül az Orbán-rendszer bukásához vezetett, és esélyt adott Magyarországnak, hogy újra a demokratikus fejlődés rögös útjára lépjen. A tavalyi felvonulás nem csupán nyilvánvalóvá tette a rezsim tekintélyének végleges meggyengülését, hanem akár ahhoz is hozzájárulhatott, hogy a leköszönő garnitúra végül – egy-két elszigetelt ripacskodó alakítást és erőszakos akciót leszámítva – nem mert a politikai verseny korábbról ismert torzításainál drasztikusabb módszerekhez folyamodni.

A Pride-tilalom sajnos több országban fontos mérföldkőnek bizonyult a nyílt diktatúra felé vezető úton. Ennek nyilvánvaló oka az, hogy úgy teremt precedenst a gyülekezési jog lábbal tiprására, hogy közben joggal számolhat vele a diktátor-aspiráns, hogy a társadalom jelentős része „nem vagyok én buzi” alapon félrenéz, sőt akár a rezsim által kijelölt közellenség elleni gyűlöletkeltésben is partner lesz.

Oroszországban Putyin a 2012-es, súlyos visszaélésektől kísért elnökválasztást követő tüntetéshullám kontextusában vitte át az Orbán-féle „gyermekvédelmi” törvénynek is mintájául szolgáló homofób törvényt, épp akkor, amikor a szabadságjogok általános korlátozása is szintet lépett. Isztambulban a sokáig békésen lezajlott Pride-felvonulást 2015-ben tiltották be, és a tiltás ellenére felvonuló hatalmas tömeget a rendőrség szétverte. Pár évvel később a hatóságok a felvonulók mellett a város megválasztott polgármesterét is lecsukták, idén pedig nemcsak a Pride ellen léptek fel  erőszakkal. Idén nem sokkal a Pride feloszlatása előtt szó szerint megostromolták a legnagyobb ellenzéki párt székházát, mivel nem voltak hajlandók elfogadni, hogy a rezsim nevezze ki új vezetőjüket.^[1]

▸A videóriport a 2022-es isztambuli Pride-ról készült◂

Egy éve Magyarországot erről az útról téríthette le az országot a bátor tömeges kiállás. A tavalyi Pride így elsősorban a magyar demokrácia ünnepe lett.

Idén ezzel szemben valóban arról szólhatott a felvonulás, ami eredetileg életre hívta: a szexuális és nemi kisebbségek jogi és társadalmi egyenlőségéről. A rekkenő hőséggel dacoló több tízezres tömeg végre konkrét ügyek mellett emelhetett szót, valahogy úgy, ahogy azt egy demokráciában tenni illik. A jogvédő civilek helyesen észlelték a most kínálkozó történelmi lehetőséget. Végre kiléptek a defenzívából: a Fidesz jogtipró intézkedései visszavonásának sürgetésén túl határozottan hangot adott a jogegyenlőség korántsem elrugaszkodott követelésének.

A felvonuláson több résztvevő szervezet – például az Amnesty International –, valamint az eseményen felszólaló főpolgármester is hangsúlyozták, hogy tarthatatlan az azonos nemű párok kizárása a házasság és az örökbefogadás lehetőségéből. Karácsony Gergely úgy fogalmazott, hogy ő szeretné összeadni az első azonos nemű párt Budapesten és nem szeretne erre sokat várni.

Az elvi állásfoglalások mögött társadalmi többség is áll: egy friss felmérés szerint a választópolgárok többsége támogatja az azonos nemű párok házassági jogegyenlőségét, de a „gyermekvédelminek” csúfolt intézkedések visszavonását is.

A Tisza pedig alkotmányozó többséggel rendelkezik ahhoz, hogy hatályon kívül helyezze az orbáni Alaptörvény homofób rendelkezéseit.

A házassági jogegyenlőség bevezetése innentől a jogvédő civil társadalom stratégiai érzékén, valamint a regnáló kormány  politikai  szándékán és bátorságán múlik.

Egy inkluzívabb nemzetkép

A felvonulást megelőző héten egy szélsőjobboldali férfi a Dunába hajigálta a fővárosi önkormányzat által kihelyezett szivárványos zászlókat, majd a Mi Hazánk aktivistái nemzeti zászlókat aggattak a helyükre. A nemzeti identitást a szexuális és nemi kisebbségek egyenlőségével szembe állító fasisztáink azonban két fontos körülményről nem vettek tudomást. Egyrészt arról, hogy a piros-fehér-zöld trikolór 1848-ban, egy jogkiterjesztő polgári forradalom kontextusában lett először hivatalos nemzeti szimbólum. Másrészt arról, hogy

az utóbbi bő egy év tömegmegmozdulásaiban megerősödött a magyar nacionalizmusnak egy befogadóbb, polgári hagyománya,

mely a demokratizálódásban és függetlenségi törekvésekben gyökeredzik.

Milyen ez az új patriotizmus? Az elmúlt bő egy évben volt itt kokárdának öltözött drag queen, voltak ‘56-os rigmusokat skandáló és Kossuth-nótát éneklő korai huszas hipszterek, volt nemzetegyesítő győzelmi beszéd a megválasztott miniszterelnöktől és elhangzott a roma himnusz a Parlament alakuló ülésén. Ezt a nacionalizmust persze továbbra is lehet és kell baloldali kritikának alávetni:

az inkluzívabb nemzetkép ugyanis egyelőre korántsem terjed ki mindenkire; a menedékkérőkről, illetve egyéb bevándorlókról való emberséges beszédmód terén még van hova fejlődni az országnak.

Jó volna, ha a rendszerváltás arra is kiterjedne, hogy választott vezetőink végre leszoknának az Orbánék által meghonosított dehumanizáló nyelvezet használatáról. A „legyen szabad a Grund” mindenesetre előrelépést jelent az „egy vérből valók vagyunk” logikájához képest.

A Fidesz hegemón korszakában könnyű volt megfeledkezni arról, hogy a magyar nacionalizmusnak létezik egy másfajta hagyománya is. A NER nemzetépítése ugyanis mintha a nemzetiségi jogokat lábbal tipró Lex Apponyi sovinizmusát, a két világháború közötti paranoid áldozati tudatot és a Rákosi-korszak fanatikus nyugatellenességét gyúrta volna össze egy sajátos ideológiai eleggyé. Ehhez képest a reformkor, valamint 1848 és 1956 demokratikus és függetlenségi hagyományainak felelevenítése csak előremutatóbb lehet – hiszen bőven van még tennivaló, már ami a demokráciát és az állampolgári jogokat illeti. A főpolgármester tehát helyesen járt el, amikor a zászlóvitát lezárandó végül nemzeti trikolórt  a szivárványos zászlók mellé helyezte.

Hiszen az azonos nemű párok jogegyenlősége a következő állomása annak a polgári fejlődésnek, mely a 1848-as forradalomban a nemesi előjogok eltörléséhez, a jobbágyfelszabadításhoz, valamint a keresztények és zsidók közötti jogegyenlőséghez vezetett.  Utóbbit pár nappal a világosi fegyverletétel előtt hirdették ki először, de végül csak 1867-ben, Andrássy Gyula miniszterelnöksége alatt tudott törvényi erőre emelkedni. Ebbe a polgárosodási folyamatba illeszkedett a Wekerle-kormány alatt 1894-ben bevezetett kötelező polgári házasság, mely az állam és az egyház szétválasztását volt hivatott megerősíteni.^[2] A polgári házasság bevezetése előtt különböző vallású párok csak úgy köthettek házasságot, ha egyikük elhagyta a vallását, emiatt a zsidó-keresztény párokat sokáig az azonos nemű párokat sújtóhoz hasonló súlyos jogsérelem érte.

A jelenkori eseményekkel  talán éppen az 1867-es zsidó emancipációs törvény kínálja a legközelebbi történelmi párhuzamot. Bár ezt az alsóház ellenszavazat nélkül fogadta el, az elfogadását követő évtizedekben Istóczy Győző és pereputtya még egy ideig sikeresen gördített akadályokat a zsidók és keresztények közötti házasság társadalmi elfogadása elé. Istóczy, Ónody, és a kor antiszemita képviselői középkori babonákra hivatkozva agitáltak a jogegyenlőség ellen – és közben épp olyan hülyét csináltak magukból, mint a gyógyítható homoszexualitásról zagyváló Novák Előd. Talán nem véletlen, hogy a gyűlöletet aprópénzre váltó politikusok mindkét esetben a gyermekek sérelmére elkövetett legsúlyosabb bűncselekmények vádjával heccelték híveiket. Az „LMBTQP-lobbi” ellen hadakozó parlamenti bohócainktól Istóczyék nyilaspropagandában tovább élő klasszikus agymenései sem teljesen idegenek. Torockai László akkor még nyomtatott formában megjelenő lapja egy 2007-es „oknyomozó” riportban névtelen forrásra hivatkozva vádolt zsidó közösségeket rituális gyilkossággal.az antiszemita vérvád modern változatait is készséggel terjesztetve.

Gajdics Ottó egy a választások után közzétett zavaros bejegyzésében „identitásvesztett maskarás szörnyetegekről” írt, és a tavalyi Pride-on készült kokárdás drag queen fényképével illusztrálta mondandóját. Mintha ez a leírás azokra illene, akik alapvető állampolgári jogaikkal élve alapvető állampolgári jogokat követelnek, nem pedig azokra, akik karrierjük során több különböző ideológiai hátterű autoriter berendezkedést is főállásban szolgáltak ki – ahogy tette Gajdics is.

A jogegyenlőség esélyei

A Tisza most is, és egy éve is politikai számításból elsunnyogta a Pride-ot. Egy éve talán védhető döntés volt: pártérdeke ugyanis szorosan egybefonódott a NER-től való szabadulás alapvető nemzeti érdekével. A civil kurázsi és a főpolgármester kiállása szerencsére betarthatatlanná tették a tiltást anélkül, hogy Magyar Péternek Orbán csapdájába kellett volna lépnie. Idén azért talán a honvédség által kiosztott pár zacskó víznél kicsit több is belefért volna, de legalább ennyivel is előrébb vagyunk.

Amiből viszont egy jottányit sem szabad engedni, az az, hogy ténylegesen vessenek véget a fóliás fasizmusnak, és egy tollvonással töröljék el a Fidesz által hozott megannyi gyalázatos törvényt, ahogy abból sem, hogy még ezen parlamenti ciklus első felében szüntessék meg az azonos nemű párokat sújtó házassági és örökbefogadási tilalmat. Ezekben a kérdésekben az új kormánynak vannnak ugyan reményteli megnyilvánulásai, gondoljuk csak a miniszterenök örökbefogadással kapcsolatos mondataira, de szükség lehet a civil nyomásra ahhoz hogy konkrét törvényalkotás kövesse őket.

Sokadrangú szempont, de azok után, hogy Magyarország az elmúlt évtizedekben az előítéletesség szinonimája lett a nemzetközi közvélemény szemében, az országimázsra is igazán ráférne egy kis pinkwashing (rózsaszínre festés; az LMBTQ-jogok imázsjavító felhasználása – szerk.).

Zászlótépkedés ide vagy oda, a Pride továbbra is ugyanazon a történelmi úton halad, amelyet a reformkor és a ‘48-as polgári forradalom nyitott meg, s amely a jogegyenlőség felé vezető. Míg a tavalyi felvonulás jelszava akár „cenzorhoz márpedig nem megyünk” is lehetett volna, addig idén hangosan követeltük: törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben!