„Ha migránsok nincsenek, és valakinek takarítani kell az InterCityn a mosdót, mert oda egyébként a magyar választópolgárok nem olyan nagy lendülettel jelentkeznek, hogy másnak a szaros mosdóját takarítsák, akkor fel kell tárni a belső tartalékokat. És a belső tartalék a magyar cigányságot jelenti. Ez a valóság” – egyik lakossági fórumán így fogalmazott Lázár János Balatonalmádiban, a rutinos rókák túlzott önbizalmával.

Azóta áll a bál, még Fidesz-párti roma politikusok is így-úgy közölték felháborodásukat, mémek ezrei születtek, és minden beszélgetős műsorban hirtelen ismét téma lett, hogy létezik magyarországi cigányság. Nemcsak mint „segélyesek” (több mint egy évtizede nincs már a klasszikus „segély”: a családi pótlékot szándékosan nem emelik, „szocpol” már nem létezik, a „családtámogatási rendszer” belépési küszöbét pedig direkt a legszegényebbek fölé emelték; így maradt a közmunka, a „segílyezés” viszont nem bír kikopni), hanem mint emberek is.

Lázár János tőle nem túl megszokott tettre, bocsánatkérésre kényszerült. És még Sztojka Attila, a kormánypártok kedvenc romapolitikusa is sejtelmes képpel üzent: a székénél ül a dolgozószobájában: „Irodai munka! Ilyen is van” – felirattal.

A tévés elemzések által elsivatagosított köztér persze gyorsan továbbmozdult a várt módon kiábrándító irányba: Kinek jó ez? – kérdezik az elemzők. Vajon hány „cigány” pártol majd el Orbántól az ellenzék mellé? Hány cigányt tudnának a „szakemberek” átterelni a másik karámba? Így szól a fő kérdés mindenhol.

Így szoktatják rá az embereket szépen-lassan, hogy a lényeg helyett is valamiféle álbennfentes kamuról elmélkedjenek.

Eközben a Lázár János által felvetett állításokra a Fidesz első válasza az volt, hogy megismételték: ez a valóság! A MÁV vasútvonalain – így az InterCityken is – főként cigányok takarítják a mellékhelyiségeket, és ez így van rendben.

Első látásra talán meglepő vagy sokkoló is lehet, hogy az a Lázár beszél – immár sokadszorra – így, akinek a nevéhez a kétezres években, az EU-csatlakozás körül Magyarország egyik legsikeresebb iskolai deszegregációs programja kötődik. Mert nem más, Lázár János volt az, aki Hódmezővásárhely polgármestereként ebben az időben, 2006 és 2010 között példaértékűen számolta fel a városban a cigány és fehér diákok elkülönítését. Ahogyan arról már 2018-ban írtunk, a dolog úgy történt, hogy

„[a] kétezres évek második felében a Lázár János által vezetett hódmezővásárhelyi önkormányzat négy év alatt összesen 60 millió eurót kapott iskolai integrációra egy civil szervezettől, a Roma Oktatási Alaptól (ROA). A szervezetet 2005-ben hozták létre a Világbank és a Soros György-féle Nyílt Társadalom Alapítvány anyagi támogatásából.

A pénzből egy olyan programot sikerült megvalósítani, amely Európa-szerte követendő példává tette Hódmezővásárhelyt.”

Mindez hosszabb távon is pozitívan határozta meg nem csupán a város, hanem vonzáskörzetének helyzetét is. Mármint az előző helyzethez képest, amikor – szocializmus ide, szárnyait bontogató szabadság és demokrácia oda – évszázadokon keresztül gyakorlatilag elkülönülve éltek a roma és fehér magyarok. Ma már messze nincsen ez így. Lázár – az azóta szidalmazott külföldi NGO-k segítségével, és elődje, az ugyancsak ultrakonzervatív Rapcsák András hagyományaira építve – éppen azt tette városvezetőként, ami ma is sztenderd, elvárás az Európai Unióban, sőt – gondoljunk csupán a Gyöngyöspata és iskolája körüli huzavonára – kifejezetten csak nagy küzdelmek árán sikerült elérni. Miközben számos helyen ma is, spontán módon fenntartott elkülönülés jellemzi a vidéki életet.

A deszegregáció és a „romák integrációja” mint cél tehát Lázár János politikai pályafutásának egyik fontos állomása. Cigány-ügyben tett, időről időre felháborodást keltő, „politikailag inkorrekt” megszólalásainak talán az is a háttere, hogy minderre feljogosítva érzi magát, húsz évvel ezelőtti tettei által.

Lázár ellenzői, az ellenzéki pártok, szervezetek, értelmiségi kritikusok a vécékefés képekkel és felháborodásukat rögzítő írásokkal ugyanakkor nem tudják, avagy nem akarják megválaszolni az alapvető problémákat. Nem véletlen így az sem, hogy a botrány akörül keletkezett, hogy Lázár megszólalásával a magyarországi cigányságot csupán az „alja munkának” tekintett WC-takarításra tartotta alkalmasnak.

A kritikusok a híres, nagy karriert befutott „roma honfitársaink” példáját idézték fel, és már ismert toposzokat puffogtattak, a kölcsönös tisztelet és integráció fontosságáról.

A valóság viszont kiábrándítóbb, mint a felháborodás által felidézett képek. A WC-kefés viccek mögött elsikkad az, amit az országban minden egyes takarító pontosan tud: ez egy szükséges munka, szükségesebb, mint a közlekedési és építési miniszteré. És akár a kukaszállító vagy a pék esetében, hiányukat már három nap, egy hét után is észrevennénk. Ennyi időt Lázár János és Magyar Péter összes kollégájukkal együtt simán elnyaralhatnak, a mániákus hírfogyasztókon kívül mindezt senki sem venné észre.

A magyarországin túlmutató, észak-amerikai, illetve európai valóságot tükrözi továbbá az a tény is, hogy a feltétlenül szükséges, nélkülözhetetlen munkát még a hatalom embere is „alantasnak tartja”.

Ezentúl a miniszter fehér, magyar hallgatósága kivételes, privilégiumokban gazdag helyzetét is úgy igyekszik megfesteni, hogy elmondja, „a magyar választópolgárok nem olyan nagy lendülettel jelentkeznek, hogy másnak a szaros mosdóját takarítsák”.

És lám, ha nem jelentkeznek, nem is kényszerítjük majd őket! Kényszerítjük ellenben a kisebbséget, hiszen integráltuk őket, és így már „a munka világának” részei – tehette volna még hozzá Lázár János a jeles NER-es társadalomtudós.

Mindez a „tőke logikája alá vonást” jelenti, csak éppen fideszes nyelven.

Alapvető történelmi ismeretekkel is tudható: a közép-kelet európai cigányság történetének nagyon fontos eleme, hogy hiába alakult ki a 19. század – és a 20. század – végére itt is kapitalizmus, ebből az ő többségük mindig kimaradt. A társadalom szélén tengődött, amikor épp tűrték, akkor úgy, ha meg zavarták, akkor úgy. A cigányság marginalizált helyzete kiszolgáltatottabbá is tette a csoportot, ugyanakkor kisebb mértékben, illetve később vonta be őket kizsákmányolás logikájába.

A valójában létezett szocializmus korszaka látszólagos megoldást nyújtott. A felszámolt telepekről kiköltöztetett, gyári munkássá, de a még mindig eleven megkülönböztetés közepette gyakran csupán „udvarseprővé” váló, csökkentett minőségű „cs” tanácsi lakásokba központilag beköltöztetett, dolgozó cigányság jelentős részben elvesztette kulturális különállását. És igaz, központi utasításra, de úgy érezhette, elismert, komoly helye lehetett a „népi demokrácia” társadalmában. Innen a „vécépucolás” valódi visszalépésnek tűnik. Az illúzió 1989-1990-ig tartott: ami valódi, polgárjogi elismeréssé válhatott volna, azt a kilencvenes évek elejétől nem várt lecsúszás követte. 

Akármennyire is felháborítónak hat mindez manapság, a valóság az, hogy az 1990-es években indult „integrációs program” egyik célja épp ez a „munkaerőpiaci felzárkózás” volt. Tehát éppen az, hogy a cigányság ne a magyar-fehér társadalmon kívül, passzívan – a 90-es években kiépített szociális juttatásokon éljen, azaz legyen „pacifikálva” a munkanélküliségben. Ez ugyanis az egyetlen alternatíva, amit a Fidesz politikai ellenfelei 2010 előtt tudtak nyújtani számukra.

Magyar Péter és az évtizedek óta szociálisan leszakadt emberek között dolgozó Bódis Kriszta budapesti országgyűlési képviselőjelölt kritikájára Lázár már közösségi oldalán reagált, azt divatos szélsőjobbos módjára „libsi jóemberkedésnek” minősítette, majd megvilágította: „…pont arról beszéltem, hogy még az Intercityken sem akarok Ázsiából vagy Észak-Afrikából behozott takarítókat látni addig, amíg van akárcsak 1 munkanélküli cigány ember is Borsodban, Nógrádban, Baranyában vagy bárhol az országban. Ez egy újabb érv a bevándorlás ellen: elsőbbség a cigányoknak, mindenféle migránsokkal szemben. A magyar cigányoknak ennél a kormánynál több lehetőséget senki nem teremtett. Se fent, se lent, ahol most még csak közmunkát vagy takarítást végezhetnek azok, akiknek nincs végzettségük.”

Eredeti megszólalásában, miszerint „Magyarországra nem jöttek migránsok”, mintha azt fájlalná a miniszter, hogy emiatt a hazai uralkodó osztály a „bevándorlóországnak” bélyegzett nyugatiakhoz képest hátrányba került volna a termelés terén. A bevándorló-országokban a helyzet nem sokkal jobb, itt viszont a meritokráciát és a „toleranciát”, valamint az egyén megváltására koncentráló, polgári „antirasszizmust” és érzékenyítést használják az egyes, mesterségesen létrehozott munkáscsoportok elkülönítésére, a termelés és munkaidő növelése mögötti ideológia gyanánt. Bár ez utóbbi kétségtelenül hatásosabb, és szimpatikusabb propaganda, az eredmény mégis ugyanaz.

A cigányok „integrációja” a munkaerőpiacra ugyanis a magyarországi kapitalizmusban azt jelenti, hogy a tőke alá rendelt „cigány” a hierarchiában a „fehér ember” alatti: tehát a szegregációból átmenti a „munka logikája” alá a megkülönböztetést. Ez ugyanaz a logika, ami a 2010-es évek elején bevezetett „közmunka” rendszerében tapasztalható.

A munkanélküli segélyt, családi pótlékot és többi juttatást a „munka” fejében kapott fizetség váltja fel, amely ennél magasabb státuszú. De többségük mint cigány a munkán belüli rangsorban „alantasabb”, belépő melókhoz juthat csupán hozzá, a „rendes”, magasabb bérért végezhető munka magasabb polc. Ezt a rögzített társadalmi pozíciót éppen a szakképzés, érettségi, diploma számukra elérhetetlenebb természete „szabályozza”, a többség alacsony bérből él, gyenge színvonalú közszolgáltatásokkal, elégtelen egészségügyi ellátással. A helyzetet a gyenge iskola is újratermeli, csak néhány szerencsés és jótékonykodás-szinten „kiemelt”, „tehetséges” gyerek emelkedhet ki. Ez Lázár János és társai szerint is a „valóság”, azaz a dolgok elérhető legelégségesebb és még elképzelhető rendje. Más szóval maga a tőkés állam, amelynek hierarchiáját viszont mégsem „az örök valóság” rendezte be számunkra, hanem csak a kizsákmányoló hatalom és a tőke.

A fő probléma ugyanis nem az, hogy el kell végezni a munkát. Még csak nem is az, hogy az állam vezetői (és még egyes tiltakozók is), alantasnak és megalázónak tartják a nélkülözhetetlen munka elvégzését. A valódi baj azzal van, hogy kényszeríteni kell embereket arra, hogy nevetséges bérért és borzalmas körülmények között végezzenek nélkülözhetetlen munkákat.

Mert Lázár Jánosnak igaza van: míg Magyarországon (és Kelet-Európában) a cigányságot kényszerítik az ilyen munkavégzésre, addig Londonban a pakisztániakat és bangladesieket, Izraelben az etiópiai menekülteket, az Egyesült Államokban pedig a sokszor csak „illegálisan” az országban tartózkodó latin-amerikaiakat. Mert az ilyen embereknek nem kell tisztességes bért fizetni, hiszen fenyegethetik őket munkanélküliséggel, vagy nyugaton a bevándorlókat akár deportálással is.

Másrészt pedig jól jönnek mint „belső tartalék” (a munka „tartalékos hadserege”), hiszen míg őket az embertelen élet fenyegetésével kényszerítik, addig a megépített rangsorban felettük állókat azzal, hogy az ő munkahelyeikre is berakhatják az alattuk állókat.

Míg Lázár Jánosék rendszere a vendégmunka korlátozására, de korántsem kizárására alapoz, addig az itthonról „szabadnak” tetsző Nyugaton éppen ők azok, akikkel sakkban tartják a többieket a minél nagyobb profit érdekében. Egyik sem jelentheti a megoldást, mint ahogy az sem, ha a kizsákmányolás logikájából ezeket az embereket „kedvesen” próbáljuk „segélyekkel” kivonni, és szinte vegetatív életre kárhoztatni.

A jelenlegi, vadkapitalista szélsőjobb „társadalmi rendje” – mivel a kalácséra már nem épülhet  – a korbács logikájára épül. Ahhoz, hogy a felesleget a bérből eltulajdonítsák, a munkaerőt kell sakkban tartani. Erre szolgál a „munkaalapú” társadalom, és emiatt mennek be alulfizetett és borzalmas munkahelyeikre az emberek. A munkaalapú társadalomban ezeket az elképzelt „fajokat” a tőke és a kizsákmányolás, tehát az osztálypolitika szolgálatába állítják az uralmon lévők. Ezért hisznek még mindig sokan a „migránsmentes”, „biztonságos” és „munkaalapú” társadalom mítoszában is. De ez nem rend. Csupán az, amit Lázár János és a „NER”, de tágabban a jelenlegi gazdasági rendszer kikényszerít tőlünk.

Rend akkor lenne, ha az értelmes munkát – mint vonatok mosdóinak takarítását – értelmes körülmények között végezhetnénk el. 

A valódi megoldás a munka emancipációja lenne a fölösleges főnököktől, akiknek fő feladata éppen a kényszerítés, és így a munka értékének ki nem fizetése. A takarítóknak, hulladékkezelőknek, busz- és kamionsofőröknek és a többieknek is az a jó hírem van, hogy mindezt el lehet érni, de csak ők tudják elérni: hiszen rájuk a rendszernek óriási szüksége van. Ez az, amit a főnökök nem szívesen vallanak be, és amiről nem akarják, hogy tudjanak a dolgozók. Ha ugyanis ezeknek az embereknek a többsége csak három napra, egyszerre hagyná abba a munkát, akkora krízis keletkezne, amilyet még ebben a rendszerben nem láttunk.