A mai középszintű történelemérettségi egyik feladatsora a hódmezővásárhelyi iskolai deszegregációról szóló szöveg köré épült fel. A sajtóban több helyen is felvetették a kérdést, vajon rendben van-e, hogy ennyire kortárs történelmi/politikai kérdés szerepelt a tételek között.

Holott a valódi kérdés igazából nem ez. Sőt ez kimondottan jó, a magyar történelemoktatás még így is sokkal erősebben fókuszál régmúlt eseményeire, és kevesebb betekintést enged a jelenkori történések történelmi, politikai, társadalmi, gazdasági hátterébe, holott ez létfontosságú lenne a demokratikus nevelés szempontjából is.

Másrészt a jelenkor és a múlt erősebb összekötése abban is segíthetne, hogy átlássuk: a magyar történelem nagy pillanatai nem rendkívüli események, hanem ugyanolyan politikai játszmákból, versengő szereplőkből és ütköző gondolatokból fejlődnek ki, amilyenek a hétköznapjainkat is meghatározzák.

De a hódmezővásárhelyi példa beemelése az érettségi feladati közé – áttételesen – aktuálpolitikai szempontból is érdekes.

A csongrádi város iskolai szegregáció elleni küzdelme több szempontból is példaértékű, és egy olyan irányt képvisel, amelyre ugyan óriási szükség lenne, mégsem érvényesül a mai kormányzati politikában.

A kétezres évek második felében a Lázár János által vezetett hódmezővásárhelyi önkormányzat négy év alatt összesen 60 millió eurót kapott iskolai integrációra egy civil szervezettől, a Roma Oktatási Alaptól (ROA). A szervezetet 2005-ben hozták létre a Világbank és a Soros György-féle Nyílt Társadalom Alapítvány anyagi támogatásából.

A pénzből egy olyan programot sikerült megvalósítani, amely Európa-szerte követendő példává tette Hódmezővásárhelyt.

Az oktatási rendszer átalakítása, a hátrányos helyzetű gyerekek integrációja olyan sikeres volt, hogy már két év után az országos átlag fölé emelkedtek a helyi diákok oktatási eredményei. A ROA révén és a látványos fejlődés eredményeképp a „hódmezővásárhelyi modell” elemeit több országban átvették, Franciaországból, Írországból, Svédországból és Csehországból is jártak ide szakértők tanulmányozni a modellt.

„Nem nevelhetünk hátrányos helyzetű gyermekekből hátrányos helyzetű iskolákban hátrányos helyzetű felnőtteket”

– ezt Lázár János nyilatkozta 2006-ban, amikor a helyi oktatási reform elindult. És ezt akkor komolyan is gondolta.

Azóta persze a „szeretetteljes szegregáció” országa lettünk, ahol a hétköznapi gyakorlat és a felülről érkező politikai tartalom is a hátrányos helyzetű gyerekek elkülönítését, elrejtését, elhanyagolását szorgalmazza, a tehetősebb családból származókat pedig kimenekíti anyagilag jó helyzetben lévő egyházi és magániskolákba.

A civilekből nemzetveszejtő ellenség lett, a nemzetközi szervezetekből szintúgy.

12 év elteltével pedig a fenti mondatoktól Lázár János idáig jutott el:

„600 éve élünk együtt a cigányokkal, és mind a mai napig nem tudtuk őket integrálni, hogy beszéljük világosan.”

Ez utóbbi mondatokkal nem lehet kibékülni. Már csak azért sem, mert Lázár vezetése alatt Hódmezővásárhelyen bebizonyosodott: igenis, ha van rá szándék, óriási eredményeket lehet elérni.

Szóval ha Lázár János a 2006-os mondataival, és nem a 2018-assal vonulna be a magyar történelemkönyvekbe, elég boldog országban élnénk…

(címlapkép: Facebook / Lázár János Hivatalos Oldala)