Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Gyergyóditró, Gyöngyöspata és Luton

A gyergyóditrói eset először muris kis színesnek indult. Mekkora már, hogy a globalizáció egy parányi, hagyományosan zárt székelyföldi településre is betör? Ráadásul két, a világ végéről származó pékmester mesebeli képében. Azután lett belőle egy olyan konfliktus, ami tökéletes esettanulmányként zanzásítja magába a rendszerváltás utáni Kelet-Európa minden búját, bánatát. 

Igazságot osztani Budapestről hiú felelőtlenség lenne, de véleményem szerint helyben sem ez a feladat. Mindenkinek megvan ugyanis a maga igaza. A vállalkozónak is, aki kihasználja a globalizáció adottságait. Miért ne hozhatna ő Srí Lankáról pékmestereket, ha román állampolgárok milliószám mennek nyugatra dolgozni? A székelyek először Magyarországra jöttek, ahol sokszor megkapták a bélyeget, hogy ők „büdös román cigányok”. Azután az uniós tagság után jól jött a román nyelvtudás, mehettek Olaszországba, Spanyolországba dolgozni, két hét után értették a nyelvet. Ha a nyugati cégek élhetnek a munkaerő szabad áramlásával, egy romániai cég nem élhet?

Természetesen igaza van a Srí Lanka-i mestereknek is. Ugyan miért ne mennének el Romániába, ha így el tudják tartani családjaikat? Ceylonon nyilván még nehezebb a megélhetés.

De van igaza a falu népének is. Aki hajlandó végignézni a falugyűlésről készült hosszú videót, az látni fogja, mennyi sérelem gyűlt fel a Ditrói Pékséggel szemben az évek során.

Ki nem fizetett bérek és túlórák, embertelen bánásmód, kíméletlenül hosszú munkaórák, ki nem adott szabadságok. Alapvetően egy hosszú évek óta csöndben érlelődő munkaügyi konfliktus fortyog a mélyben.

Miért mégis az ázsiai vendégmunkások miatt pattant ki a balhé? Mert időközben a román bérek és árak emelkedtek, a pékség nem tudott elég helyi munkaerőt felvenni minimálbéren. A Srí Lanka-iakat viszont pontosan ezen a legális minimálbéren alkalmazza, olyan fizetési szinten, amin román állampolgár már nem tud megélni. A vendégmunkások is csak azért, mert ők és rokonaik otthon fogják elkölteni a pénz nagy részét, ott lesznek majd nyugdíjasok. Ők egy elmérgesedett osztálykonfliktusban váltak bábokká, a pékség tulajdonosa általuk kívánta letörni a költségeit. Hogy képes lenne többet fizetni, azt abból tudjuk, hogy vállalkozása közben új telephelyekkel bővül. Amíg nem fizeti meg tisztességesen a munkásait, addig ne bővüljön.

Miért nem osztálykonfliktusként tételeződött akkor a ditrói eset? Miért lett belőle helyi-idegen, kritikusabb olvasatok szerint faji kérdés?

Azért, mert a kelet-európai polgárokat a múlt nem vértezte fel a kapitalizmus osztálykonfliktusainak kezelésére. Nyugat-Európában egy ilyen feszültség levezetésére a szakszervezet hivatott. Az eset erősen emlékeztet arra, amikor Angliában megjelentek az első pakisztáni munkások, vagy Franciaországban a marokkóiak. A konfliktus első instanciában ott is éles helyi-idegen ellentétpártban tételeződött. A második világháború utáni évtizedekben képes volt kezelni a helyzetet a béralkuk intézményesített mechanizmusa. A szakszervezet kiharcolta a magasabb minimálbéreket, és a vállalat kénytelen volt a bevándorlókat is ezen a bérszinten foglalkoztatni. 

Ahogy dokumentumfilmek tanúsítják, a bevándorlók is beléptek a szakszervezetbe, és onnantól eltérő bőrszínű, vallású, etnikumú emberek vállvetve harcoltak a közös érdekeikért azokkal szemben, akikkel valóban érdekkonfliktusban voltak: a tulajdonost képviselő menedzsmenttel.

Kelet-Európában azonban mindezek a mechanizmusok nem működnek. A szovjet rendszer annyira nem volt munkásállam, hogy a munkahelyeken semmifajta érdekérvényesítés nem folyt. A szakszervezet a párt gumipecsétjeként működött. (Romániában ráadásul különösen elnyomó és ellentmondást nem tűrő volt a top down akarat, gazdasági parancs.) 

A rendszerváltást követően pedig nem olyan kapitalizmust kaptak a keletiek, mint amilyen a nyugatiaknak volt.

A piaci liberalizmus poszt-szocialista ideológiai hegemóniája úgy láttatta, hogy a szakszervezet nem több mint nevetséges őskövület a kifigurázott szovjet múltból. A legtöbb munkahelyen meg is szűnt, az öregek kiléptek, a fiatalok nem léptek be. Ahol még fennmaradt, ott aerobic órákat szervezett, vagy Mikulás-ünnepséget. „Olyan, mint Ádám köldöke: senki nem tudja, mire van, de fura lenne, ha nem lenne” – viccelődtek maguk a szakszervezeti vezetők.

Szakszervezetek és érdemi politikai baloldal nélkül azonban a kapitalizmus egyre növekvő feszültségek lőporos hordója.

A bérek, a túlóra, az előremenetek, a munkahelyi bánásmód és biztonság, a leépítések kérdései óhatatlanul megjelennek. Makrogazdasági szinten pedig a munkanélküliség és a munkaerőhiány is. 

Amikor azonban nincs szakszervezet és nincs érdemi baloldal, ezek a feszültségek valahol máshol és más formában buggyannak elő.

Tipikusan olyan narratívákban fogalmazódnak meg, amelyeket az érdeksérelmet elszenvedők évszázados hagyományokból jobban ismernek. Ez az idegenek, a helyi kisebbségi etnikumok, a nők elnyomásának nyelvezete.

Ez történt Ditróban is. A „nyugati megoldás” az lett volna, ha a romániai pékipar erős szakszervezeteket hoz létre, és az ágazati minimálbért feljebb tornássza. Aztán jöhetnek a Sri Lanka-i pékek, ha akarnak, de őket is csak ezen a magasabb béren lehet alkalmazni. De valószínűleg így már nem érné meg őket a világ másik feléről Ditróra költöztetni, mert ezen a bérszinten már találna a cég helyi munkaerőt is.

A magyar közélet bejáratott, körkörös, intellektuális kivégzőosztaga túl hamar ítélte el rasszistaként a ditróiakat. 

Nem lehetünk naivak, természetesen voltak kirekesztő megszólalások. A Magyarországról begyűrűző migránspánik közepette az lett volna a meglepetés, ha nem így lett volna. De ha valaki meghallgatja a falusiakat, láthatja, hogy nem ezek domináltak. A katolikus segédlelkészt a felettese nagyon helyesen hamar megfeddte az uszításért, és maga a pap a megbékélésért és a mindenki számára elfogadható kimenetelért kezdett el dogozni. Ez világosan érzékelhető volt a falugyűlésen. Bárcsak Magyarországon is visszautasítaná az etnikai uszítást a katolikus egyház vezetősége!

A körkörös intellektuális kivégzőosztag másik kedvenc mondása, hogy a magyar ember képtelen az összefogásra, az érdekérvényesítésre. És valóban, számos példát látunk erre. A magyarországi szakszervezetek szintén gyengék, viszont az utóbbi években számos szép sikereket értek el (lásd Audi és Mercedes béremelések, minimálbér  jelentős emelése.) A mezőgazdasági termelők évtizedek óta képtelenek saját agrár-integrátor szervezeteket létrehozni, inkább hagyják magukat kizsákmányolni nepperek által. Az oktatásban dolgozók, a nővérek szintén engedték, hogy béreik és munkakörülményeik drámai szintre süllyedjenek.

A legrémisztőbb emlék a Horthy korszak. Amint azt Ungváry Krisztián kitűnő munkáiból megtudhatjuk, a Tanácsköztársaság után olyannyira diszkreditálódott a magyar baloldal, a rezsim pedig olyannyira korlátozta a szakszervezeteket és a baloldali mozgalmakat, hogy az égbekiáltó társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok nem fogalmazódhattak meg baloldali keretezésben. Nem volt elérhető osztálynarratíva, és ennek hiánya átengedte a terepet a jobboldal etnicista, fajgyűlölő kampányainak. A gazdag nem tőkésként jelent meg, hanem „zsidóként”. A kizsákmányolt munkás, a munkanélküli, a zsellér, pedig „magyarként”. Az osztálykonfliktusok átetnicizálása aztán egyenes úton vezetett a holokauszthoz… 

Mai korunkban ez kibővül azzal, hogy a magára hagyott underclass etnicizálódik „romákká”. Ditró testvérvárosa lehetne Gyöngyöspata. (És mindkettőjüknek a kelet-európai vendégmunkások fapadosait fogadó, angliai Luton.)

Pedig nem kellett ennek így lennie. Az első világháború végén a szociáldemokrata párt egymilliós volt,  a szakszervezetek tagsága elérte a 720 000-et. A baloldali napilapot, a Népszavát is ennyien olvasták. Nincs semmi kulturális determináltsága annak, hogy Kelet-Európában ne lehessen szakszervezet, szociáldemokrácia, osztálykompromisszum, jóléti állam.

Ditróban is ez lenne a valódi megoldás. Az elfajzott vita hiányzó eleme a szakszervezet. 

(A szerző köszöni Csata Andrea, Gegő Virág és Kustán Magyari Attila értékes hozzászólásait.)

Kiemelt kép: MTI/Veres Nándor