A nagy francia forradalom női szereplőiről alig hallunk; ha igen, akkor is szinte teljesen egyoldalúan. A képet uralja Marie-Antoinette és Charlotte Corday alakja, republikánusokról már jóval kevesebben tudunk, de Olympe de Gouges, Madame Roland, Théroigne de Méricourt neve ismerős lehet sokaknak. Míg egyes beszámolók a „vérszomjas” forradalmár nőkről írnak, mások elvitatják a nők tetteinek politikai aspektusait.

A jobboldali historiográfiában „a sarkából kifordult világ” talán legbeszédesebb szimbólumai voltak a vérszomjas nők, akik képtelenek (nemük jellemzőiből fakadóan) a racionális viselkedésre – a forradalom irracionalitását, a nép vérgőzös uralmát éppen az ő személyük testesítette meg leginkább. Tollukon az ellenforradalom oldalán álló nők sem jártak jobban: legfeljebb mártírok lettek, az őrült forradalom repressziójának passzív áldozatai – azaz tőlük is megtagadták a politikai aspektusokat, még az igazán jelentős szereplőktől is: Marie-Antoinette szerető anya volt, nem „az egyetlen férfi a családban”;^[1] vagy éppen Charlotte Corday a terrort megakadályozni kívánó érző szívű nő, nem politikai merénylő.

A baloldal sem volt mentes az elfogultságoktól: a dekrisztianizációs („keresztényellenes”) mozgalomban részt vevő férfi a republikanizmus, a patriotizmus, a racionalizmus megtestesítője volt, míg a nő a „fanatizmusé” (azaz a ragaszkodásé a katolikus hithez, gyakran az egyházhoz is) – ez a szereposztás sokáig a republikánus történetírás alapmotívumaként szerepelt.

Mondanunk sem kell: ma már sokkal színesebb a kép.

Az amerikai „feminista” historiográfia vonalvezetője Habermasnak a köz- és a privátszféra elválasztását leíró elmélete volt, melynek fő következtetése, hogy „a polgári közszféra kialakulásának a nők kizárása nem járulékos, hanem esszenciális része”; ebben a kizárásban pedig a francia forradalom kulcsszerepet játszott, azaz a „forradalom nem egyszerűen a nők nélkül, hanem egyenesen ellenük működött”.

Ez a felvetés logikusan beleágyazódott a jobboldali, konzervatív-liberális értelmezésbe: a nők kizárása a politikai társadalomból a forradalmi politika problémahalmaza, a liberális demokrácia visszautasítása egyik eklatáns példája volt; azaz ebben a kérdésben is igazolódni látták, hogy a forradalom nem új horizontokat nyitott meg (a nők számára sem), hanem eljövendő katasztrófák előszelének számított.

Ehhez a felfogáshoz csatlakozott Michel Foucault speciális olvasata, amelyben a forradalom egyenesen a fasizmus előképeként értékelődött: az állam és a civil társadalom közti különbség megszüntetésével a forradalom politikai kultúrájának az alapvonása az állami terror lett. Nem véletlen, hogy a forradalom a „nők történelmi vereségének” vált a szimbólumává, ahol „a férfi felsőbbrendűség restaurálása vitathatatlan ténynek” számított.

Ezek az értelmezések igen nehezen állják ki az empirikus történeti kutatások próbáját (ahogy erre a francia történészek megkísérelték felhívni amerikai kollégáik figyelmét, egyébként Amerikában is az újabb generáció erősen kritika alá vonta a fenti feminista olvasatot):

nemigen állítható sommásan, hogy „a nők ki voltak zárva a közszférából a forradalom alatt”.

Ennél jóval bonyolultabb a dolog, éppen mert a forradalom forradalom volt, azaz sok más tette mellett újrakalibrálta a közszférát is, és ezen új közszféra kialakításában, majd gyakorlati működésében a nők nagyon is részt vettek.

De ez nem csak a szűken vett forradalomra vonatkozott. A felvilágosodás női szereplőiről írt munkák, a politikai pamfletek női szerzőiről és a női zeneszerzőkről szóló szakkutatások ugyanazt a kronológiát vázolják fel számunkra: nagyjából a század utolsó harmadában lassan kinyílt pár kapu a nők előtt, ezt a forradalom idején lehetett a legerőteljesebben tapasztalni, hogy az 1820-as évekre visszaálljon a férfi dominancia kizárólagos szerepe. Szó sincs tehát arról, hogy a forradalom egyenesen „ártott volna a nők közéletben való részvételének”.

Inkább arra érdemes figyelemmel lennünk, hogy a forradalom nem visszakényszerítette a nőket a magánszférába, hanem bizonyos szempontból éppen ellenkezőleg:

a magánszférát is a társadalmi és politikai felfordulás egyik terepévé tette a válás jogától az öröklési szabályokon át a családfői korlátlan autoritás megkérdőjelezéséig, azaz megbolygatta a hagyományos család hatalmi rendjét – sok tekintetben éppen a nők javára.

Sok olyan, korábban inkább a magánélet területét illető probléma, mint az élelmiszer-ellátás, a gyermekek nevelése, a vallás, a közösség morális felügyelete, a forradalom alkalmával erősen átpolitizálódott. Hasonló volt a helyzet a női közösségi élet tereivel, a piaccal, a folyóparti mosodákkal, a templomokkal vagy egyszerűen az utcákkal, melyek a politikai élet eminens színpadaivá változtak. A forradalom sokszor leírt egyik alapsajátossága, a magán- és a közszféra egymásba olvadása, a társadalom rohamos politizációja a nők fokozottabb részvételét eredményezte a közvélemény formálásában, a népszuverenitásra és a természetjogokra épülő politikai kultúra formálódásában.

Ez azt is jelentette, hogy a nők nem csak, sőt alighanem elsősorban nem „nőként” vettek részt a népi mozgalomban, hanem annak inkább „női szárnyát” alkották – szerepük jóval inkább írható le a népi mozgalom speciális összetevőjeként, mint „nőmozgalomként”.

A forradalom nem a „nők történelmi vereségét” jelentette, hanem új utakat nyitott meg számukra a népi társaságokban, a szekciókban, a Konvent tribünjein, a családban, a köz- és a magánszférában egyaránt.

Nem véletlen, hogy Thermidor után éppen azt vetették a nők szemére, hogy szót kértek (és kaptak) a közszférában, ennek eszköze lesz a „tricoteuse-ök”^[2]

vérszomjas fúriává való átrajzolása, kiknek őrült, guillotine-t követelő rikácsolása („vociférations des furies de guillotine”) ki is tagadta őket a férfiak racionális világából.

A szavazati jogra való kizárólagos összpontosítás torz következményekkel jár, így a figyelem elsősorban Condorcet vagy Olympe de Gouges alakjára irányul – akik természetesen ebben a kérdésben vereséget szenvedtek, azaz a „forradalom semmit sem tett a nőkért”, akik passzív áldozatai voltak csupán a férfiak forradalmi tombolásának.

Némileg karikatúraszerű, de talán nem teljesen hamis kép tárulhat a szemünk elé: az elit beszélt a női egyenjogúságról és ennek teoretikus alapjairól, de ennek igen kevés köze volt a gyakorlati mozgalomhoz; míg utóbbi jóval inkább foglalkozott szociális kérdésekkel és a forradalom általános menetével és sorsával, mint a női jogokkal.

A nők kétségkívül nem bírtak a két legfontosabb politikai joggal: azaz nem szavazhattak és nem viselhettek fegyvert (mint a nemzetőrség tagjai). De ez nem jelentette a közéletből való teljes kizártságukat, hiszen igen jelentős jogokkal viszont rendelkeztek: népi társaságok tagjai lehettek (de a két nagy klub, a jakobinusok és a Cordeliers nem vett fel tői tagokat, legfeljebb a karzaton követhették ezen klubok üléseit), sőt 1793 őszéig exkluzív női klubokat is alakíthattak,^[3] petíciókat fogalmazhattak meg, részt vehettek a „párizsi forradalmi napokban”, azaz a népi mozgalom integráns részét képezték.

A szekciókban, mivel ezek hivatalosan önkormányzati szervek voltak, csak a jelenlétükkel gyakorolhattak nyomást (ezt nem is haboztak megtenni), a népi társaságokban azonban tagok is lehettek: a fővárosban a szekciók harmadában-negyedében működtek a korabeli szóhasználattal „hermaphrodite” (azaz vegyes) társaságok, minimum 14-ről vidéken is tudunk.

A „citoyenne” státusz ezt az igen paradox szituációt jelentette: azt senki sem kérdőjelezte meg, hogy a nők is tagjai a szuverén, szabad népnek, miközben nem voltak jogilag egyenlőek annak férfi tagjaival – ez nyilvánvalóan komoly feszültséget szült, de nem jelentette a nők kizárását a politikai társadalomból, ahogy a citoyenneté bizonyára túlságosan merev olvasatai vélték.

Lényegében ez a paradox helyzet fazonírozta a női politikai gyakorlatot a forradalomban: a nők nem birtokolták a jogok teljességét, miközben nagyon is részei voltak a szuverén népnek, sőt utóbbi tényt természetesen szerették is hangsúlyozni. Egy példával élve: a híres „tricoteuses” jelenlétükkel a Konvent, a Kommün vagy a forradalmi törvényszék tribünjein éppen azt a jogukat gyakorolták, melyet (férfitársaikkal ellentétben) szavazati jogok híján máshogy nem voltak képesek effektívvé tenni: a nép képviselőinek ellenőrzését.

Bizonyos szempontból éppen a politikai jogaik hiányossága jelölte ki számukra a közéleti cselekvés terepét és horizontját: a „közvetlen akciót” (azaz a forradalmi napokat, de normális körülmények között is leginkább az utcát), szövetségben más „elnyomott kisebbségekkel”, a passzívokkal, majd a Cordeliers klub radikálisaival, a „veszettekkel”, a hébertistákkal – ez azt is jelentette, hogy nem „nőmozgalomról” volt szó, hanem a sans-culotte mozgalom női résztvevőiről, azaz egyszerűen a népi mozgalom egy részét képezték.

Nem véletlen, hogy a sorsuk is leginkább ahhoz kötődött, noha persze speciális esetet jelentettek: de a női mozgalom felszámolása, a nők kizárása a népi társaságokból legalább annyira politikai ügy is volt, mint (a persze alig tagadható) nőellenes előítéletek következménye.

A forradalom a normák megrendülését jelentette: éppen ez „csinált helyet” a nők számára is ebben a példátlan földindulásban – a „normalitás” visszatérte űzte vissza újra a nőket a láthatatlanságba és a magánszférába.

Sokáig mindez a kortársak számára nem számított megemlítendő körülménynek, de 1789 októberével, az ún. asszonyok menetével, a nők, mint nők, azaz nemiségükben megkülönböztetett szereplők, is beléptek a forradalom körforgásába. Ez a nagy nap fel is vázolta a nők szerepének ideáltipikus forgatókönyvét: az elsősorban az élelmiszer-ellátás igen bizonytalan volta miatt felháborodott nők (főszabály szerint a piacon) felforrósítják a hangulatot, majd a lázadásközeli állapothoz csatlakoznak a felfegyverzett férfiak – azaz megszületik egy párizsi „forradalmi nap”.

Sokáig a történetírás közhelye volt, hogy a nők csupán a „kenyérkérdés” által voltak érdekeltek a forradalmi mozgalomban. Kétségtelen, hogy a nőellenes előítéletek hiánya a sans-culotte-ok között minden bizonnyal a népi életmód egyik jellemző jegye volt: a korabeli városi társadalmakban a nők ugyanolyan fontos szerepet játszottak, mint a férfiak, a népi mozgalmakban, városi lázadásokban (melyek igen gyakran a hagyományos női feladatnak számító „kenyérkérdés”, azaz a család élelmezése körül törtek ki) talán még fontosabbat is. De a nők részvétele távolról sem volt „apolitikus”, azaz csak a „kenyérkérdésre” kihegyezett, ezzel már a kortársak is tisztában voltak: „a nők kenyeret akarnak, de nem a szabadság árán”.

A klubokban és a társaságokban való női részvétel nem volt kielégítő, ami megkívánta egy különálló női, „központi” klub létrehozatalát. Végül 1793 márciusában alakult meg a forradalom női mozgalmának mindenképpen legfontosabb és legismertebb szervezete, a Club des Citoyennes républicaines révolutionnaires (CRR), mely kezdetben a jakobinus klub könyvtárában, később a Saint-Eustache-templomban működött. Valamivel több mint 170 hivatalos tagja volt, az üléseket rendszeresen száz nő látogathatta. A közéleti tevékenysége (noha tagjai sans-culotte nők voltak) a hagyományosan női problémának számító „kenyérkérdést” hanyagolta, és szinte kizárólagosan politikai jellegű volt. A klub vehemensen vetette bele magát a „gyanúsak” elleni küzdelembe, majd még nagyobb lelkesedéssel a Gironde elleni harcba.

A Konvent karzatán a klub tagjai hevítették az egyre forróbb hangulatot a girondi szónokok ellen, de a szekciókban, a társaságokban vagy egyszerűen az utcán is a Gironde-ellenes népfelkelés fontos propagátorainak bizonyultak – ez is tipikussá vált a forradalomban játszott női szerepet illetően: nem a közéletből való kizárásukról volt szó, inkább annak minden színterén érzékelhető jelenlétről, a „citoyenneté” megélésének speciális formájáról; de az aligha lehetett kérdéses, hogy a női is a „szuverén”, azaz a felkelésekkel a hatalmat közvetlenül befolyásoló nép részét képezték.

A (még girondi) Konvent 1793 áprilisában elutasította a női szavazati jogot, de az év nyarára egyre világosabb lett, hogy ha nem is létezett valamiféle globális terv vagy elgondolás a női emancipációra (maguk a női szervezetek sem követeltek ilyesmit), de a „nőkkel történt valami”, a hagyományosan a háztartás szférájába szorított nők imázsa legalábbis megremegni látszott.

Nem véletlen, hogy a girondiak bukása utáni időszak nem csak a népi mozgalom, hanem a forradalom női részvételének is az aranykora – a hálás és a lázadások, a külföldi intervenció által fenyegetett Hegypártnak mindenkire szüksége volt a külső- és belső ellenségek elleni küzdelemhez: a népi mozgalomra, de a nőkre is.

Sokáig a nagy női klubot egyértelműen a „veszettek” oldalán látta a történetírás (főleg a klubban valóban fontos szerepet játszó Pauline Léon alakja miatt, aki a „veszett” Leclerc felesége volt; vagy a másik nagy szereplő, Claire Lacombe is közel állt hozzájuk), de inkább azt mondhatnánk, hogy a női klub igen sokszínű volt politikailag, a két nagy klub lassú elhidegülésével leginkább magához a szekciós mozgalomhoz állt közel: azaz elsősorban nem jakobinus volt, vagy Cordelier, de nem is feltétlenül „veszett”, hanem „sans-culotte”.

A programjuk is hasonló jellegű volt: „terror”, a belső ellenforradalom elleni fellépés, a végrehajtó hatalom megszervezése (azaz az 1793-as alkotmány bevezetése); figyelemre méltó jelenség, hogy a női klub első négy-öt hónapjában egy dologról nem volt szó: a kenyérkérdésről… szinte csak politikai kérdések kerültek elő, a forradalom védelme, az 1793-as alkotmány, a nők politikai részvételének , a nők szabadságának kérdései. A szabadságon értették az emberi nem „másik felének” jogait,^[4] a fiatal lányok a nép körében lényegében nem létező oktatásának megteremtését, a házasság intézményében a nők számára a „rabszolgák” helyzetére emlékeztető sorsának megszüntetését, a válás szabadságát, a prostituáltak inkább áldozatnak, mint bűnösnek kezelését^[5] és így tovább.

Nem kétséges, hogy a kortársak (még a radikális forradalmár kortársak is) és az utókor történészei nagy részével szemben, akik a nők közéletben való járatlanságát húzták alá, a nők nemcsak nem voltak kizárva a forradalom alatt a közszférából, hanem létre is jött egy valódi népi női politikai kultúra, a nők szociabilitásának terméke.

„Feminista” politikai kultúra volt-e ez? Annyiban mindenképpen anakronizmus lenne a kifejezés, hogy igen kevés szó esett a női mozgalomban a két nem közti teljes egyenlőségről,^[6] inkább a népszuverenitás és a nők jogai közti szoros összefüggésre érdemes irányítani a figyelmünket:

a nők is értelemszerűen tagjai voltak a szuverén népnek, ebből a tényből következtek a jogaik is. A nőket is magában foglaló népszuverenitás kiterjesztése a társadalmi és politikai élet minden szegletére megváltoztatta a nők helyzetét is a társadalomban: a forradalom női résztvevőinek is (jogos) meggyőződése volt, hogy semmi sem lehetett többé úgy, ahogy korábban volt.

Ez a meggyőződés táplálta, hogy a nők a népi mozgalom alighanem legforróbb-legradikálisabb képviselői voltak: a „terror” lelkes propagátorai, a guillotine „közönsége” többnyire valóban nőkből állt, az éberségi bizottságokban is komoly szerepet játszottak (ahol egyszerre voltak leleplezők és gyakran leleplezettek), a patrióta-honvédő propaganda talán legfontosabb ágensei voltak.

Sokan (nem csak a kortársak, hanem az utókor mindkét oldali történészei is) ebben a hisztérikus-vérszomjas „női alkat” megnyilvánulását látták, de aligha erről volt szó. Inkább a már említett jelenségről: a női részvétel alternatív módjairól (mivel a legalapvetőbb formáiból ki voltak zárva) a szuverén nép cselekedeteiben. Minden – szimbolikus és gyakorlati – aktusban lelkesen részt vettek, amely a népszuverenitás hatalmát mutatta meg: nemcsak a karzatok szolgáltak erre, hanem a forradalom külső védelmében való részvétel a propaganda felerősítése révén; valamint a forradalom ellenségeinek leleplezésében, büntetésük megkövetelésében, majd annak végrehajtásában való közreműködés is – amikor a szuverén nép lecsapott az ellenségeire.

Ez igen relatívvá teszi a történészi értékeléseket is, hogy a női részvétel a forradalomban elsősorban a „kenyérkérdés” körül forgott volna.

A forradalmi kormányzat lassú megerősödése azt is jelentette, hogy ezen részvétel fölött lassan beborult az ég, nyilvánvalóan nem függetlenül talán nem is annak a „veszettek” fennálló, amúgy kétségtelen, kapcsolatai, hanem inkább a népi mozgalom globális megzabolázásának keretei között. Mindenesetre nem volt véletlen, hogy ez a „rendrakás” a női klub elleni támadással, majd annak bezárásával indult meg. A klub megszabadulván radikális szárnyától, valóban a hagyományos női feladat, azaz a kenyérkérdés felé fordult, teljesen felhagyván a politizálással – de már késő volt.

A klubbal való leszámolásban mi játszhatott nagyobb szerepet: a tradicionális előítéletek vagy inkább a politikai megfontolások? Az érvrendszerben (a CRR elleni fellépést a Konventben Amar, a közbiztonsági bizottság befolyásos tagja; a Kommünben Chaumette, a Cordeliers klub egyik vezéralakja vezette) inkább az előbbiek domináltak,^[7] de talán fontosabb volt, hogy a női klubbon keresztül nem csak a „veszettek” fontos bázisát érte támadás, hanem figyelmeztetés volt ez a Cordelier klubnak vagy a sans-culotte szekcióknak is, akik az ellenforradalom elleni fokozottabb fellépést követelve immár a forradalmi kormányzat konszolidációs politikáját veszélyeztették. A női klubbot betiltó rendeletet 1793. október 30-án fogadta el a Konvent, a dolog – a fenti kontextusban – ekkor vált sürgőssé (és alapvetően meg is felelt a férfi forradalmárok jelentős többsége világképének).

Mindez nem jelenti azt, hogy elfeledkezhetnénk az alapvető meghatározottságról: a forradalmárok jó része számára az ideális nő leginkább Rousseau Emiljének Sophie-ja volt, azaz elsősorban szerető családanya és feleség. Ebből a társadalmi tér nemek szerinti felosztása is következett, amely a két nem „természetes”, fiziológiai tulajdonságain alapult. Ez az alapvetően burzsoá kép (amely, mint jól tudjuk, a XIX. században magával a burzsoáziával uralomra is került) igen kevéssé felelt meg az alsóbb néposztályok valóságának a nők helyzetét illetően: a forradalom női népi mozgalma ennek ékes bizonyítéka volt.

Mindez azonban nem jelentette egyszerűen a nők kizárását a közszférából, hiszen a természetjogok forradalmában addig senki sem merészkedett el, hogy megkérdőjelezze, hogy a nők is (mint az emberi nem tagjai) rendelkeznek ezekkel a jogokkal, így tagjai a szuverén népnek is. Ahogy a női jogok első szószólói megírták pamfletjeikben, majd a népi mozgalom valósággá is tette: egy nő nem lehet szabad csak ha a szabad, szuverén nép tagja; de egy nép sem lehet igazán szabad csak akkor, ha minden tagja megszabadult az egyéni és a kollektív elnyomástól egyaránt. Ez kétségkívül a nők esetében a forradalom számukra (is) legszabadabb időszaka alatt (azaz 1793 nyarán, kora őszén) sem jelentette a politikai jogok teljességét, de a „citoyenne” lét realizálását igen. A népi mozgalom lassú visszaszorulásával a forradalmárok döntő többsége által vallott „gondos családanya és szerető hitves”-kép ismét a hivatalos álláspont lett.

Thermidor után, de különösen a Konzulátussal lassan kikopott a forradalom nőképének másik igen fontos összetevője: a forradalmárok számára a nő nem csupán családanya volt, hanem az eljövendő republikánusok és harcosok anyja is, akitől sok tekintetben a forradalom és a köztársaság sorsa függött, Hérault de Séchelles szavaival a nők feladata „gyermekeket adni a hősök népének”. Míg a klasszikus-burzsoá női imázst a forradalom aktivista női érthetően elutasították, addig utóbbit maguk is vallották, a női klub Marat halála után „megfogadta”, hogy „a szabadság földjét annyi Marat-val népesítik be, amennyire képesek”.^[8]

A forradalom sokat emlegetett nagy tervének, a társadalom „regenerációjának” logikus első lépése volt a „jó republikánusok” világra hozása. A fentebb említett két imázs nem is zárta ki egymást, hiszen a nők visszakényszerítésének a háztartás világába az az oka is lehetett, hogy kizárólagosan előírták számukra  a „republikánus anya” szerepét. Végül ez lesz a forradalom hivatalos álláspontja 1793 késő őszétől (elsősorban Chaumette vagy Amar hangzatos beszédeiben): a női „sajátlagos karakter” leginkább arra teszi alkalmassá őket, hogy „felkészítsék a gyermekek szellemét a közösségi erény és a szabadság politikai kultuszának befogadására”.

A szervezett nőmozgalom eltűnt a színpadról, a forradalom a nők számára is „megfagyott”, ezért Thermidorban éppen úgy viselkedtek, mint férfitársaik: Robespierre és társai bukása csupán távoli csatározásnak tűnt fel számukra.

Hamarosan ők is ráébredtek, hogy nem az volt.

A Thermidor utáni női politikai gyakorlat ismét magával a népi mozgalommal együtt változott, melynek egyik összetevőjét jelentette: ez már a reménytelenség kitörése volt, amorf tömegmozgalom, melyben a sans-culotte nők utoljára mutatták meg erejüket, hogy aztán évtizedekre eltűnjenek társadalom politikai szférájából. A népi osztályokból származó nők a kormányzat első számú ellenzéke voltak a Konvent tribünjeitől, a piacokon át a jeunesse d’orée-val (az új aranyifjúsággal) vívott utcai harcokig.

Az eddig példátlan szociális válság (a forradalom alatt az élelmiszer-ellátás bizonytalan volta gyakran okozott válságokat, de 1794-95 telén Párizsban valódi éhínség volt, a rendkívüli hideg miatt a tüzelőhiány is elviselhetetlené vált, a rendőri jelentések is az öngyilkosságok és a prostitúció hihetetlenül megugrott számairól beszéltek) kiegészült a sans-culotte politikai szervezetek felszámolásával. Ez azzal a következménnyel is járt, hogy a női politizálás hagyományos színterei (a kabaréktól az utcán át a törvényhozás karzatáig) hirtelen az egész népi mozgalom egyedüli terepének számítottak.

Mégsem állíthatjuk, hogy csupán a „kenyérkérdés” lett volna a népi mozgalom élcsapatát jelentő női elégedetlenség egyedüli mozgatórugója, hiszen a dologból nem hiányzott a kifejezett politikai tudatosság. Igen fontos különbség volt, hogy ebben a korszakban a népi ellenállás már nem a meglevő törvények be nem tartása miatt tört ki, hanem maga a törvényhozás volt a célkeresztjében, amely az éhező nép szemében elárulta a „természetjogot” azzal, hogy nem biztosította a szuverén nép tagjai egy része számára egyszerűen a létezéshez való jogot. Ez eminensen politikai kérdés is volt, ahogy az 1795-ös, prairiali párizsi felkelés idején a jelszó tartotta: „Kenyeret és az 1793-es alkotmányt!”.

A nők ebben a mozgalomban kiemelkedő szerepet játszottak: amikor már a nép sem rendelkezett a jogai teljességével, a nők „utolérték” a férfiakat, az immár a szekciók nélkül szerveződő tömegmozgalomban a félelem és a harag gyújtóanyagának legfontosabb hordozóinak számítottak. Az első vonalban küzdöttek a szociális katasztrófát hozó új rendszer ellen, gyakran némi erőszakos meggyőzéssel magukkal rántva férfitársaikat is. Maga a prairiali lázadás alighanem a forradalom alatti női tömegmozgalom legjelentősebb eseménye volt (különösen az első szakasza, később a feléledő szekciók, ezzel a férfiak, átvették a lázadás – kis túlzással – „irányítását”) – nem véletlen, hogy a leverését követő represszió nem is feledkezett el a nőkről: a hatalom olyannyira tartott tőlük, hogy egyenesen megtiltotta, hogy öt nőnél több „gyülekezzen” az utcán.

Mindazonáltal a dolog mégiscsak egy szélesebb folyamatba illeszkedett: a nők kizárásába a közszférából, amely a forradalom után (és részben bukása hatására) vette kezdetét.

A nők hosszú évtizedekre teljes csendre ítéltettek.

Természetesen a családon belüli egyenlőség is megszűnt a forradalom végével: már a Thermidor utáni rendszerek is erősen visszavettek a forradalom ez irányú rendelkezéseiből, a progresszió nagy alkotásaként széles körben ünnepelt napóleoni Code civil pedig minden joguktól megfosztotta és teljesen visszahelyezte a férjük gyámsága alá a nőket. A burzsoázia a forradalom révén való uralomra jutásával domináns pozícióba került a burzsoázia nőképe is, az „otthon szentélyébe” bezárt családanyáról: a XIX. század ebben a tekintetben is megkezdődött.

Ezzel szemben a francia forradalom nemcsak az általános értelemben vett, hanem a női emancipáció különösen fontos pillanata is volt.