Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A kormány erdélyi oktatáspolitikájának árnyoldala, hogy konzerválja az alávetettséget és cselédlogikát

Éles ellentétben a magyarországi helyzettel, a kormány erdélyi oktatáspolitikáját nem könnyű kritizálni, hiszen az intézményi építkezés valós és akut közösségi igényekre ad választ. Azonban, ha jobban megnézzük, egy olyan privatizációs folyamatra épül, amely fenntartja az alávetettséget és a magyar identitás mögé bújtatott cselédlogikát.

Október elsején zajlott Kolozsváron az az évfordulós ünnepség, amelyen megemlékeztek az erdélyi magyar egyházak által alapított és a magyar állam fenntartásával működő Sapientia alapítványi egyetem huszonegy évvel ezelőtti létrehozásáról. Tonk Márton rektor kiemelte a Sapientia, illetve a másik két, magyar állami költségvetésből támogatott erdélyi felsőoktatási intézmény – a Partiumi Keresztény Egyetem, illetve a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet egyetemi konzorciummá alakulását. Hankó Balázs, az Információs és Technológiai Minisztérium államtitkára pedig a magyar kormány abbéli célkitűzését hangsúlyozta, hogy a Kárpát-medencei magyarság körében a felsőfokú szakirányú végzettséggel rendelkezők aránya haladja meg az adott ország részarányát, és ezek a diákok „magyar identitású” egyetemeken tanulhassanak.

A kontextus nem meglepő, hiszen a Sapientiát alapításától kezdve a magyar nemzetpolitika fontos műhelyeként tartják számon, ugyanakkor az egyetem olyan szakok létrehozására is törekedett, amelyek magas színvonalon biztosítanak az erdélyi magyar nyelvű egyetemi kínálatból hiányzó képzéseket. Az ismerősen csengő alapítványi egyetemi forma e korai, erdélyi kikísérletezése a néhai Transindex cikke szerint igencsak jól jött a magyarországi felsőoktatás tavalyi átalakításakor. Az egyetemalapítás részleteit például 2000-ben az a Misovicz Tibor dolgozta ki, akit húsz évre rá már a Corvinus Egyetem alapítványának titkárságán találunk. Mindemellett az sem lényegtelen, hogyan képzeli el a magyar kormány erdélyi egyetemi hálózatának bővítését a szólamokon túl, vagyis a gyakorlatban.

Tavasszal Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere bejelentette, hogy a Sapientia önálló kart hoz létre a háromszéki megyeszékhelyen, amelyen a már működő agrár- és erdőmérnöki szak mellett a jövő szeptemberben sport- és edzéstudomány szak indul, valamint a jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának égisze alatt működő szobrász- és festészet képzést is „letelepíti” majd a Sapientia. A hathatós magyar állami segítséggel felívelő székelyföldi sportéletet tekintve nem meglepő az edzőszak elindítása; ugyanakkor a Sapientia már régtől fogva kapcsolatot tart az erdélyi magyar és jó ideje a NER-hez bekötött vállalkozói szférával: elég itt a Lénárd András által tulajdonolt Csíki Sör Manufaktúrával, a Székelyföld első repterét építő Balázs Attila másik cégével, a Batlas Holding kft-vel kötött szerződésekre gondolni.

Székelyföld és kisebb részben Erdély fideszes gyarmatosításáról átfogó igénnyel már írt az Átlátszó Erdély (lásd itt itt és itt), az az összefüggés viszont nemigen lett kimondva, hogy

a magyar állam erdélyi egyetemi hálózata jó részben a hegemóniáját megszilárdító NER-tőkének termelne képzett munkaerőt. Vagyis az egyetem nemcsak tudományos, hanem gazdasági aktor is, a Sapientia az erdélyi magyar céges élet aktív szervezésében is szerepet vállal.

A magyar kormány másik fontos erdélyi szerepvállalása a bölcsőde- és óvodafejlesztő program révén a közoktatáshoz kötődik. Ennek fő lebonyolítói szintén a történelmi magyar egyházak. A 2017-ben indult projekt az elmúlt években szökkent szárba, és mint az sajnos várható volt, konfliktusoktól nem mentesen. Bánffyhunyadon magyarellenes hangulatkeltés miatt végül az önkormányzat nem vette át a református egyház telkén felépített óvodát, Nagyváradon pedig – noha az ottani iskolaépület nem a projekt keretében épült, szimplán a reformátusok tulajdonát képezte – addig gördített akadályokat az épület hasznosítása elé a tanügyminisztérium, amíg román tanítási nyelvű osztályokat nem engedtek be az épületbe.

Az épületek használatba vételét megakadályozni kívánó szereplők mindkét esetben szegregációval vádolták a magyar közösséget, mert elzárkózott a román tanítási nyelvű csoportok beengedésétől. A felháborodott magyarok ugyanakkor azt kérték számon, hogy a román állam a rendszerváltás óta miért volt képtelen beruházni az iskolaépületekbe úgy általában, és miért „románosítja” azokat, ha „önerőből” (értsd: a magyar állam támogatásával) építenek iskolákat maguknak, a magántulajdon szentségével érvelve.

Az önálló magyar iskolák igénye a Ceauşescu-korszak júliusi téziseket követő, elnyomó politikájának következményeként erősödött fel. A 80’-as években egyszerre fasizálódó és neoliberalizálódó rezsim ugyanis szisztematikusan összevonta a magyar és román nyelvű tanintézményeket, amelyekben viszont kizárólag a magyar közösségektől követeltek egyoldalú alkalmazkodást a románok irányába.

A rendszerváltás során visszaépülő önálló magyar iskolahálózat tehát az erdélyi magyar érdekérvényesítés megkérdőjelezhetetlen sikereként, egy de facto magyar önkormányzatiság ígéreteként artikulálódott.

(Még akkor is, ha a különválásoknak hátulütői is megmutatkoznak, főképp vegyes lakosságú vidékeken, ahol a magyar intézmények vizsgaeredményei rendre elmaradnak román társaikétól.)

Erre a csíráiban meglevő etnikai territorializmusra – vagyis a magyar kérdés megoldását kizárólag egy magyarok által birtokolt, csak befelé kommunikáló intézményrendszertől váró szemléletre –  épült rá a magyar kormány politikája, amely, mint látjuk, „magyar identitású” intézmények létrehozását támogatja és követeli meg Erdélyben. E logika miatt pedig az erdélyi magyar politikában fel sem merül(het)nek olyan megoldások, amely az elnyomó többség – ostromlott kisebbség identitáspolitikai narratíváján kívülről érkeznek.

Ilyen megoldás lehetne a magyar nyelvű oktatás (részleges) kiterjesztése az az iránt érdeklődő románok felé is, illetve annak követelése, hogy a vegyes tagozatú (magyar és román osztályokkal is rendelkező) iskolák nyelvi aszimmetriáját egymás nyelvének és kultúrájának kölcsönös ismerete váltsa fel.

De miben is áll ezeknek az intézményeknek a nemzetpolitikai jelentősége és magyar identitása? Ami mind a felső-, mind pedig a közoktatás esetében szembetűnő, az az egyházak erőteljes jelenléte, amelyet általában félévezredes, a tanításban betöltött szerepvállalásukkal indokolnak. Magyarország és Románia eltérő államszocializmusbeli politikájának, valamint a kisebbségi magyar társadalom sajátosságainak következménye az, hogy Erdélyben fennmaradhatott egy olyan egyházi struktúra, amely valós közösségszervező funkciókat töltött be.

Novák Katalin köztársasági elnök beszédet mond a magyarlapádi felújított református templom felszentelésén 2022. május 20-án. MTI/Bruzák Noémi

Ami viszont kevésbé maradt fenn, az az egyházakat belengő szellemi légkör: a két világháború között a református püspök Makkai Sándor intellektuális következetességgel gondolta végig a Romániához csatolt erdélyi magyarság sorskérdéseit, Tavaszy Sándor teológiai tanár pedig a svájci protestáns teológus Karl Barthot hívta meg Kolozsvárra előadni.

A 80’-as évek romániai nihiljében viszont a nyugatról importált neoprotestáns ihletésű, az egyéni lelkiségre és konzervatív erkölcsökre fókuszáló ébredési mozgalmak gyakoroltak hatást a ceauşescui rezsim munkatáboraiba internált vagy jobb esetben „csak” szellemileg kiéheztetett egyházi értelmiségre. A jelenlegi református püspök a magyarországi támogatáspolitika fő kedvezményezettje, aki vezérigazgatói logikával vezeti egyházát, emellett pedig a magyar miniszterelnök kitüntetett bizalmát bírja.

Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke áldást mond a magyar kormány támogatásával megújult újtordai református templom megújításáért tartott hálaadó istentiszteleten 2022. október 2-án. MTI/Kiss Gábor

Noha ezeknek a kapcsolódásoknak a kutatása bőven megérdemelne egy-két tanulmányt, annyi kijelenthető, hogy ezektől a folyamatoktól nem teljesen független módon jellemzi ma egyfajta gender-, etno- és rasszfókuszú igehirdetés a mai erdélyi protestantizmust, illetve a tágabb egyházi közbeszédet. Amit a hitvalló ősök és az erdélyi iskolatörténet évszázados tradíciójaként akarnak láttatni, valójában félszázéves, a neoliberális gazdaságpolitikákat erkölcsileg is alátámasztó amerikai import. Ez a szellemi privatizáció egészíti ki az arisztokraták köntösébe bújtatott NER-tőke erdélyi kastélyvásárlásait, amelyek nyomát útra tett, elűzött közintézmények, és ‘kulturális’ (értsd: reprezentációs), valamint turisztikai célokra átalakított ingatlanok szegélyezik.

Persze nem könnyű feloldani a paradoxont, amelyben a szocialista államosítás egyet jelentett a „hagyományosan” magyar közösségi tulajdonnak tekintett egyházi és úri tulajdon elvételével, a privatizálás pedig e fiktív közjó visszaadásával. Mégis,

minden vélekedés ellenére ezek az újonnan létrehozott, privatizált intézmények nem közösségi, pusztán specifikus osztályérdekeket képviselnek:

Böjte Csaba otthonaiban bozótharcra és szolgaerkölcsre nevelik az árvákat; a közszolgálat szerepét betöltő sajtó (legyen az fideszes vagy liberális) vállalkozó- és tőkepárti; a tudományegyetemeket (legyenek azok állami vagy magán intézmények) munkaerőpiaci aktorokká alakítják; a magyar anyanyelvű romákat pedig az egész intézményrendszerből és még a szimbolikus „mi”-ből is teljességgel kizárják.

A NER tehát Erdélyben szinte készen találta azt az egyházi struktúrát, amelyet Magyarországon a felekezeti iskolák hálózatának kiépítésével igyekszik kialakítani, és amelynek ideológiai alapjait az eredendően amerikai keresztény körök által tematizált genderkérdések mentén fekteti le. (Az amerikai karizmatikus keresztyénség és a neoliberális gondolkodás kapcsolatából kiindulva is érdemes annak tényén elgondolkozni, hogy a Fidesz az elsők között receptálta Európában az amerikai jobboldal erkölccsel és testtel kapcsolatos elképzeléseit).

Az alapvetően a közjó és úgy általában véve a köz dolgaira (res publica) építő állam privatizálásának érdekes módszere zajlik a vallási hálózatok felhasználásával – Erdélyben – és megteremtésével – Magyarországon.

A NER kritikusa azért is van nehéz helyzetben, mert ez a fajta intézményi építkezés valós és akut közösségi igényekre ad sajátságos választ. A román állam kivonulása, felügyelő láthatatlansága teremtette meg a vákuumot, amelybe a Fidesz benyomulhatott. Az erdélyi magyar társadalmat sújtó, a szocialista modernizáció által rövidebb időszakokra megszakított, száz éves román állami tőkeelszívásra a NER az erdélyi gazdaság klienteláris hálózatokon keresztüli, az óvoda- és templomfejlesztő programokban megvalósuló feltőkésítésével reagált.

A gond leginkább azzal van, hogy ezek a szükséges és hasznos intézmények olyan alávetettségi logikákat konzerválnak, amelyek egy társadalmat csak lélegeztetőgépen tudnak tartani, de igazán életben és szabadságban soha.

Kiemelt kép: MTI/Kiss Gábor