Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért mérgező az egyenlőtlenség?

2009-ben publikált bestsellerükben, a Spirit Level-ben, Richard Wilkinson és Kate Picket ábrák és adatsorok garmadájával támasztotta alá, hogy az egyenlőtlenség mérgező. A könyv hatalmas vihart kavart, méltató szavak a Nature-ben, borítékolható bírálat a Financial Times-ban, a Guardian pedig beválogatta a 21. század legjobb 100 könyve közé. Az egyenlőtlenség rombolja a közösségeket, csökkenti a társadalmi részvételt, fokozza az elidegenedést, a mentális problémákat, a droghasználatot, növeli a halálozást, az elhízás veszélyét, a serdűlőkori terhességet, az erőszakot, a bebörtönzést, és csökkenti a hosszútávú társadalmi mobilitást.

Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.

Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.

Az egyenlőtlenség: méreg

Az alábbi ábra ezeket az összefüggéseket foglalja össze a társadalmi és egészségi problémákból képzett indikátor és az egyenlőtlenség közötti kapcsolatot mutatva.

Ahogy Tomka Zsófia fogalmazott a könyvről írott recenziójában: „A bemutatott könyv üzenete egyszerű, ugyanakkor átfogó: a gazdagabb országok nem feltétlenül teljesítenek jobban társadalmi kihívások terén, ellenben az egyenlőbb országok igen. Ezért a fejlett államokban az életminőség növelésének kulcsa az egyenlősítésben rejlik.” Fontos része volt az érvelésnek az is, hogy az egyenlőtlenség káros hatása nemcsak a jövedelmi skála alján jelentkezik, azaz nem egyszerűsíthető le a szegénység problémájára, hanem a teljes társadalomra negatív hatással van. Az egyenlőtlen társadalmakban még gazdagnak lenni is rosszabb.

Egészségi és szociális problémák index — jövedelemegyenlőtlenség Forrás: Inner Level, p. 3.

Wilkinson és Picket a social epidemiology, magyarul társadalom epidemiológia tudományának művelői, a legtöbbet hivatkozott brit társadalomtudósok között vannak. Ez a tudományterület az egészségügy, a szociológia, a közgazdaságtan és a pszichológia határterületein helyezkedik el. Azt vizsgálja, hogy a különböző társadalmi tényezők milyen hatással vannak az egészségi állapot alakulására.

Ennek a tudományterületnek a kortárs klasszikus szerzői, mint például Pickett és Wilkinson vagy Michael Marmot munkásságukban kimutatták, hogy a GDP növekedésének a gazdasági fejlődés előrehaladtával egyre kevesebb köze van a várható élettartam javulásához.

Egy ponton túl a gazdaság növekedése nem fordul át általános egészség-javulásba. A GDP-nél fontosabb a javak, a vagyon eloszlása, illetve a jóléti rendszerek, melyek a gazdasági sokkok ellen védenek, csökkentik a piaci egyenlőtlenségeket.

Az egészség társadalmi meghatározottsága a magyar olvasó számára sem kellene, hogy távoli kérdésnek tűnjön, ismerve a magyar társadalom siralmas egészségi állapotát, vagy akár azt a kevésbé tárgyalt tényt, hogy a posztszocialista átmenet során több tízezer honfitársunk halt meg teljesen feleslegesen idő előtt a gazdasági átalakulás okozta reménytelenség és stressz következtében. Kelet-Európában több mint 3 millió ember halt meg idő előtt a rendszerváltás első évtizedében. A társadalom epidemiológia erről a példa nélküli halálozási válságról is sokat tud mondani, de erről majd máskor.[1]

Az Inner Level a Spirit Level kiegészítése. A Spirit Level bemutatta, hogy az egyenlőtlenség mérgező. Az Inner Level azt mutatja be, hogy miért. A nagyobb egyenlőtlenségek növelik a pozícióért folytatott küzdelmet (státuszharcot), ami pedig megnöveli az ebből következő stresszt és szorongást is. Ez még olyan dolgokban is megmutatkozik, mint például az az összefüggés, hogy a magasabb társadalmi státuszt tükröző drágább autók tulajdonosai nagyobb arányban vágnak be a gyalogosok elé. Minél hétköznapibb a kocsi, annál együttműködőbb a vezető, ahogy az alábbi ábra mutatja.

Az „önző” autósok százaléka — a gépjármű értéke Forrás: Inner Level, p. 88.

Részben a szerzőpáros saját kutatásaira, részben mások munkásságára építve, az Inner Level ezt a folyamatot bontja ki, bemutatva, hogy az egyenlőtlenség pontosan milyen pszichológiai lépéseken át vezet betegségekhez, és hogy ez hogyan kapcsolódik korunk néhány alapvető társadalmi problémájához, például a járvány szintű szorongáshoz és függőségekhez.

A Spirit Level magasra tette a lécet, és bár számos ponton érdekes és fontos kiegészítésekkel szolgál, az Inner Level mégsem fog akkora robbanást okozni, mint elődje. A szerzők tudják, hogy kell széles közönségnek tudományos igényű munkát írni, meggyőzen építenek számos diszciplína eredményére, ám a könyv célja, hogy a Spirit Level téziseit alátámassza, így értelemszerűen azoknak, akik olvasták az első kötetet, ez a folytatás már nem lesz annyira megrázó.

A politika orvostudomány nagyobb léptékben

A könyv három részből tevődik össze, a bevezetővel együtt összesen tíz fejezet alkotva. A bevezetőben megágyaznak a társadalom epidemiológiai szemléletnek.

Ahogy írják, ahhoz az összefüggéshez már elég jól hozzászoktunk, hogy a bizonyos környezetszennyező anyagok egészséget károsítóak, ezért csökkenteni kell előfordulásukat, vagy hogy az egyéni életvitelünk, például étkezési szokásaink, befolyásolják egészségünket. Ugyanakkor sokak számára még a mai napig újszerűen hat, hogy a társadalmi környezet bizonyos sajátosságai ugyanilyen egészségkárosító tényezőként hatnak. Azaz, az egészségtelen életmód is csak tünet.

A kortárs egészség- és társadalompolitikának a baktériumok, szennyeződések, és egyéni életviteltanácsok mellett legalább ekkora figyelmet kellene fordítania a betegségek társadalmi okozóinak megszüntetésére. Azaz az egészség kérdése nem (csak) biológiai, hanem elemi szinten politikai.

Ahogy a társadalom epidemiológia egyik alapító atyjának számító Rudolf Virchow fogalmazott a 19. századi kapitalizmus egészségi kárai ellen küzdve: „Az orvostudomány társadalomtudomány, a politika pedig nem más, mint orvostudomány nagyobb léptékben.”

A szerzők a könyvük felvezetését néhány lesújtó adat ismertetésével folytatják. Ezek közül kiemelkedik a legfejlettebb társadalmakban egyre súlyosabbá váló mentális problémák kérdése.

Az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban egyaránt rendkívüli mértékben megnőtt a szorongásos panaszok száma a 20. század második felében. Az Egyesült Királyságban azok száma, akik mentális problémák miatt táppénzre jogosultak 1987 és 2007 között két és félszeresére nőtt. A gyerekek körében ez a növekedés harmincötszörös.[2] A szociális szorongásban szenvedők kétharmada más betegségekkel is küzd, mint amilyenek az étkezési zavarok, vagy a drogfüggőség.

Mindez egy olyan időszakban észlelhető, amikor a gazdaság teljesítménye jelentősen növekedett (bár nem olyan mértékben, mint a 2. világháborút követő szabályozott kapitalizmus korában). Paradox helyzet, hogy a gazdaság egyre nagyobb anyagi jólétet termel, közben egyre jobban szorongunk. A szorongás, a stressz hosszútávon kilátástalanságot, reménytelenséget okoz. A reménytelenség pedig halálos — ahogy arról korábban írtam Anne Case és Angus Deaton könyve kapcsán, mely az amerikai munkásosztály húsz éve csökkenő várható élettartamának, a reménytelenség okozta halálozási válságnak az okait kutatja.

A szerzőpáros szerint a problémának központi részét képezi a közösségek széthullása. A barátságok, a társadalmi kapcsolatok ugyanis az egyik legjobb védekezési mechanizmus a szorongás, a mentális problémák, és a stressz ellen.

Azt pedig már a Spirit Level lapjain kimutatták, és több tucat tudományos cikk is alátámasztotta, hogy az egyenlőtlenségek rombolják a közösségeket, rombolják a bizalmat, avagy csökkentik a „társadalmi tőkét.” Tehát nemcsak, hogy növekszik a szorongást kiváltó stressz, de közben csökkennek azok a társadalmi erőforrások — kapcsolatok, közösségek — melyek megvédhetnének bennünket ezektől a káros folyamatoktól.

Várható élettartam — egy főre eső jövődelem ($) Forrás: Inner Level, p. 226.

Társas értékelés általi fenyegetettség

A társadalom és gazdaság szerkezetében számos tényező van, ami stresszt és szorongást válthat ki. Ezek közül a szerzők szerint kiemelkedik a társadalmi összehasonlítás kiváltotta szorongás, amit az irodalom „társas értékelés általi fenyegetettség” (‘social-evaluative threat’) címszó alatt tárgyal.

Ahogy a pénz egyre alapvetőbb összehasonlítási eszközzé, „univerzális értékmérővé” válik, úgy egyre inkább szorongunk a társadalmi státuszunkkal kapcsolatban. A University of California kutatói 208 publikált tanulmány tanulságait elemezték, arra a kérdésre keresve a választ, hogy milyen típusú tevékenységek váltják ki a legnagyobb stresszt. A tanulmányokból az derült ki, hogy a társas értékelés általi fenyegetettséggel járó feladatok jelentik a legnagyobb stresszforrást — az ilyen típusú feladatok növelik meg a vérben a stresszhormonok arányát a leginkább.[3]

Az egyenlőtlen társadalmakban nagyobbak a státuszkülönbségek, nagyobb a státusszorongás, ami az egyik legpotensebb forrása a társas értékelés általi fenyegetettség érzésének. A szerzők ezzel magyarázzák, hogy az egyenlőtlen társadalmakban a legtöbb mentális betegség előfordulása gyakoribb, a szorongástól a skizofréniáig.

De ezzel áll összefüggésben az a tény is, hogy a mentális betegségek azon betegségek közé tartoznak, melyek leginkább szóródnak a társadalmi jövedelemhierarchia mentén: az összes betegség közül a depressziónak van a legmeredekebb „társadalmi grádiense.” Másképp fogalmazva a depresszió előfordulása minden más betegségnél magasabb arányaiban a szegények, mint a gazdagok között.

A szerzők a könyvben az okokat keresve az emberi viselkedés pszichológiai és társadalmi meghatározóit elemzik.

Két evolúciósan mélyen belénk égett viselkedési rendszert mutatnak be könyvükben, melyek szerintük meghatározzák azt, hogyan reagálunk a társadalmi környezet különböző jelenségeire. Az egyik a hatalomközpontú viselkedési rendszer, a másik pedig a együttműködő viselkedési rendszer.

Mivel a dominancia és az alávetettség alapvető jellegzetessége minden olyan fajnak, melyek belsőleg hierarchikusan tagoltak, ezért az agy megtanulta hogyan reagáljon a státuszkülönbségekre. A hatalomközpontú viselkedési rendszer tehát biológiai szinten van kódolva bennünk. A hatalomközpontú viselkedési rendszer alapvető szinten függ össze a büszkeség, a szégyen, az arcvesztés érzeteivel, az agresszióval, az alávetettséggel. Ez a rendszer arra tanít bennünket, hogyan érjünk el minél magasabb társadalmi státuszt, és hogyan kerüljük el a vereséget, státuszvesztést, kirekesztettséget. Folyamatosan vizsgáljuk a társadalmi környezetünket, hogy elkerüljük, hogy nevetség tárgyává váljunk, hogy kirekesszenek, hogy elutasítsanak. Másfelől folyamatosan keressük annak lehetőségét, hogy elismerjenek. A szerzőpáros számtalan tanulmányt — kísérletet, összegző review cikkeket, empirikus felméréseket — ismertet azzal kapcsolatban, hogy a hatalomért és státuszért folytatott versengés hogyan vezet visszahúzódáshoz, a közösségek zsugorodásához, és mentális betegségekhez. Az egyenlőbb társadalmak tagjai ugyanakkor kevésbé szoronganak a státusz miatt, ezért kevésbé betegszenek meg.

A társadalmi státusz hiánya alapvető stresszforrás, ezt mutatja a következő, látszólag meglepő összefüggés is. A stressz „menedzserbetegség”, hangzik a népi bölcsesség — ám sajnos nincs így. Amennyiben a menedzser munkaköre megnöveli az olyan helyzetek számát, amit nem tud kezelni, akkor növeli a stresszt. Ám a menedzsereknek tipikusan nagyobb kontrollja van a folyamatok felett, mint egy egyszerű munkásnak. Ennek megfelelően a kutatások rendre azt találják, minél feljebb megyünk nagy cégek hierarchiájában, minél több ember sorsa felett rendelkező pozíciókat veszünk szemügyre, annál kisebb a vérben a stresszhormonként ismert kortizol szintje. Minél magasabb a beosztás, annál nagyobb a hatalom, annál kisebb a társas értékelés általi fenyegetettség, így a stressz és a megbetegedés is.[4] Ez az összefüggés a jövedelmi helyzettől függetlenül is fennál. A menedzserek hatalmi pozíciója kontrollt ad, az alacsonyabb beosztásúaké nem.

Ugyanez az összefüggés társadalmi szinten is fennál. Az egyenlőtlenebb társadalmak tagjai úgy érzik, kevesebb a kontrolljuk a társadalmi folyamatok felett. Az egyenlőtlenségekből fakadó társas értékelés általi fenyegetettség arra ösztönöz, hogy visszavonuljunk, hogy így minimalizáljuk a státuszszorongást.

Ám ez a társadalmi izoláció rendkívül káros.

Wilkonson és Picket bemutatnak egy kísérletet, amelyben patkányoknak adtak drogot. Azok a patkányok, melyek közösségben éltek, kevesebb ópiátot fogyasztottak, mint azok a patkányok, amelyeket elszigeteltek egymástól. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a patkányok káros szerfüggősége nem pusztán a szer belső sajátosságaiból következik, hanem a patkányok „társadalmi” környezetéből. Az elszigeteltség függőség okozó tényező.

Ezt az összefüggést kutatók az emberi társadalmakban is megfigyelték. Minél nagyobbak az egyenlőtlenségek, minél alacsonyabb a társadalmi tőke, annál magasabb az ópiát-függőség. A kapitalizmus lebontja a társadalmi kohéziót, mentális problémákat, és ezen keresztül függőségeket okoz. Erről korábban írtam az amerikai ópiát válság kapcsán.

Az agy, mint társadalmi szerv

Az emberszabású majmok hierarchikus csoportokban élnek, néhány faj meglehetős kegyetlenséggel tartja fenn a hierarchiát, mint például a csimpánzok. Az alacsonyabb státuszú példányok folyamatosan pásztázzák környezetüket, feszülten figyelik a domináns példány magatartását, hogy elkerüljék a potenciálisan súlyos fizikai sérüléssel járó konfliktust. A státuszharc — az erőforrásokért folytatott küzdelem mellett — az agresszió egyik legfőbb forrása a csimpánzok körében. Az emberi őseink hasonló társadalmakból származnak, ezért agyunk érzékeny a státuszkonfliktusokból származó fizikai fenyegetettséggel szemben. Ennek mai napig ható biológiai következményei vannak.

Wilkinson és Picket ismertetnek egy tanulmányt, mely azt találta, hogy az alacsonyabb társadalmi státuszú egyénekben magasabb a véralvadást segítő fibrinogén mennyisége.[5] A stressz megemeli a vér fibrinogén szintjét. Ez előnyös biológiai reakció, ha a stressz fizikai sérüléssel járhat: egy dominanciaharcban elszenvedett sebeink hamarabb gyógyulnak, ha több a vérben a fibrinogén. A fibrinogén-stressz-státusz összefüggést támasztja alá az is, hogy azok az egyének, akiknek több barátja van, sűrűbb közösségi hálók veszik körül, azoknak a vérében alacsonyabb a fibrinogén szintje. A társadalmi kapcsolatok ugyanis védenek a stressz káros hatásaival szemben.

A könyv egyik legérdesebb része azt vizsgálja, hogy a társadalmi összehasonlítás milyen központi szerepet játszott az agyi fejlődésben. A komplex társadalmi helyzetekkel való szembenézés rendkívül bonyolult feladat. Kutatók azt találták, hogy azok a majomfajok, melyek nagyobb csoportokban élnek, azoknak nagyobb az agytérfogata. Az összefüggés rendkívül erős és lineáris. Komplex társadalmakban élve az embernek fel kell tudnia ismerni az egyéneket, el kell tudni őket helyezni a társadalmi rendben, tudni kell azonosítani különböző arckifejezéseket, fel kell tudni mérni, hogy barát vagy ellenség, megbízható vagy sem. Az agy fejlődésében az ilyen társadalmi problémák megoldása kulcsszerepet játszott.

Az emberi agy tehát egy társadalmi szerv. Biológiai szinten vagyunk érzékenyek a hierarchiák felismerésére, a státuszkülönbségekből fakadó veszélyek és lehetőségek azonosítására.

Az Inner Level című könyv borítója.

A homo oeconomicus, mint kártékony fikció

Wilkinson és Picket azt is bemutatják, hogy az emberi evolúció, így a modern agy kialakulása elsősorban nem hierarchikus versengő társadalmi helyzetekben ment végbe. A hatalomközpontú viselkedési rendszer mellett ezért mélyen van kódolva belénk egy együttműködő viselkedési rendszer is.

Az emberi őstörténet nagy részében az emberek kifejezetten egyenlőségelvű, lapos hierarchiájú közösségekben éltek. Az ilyen társadalmakban a dominancia és a státusz nem különösen fontos veszélyforrás. Márpedig az elmúlt 250.000 év 95%-át az ember kooperatív társadalmakban töltötte. Az ezzel kapcsolatos történeti és antropológiai kutatások egybehangzóak.

Egy kutatás áttekintett több mint száz, mai vadászó-gyűjtögető társadalmat vizsgáló tanulmányt, és arra a következtetésre jutott, hogy „a vadászó-gyűjtögetők körében nincs dominancia hierarchia.”

„Nincs olyan egyén, akinek privilegizált hozzáférése van az élelemhez, az ételt megosztják. … A társadalmi státusznak nincsenek kivehető jelei a vadászó-gyűjtögetők körében. Ez teljesen egyértelműen kiderül az etnográfiai irodalomból, kultúrákat átívelően.”[6]

Ma már azzal kapcsolatban is egyre több a bizonyíték, hogy ezek a vadászó-gyűjtögető közösségek sajátos stratégiákat fejlesztettek ki a dominanciával szemben.

Míg tehát a hierarchikus társadalmakban a státuszharcban való túlélésre alakultak ki viselkedési minták, az egyenlőségelvű társadalmakban a domináns helyzetek kialakulása ellen alakultak ki gyakorlatok, mint például a nevetség tárgyává tétel, kirekesztés, száműzés.

Röviden, ezek a közösségek megvédték, megvédik magukat a hatalom koncentrációja ellen.

A vadászó-gyűjtögető társadalmakról rendelkezésre álló tudás legnagyobb szintetizáló gyűjteményét összeálló kutatás vezetője, Cristopher Boehm arra a következtetésre jutott, hogy ezek a társadalmak nagyra értékelték az egyéni autonómiát és a közösséget egyaránt, és tudatosan elvetették, elkerülték a dominanciát. Boehm azt is hangsúlyozza, hogy a modern morális viszonyrendszer kialakulása, valamint a hatalmi visszaéléssel szembeni ellenállás gyakorlata ezekből az ősidőkből ered.

Az egyenlőség-elvű társadalmak elterjedése, kialakulása nagyjából 250.000 évvel ezelőtt következett be, amikor eleink képessé váltak nagyvadak elejtésére. A vadászat „technológiájának” fejlődése a vadászeszközök révén egyben önvédelmi eszközökkel is ellátta az embert. Az erősebb egyének így nem tudnák elkerülni oly könnyen a gyengébbek dühét. Ahogy az izomerő már nem volt elég a státusz fenntartására, az emberi civilizáció fordulóponthoz érkezett, elterjedtek a kooperatív társadalmak.

Emellett egy másik mechanizmus is az egyenlőség irányába mutatott. Bár a vadászat nem feltétlenül volt elsődleges élelemforrás, egy-egy ilyen vad rendkívül gazdag fehérjeforrás volt, értékes táplálék. Egy-egy egyén, vagy akár a családja nem tudta elfogyasztani, mielőtt a hús megromlott volna, ezért inkább elkezdték a zsákmányt szétosztani. Így alakult ki a megosztás, az ajándékozás kultúrája. Ezek aztán központi társadalmi szervezőelvvé váltak.

Az ilyen társadalmakban az önzés, a kapzsiság, a státusztörekvés nem voltak elismert és jutalmazott egyéni vonások. A 200-250.000 évnyi együttműködő előtörténethez képest a kb. 10 000 évvel ezelőtt kialakuló státusz majd osztályhierarchikus társadalmak csak egy rövid szeletét képviselik az emberi civilizáció történetének.

A mezőgazdaságra való áttérés több embert tudott eltartani adott területen, ám lehetővé tette a státusz és vagyon egyenlőtlen felhalmozását. Marshal Sahlins kutatásai alapján hozzátehetjük, hogy egyben hosszú időre az életminőség, a táplálék minőségének és a várható élettartamnak a visszaesésével, és a munkaidő megnövekedésével is járt a vadászó-gyűjtögető ősközösségekhez képest.[7] Ez egyben azt is mutatja, hogy modern közgazdaságtan képe, mely szerint az ember természeténél fogva versengő és haszonmaximalizáló lény — a homo oeconomicus —, egyszerűen kártékony és félrevezető fikció.[8]

Őseink együttműködő kultúrája mélyen beégett a tudatunkba. Az egyenlőség mai napig alapvető igénye az embernek.

Erre az egyik legjobb példák az ultimátumjáték-kísérletek.[9]

Az ultimátumjátékban a játékosoknak egy rájuk bízott összeget kell felosztaniuk egymás között. Az első játékos az összeg egy bizonyos felosztását javasolhatja, a második játékos aztán ezt elfogadhatja vagy elutasíthatja. Ha a válasz igen, akkor a javasolt felosztás életbe lép. Ha a válasz nem, akkor egyik játékos sem kap semmit. A modern közgazdaságtan emberképe szerint a racionális haszonmaximalizáló egyén bármilyen nullánál nagyobb felosztást elfogad, hiszen az több, mint a semmi. Ezért a racionális ajánlat az első játékos részéről a 99-1, ha 100 egység felosztásáról beszélünk, hiszen azt a második játékos el fogja fogani.

Legalábbis a közgazdaságtan szerint. Azonban egy 1982-2003 közötti végzett 75 kísérletet, 37 tanulmányt és 25 különböző országot lefedő metaelemzés (azaz a vonatkozó irodalmat áttekintő kutatás) szerint a dokumentált kísérletekben nagyon gyakori az 50%-50% leosztás, az átlag pedig 60%-40%.[10]

A kísérletekből az is kiderül, hogy a második játékos a kirívóan egyenlőtlen — 1/3 : 2/3 aránynál rosszabb — leosztásokat gyakran elutasítja. Nehéz ezt másképp értékelni, mint hogy:

a szűklátókörű szerzési vágynál fontosabb a méltányosság, illetve a méltányosság normájának fenntartása, amit a játékosok rendre a haszonszerzés elé helyeznek akkor, amikor elutasítják az egyenlőtlen ajánlatokat.

A homo eoconomicus egy egész tudományágat kényszerített egy hamis, ideológiailag vezérelt emberképbe, ami a közpolitikára és többi társadalomtudományra is rendkívül erővel, károsan hatott.

Az egyenlőségelvű jövő

Az egyenlőtlenségek okozta problémák fokozódása idején emberi előtörténetünk tanulsága egyben fontos reményforrás is Wilkinson és Picket szerint. Két viselkedési rendszer működik bennünk, ám túl nagy teret kapott a dominanciára törekvés és a státuszversengés, ami megmérgezi társadalmainkat.

Mivel az egyenlőségelvű viselkedés kódjai is bennünk élnek, ezért a státuszharc egyenlőtlen kimenetele különösen fájdalmas. Rajtunk múlik, hogy újra aktiváljuk-e az egyenlőségelvű viselkedést. Ez ez nem egyéni feladat, ehhez a gazdaság intézményi keretének és szerkezetének kell alapvetően megváltoznia.

A modern kapitalizmus fenntarthatatlan. Még több növekedés nem fogja megoldani a kor legsúlyosabb problémáit.

A jólét, a valódi társadalmi fejlődés és a növekedés között a világ fejlett országaiban nincs kimutatható statisztikai kapcsolat.

Ezt mutatja a GDP és Genuine Progress Indicator (GPI) alakulása 17 vizsgált ország (a Föld lakosságának 53 százaléka) adatait alapul véve.[11]

Egy főre eső GDP (zöld) és GPI (lila) Forrás: Kubiszewski et al. (2013), p. 63.

A feladat egy olyan gazdaság kiépítése, mely háttérbe szorítja a státuszharcot. Egy olyan gazdaság, melyben a növekvő jólét forrása a társadalmi kapcsolatok és a természeti környezet állapotának javulása.

Annak ellenére, hogy az egyenlőtlenségek társadalmi gyökereivel a szerzőpáros a könyvben nem foglalkozik,[12] a záró fejezetek elég bátor és progresszív javaslatokat tartalmaznak.

Wilkinson és Picket tudja, hogy a csővégi megoldások, a jövedelmi egyenlőtlenségek adókkal és szociálpolitikai eszközökkel való kezelése csak átmeneti, tüneti megoldás, és a probléma újra fog termelődni.

Bár fontosnak tartják az olyan javaslatokat, mint az offshore paradicsomok elleni fellépés, a tisztességes megélhetést biztosító minimálbér (‘living wage’) vagy az alapjövedelem, a tartós megoldás szerzők szerint a gazdagok és hatalmasok önérdekérvényesítésének korlátozása, amit csak a gazdaság demokratizálásával lehet elérni.

A munkásoknak nagyobb szerepet kell kapniuk a cégek igazgatótanácsában, a szakszervezetek jogainak és erőforrásainak meg kell erősödniük, teret kell kapjanak a kooperatív és munkásönigazgató vállalatok. A szerzők még azt a 80-as években cégek által levert svéd javaslatot is felmelegítik, melynek lényege, hogy a cégek kötelezően profitjuk egy részét munkásigazgatású alapokba utalják. A záró fejezetben amellett is sorolnak adatokat, hogy az ilyen kooperatív, demokratikus gazdasági formák hatékonyak és működőképesek.

Szakszervezeti tagság a munkaerő százalékában — Felső 10% jövedelmi részesedése Forrás: Inner Level, p. 248.

Wilkinson és Pickett tisztában van azzal, hogy az ilyen átmenet csak fokozatos lehet, és azzal is, hogy hatalmas lesz az ellenállás. Éppen ezért döntő jelentősége van a szerzők szerint a progresszív mozgalmaknak, szakszervezeteknek és pártoknak, melyek képesek ellensúlyozni a gazdaság hatalmi erőfölényét. A szakszervezetek ereje és az egyenlőtlenségek mértéke között különösen erős az összefüggés, ahogy az ábra mutatja.

A gazdaság demokratizálódása ugyanakkor hosszútávon kifizetődik: csökkenni fog a stressz és a munkaerőpiaci kiszolgáltatottság, visszaszorulnak a mentális betegségek, javulni fog a társadalmi kohézió, erősebbek lesznek a közösségek, csökkeni fog a szerfüggőség és a kényszeres vásárlás, valóságos lehetőséggé válik a zöld, fenntartható gazdaság.

Persze ezek a programadó záró fejezetek nem mindenhol konzisztensek. A hangsúly hol a munkásszövetkezetek nagyobb termelékenységén, hol a növekedés értelmetlenségén van — a két perspektíva pedig nem feltétlenül mutat egy irányba. Ha a munkásszövetkezetek termelékenyebbek, akkor egy ilyen gazdaság növekedni is jobban fog — az már más kérdés, hogy ez a növekedés nem az a növekedés lesz, amit a 20. században megismertünk. E részletkérdések már kidolgozatlanul maradnak.

A könyv nem minden fejezete bír ugyanakkora meggyőző erővel, néha az olvasó nem teljesen érti, hogy most erre a szakaszra pontosan mi szükség volt. Néha kicsit önkényes a témák és tanulmányok választása. A nárcizmussal, a meritokráciával vagy a ruházkodás társadalmi egyenlőtlenségeivel kapcsolatos fejtegetések nem a könyv erősségei.

Gyengeségeivel együtt ugyanakkor összességében az Inner Level egy bátor, a változást nem magasztos eszmékből és nehezen követhető gondolatfutamokból, hanem rendívül sokrétű empirikus tényanyagból közérthetően levezető könyv.

Az utolsó oldalak elolvasásával az is világossá válik, hogy a szerzők célja nem más, mint egy tudományosan alátámasztott, demokratikus ökoszocializmus megalapozása.[13] Ez a politikai program ugyanakkor nem árnyékolja be az elemzést, így az ideológiailag el nem kötelezettek számára is emészthető.

Ha nem is egy új Spirit Level, de alapmű.

[1] – Lásd erről írt disszertációmat: Scheiring, G. (2019). The Wounds of Post-Socialism: The Political Economy of Mortality and Survival in Deindustrialising Towns in Hungary (Doctoral thesis). University of Cambridge. https://doi.org/10.17863/CAM.36139

[2]Inner Level, p. 19.

[3]Inner Level, p. 43.

[4]Inner Level, p. 58.

[5]Inner Level, p. 141.

[6]Inner Level, p. 130.

[7] – Sahlins, M. (2017) „The Original Affluent Society”, in Stone Age Economics (London, Routledge), pp. 1-39.

[8] – Polanyi, K. (1957) „The Economy as Instituted Process,” in Karl Polanyi, Conrad M. Arensberg & Harry W. Pearson (eds) Trade and Market in the Early Empires (Chicago, Gateway Edition, Henry Regnery Company), pp. 243-270.

[9] – Magyarul erről lásd Meszerics Tamás és Ambrus-Lakatos Loránd (2003). „Az ultimátumjáték elemzéséhez” Közgazdasági Szemle, vol. L. évf, 2003 június (505-518 o.)

[10] – Oosterbeek, H., Sloof, R., & van de Kuilen, G. (2004) „Cultural Differences in Ultimatum Game Experiments: Evidence from a Meta-Analysis”, Experimental Economics, 7, 2, pp. 171-188.

[11] – Kubiszewski, I., Costanza, R., Franco, C., Lawn, P., Talberth, J., Jackson, T., et al. (2013) „Beyond GDP: Measuring and Achieving Global Genuine Progress”, Ecological Economics, 93, pp. 57-68.

[12] – Ezzel kapcsolatban ajánlom a nyájas olvasó figyelmébe G. Therborn The Killing Fields of Inequality c. könyvét (Cambridge, Polity, 2013), ami nemcsak a címben szereplő ‘mező’, a ‘nyáj’ és a ‘pásztor’ szóképek összecsengése miatt érdekes, hanem tökéletes kiegészítése az Inner Level-nek, amennyiben az egyenlőtlenségek társadalmi gyökereit tárja fel.

[13] – Wilkinson Jeremy Corbyn nyílt támogatója

Címlapkép: Kocsis Árpád / Mérce fotó