Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A válság anatómiája 4. – A válságról és a teendőkről

„Az egész magyar gazdaság bajba kerül…
komoly munkanélküliségi hullám fenyegeti az országot.”
(Orbán Viktor, 2020. március 16.)

A kettős hatás (kínálati sokk és keresleti sokk) miatt érdemes külön megválaszolni azt a kérdést, hogy mit tehet a kormányzat és a jegybank a kínálat (termelés) helyreállítása és mit a kereslet zuhanásának megállítása érdekében? A sorozat befejező részében a válság kezelését illetően fogalmazok meg javaslatokat. (A korábbi részek itt, itt és itt olvashatók.)

Számos kiváló elemzés látott már napvilágot a kibontakozó gazdasági válság kezelését illetően. Nem vállalkozom arra, hogy mindent összegyűjtsek. Ami az elmúlt napokban a szemem elé került a válság kezelésével kapcsolatban, annak felsorolása is több oldalnyi link lenne.

A Mérce által közölt sorozatban ellenzéki pártok mondják el, hogy szerintük mire lenne szükség. Itt olvashatóak a Momentum, az MSZP, az LMP, a Jobbik, a DK és a Párbeszéd javaslatai.

Javaslatokkal állnak elő közgazdászok, egyetemi tanárok, kutatók, pártokhoz kötődő háttéremberek (igen, én is). Befektetési szakemberek, bankárok, volt tőzsdeelnökök, jegybankelnökök, gazdasági szakújságírók. Vannak részletekre koncentráló írások, és van, aki egy nagyobb egység részeként mutatja be a válság valamelyik arcát. A legfrissebb javaslat csomag, ami elém került az a „magyar közgazdászok levele” címmel megjelent nyílt levél (március 27).

Közben jönnek a hírek külföldről is. Olvassuk, hogy „Romániában és Csehországban fizetést biztosít az állam azoknak, akiknek a munkahelye bezárt a koronavírus miatt”. Látjuk, hogy Németország és Hollandia koronakötvény kibocsátásra készül. AZ USA brutális élénkítést jelentett be, Dánia elkölti 7 havi GDP-jét a gazdaság egyben tartására[1], a spanyol miniszterelnök európai Marshall-tervet szorgalmaz, akárcsak az OECD. Akkora számok repkednek (100-1000 euró és dollár milliárdok), hogy felfogni is nehéz, hogy egyáltalán miről van szó, csak azt érezzük, hogy tényleg nagy baj lehet.

A következőkben röviden szeretnék összefoglalni pár olyan tézist, amelyek irányadóak lehetnek a válság kezelése során, fenntartva azt, hogy ezek olykor nyilván személyes motívumoktól terheltek (baloldali értékek).

Első tézis

A válság mély lesz. Sok vállalat csődbe megy, sokan el fogják veszíteni munkájukat, a mindennapi megélhetésüket, ha nem lépünk gyorsan. Az egyik legfontosabb feladat annak megoldása, hogy gazdasági válságból ne legyen társadalmi-szociális válság, ehhez pedig arra van szükség, hogy az emberek ne veszítsék el állásukat, ne maradjanak jövedelem nélkül. Két területre kell koncentrálni: először is meg kell tartani annyi munkahelyet, amennyit csak lehet, másodszor pedig mindenkinek, aki a járvány miatt elveszti megélhetését, jövedelmet kell biztosítani.

A munkahelyek megmentése

Jobb megőrizni egy munkahelyet válságos időben, mint hagyni, hogy elvesszen. Emberileg cinikus, közgazdasági értelemben pazarló azt mondani, hogy ha csődbe megy egy (sok) cég, akkor a piacon létrejönnek majd az új munkahelyek előbb-utóbb, csak várni kell. Cinikus, mert munkanélkülinek lenni nem jó, és mert tulajdonosként elveszíteni a befektetett tőkét és a betett energiát sem jó – főleg, ha esélyünk sincs küzdeni. És pazarló, mert az elporladó tőke, a megszűnő munkahely költség. Költség direkt módon és számos indirekt módon (társadalmi értelemben) egyaránt.

A cél egyértelmű: meg kell menteni annyi munkahelyet, azaz életben kell tartani annyi vállalkozást, amennyit csak lehet. Hogyan? Alapvetően úgy, hogy

a vállalatok számára központilag biztosítani kell – átmenetileg, én most hat-kilenc hónapot mondanék –, a szükséges likviditást, amely lehetővé teszi számukra a munkaerő megtartását.

Sok példát látunk már szerte a világban, hogy ezt hogyan lehet megcsinálni. A lényeg az, hogy az állam kifizeti azoknak a munkahelyeknek a bérköltségét (a 60-70%-ot, vagy akár a teljes bérköltséget – én 75%-ot mondanék), amelyek a válság miatt megszűnnének és mentességet ad a bérterhek befizetése alól.

A válság nem egyformán érinti a vállalatokat és a vállalatok „válságállósága” sem egyforma. A nagyvállalatoknak, a multiknak kevésbé kell a segítség, mint a kicsiknek. A telekommunikációs cégek árbevétele nemhogy nem csökken, de egyenesen növekszik, míg az utazási irodák vagy a rendezvényszervezők (mérettől függetlenül) nulla bevétellel zárják a hónapot. A korábbi években eredménytartalékot felhalmozók könnyebben átvészelik ezt az időszakot, mint a frissen alapított vagy éppen egy előző hullámvölgyből kikecmergő vállalkozás. Természetesen differenciálni kell. De a differenciálás szükségessége nem teszi semmissé az alapvetés igazságát: likviditást kell biztosítani a bajba jutott vállalatoknak, hogy ne szűnjenek meg a munkahelyek. A szükséges likviditás biztosítása mellett elbocsátási moratóriumot kell elrendelni! Spanyolország jó példát mutat ebben.

Technikailag a legegyszerűbb a bankrendszert felhasználni ebben a programban, hiszen a vállalatoknak már van számlavezető bankja, ismert a számlaforgalom, sok esetben folyó hitellel is rendelkeznek.

Célszerű az MNB Növekedési Hitelprogram (NHP) mintájára egy MNB Likviditási Hitelprogram (LHP) elindítása, aminek keretében az MNB szabad forrást biztosít ingyen a kereskedelmi bankoknak azzal, hogy azok a forrást 6-12 hónapos likviditási hitelek formájában továbbfolyósítsák a vállalatok felé,

minimális meghatározott kamatmarzs (közvetítői kamat) mellett. A folyósítás feltételeit az MNB határozná meg, akárcsak a kamatmarzsot (szerintem legfeljebb 1%), illetve a törlesztési kondíciókat (2 évig türelmi idő vagy gyenge kondíciók). Surányi György volt jegybankelnök minapi javaslatai is ebbe az irányba mutatnak[2], akárcsak a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara elnökének, Nagy Eleknek a válságkezelő holdingra tett javaslata[3], amelyhez Elek javaslata szerint az MNB biztosítana forrást, kötvényvásárlással.

Az elveszett jövedelem pótlása

Ha most azonnal kihirdetné a kormány az elbocsátási moratóriumot (március 26-án írom ezt), akkor is késő lenne. A járvány miatti természetes kereslet-visszaesés, a beszállító lánc megakadása miatti kényszerszünetek és a vírus terjedésének lassítása miatti fogyasztási (kiskereskedelmi és egyéb) korlátozások miatt márciusban 30-40 ezer embert elbocsátanak az állásából.

A válság már a nyakunkon van. Aki elveszíti a munkahelyét – hangsúlyozom: akinek bejelentett munkaviszonya szűnik meg –, és rendelkezik az elmúlt 3 éven belül 360 nap jogosultsági idővel, az munkanélküli segélyre (Magyarországon álláskeresési járadékra) jogosult. Sokan vannak és lesznek, akik meg fogják kapni korábbi átlagkeresetük 60%-át álláskeresési járadékként, az ő jövedelmük pótlása látszólag rendben van. Látszólag. Egyrészt az alacsony keresettel rendelkezők esetében a 40%-os csökkenés korábbi átlagkeresethez képest már éppen az a szint, amikor nem biztos, hogy jut a hónap végén pénz tejre és kenyérre, másrészt a „védelem” csak három hónapig tart. Nem akarok most hosszú magyarázatba kezdeni, hogy ez miért kevés. Kevés.

A mostani válsághelyzetben, amikor a kormány szerint a járvány június-júliusban tetőzik Magyarországon, nem kell magyarázni, hogy miért nem elegendő, ha a márciusban munkanélkülivé vált dolgozó április – május – június hónapokra kap támogatást, de júliusra már nem.

Örülök, hogy az MNB egy gyors lefolyású (V alakú) gazdasági válságban bízik, tetszik az optimizmus. De nem lesz gyors lefolyású.

Az egészségügyi válság a nyár közepén tetőzik (megint mondom: a kormány szerint). A fogyasztói magatartást, a vásárlási lehetőségeket érintő, azaz a keresletet csökkentő korlátozások részben biztosan velünk maradnak még ősszel, sőt lehet, hogy jövő télen is. Nem lesznek megtartva a nyári fesztiválok. Nem lesz szüreti fesztivál kacagó leányokkal és borgőzös reszelő hangú nótázással, és nem lesz tömeg az Ikeában szeptemberben sem. Erre tessék készülni, ne arra, hogy 2-3 hónap és vége lesz. Nem lesz vége. A munkanélkülivé váltak, válók védettség idejét meg kell hosszabbítani. Praktikusan 9 hónapot mondanék a mostani 3 helyett, de azzal is kiegyeznék, ha kormányunk nagy bölcsességében 6 hónapot belátóan megadna. És azok érdekében, akiknek a korábbi bérük 60%-a a koplalásra sem elég, 100 ezer forintban állapítanám meg a juttatás minimumát. (A nettó minimálbér 107065 Ft.)

Mi lesz azokkal, akik nem jogosultak munkanélküli ellátásra? Az álláskeresési járadék számos esetben nem a megfelelő eszköz arra, hogy a gazdasági válság miatt jövedelmüktől eleső emberek részleges jövedelemének pótlását megoldja. Normál esetben ilyenkor egy szerteágazó, sok elemű és sok különböző intézmény által kezelt szociális segélyezési rendszert használnak az államok arra, hogy aki nem jogosult munkanélküli ellátásra, ám nincs jövedelme, annak a megélhetését biztosító jövedelem mégis valahogyan a rendelkezésére álljon.

A jelen helyzetben, amikor sok minden mellett bonyolult és sok szálon futó rendszerek üzemeltetése is nehézkessé válik, a legegyszerűbb megoldásokhoz érdemes folyamodni. Többen megfogalmazták már, én a fentiek okán csak egyetérteni tudok azzal a javaslattal, hogy

azoknál, akik a válság miatt elveszítették megélhetésüket, de nincs jogosultságuk a munkanélküli ellátásra, egyfajta „általános”, feltétel nélküli segély lépjen be 6-9 hónapra és pótolja részben az elveszített jövedelmet.

Hívhatjuk ezt „válságkezelő alapjövedelemnek”, mint ahogy Párbeszéd fogalmaz, vagy hívhatjuk ezt simán alapjövedelemnek. (Én nem szeretem az alapjövedelem szót használni ebben az összefüggésben, mert az alapjövedelem az elég jól definiált valami, nem átmeneti ”feltétel nélküli egyensegély”, hanem rendszer szintű átalakítása az újraelosztási rendszereinknek. De ez a legkevesebb.) A lényeg az, hogy akik nem jogosultak a munkanélküli ellátásra, azok kapjanak egységesen nettó 100 ezer forintot minimum 6, de inkább 9 hónapon keresztül – a kibővített idejű munkanélküli ellátáshoz igazodva.

Ez felveti annak a kérdését is természetesen, hogy mi legyen azoknak a jövedelmével, akik jelenleg társadalmi jövedelmekből élnek (nyugdíj, táppénz, gondozási díj, stb.), amelyek összege nem éri el a fentiekben a válság által sújtottak számára javasolt 100 ezer forintos szintet? Erre nem lehet mást mondani, mint hogy mindenki számára[4], aki társadalmi jövedelemből él, garantálni kell a nettó 100 ezer forintos ellátást. Nyugdíjkiegészítés formájában, gondozási díj kiegészítés formájában, stb., pontosabban a társadalmi jövedelmek azonnali emelése révén. Ez a jelenleg közmunkát végzőkre is vonatkozik. Ezt számos, a napokban megfogalmazott javaslat tartalmazza explicit vagy implicit módon.

A magam részéről még annyit tennék ehhez hozzá, hogy szégyen, hogy ma Magyarországon, egy gazdaságilag fejlett országban erről egyáltalán beszélni kell, mert van, aki havi nettó 100 ezer forintnál kevesebb szociális transzferből kénytelen megélni. Nettó 100 ezer forint alatti társadalmi jövedelem létezése, amikor a nettó átlagkereset a KSH szerint (amivel kapcsolatban erős fenntartásaim vannak, de most példálózni megteszi) „2019. január–decemberben a bruttó átlagkereset 367 800, a nettó átlagkereset 244 600 forint volt”, nettó szégyen.

Azzal zárom ezt a pontot, amivel akár kezdhettem is volna: elengedhetetlen a frontvonalban lévők fizetésének azonnali 50%-os emelése. Nem csak azért, de azért is, mert a magyar egészségügyben (tágan értelmezve ezt és ide sorolva a szociális ellátás, gondozás területét is) alkalmazottak évek óta botrányosan alulfizetettek. Nem csak azért, de azért is, hogy megállítsuk végre az orvosok és a nővérek, a szociális gondozók és az idősellátásban tevékenykedők elvándorlását. Nem csak azért, de azért is, mert az épületek, a gépek és a felszerelések működésképtelenek, ha nincs, aki kezelje őket, a betegek meghalhatnak, ha nincs, aki éjjel-nappal gondoskodjon róluk, azaz az egészségügyben az ember, az orvos, az ápoló, a gondozó, a segítő a legnagyobb érték. Mindezért és azért is, mert ez a parányi gesztus, ha teljesen nem is tudja kifejezni, de legalább jelzi, hogy mennyire hálásak vagyunk nekik. Hálásak, hogy ott vannak, hogy helyt állnak, hogy küzdenek. Sokszor lehetetlen körülmények között. Az a minimum, hogy ezt megköszönjük.

Második tézis

A válság kezelésének két szakasza kell, hogy legyen. Az első szakasz lépéseit, legfontosabb teendőit leírtam már. A második szakasz ideje akkor jön el, amikor a kínálati oldal lefagyása oldódni kezd, amikor a beszállítói lánc, a szokásos termelési rend helyreáll, vagy a vállalati alkalmazkodás megtörténik és új termelési rend jön létre, azaz a vállalatok újra képesek lesznek termelni. Amikor a kínálati oldal túljut a sokkon, akkor válik szükségessé a fogyasztás beindítása. Az első szakaszban annyit tudtunk tenni, hogy a jövedelmek esését csökkentsük, hogy elérjük azt, hogy a kereslet a ne zuhanjon a mélybe, „csak” csökkenjen. A második szakaszban lendültet kell adni a keresletnek.

Helikopterpénz és célzott fogyasztásélénkítés

Alapvetően arról van szó, hogy rá kell venni a háztartásokat, hogy újra elkezdjenek fogyasztani. Ennek lehet az eszköze az úgynevezett helikopterpénz, de el lehet érni a hatást célzott fogyasztásélénkítéssel is. Én a kettő kombinációja mellett érvelek most.

A helikopterpénz, azaz amikor minden háztartás ajándékba kap, mondjuk 200 ezer forintot, alkalmas lehet arra, hogy beinduljon a fogyasztás, de valószínűleg nem lesz hatással a fogyasztási szerkezetre. Az emberek ugyanúgy új tévét, ruhát, húst, zöldséget és kapszulás kávéfőzőt vesznek az ajándék pénzből, mint ahogy a válság előtt is ilyesmikre költötték el a jövedelmüket.

Amennyiben azt szeretnénk, hogy a fogyasztási szerkezet megváltozzon, akár azért, mert bizonyos piacok, ágazatok nagyobb károkat szenvedtek és elsősorban oda szeretnénk terelni a költést, akár azért, mert felelősséget érzünk a jövő generációi felé és szeretnénk végre fenntarthatóvá tenni a gazdaságunkat, célzott fogyasztási támogatást (elkölthető ajándékpénzt) kell adnunk. Ez lehet „üdülési kártya”, ha a hazai turizmust szeretnénk kompenzálni, lehet „helyi kártya”, ha a helyi gazdaságban megtermelt termékek fogyasztását szeretnénk ösztönözni, lehet dízelautó-csere program, ha eldöntenénk, hogy kivezetjük a dízelautókat a hazai utakról és így tovább.

Az én verziómban van helikopterpénz is – 200 ezer forint egyszeri juttatás minden háztartásnak – és vannak célzott fogyasztástámogatások is, ez utóbbiak a helyi gazdaságot és a zöld termelést támogató fogyasztói magatartás (vásárlások) támogatását jelentik.

Jó lenne, ha amellett, hogy arra ösztönözzük az embereket, hogy újra fogyasszanak többet, ezzel egyidejűleg arra is tudnánk ösztönözni őket, hogy olyan javakat fogyasszanak, amelyek előállítása kisebb CO2 kibocsátással jár, kevésbé környezetszennyező és egyáltalán, közelebb visz a fenntartható gazdasághoz.

Az állami kiadások növelése és szerkezetének megváltoztatása

Nem elég a fogyasztókat arra ösztönözni, hogy fogyasszanak többet, amint megszűnik a kínálati oldal bénultsága, de az államnak, a kormánynak és az önkormányzatoknak is át kell gondolniuk, hogy milyen programokat tudnak elindítani, amelyek révén plusz keresletet támasztanak. Ez hosszabb távon működik, az állami költés procedurális nehézkessége miatt, viszont elengedhetetlen a kilábaláshoz. Részben a már eltervezett állami kiadások (vásárlások) átstrukturálására van szükség – útépítés helyett vasút korszerűsítés, összeszerelő üzemek támogatása helyett az egyetemek finanszírozása, propaganda helyett ingyenes széles sávú internet és bármilyen elcsépelt is, de stadionok helyett kórházi ágyak és felszerelés (CT-k például). Az ellenzéki oldalról, de még kormánypárti oldalról is mondtuk ezt, mondjuk ezt sokan, talán most értőbb fülekre talál: az emberi tőkébe, a tudásba, az egészségbe, az együttműködő emberi közösségekbe kell befektetni. Nem térkő kell, hanem tér.

El kell végre indítani egy bérlakás-építési programot, egy megújuló energia programot, egy lakossági energiahatékonysági programot, egy tudástársadalom programot, egy klímavédelmi (erdősítési / talajvédelmi / vízgazdálkodási / stb.) programot. Sorolhatnám hosszan. Persze ezt máshogyan képzelem el én, máshogy a pénzügyminiszter és másképpen sokan mások. Mások a prioritások, mások a célok.

A klímaválság mérséklése és a klímaalkalmazkodás talán politikai oldaltól és személyes preferenciáktól függetlenül konszenzusos irány lehet az állami többletköltést illetően, és ha alkalom adódna erről értelmes vitát folytatni, biztos vagyok benne, hogy találnánk még ilyen közös, politikai táborok közti konszenzussal kijelölhető célokat, irányokat.

De miből költsön többet az állam? Akár az első szakasz intézkedéseit nézem, akár a második szakaszhoz rendelt többletkiadások iránti igényeket, itt nem 100 milliárdról, de még csak nem is 1000, hanem inkább 5000-6000 milliárdról van szó (a költés részben több évre elhúzódóan jelentkezne). A 2020-as évi központi költségvetés kiadási oldalának egyenlege 21 792 milliárd forint. Ha a szükséges többletkiadásokat időben szétterítjük és figyelembe vesszük az adóbevételek várható csökkenését, akkor is minimum adódik egy 10%-os, vagy még annál is nagyobb költségvetési hiány.

Honnan vegye az állam a szükséges pénzt erre? Az EU szabályokkal (3% alatti GDP arányos államháztartási hiány), most nem kell törődni, éppen nincsenek érvényben. De mégis, hogyan finanszírozza az állam az így keletkező hiányt? Az elmúlt évek hazai gyakorlata alapján adódna a válasz: államkötvények kibocsátásával, amelyeket majd megvásárolnak a magas jövedelmű háztartások. Ez a MÁP+ továbbfejlesztése lenne, és kézenfekvőnek tűnik, de szerintem nem működne, és én nem is ajánlanám. Nem működne, mert a magasabb jövedelmű háztartások sem képesek ekkora kölcsön hirtelen folyósítására[5], és nem is ajánlanám, mert miért adósodjunk el kollektíven kamatot fizetve a már most is gazdagoknak, hogy még gazdagabbá tegyük őket, ha eladósodhatunk kamatmentesen más irányba is? A következő tézis erről szól.

Harmadik tézis

Itt az ideje, hogy elfelejtsük a monetáris finanszírozás tilalmát. A klasszikus és neoklasszikus közgazdasági elmélet és ennek nyomán

a neoliberális gazdaságirányítás dogmaként fogalmazza meg, hogy az állam túlköltekezésének jegybanki finanszírozása tilos, mivel az inflációt gerjeszt (és különben is). Ezt most el kell felejteni.

A gyakorlat az elmélet előtt jár, hiszen az Egyesült Államok jegybankja, a FED korábbi (Quantitative Easing), az Európai Központi Bank közelmúltbeli eszközvásárlásai[6] (államkötvények vásárlásai), vagy az MNB 2019-ben bejelentett vállalati kötvényvásárlási programja a gyakorlatban kimeríti a tiltott gyümölcs esetét, vagyis a reálgazdasági túlköltekezés jegybanki bankóprés általi finanszírozását. Ez akkor is így van, ha eddig csak (ál)szemérmesen a másodlagos piacokról vásároltak a központi bankok ilyen eszközöket, nem direkt módon magától az államtól.

Hagyjuk az álszemérmet, szakítsunk a dogmával! Ez nem az a helyzet, amikor a csúcsra járatott gazdaságba öntött ingyen hitel felhajtja az árakat. Azt láttuk, hogy ez hogyan kezdett hatni 2018-2019-ben Magyarországon. Láttuk, hogy az MNB két kézzel szórt ingyen pénze hogyan okozott emelkedő inflációt. És van is ott tanulság, amit levonhatunk a jelen helyzetre nézve, de gyökeresen más egy mély recesszióba esett gazdaságot kirángatni a gödör aljáról és egy teljes gőzzel teljesítőt további gyorsulásra ösztökélni. A vállalatok likviditásának biztosítása, a lakossági költekezéshez szükséges állami támogatási források előteremtése és az állam bőkezű költekezése nem okoz inflációt, ameddig a termelési kapacitások kihasználtságának bővüléses számára van tér. Az alulteljesítő gazdaság, a félgőzzel működő vállalatok, a döcögő ’biznisz’ nem áremeléssel, hanem termelésnöveléssel reagál, ha keresleti impulzust kap. A termelés bővülése pedig létrehozza azt a többletjövedelmet, amit a jegybankhoz visszajuttatva meg is szűnik a „fedezet nélkül” gazdaságba pumpált pénz.

Elengedhetetlen, hogy a termelés valóban nőni tudjon – amíg erőforráskorlát van, nincs anyag, nincs ember, nincs alkarész, addig az ár fog emelkedni és nem a gyártás bővülni, másrészt a monetáris finanszírozást lehetővé tevő szabályokra van szükség. Például éves keret kell munkanélküliségi rátához vagy foglalkoztatási szinthez kötve, ami szigorú feltételek mellett növelhető csupán (lehet ez akár a parlamenti 4/5 jóváhagyása).

A monetáris finanszírozás eszközével élni és nem visszaélni kell. „Egyre több elemző gondolja úgy, hogy a jelenlegihez hasonló válságok idején lenne létjogosultsága, hogy a jegybankok a költségvetési hiány emelkedésének összegéig vehessenek szabadon kötvényeket. Ezzel az extra költségeket nem a piacról kellene finanszírozni, nem emelkednének például a hozamok, ami később a kamatkiadásokon keresztül évekig terhet jelent a költségvetésnek.” – írja Beke Károly a portfolio.hu-n. Igen, pontosan erről van szó! A jegybank vegyen államkötvényeket, vegyen önkormányzati kötvényeket és biztosítson szabad forrást, likviditást a kereskedelmi bankokon keresztül a vállalatok számára.

A kiadási többlet finanszírozásához tartozik az adók emelése. Ez gazdasági válság esetén nem igazán javallott, mivel az a makrogazdasági kereslet további csökkenését okozhatja. A hazai gyakorlat ugyanakkor azt is mutatja,

hogy jól célzott, szektorális különadókkal lehetséges az adóbevételek olyan módú növelése, amely nem rontja a kilábalás (növekedés) esélyeit.

Ha vannak (lesznek) olyan ágazatok, amelyek a konkrét koronavírus-válság kapcsán extra jövedelemre tesznek szert, akkor indokolt az extraprofit egy részének elvonása és felhasználása a kiadási többlet finanszírozására. Az internetszolgáltatók, telekommunikációs cégek, tartalomszolgáltatók bevétele inkább nőni fog a következő hetekben, hónapokban, mintsem csökkenni, amely növekedés mögött a speciális helyzet okozta többletkereslet áll, hogy egy példát hozzak.

A jelen helyzetben inkább szimbolikus lépés lenne, mintsem számottevő (a feladat nagyságához mérve) bevételt generáló intézkedés a vagyonos, magas jövedelmű háztartásokra kivetett szolidaritási adó bevezetése (lásd Surányi György javaslata). A szolidaritási adó szimbolikája az igazán fontos ma. A válságban széthulló anyagi biztonság közepette azt üzenné, hogy a társadalmi szolidaritás fontos, a társadalom „egyben tartása” domináns cél. A vagyon, a magas jövedelem, nem önmagában áll, hanem a társadalmi viszonyok terméke, annak birtokosa a többiek jelenléte és a társadalmi-gazdasági működést meghatározó szabályokat betartó viselkedése nélkül nem lenne vagyonos.

A gazdagság, mivel a forrása a közösség, közvetve annak minden tagjának viselkedése, éppen ezért felelősség is egyben. Egy 5%-os szolidaritási adó jelzés lenne az alul lévők számára, hogy számíthatnak a felül lévőkre.

Negyedik tézis

Mivel Magyarországon élünk, így nem tekinthetünk el a jelenkori magyar államkapitalizmus sajátosságaitól. A Scheiring Gábor nyomán felhalmozó államnak nevezett rendszer, közismert neve

NER, egyik fő jellemzője a közvagyon és a közpénzek magánvagyonokká, magánjövedelmekké konvertálása, amely folyamatra nyugodtan használhatjuk a lopás szót.

A magánosítás lopás mivoltát a közvagyon alulértékelt értékesítése, esetleg jócskán felülértékelt visszavásárlása, illetve a közpénz teljesítés nélküli, látszatteljesítéses vagy felülárazott teljesítéses elköltése jelenti. A közös forrásból duzzadó magánzsebekre pedig jellemző, hogy azok vagy direkt módon fideszes kabátokhoz tartoznak, vagy a hatalmon lévő politikai elit (Fidesz) klientúrájának ruházatához. A Fidesz az elmúlt 10 évben gyakorlatilag újra létrehozta a 80-as évek nomenklatúráját, nemzeti szalaggal átkötve. Ezt azért fontos ebben a cikkben kimondani, mert a fenti javaslatok egy normálisan működő országra vonatkoznak. Itt hozzá kell tenni, hogy az állami többletköltést (ha lesz) kérjük ne tessenek ellopni! Hozzá kell tenni, hogy a likviditási hitelt, a helikopterpénzt, a munkanélküli járadék és egyebek esetleges megvalósítása során ezeket az eszközöket ne használják fel függőségi viszonyok megerősítésére (lásd közmunka politikai gazdaságtana), vagy újabb függőségi viszonyok létrehozására.

Tudom, hogy a Fidesz számára az első a NER vállalatok, a NER tőke megmentése lesz, és tartok tőle, hogy a válság nyomán a munka, a munkásosztály helyzete romlani fog Magyarországon. A válság kezelése a gyengék, az elesettek, a kiszolgáltatottak védelmével kell, hogy együtt járjon és nem az elnyomás, a kizsákmányolás fokozásával. Minden ilyen törekvést határozottan károsnak tartok és visszautasítok!

A válság kezelése nem nemzeti ügy. Még ha most be is zárkóznak az államok, még ha most akadozik is a gazdasági együttműködés az Európai Unión belül és kívül is, nem szabad elfelejtenünk, hogy Magyarország az Európai Unió tagja, illetve tágabb értelemben számos politikai-gazdasági közösség tagja.

A válság kezelését nem szabad az izolacionalizmus, a nemzetközi közösségektől való elfordulás politikájává tenni.

A válás kezelésének sikeressége attól a nemzetközi együttműködéstől is függ, amelyre a nemzetközi szervezetek, elsősorban az Európai Unió mint egész együtt képes vagy képtelen. A magyar kormány eddigi politikáját (elmúlt 10 év) tekintve külön hangsúlyozni kell ennek jelentőségét. Nem vagyunk egyedül, az Európai Unió válságkezelése, nem akadálya a magyar válságkezelésnek, hanem segítője. Jó lenne erről a továbbiakban nem hazudozni! Jó lenne, drága Orbán úr, ha a vihar elmúltával egy erősebb, és nem egy gyengébb Európai Uniót, az európai közösséghez szeretetteljesebben kötődő Magyarországot találnánk (politikai értelemben). Tessék abbahagyni, de legalább felfüggeszteni az EU szétverésén való fáradozást! (Az EU kritikusoknak mondom: a fentiek nem jelentik azt, hogy az EU úgy jó, ahogy van. Nem jó úgy, ahogy van, de ennek részletezése ebbe a cikkbe nem fér bele.)

Zárszó

A fentiekben leírt lépések nem fogják megakadályozni, hogy a koronavírus-járvány nyomán mély gazdasági válság bontakozzon ki. Válság lesz, válság van. Hogy mennyire lesz mély, de főleg, hogy mennyire fog fájni és kiknek, az viszont azon múlik, hogy az állam mennyire képes és mennyire akar válságot kezelni. Azt talán sikerült megmutatnom, hogy a képesség megvan, a lehetőség adott. A politikai akarat, szándék meglétéről, vagy hiányáról nem tudok nyilatkozni.

A másik lehetséges utat láthattuk a 2009-es válság kezelése kapcsán. Ez a megszorítás-politika, a költségvetési restrikció politikája. Ez az a politika, amikor az állam a csökkenő bevételekhez igyekszik kiadásait igazítani, kiadást csökkent, lefarag, ahol csak tud. Csökkenti a szociális transzferek szintjét, leépít, visszafogja kiadásait. 2009-ben a Bajnai-kormány ezt az utat választotta – részben külső nyomásra és részben eltérő feltételek mellett (magas devizaadósság állomány). Most Orbán Viktornak kell eldöntenie, hogy melyik irányba indul.

[1] – Az „1-10 fős cégek a kiesett bevételük 75%-át, maximum 23 000 koronát (kb. 1 millió forintot) havonta megkapnak az államtól március 9 és június 9 között, ha több mint 30% bevételkieséssel számolnak” – írja egy Dániában dolgozó volt tanítványom.

[2] – „A vállalkozásoknak a bevételkiesést és a veszteséget áthidaló hitelt az állam garanciavállalása mellett a kereskedelmi bankok nyújtják. Ezek a hitelek vagy kamatmentesek vagy egy százalékos kamatot fizetnek. Kamatmentes, ha a bank igényli a hitel kilencven százalékára az állami garanciát, ha beéri nyolcvan százalékos vagy ennél kisebb garanciával, akkor egy százalék kamatot számolhat fel. A bankok ilyen arányú kockázatvállalása mindenképpen indokolt. Az állam garanciavállalása nélkül ugyanis a csődök nyomán sokkal nagyobb veszteséggel kellene megbirkózniuk. A finanszírozás forrását az MNB-nek kellene adnia, nulla százalékos kamaton (amíg az infláció tartósan nem lépi át az évi három százalékot.)”

[3] – „A BKIK elnöke, Nagy Elek szerint minél hamarabb szükség lenne egy Nemzeti Válságkezelő Holding Zrt.-re, ami állami kezességvállalás mellett bocsátana ki 1000 milliárd forint kötvényt, 0 százalékos kamattal, amit a Magyar Nemzeti Bank vásárolna meg.”

[4] – Ez a jelenleg közmunkát végzőkre is vonatkozik.

[5] – A megtakarítások növekedése nem abszolút növekedést jelent. A csökkenő jövedelem felhasználási aránya tolódik el a megtakarítások irányába, ami nem a megtakarítások abszolút értelemben vett növekedését, hanem a megtakarítási arány (hányad) növekedését jelenti. Ráadásul a megtakarításokon belül növekszik a készpénz és a folyószámlabetét aránya, mivel óvatossági motívum erősödése az azonnal mobilizálható (likvid) eszközt felértékeli.

[6] – Legutóbb a kanadai jegybank jelentett be eszközvásárlási programot.

Kiemelt kép: fotó: Mérce