Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A válság anatómiája – 1. rész

Miben áll a koronavírus-járvány kapcsán kibontakozó gazdasági válság?

„Az egész magyar gazdaság bajba kerül…
komoly munkanélküliségi hullám fenyegeti az országot.”
(Orbán Viktor, 2020. március 16.)

A válságról és a teendőkről

Bod Péter Ákos a minap összefoglalta, hogy hogyan vezetnek a koronavírus-járvány és az annak csillapítása (lassítása) miatti kormányzati intézkedések oda, hogy a 2020-ra várt magyarországi 4%-os gazdasági növekedés helyett csökkenésre, azaz recesszióra számíthatunk idén. Varga Mihály pár napja még inkább stagnálást prognosztizált, azonban ahogy teltek a napok, az előrejelzések egyre borúsabbak lettek. Madár István cikke a Portfolio.hu-n március 17-én már azzal a címmel jelent meg, hogy „Megroppanthatja a gazdaságot a koronavírus, azonnal cselekedni kell”.

A borúlátás sajnos indokolt, ráadásul az elmúlt évek prociklikus gazdaságpolitikája miatt sem a fiskális politika (kormányzat), sem a monetáris politika (MNB) nincs könnyű helyzetben a válság tompítását illetően. Nézzük meg röviden, hogy mi az oka a válságnak, majd – a sorozat folytatásában – hogy mit tehetne a kormány és a jegybank, és miért van eszközök híján a mai magyar intézményrendszer!

Milyen eszközökkel enyhíthetőek a COVID-19 okozta, azonnal jelentkező negatív gazdasági hatások, hogyan biztosítható ezekben a hetekben, hogy ne essenek el további társadalmi csoportok az alapvető javaktól? Hogyan védhető ki, hogy a gazdaság egy 2008-hoz hasonló negatív spirálba kerüljön?

A Momentum hétfőn közölt írásával sorozatot indítottunk, melyben szerkesztőségünk minden parlamenti frakcióval rendelkező ellenzéki pártot (Jobbik, MSZP, DK, LMP, Párbeszéd), valamint baloldali közgazdászokat is arra kért, mondják el, mit javasolnak a kialakuló helyzetben. Írásaikat a napokban közöljük a Mércén.

A válság anatómiája

A koronavírus-járvány egyszerre kínálati és keresleti oldali sokk.

A kínálati oldalt érő megrázkódtatás oka a beszállítói lánc megakadása, az alapanyag, alkatrész hiánya, a beszállítók beszállítóinak (és azok beszállítóinak) termelésének leállása, valamint a munkaerő-kínálat csökkenése. A kínai gazdaság részleges leállása számos magyar vállalat számára is problémát jelent, amely probléma nagysága a készletek nagyságától és a kínai gazdaság újraindulásának ütemétől függ.

Felvetődik, hogy a globális termelési lánc megakadása, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok megtorpanása, egyáltalán a koronavírus-járvány világgazdasági hatásai eredményezhetik-e a globalizálódott kapitalizmus végét, de legalábbis megroppanását? Kardos Gábor ezt írta pár napja véleménycikkében:

„ha a járvány miatt leáll a globalizált termelési-szállítási rendszer, és ez rákényszeríti az egyes országokat, hogy újra helyi-régiós alapon szervezzék meg az alapellátást, az valójában nem tragikusan rossz esemény, hanem inkább szükséges jó”.

Vagy egy személyes ismerősöm megfogalmazásában:

„most legalább a magyar cégek [beszállítók] beállhatnak a kínaiak helyére”.

Nem gondolom, hogy ez reális forgatókönyv lenne. Egyrészt a kapitalizmus elég virális képződmény, sok mindent túlélt már, én arra fogadnék, hogy amint túl leszünk a járványon (értsd a lakosság nagy része átesik rajta és/vagy védőoltás általi immunitást szerez) a globális kapitalizmus vígan döcög tovább.

A magyar beszállítók nem csak azért nem tudnak a kínai beszállítók helyére lépni, mert rövid távú akadályként jelenleg nem léteznek azok a termelőkapacitások, amelyek „beállhatnának” a kieső kínaiak helyére.

Hanem számos olyan ok miatt, amiket a járvány nem tüntet el: a bérkülönbség, jóléti közterhek különbsége, termelési műszak- és környezetvédelmi előírások különbsége, stb. okán Kína olcsóbban gyártja le az alkatrészeket, mint Kiskunlacháza. Amíg a kínai beszállító olcsóbb, mint a hazai, addig a jelen gazdasági modellben a megrendelő Kínából rendel és nem a szomszédból. Ami ugyebár roppant környezetszennyező (szállítás) és amire nyilvánvaló megoldásként adódik a nemzetközi szállítás (szállítmányozás) erős adóztatása.

És hogy miért nem él a magyar vagy bármely más kormány ezzel a pofonegyszerű eszközzel? Azért, mert ennek az az ára, hogy az így helyzetbe hozott helyi termelő (nem nemzeti, mert a helyi lehet a közelebb lévő szlovén vagy osztrák is) drágább beszállító lesz, mint a kínai volt előtte, és hacsak a tulajdonosok nem mondanak le a várt profit egy részéről önként (amit nem fognak megtenni), akkor az ő közreműködésükkel előállított termékek drágábbak lesznek. Ennek pedig az állampolgárok mint fogyasztók nem feltétlenül fognak örülni. Nem hiszem, hogy a globális kapitalizmus átalakulna a járvány hatására.

A gazdaság a technológiai változások nyomán persze folyamatos átalakulásban van, amely átalakulások többnyire hosszabb távon társadalmi-politikai mozgásokban, változásokban is testet öltenek. A koronavírus-járvány következményei felerősíthetik – és véleményem szerint fel is fogják erősíteni – a közelmúltban útjukra indult termelési-technológiai változások némelyikét.

Az egyik nagy valószínűséggel felerősödő folyamat a távmunka terjedésének felgyorsulása lesz. A távmunka a száz-százötven évvel korábbi változások (ipari forradalom, gyár mint termelésszervezési egység) által különválasztott lakóhely-munkahely terek újfent egységes egészként való kezelését hozza el. Ennek lehet pozitív olvasata is, de sajnos könnyebben válhat a dolgozók kizsákmányolásának újabb szintjévé, mintsem hogy valamiféle posztkapitalista utópia alapja lehessen.

A távmunka, szögezzük le, a munkavállalóknak nem jó. Ez nem jelenti azt, hogy egyes egyéneknek ne lenne jó. Ez azt jelenti, hogy a távmunka olyan költségeket terhel a munkavállalókra, különösebb kompenzáció nélkül, amelyek alapesetben a vállalatot terhelik. A távmunkában dolgozó alkalmazottnak a vállalat ad informatikai eszközöket és fizeti az internet-hozzáférést, ugye? Nem feltétlenül. Fizeti a vállalat az otthoni többletfogyasztás (fűtés, vízhasználat, áramfogyasztás) költségeit is, nemde? Hát, nem igazán. Sőt, a vállalat kompenzálja az étkezési költségnövekedést, amely a napi menüt olcsóbban előállítani képes munkahelyi étkeztetés és az otthoni étkezés magasabb egységköltsége között van? Oh wait!, aki otthon dolgozik, az úgyis magának főz – ki nem fizetett háztartási munka (lásd még reproduktív munka) –, takarít, stb.

A távmunka számos, korábban a vállalat által viselt költséget (takarítás, rezsiköltségek, internet költsége, stb.) terhel a munkavállalóra úgy, hogy közben a bér (e költségek ellentételezése okán) nem emelkedik.

A vállalati oldalon közben a távmunka kapcsán ellenőrzési, koordinációs és irányítási többletköltségek merülnek, merülhetnek fel. A spontán terjedés sebessége eddig attól függött, hogy a menedzsment (plusz tulajdonosok) hogy mérték fel a felmerülő többletköltségek és megtakarítások (növekvő kizsákmányolás) viszonyát és mennyire voltak kockázatvállalók, hiszen a becslések bizonyos valószínűségekkel jelentek meg. A koronavírus-járvány viszont hirtelen és nagymértékben megváltoztatta a kockázatvállalási mértékeket. Jelenleg számos cég, számos iparág a távmunka azonnali bevezetésére kényszerül. A kényszer mentesít a kockázat latolgatása alól – a választás a „betegek leszünk és nem termelünk” vagy a „távmunkában termelünk, majd meglátjuk mi lesz belőle” közti választásra redukálódik. Gyanúm szerint számos most kényszerűen távmunkára átálló vállalat számára ki fog derülni, hogy megéri számára távmunkában foglalkoztatni.

A másik felgyorsulni látszó termelési-technológiai változás egészen biztosan a munkahelyek gyorsuló automatizációja, robotizációja (azaz a munka tőkével való helyettesítése) lesz. A munkaerő újfent sérülékenynek bizonyult. A munkások megbetegedhetnek, ráadásul tömegesen, és ha nem akarjuk, hogy tömegesen betegedjenek meg, akkor egészségben tartásuk mindenféle extra költséget okoz – ez esetben járványügyi korlátozások garmadáját, amelyek költségesebbé teszik a termelést. A robot nem betegszik meg (ez így persze nem igaz, de a koronavírus biztosan nem fertőzi meg). Nem jobb annak az élelmiszerüzletnek, ahol nem kell a pénztárosok járványvédelméről gondoskodni, vagy a járvány miatt kieső munkaerő pótlásáról gondoskodni, mert önkiszolgáló pénztárakkal működik? Ez még csak nem is robotizáció, csupán a céges munka és költség vevőkre hárítása egy ügyes trükkel.

A munkaerő-kínálat hirtelen csökkenése (fertőzöttek, betegek, elkülönítettek, gyermekeikkel otthon maradók) arra ösztönzik azokat a cégeket, amelyek nem érintettek a keresletcsökkenés (lásd később) miatti termelés-visszafogásban (de hosszabb távon mindenkit – lásd munkaerő sebezhetősége tétel), hogy felgyorsítsák az automatizációs folyamatokat.

A robotizáció és az automatizáció terjedési sebességének felgyorsulása egyben a munkakereslet csökkenését jelenti. A korábbi optimista forgatókönyvek szerint az emiatt kieső munkahelyeket (munkakeresletet) majd más munkahelyek és más piacokon születő igények váltják ki, de még ebben az esetben is felmerül, hogy a mostani események által kiváltott hirtelen felgyorsulás átmeneti jelleggel biztosan megnöveli a tartós munkanélküliséget (technológiai munkanélküliség), hiszen az így megszűnő munkahelyek spontán piaci helyettesítése nem gyorsul fel. A járvány miatt felgyorsuló munkahelyi automatizáció, robotizáció, a mesterséges intelligencia alkalmazásának felgyorsulása tehát rövid távon bizonyosan növekvő munkanélküliséghez vezet (ez az optimista forgatókönyv), de az is könnyen elképzelhető, hogy egy sokak által hosszabb távra prognosztizált problémakör, a tartós munkafelesleg problémakörének megtapasztalását hozza belátható közelségűvé.

A makrogazdasági keresleti oldali sokk megértése sokkal egyszerűbb, hiszen elérhető közelségben van számunkra. Látjuk magunk körül a turizmus összeomlását, a szállodaipar és az ehhez kapcsolódó vendéglátás és egyéb szolgáltatások keresletének megszűnését. Tudjuk, hogy a korlátozott nyitvatartási időben működő boltok nem tudnak ugyanannyi terméket eladni (zárva lévők pláne), mint a teljes nyitva tartással működők. Közgazdászként érdemes rámutatni két különböző folyamatra, amelyek egységesen hatnak, illetve arra az ok-okozat láncra, amely a kereslet további csökkenését eredményezi, hacsak valaki nem lép közbe.

A makrogazdasági kereslet csökkenése részben a természetes emberi (fogyasztói) viselkedés következménye. Válságos időkben nem fogyasztási kiadásainkat növeljük, hanem megtakarításainkat – ezt szaknyelven óvatossági motívumnak hívják.

A makroadatok szépen mutatják az összefüggés valódiságát: a 2008-as válságot követően a magyar háztartásoknál is megfigyelhető a megtakarítások növekedése, az óvatossági motívum felerősödése. Józan ésszel is belátható, hogy nem feltétlenül akkor akarunk új autót, hűtőt venni vagy tengerparti nyaralásra befizetni, amikor éppen egy gazdasági válság kellős közepén csücsülünk – ami egyéni szinten a munkahelyünk bizonytalanná válásában jelenik meg. Igaz ez a koronavírus-járványra is. Kevés embernek jut eszébe, hogy most van itt az ideje megjavíttatni a háztetőt vagy lecserélni a tévét. És igen, tudom, hogy az élelmiszerfogyasztás növekedése ennek ellentmond, de ez csak árnyalja a képet. Sajnos a bútorgyártókat vagy az autógyárakat nem vigasztalja, hogy több tejet veszünk, vagy hogy szájmaszkok iránt jelentős a túlkereslet manapság. A tartós fogyasztási cikkek, műszaki cikkek és további más javak piacain csökken a kereslet, mivel egyszerűen vészhelyzetben nem ezekre a termékekre költünk.

Másfelől a kormányzat keresletkorlátozó intézkedései is céljuknak megfelelően működnek és csökkentik a keresletet bizonyos javak iránt. A fogyasztáshoz elsősorban jövedelem kell (mindjárt erre is rátérünk), de kell hozzá hely és idő is. Meglátjuk, hogy hogyan működnek a korlátozások, de az biztos, hogy amíg vannak olyan javak, amelyek esetében alternatíva az online vásárlás (a kiszállítható termékek tipikusan), addig vannak olyan javak is, amelyek esetében ez nem opció (tipikusan a szolgáltatások). Ezen kívül jelentős keresletcsökkenésre számíthatnak az exportra termelő vállalatok is (a Magyarországon termelő külföldi vállalatok zöme), mivel a külföldi fogyasztók magyarokéhoz hasonló viselkedése, tehát az ottani óvatossági motívum miatti fogyasztáselhalasztás, a külföldi keresletkorlátozó intézkedések és az ottani fogyasztók jövedelemének csökkenése az áruk importjának (a magyar export) csökkenésével jár.

A kereslet csökkenésének további részét a fogyasztási kereslet és a külföld által támasztott kereslet (hazai export) mellett a vállalati oldal által támasztott beruházási kereslet visszaesése adja.

A vállalatok beruházási tevékenységük nyomán (új tőkejavak építése vagy vásárlása és a meglévő tőkejavak értékének fenntartása miatti pótló beruházások) jelentős úgynevezett beruházási keresletet támasztanak. A vállalatok beruházási döntéseit (gépek, berendezések, épületek építéséhez szükséges termékek, infrastruktúra, stb-stb.) igen erősen meghatározzák a jövőbeni profittal kapcsolatos várakozások. Ha „rossz idők jönnek”, vagyis a csökkenő fogyasztási kiadások miatt éppen vissza kell fogni a termelést, akkor a jövőbeni profitról alkotott várakozások sem éppen pozitívak. Ilyen helyzetben a racionális döntés a beruházási tevékenység elhalasztása[1].

Forrás: KSH

A csökkenő beruházási kereslet természetszerűleg csökkenti a beruházási javakat gyártó vállalatok bevételeit, így csődöket, leépítéseket eredményez az érintett ágazatokban – az építőipari kapacitások kihasználtsága például erősen beruházásikereslet-érzékeny. Mindez természetesen nemcsak a hazai vállalatok beruházásaira, de a külföldi direkt tőkebefektetésekre (FDI), azaz a külföldiek által Magyarországon megvalósítani tervezett termelő-beruházásokra is igaz. Ráadásul egy külföldi vállalat duplán átgondolja az ide tervezett beruházásait, mert nemcsak a fogyasztási kereslet várható alakulását nézi (profitkilátások), hanem a befektetési célországra vonatkozó kockázatokat is, márpedig hiába globális a válsághelyzet, Magyarország magasabb kockázatot jelent a többi potenciális befektetési célpont jelentős részéhez képest. Az emelkedő kockázati felár alapja részben a kormány és a hazai jegybank válságkezelési potenciáljának alacsony szintje (erről később részletesen), eredménye pedig e kevésbé kockázatos piacok (országok) felé való fordulás, egyúttal pedig a magyarországi beruházási kereslet további csökkenése.

A kínálati sokk miatti leállás és a kereslet általános csökkenése miatti jövedelemcsökkenés még további keresletcsökkenéshez vezet.

A csődbe menő, bezárni kényszerülő vállalkozások elbocsátják az alkalmazottakat, a termelésüket csökkenteni kényszerülők úgyszintén (vagy csökkentik a béreket), a kényszerszünetet tartó vállalatok fizetés nélküli szabadságra küldik dolgozóikat. Home office ide vagy oda, a gyermekükkel/gyermekeikkel otthon maradni kényszerülők is jövedelemcsökkenésre számíthatnak – a gyermekes a home office termelékenysége kisebb, mint a nem gyermekesé, és ezt a különbséget a munkaadó előbb-utóbb a bérben is meg fogja jeleníteni. A karanténba kerülők, a beteget ápolni kénytelenek és akik éppen a betegséggel küzdenek ugyancsak elveszítik munkajövedelmüket. Az elbocsátottak számára elérhető munkanélküli segély, a csökkentett munkaidő vagy átalakított munkarend miatti bércsökkentés, a táppénz mind-mind a jövedelmek csökkenését jelenti. Az elmaradt kisvállalkozói bevétel, a KATA-s vállalkozó kényszerszünete, a hazaküldött kollégista számára nem elérhető diákmunka, stb. mind kieső jövedelem.

A csökkenő jövedelem csökkenő fogyasztást eredményez, ami a kereslet további csökkenését hozza magával, és nem mellesleg olyan drámai helyzeteket idézhet elő, mint a 2009-es válság után már megtapasztalt háztartási (egyéni) csődhelyzet, amely egyéni szinten könnyen teljes vagyonvesztéssel és hosszú távú ellehetetlenüléssel járhat.

Ha mindez nem lenne elég, akkor ráadásul a növekvő kockázatok és a csökkenő vállalati eredmények miatti tőzsdei visszaesés ugyancsak vagyonvesztést eredményez (nem egyszerűen a részvényárfolyamok esnek, hanem mindenféle alapok hozamai csúsznak negatív tartományba), ez a vagyonvesztés pedig – legalábbis azoknál, akiket ez érint – a fogyasztás visszafogására ösztönöz (vagyonhatás).

Forrás: KSH

Ahogy a fenti ábrán látszik, a kereslet és a kínálat csökkenése a reálkibocsátás (reál GDP) csökkenését eredményezi. Hogy a kibocsátás-csökkenés emelkedő, csökkenő, esetleg stagnáló árszint mellett valósul-e meg, az a különböző hatások eredőjeként dől el. Mivel jelenleg a kereslet csökkenése tűnik nagyobb volumenűnek, így én összességében egy keresleti sokk által dominált recesszióra, vagyis stagnáló/csökkenő árak melletti recesszióra számítok. A recesszió annál nagyobb, minél messzebb kerül a gazdaság a potenciális kibocsátási szinttől[2]. És minél nagyobb a recesszió, annál nagyobb munkanélküliséget okoz.

Forrás: KSH

Hogy milyen hatással van a magyar gazdaságra (kis, nyitott gazdaság) egy nemzetközi gazdasági válság, azt 2008-2009-ben megtapasztalhattuk. A visszaesés most is globális lesz, recesszió vár az USA-ra, az EU tagállamokra. Spanyolország 200 milliárd eurós élénkítést jelentett be, Nagy-Britannia 330 milliárd fontost. Mentőcsomagot tervez Szlovénia, Horvátország és sokan mások. Az Egyesült Államok 1000 milliárd dolláros élénkítést tervez.

Matolcsy György azt írta március 16-án a növekedés.hu-n megjelent Újraindítás – gyorsítással című cikkében, hogy

„a világgazdaság nem fordul általános válságba, nem kell tartani az 1929-33-as vagy a 2007-2009-es válságok megismétlődésétől”.

Tartok tőle, hogy az elnök úr téved.

Azt is írta, hogy

„A magyar gazdaság immunrendszere erős. A kimagasló korábbi növekedés, a jó egyensúlyi mutatók és a magas foglalkoztatási szint helyes kormányzati programokkal jó alapot teremt a gazdaság sikeres újraindításához.”

Meglátjuk, de tartok tőle, hogy az elnök úr ebben is téved. De még fontosabb kérdés, hogy a magyar kormány és a jegybank rendelkezik-e azokkal az eszközökkel, amelyekkel képesek a válságot tompítani, a helyreállítást ösztönözni? Van-e elegendő mozgástér a válságkezelésre gazdasági és politikai értelemben, vagy a korábbi évek gazdaságpolitikája és politikája kényszerpályára állítja a jelent? A folytatásban a válságkezelés hazai lehetőségeit elemezzük.

A cikk a szerző háromrészes sorozatának első része, a folytatást a napokban közöljük.

[1] – „A gazdasági recessziók során a beruházások általánosan prociklikusan viselkednek: az aggregált kereslet visszaesése a felhalmozás jelentős csökkenésével párhuzamosan zajlik. A dekonjunkturális periódusokra jellemző ciklikus visszaesés mellett, a gazdasági növekedéssel kapcsolatos kilátások tartós romlása a korábban megfigyeltnél erőteljesebb alkalmazkodást és a beruházási alapfolyamatok visszaesését eredményezhetik.” (Martonosi Ádám: Tényezők az alacsony hazai beruházás hátterében, in: MNB-szemle 2013. január)

[2]A potenciális kibocsátás – egyszerűen fogalmazva – a normál körülmények között egy gazdaság által elérhető legnagyobb kibocsátás, amit a „fizikai” korlátok (tőkeállomány, munkaerő-állomány, humán tőke, természeti erőforrások, technológia határoznak meg.

Kiemelt kép: MTI/Balogh Zoltán