Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Jávor Benedek: Új magyar klímapolitika – a fordulat éve?

Tavaly nyár végén úgy látszott, a kormányzat politikai stratégái a migránsok utáni új ellenségként tesztelik a zöldeket és a klímaváltozás ellen küzdőket. Kétesélyes és kockázatos kísérlet volt, jóllehet voltak nemzetközi párhuzamai, ahogy a Mércén akkor megjelent cikkemben rámutattam.

Az őszi hónapok bizonytalankodásai után azonban 2020 elején úgy tűnik, a végletekig rugalmas és pragmatikus orbáni politika végül az ellentétes stratégiát választja: ha nem tudod legyőzni őket, állj az élükre. A három hónapja még klímaszkeptikus kormány most klímabajnokként igyekszik megmutatni magát. Az új energiastratégia és klímatervek kapcsán pedig a tartalom is körvonalazódik.

Hogyan értékelhető a kormány klímapolitikájának átalakulása? Kommunikációs ujjgyakorlat, vagy valódi változás szemtanúi vagyunk?

2020 elejének egyik kiemelkedően érdekes politikai kérdése, hogy az elmúlt hónapokban elszántan gretathunbergező, bozóttüzező, klímahisztiző, sorosista klímaösszeesküvőző kormánypárt aktivizálódása a klímapolitika területén vajon egy tartós trendfordulás jele, és valódi cselekvés is származik-e majd belőle, vagy csak a tapogatózó politikai stratégiaalkotás újabb kísérlete? Bár a tartalom részletei csak fokozatosan, a 2030-ig szóló stratégia közeljövőben történő publikálásával , illetve a 2050-ig szóló tervek év végéig való elkészítésével válnak világossá, már ma is levonható néhány következtetés mind a politikai, mind pedig a szakpolitikai szinten.

Politika: a Zöld Rém megy a raktárba?

Közismert, hogy a magyar politikában nincs semmi, amit a Fidesz ne mérne, és politikájuk sarokköve alapvetően az, hogy mi jön be a választóknak. Ebből a perspektívából nézve értelmezhető a klímapolitikai kommunikációs irányváltás is.

Az őszi hónapokban igazán sok energiát fektettek a politikai színház kormánypárti kellékesei abba, hogy egy Godzilla-szerűen ijesztő zöld szörnyeteget állítsanak színpadra a közönségük számára. Greta Thunberg és a klímaaktivisták támadása és a zöld törekvések kommunizmussal való azonosítása mellett még az előző évad darabjainak főhősével, Soros Györggyel is megpróbálták összekapcsolni a zöld szervezeteket, hogy aztán az egészet beillesszék a Brüsszel elleni háború keretébe. A legjobb agitproposokat vetették be Bayer Zsolttól Bencsik Andráson át Kósa Lajosig.

Csakhogy az eredmények igen silányak, a szereplők kifejezetten nevetségesek voltak.

A magyar társadalom nem bizonyult vevőnek a környezetvédelem és a zöldek démonizálására, friss felmérések szerint elsöprő arányban tartják fontosnak a klímapolitikai célokat,

a határozott zöld programmal kampányoló Karácsony Gergely pedig október 13-án 7 százalékot vert Tarlós Istvánra Budapesten. A trendforduló Európában egyértelmű, nem csak az Európai Bizottság Európai Zöld Megállapodása tükrözi ezt, de például Sebastian Kurz új, zöldekkel alkotott koalíciója is. A kormánynak azzal kellett szembenéznie, hogy a zöldellenes hangulatkeltés mélyen népszerűtlen itthon, olykor még a saját táborában is, viszont komoly új konfliktusokba sodorhatja a kormányt az EU-val, ha annak új prioritásaival nyíltan szembehelyezkedik.

Orbán Viktor pedig, a közhiedelemmel ellentétben, nem a reménytelen harcok embere. Szeret ugyan korai szakaszban, mások előtt felülni győztesnek vélt trendekre, és vállalja az ezekkel járó harcokat, de egyáltalán nem szeret szembe menni és konfliktusba kerülni azzal, amit felemelkedő politikai trendnek tart.  A miniszterelnök nem az elveszett ügyek harcosa, a klímaváltozás tagadása vagy alábecslése pedig mostanában nem néz ki győztes témának.

Az elmúlt időszak kormányzati megnyilatkozásai arra utalnak, hogy legalább a politikai kommunikáció területén irányváltás van: a zöldek és a klímapolitika támadása helyett annak kisajátítása került napirendre. Az EU 2050-es karbonsemlegességi célját nyáron még megvétózó magyar miniszterelnök (szemben pl. lengyel kollégájával) év végére csont nélkül hagyta jóvá az ezt tartalmazó bizottsági terveket. Abban pedig csak reménykedhetünk, hogy a miniszterelnök múlt csütörtöki sajtótájékoztatójának váratlan és félreérthetetlen cigányozása nem a migránsok és a zöldek után az új ellenség kijelölésének kiindulópontja.

De van-e klímapolitika a kommunikáció mögött?

Kérdés marad azonban, hogy a kommunikációs offenzíva mögött a klímapolitika tényleges, tartalmi változása is megtörténik-e. Ezügyben ma még csak tapogatózhatunk: egyelőre az új magyar klímastratégia részletei sem ismertek, ráadásul a legszebb, legambíciózusabb terv sem ér semmit, ha a gyakorlati lépések nem a megvalósítását támasztják alá. Orbán pedig egyébként is mestere a kommunikáció és a valós cselekvés közti szakadék áthidalhatatlan kiszélesítésének.

A klímaügyi offenzíva kimerülhet abban, hogy váltig hajtogatják, hogy Magyarország 32 százalékkal csökkentette üvegházhatású gáz kibocsátását 1990 óta (amúgy csupán a szocialista nehézipar 90-es évekbeli összeomlásának és a 2008-at követő gazdasági válságnak a hatására), tehát mi klímabajnokok vagyunk; anélkül, hogy érdemi és eredményes klímapolitika társulna mellé.  Az elmúlt napok miniszterelnöki és kormányzati megszólalásai alapján néhány körvonal azért már felsejlik.

  1. A magyar energia- és klímapolitika sarokköve továbbra is a paksi bővítés.

    Ez a kiindulópont, a megkérdőjelezhetetlen talapzat, az esetleges szakmai viták csupán az ezen túli intézkedésekről folyhatnak. Ez önmagában problémássá teszi a magyar klímaterveket. Paks2 ugyan alacsony kibocsátású technológia, de nem csupán az egyéb környezeti hatásai miatt nem tekinthető fenntarthatónak (Duna felmelegítése, sugárzó hulladék, stb.)

    Pénzügyileg a lehetséges legdrágább módja a kibocsátáscsökkentésnek, és a végletekig centralizálja a magyar energiarendszert, ami teljesen megakadályozza annak a megújulók által megkövetelt decentralizációját.
    A relatív költségeit tovább növeli, hogy épp ezen okok miatt az Európai Bizottság sem tekinti fenntartható alternatívának, és bár nem tiltja az alkalmazását, de uniós források (szemben a megújulós és energiahatékonysági projektekkel) nem használhatók fel a finanszírozására.

    Paks2-vel tehát a környezeti kockázatokon túl lemondunk egyfelől a magyar energiarendszer mély, strukturális átalakításáról, konzerváljuk annak elavult, sérülékeny, központosított szerkezetét, aránytalanul drágán valósítunk meg egységnyi kibocsátáscsökkentést, közben lemondunk az uniós finanszírozás igénybevételéről a magyar energetikai beruházások (kapacitás és költségszempontból) közel felénél – és mindennek a tetejébe arról panaszkodunk az Európai Bizottságnak, hogy nekünk túl sokba kerül az EU-s klímacélok megvalósítása.

  2. Alacsony ambíciók, és azok is veszélyben.

    A 40 százalékos kibocsátáscsökkentés 2030-ra attól az országtól, amely klímabajnokként tetszeleg azzal, hogy már most 32 százalékos csökkenést produkáltunk, nem túl ambiciózus. Azt jelenti, hogy a következő 10 évben összesen 8 százalékos visszafogást óhajtunk teljesíteni, és még a korábban elfogadott átlagos európai célszámot sem szeretnénk meghaladni.

    Ráadásul ennek a 40 százalékos célnak a teljesítése is veszélyben van. 2014 óta a magyar CO2 kibocsátás növekvő pályán van, jelenleg évről évre egyre távolabb kerülünk a 40 százalékos céltól, nem pedig közelítünk hozzá. Ráadásul a cél teljesítésének előfeltétele az új paksi blokkok beüzemelése 2030-ra – márpedig jelen állás szerint, az eddigi csúszások, szerencsétlenkedések, az orosz és magyar partner közös alkalmatlanságának figyelembevételével ez igen kevéssé látszik valószínűnek.

    Végezetül ez a cél egyáltalán nincs összhangban azzal az új realitással, amit az EB által decemberben bemutatott Európai Zöld Megállapodás (EZM) jelent. Ez ugyanis a közös európai kibocsátáscsökkentési célokat minimum 50, de lehetőség szerint 55 százalékban állapítja meg, amihez képest a megvalósíthatóságában kétséges magyar 40 százalék végképp elfogadhatatlan.

  3. Rossz energiamix, gyenge célok.

    A klímacélok eléréséhez összerakott energiamix sokkal inkább politikai, nem pedig szakmai szempontokat tükröz, a megújulós ambíciók pedig összességükben is alacsonyak. 21 százalékos megújuló részarány 2030-ra igen messze van az EU közösen elfogadott 32 százalékos céljától (maga az EB is kifogásolta ezt tavaly nyáron a Nemzeti Energia és Klímaterv értékelésekor, és minimum 23 százalékos megújuló részarányt szeretett volna látni), de látványosan tarthatatlan lesz, amint az EZM részeként az Unió felülvizsgálja a 2018-2019-ben elfogadott Tiszta Energia Csomagot, benne a megújuló energia irányelvvel, és várhatóan jelentősen megemeli a megújulók részarányára vonatkozó közös európai vállalást.

    Paks2 kiszorító hatása miatt persze Magyarországon különösen nehéz a megújuló részarány növelése, de ráadásul a kormányzat ennek aktívan is az útjába állt például a szélenergia gyakorlati betiltásával. Pusztán a napenergiára és a természetvédelmi szempontból amúgy döntően fenntarthatatlannak tekinthető biomasszára támaszkodva ugyanakkor aligha lehet ennél sokkal magasabb célszámokat teljesíteni. Az atomenergia politikai alapú erőltetése és a megújuló források szelektív támogatása olyan kényszerpályát hoz létre, ami eleve elejét veszi egy valóban eredményes klímapolitikának.

  4. Energiahatékonyság: az elmulasztott lehetőség.

    Az új tervek a 2005-ös 785 petajoule energiafogyasztást nem meghaladó célt fogalmaznak meg 2030-ra. Ennek értelmezéséhez érdemes tudni, hogy az összehasonlításnak használt 2005-ös energiafelhasználás a 90-es évek eleje óta eltelt közel három évtized legmagasabb energiafogyasztási értéke volt. Ezt követően 2014-ig csökkent a fogyasztás, az azóta bekövetkezett növekedés eredményeként jelenleg nagyjából ugyanott állunk, mint 2005-ben. A célkitűzés tehát annyit jelent, hogy 2030-ig nem növeljük az energiafelhasználásunkat a jelen állapothoz képest.

    Az ugyan örvendetes, hogy a magyar energiapolitika végre hátat fordított egyik évtizedes szent tehenének, a „gazdasági növekedés csak az energiaigény növekedésével képzelhető el”-elvnek, de ha az EU 32,5 százalékos, az EZM keretében várhatóan még emelkedő energiahatékonysági céljával hasonlítjuk össze, akkor a magyar „nemnövekedési” vállalás értelmezhetetlen. Valójában ez a helyzet közel áll ahhoz, amit a korábbi energiastratégia mellékleteként 2015-ben elfogadott dokumentum maga is az „Ölbe tett kéz” forgatókönyveként írt le (766 PJ 2020-ban, 840 PJ 2030-ban), azaz maga a kormány is úgy ítéli meg, hogy egy ilyen ambíció lényegében a nem cselekvéssel egyenértékű. Ugyanezen dokumentum „Közös erőfeszítés” forgatókönyve ennél majd 100 petajoule-lal alacsonyabb (692 PJ) végső energiafelhasználást vetít előre.

    Az elmaradt energiahatékonysági intézkedések miatt várható magas relatív energiafogyasztás (a magyar gazdaság még mindig a nyugat-európai energiaigény nagyjából duplájából állít elő egy egységnyi GDP-t), a drága paksi beruházás miatti áramáremelkedéssel kombinálva súlyos versenyképességi hátrányt fog jelenteni Magyarország számára.

  5. Közösségi energia: végre egy jó pont.

    A stratégia értelmében a kormány támogatni fogja a helyi termelési megoldásokat, azaz a decentralizált minierőműveket, települési, kisközösségi áramtermelő módszereket. Ez végre egy helyes célkitűzés, csakhogy épp ellentétes a paksi bővítés igényelte centralizált hálózatfejlesztéssel. Műszakilag is nehézkes egy országos villamosenergia-hálózatot egyszerre két, egymásnak ellentmondó célra optimalizálni, egy szélsőségesen központosított, a régi és új blokkok párhuzamos üzemének idején a magyar villamosenergia-termelés 60-70 százalékát adó paksi telephelyre, és eközben a decentralizált áramtermelés befogadására és kezelésére is képessé tenni; nem beszélve ennek a kettős fejlesztésnek a költségigényéről. Ezzel együtt, ez egy támogatható cél, de hogy a gyakorlatban az ehhez szükséges jogszabályváltozások, műszaki beavatkozások, finanszírozási konstrukciók megteremtése megtörténik-e, az még nem látható.

Összességében jól látható a kormány politikai irányváltása, a realitások tükrében a „zöld ellenség” stratégiától való rugalmas elszakadás. Ami azonban az eddig látható konkrét terveket illeti, azok nem támasztják alá a Fidesz új, klímabajnok imázsát valóban erőteljes, hatékony és rendszerszintű klímapolitikai intézkedésekkel.

Jelen állás szerint sokkal valószínűbb, hogy a klímaügy éppolyan politikai termék csupán a kormányzat számára, mint minden, amit eddig a magyar társadalomnak mutattak a polgári Magyarországtól a migránshisztériáig.

Ami nem jelenti azt, hogy ha az ellenzék hagyja, kommunikációsan ne nyerhetnék meg ezt a meccset. Az éghajlatváltozás elleni küzdelmet azonban nem ez a kormány fogja megnyerni.

Címlapkép: Fridays For Future Globális Klímasztrájk Budapesten 2019. november 29-én. Fotó: Mérce