Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

1989-2019: Hogy lett vége? Hogy lesz vége?

Amikor némileg kialvatlanul ma reggel 2019-re ébredünk, érdemes felidéznünk, hogy az előttünk álló év nem csak azért szimbolikus, mert a NER tizedik évébe léptünk. Vannak felemelőbb, fontosabb évfordulók is. Tavaly volt száz éves az első magyar köztársaság, és idén lenne harminc éves a harmadik. Míg előbbinek különösebb visszhangja a megszokott gyűlölködésen kívül a kormányzati kommunikációban nem volt, a kormány és környezete jóval intenzívebb érdeklődést mutat az utóbbi évforduló után.

Akik szülők vagyunk, vagy emlékszünk rá, hogy voltunk valaha gyerekek, mind tudjuk, hogy a történetek, amiket elmesélünk, számítanak. A hatalom története a rendszerváltásról viszonylag ismert: középpontjában egyrészt a fiatal Orbán Viktor áll, amint Nagy Imre és társai újratemetésén híres beszédével egy személyben megdöntötte a rendszert, másrészt azok a konzervatív erők, akik az MDF körül tömörülve átvezették az országot a demokráciába.

Ez a történet ebben a formában hiányos, manipulált, hamis. Ez nem fogja megakadályozni a kormányt abban, hogy tízmilliókat költsön felépítésére, propagálására és beillesztésére az Orbán-mítoszba. Nem kis kihívás a nyilvánosság meglévő szigetein elmondani majd egy másik, színesebb, bonyolultabb, de igazabb történetet. Nem célom ezt a munkát elkezdeni itt. Mégsem tanulság nélkül való, a saját 2019-ünk szempontjából sem, hogy mik ennek a mítosznak az építőkövei, és mire világítanak rá akár a saját gondolkodásunk kapcsán is.

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!

Az emlékévet beharangozó írásában Kónya Imre úgy fogalmaz, 1988-ban senki nem látta előre Kádár bukását. Mindez arra utal, hogy

a rendszerváltás folyamata tulajdonképpen előzmények nélküli,

a nyolcvanas évek utolsó évére korlátozódó eseménysor lett volna. Ez olyan eleme a mítosznak, amely jótékony homályban hagyja azoknak az ellenzékeiknek a tevékenységét, akik addigra évek óta helyezkedtek szembe a rendszerrel, legkésőbb a nyolcvanas évek kezdete óta tudatosan építették saját közösségeiket, mondták fel a rendszerrel való együttműködést.

A mítosznak azonban van tanulsága 2019-re nézve is: a rendszerek nem spontán tiltakozások következményeképp buknak meg, a sikeres mozgalmak eredményeit sok éves szervezőmunka előzi meg. Ez nem volt másképp a nyolcvanas években sem, és nincs másképp ma sem.

Ez az aspektus – a szervezett tevékenység – különbözteti meg a sikeres mozgalmakat a nem sikeresektől. Lehet, hogy eredményei nem lesznek a közeljövőben láthatóak, kézzelfoghatóak, de nem ezek alapján dönt a folytatásról. A sikeres mozgalom nem a következő tüntetést tervezi meg, hanem a következő évet, nem vágyálmokból indul ki, hanem realitásokból, nem csak eredményekkel számol, hanem költségekkel és kockázatokkal is – ezeket pedig nem elkerülni próbálja, hanem irányítani. A sikeres mozgalom nem konfliktuskerülő, hanem maga választja meg konfliktusait.

A mítosz második eleme, hogy

a Kádár-rendszer bukását valóban a vele szemben állók tevékenysége okozta volna.

Felbecsülhetetlen a szerepe a magyar ellenzéki köröknek abban, hogy kidolgozták és megvalósították a rendszerváltás forgatókönyvét, de a rendszer bukását számos tényező – a jóléti legitimáció erodálódása, geopolitikai folyamatok és az ellenzéki tevékenység – okozták együttesen. A nyolcvanas évek ellenzéki csoportosulásai ezeket a folyamatokat érzékenyen követve  válaszottak taktikákat és eszközöket.

A szamizdatban, a reformer értelmiség körében és máshol zajló munka ezért gyakran erre az okoskodásra épült:

kell lennie olyan szellemi műhelyeknek, amelyek felkészülnek a rendszer előre nem kiszámítható bukására, programok kidolgozásával, szakpolitikai elképzelések felvázolásával, stratégiai tervezéssel.

Az ebben a munkában részt vevők jó szándéka és elkötelezettsége nem elvitatható, de mindez kevés lett volna a változáshoz az elvégzett szellemi munka nélkül. Mindez szőrszálhasogatásnak tűnik, de meggyőződésem szerint van tanulsága a mára nézve is.

Az Orbán-kormány jóléti legitimációja – hála többek között az EU nagylelkűen osztott forrásainak – , ma erős, ezért a vele szemben megszerveződőknek számolniuk kell azzal, hogy mindez jelentősen és akár még évekig befolyásolni fogja a kormánypártok népszerűségét. Ez azonban nem ad felmentést a szellemi munka elvégzése alól: kell, hogy maradjanak a politizálás, közéleti tevékenység közelében olyan szellemi műhelyek, amelyek képesek arra is válaszolni, hogyan néz ki a kormányzás Orbán után.

Sajátos, és nem kevéssé dilemmatikus döntés a kormány részéről a valaha volt MDF szerepének túlhangsúlyozása a rendszerváltás történetében. Kónya Imre, az emlékév szakértője, a Független Jogász Fórum képviselőjeként az Ellenzéki Kerekasztal megszervezése kapcsán vált fontos szereplővé, de az első szabadon választott parlamentbe MDF-es képviselőként került. Antall József szerepe is megkerülhetetlen akár a kerekasztal szereplőjeként, akár első rendszerváltás utáni kormányfőként.

Mindez nem kis dilemma abból szempontból, hogy az akkori Fidesz tartalmilag és stilárisan is az MDF tökéletes ellentéteként szerepelt a nyilvánosságban, de ezeknek a történeteknek az összefésülése legyen az ő felelősségük. Mégis árulkodó, hogy olyan politikai szereplő kerül kiemelésre ebben a történetben, aki a rendszerváltás során a komolyabb ellenzéki erők közül a legszívélyesebb viszonyt ápolta az állampárttal, és amely a legkompromisszumkészebbnek mutatkozott az átmenet forgatókönyvét illetően.

Ha az akkori MDF-en múlik, a harmadik köztársaság első köztársasági elnökét nem Göncz Árpádnak, hanem Pozsgay Imrének hívták volna. A történet azt is elfedi, hogy sokféle ellenzéki stratégia létezett, és a rendszerváltás forgatókönyvét illetően a legsikeresebbnek és meghatározóbbnak egy ennél jóval konfrontatívabb stratégia bizonyult.

Mindennek vannak tanulságai a mára nézve is: Orbánékkal szemben nem monolit tömb áll, hanem egymással versengő, egymást gyakran kioltó ellenzéki stratégiák. A középutas megoldást ma azok képviselik, akik azt gondolják, hogy az elmúlt évek – és különösen az elmúlt hetek – után van értelme visszatérni a politizálás megszokott formáihoz, érdemes visszatérni a parlamentbe, békésebb hangot megütni, előválasztást rendezni, kétszer. A hatalommal megkötött különalkuknak, a business as usual politizálásnak nyilvánvalóan vannak konkrét előnyei az adott szereplők számára – de ma ezek a technikák jelentik a kibontakozás egyik akadályát.

Sokan vannak az országban, választók, diákok, munkavállalók, akiknek nincs választásuk abban a tekintetben, hogy felmondják-e az együttműködést a rendszerrel. Aki viszont politizál, nincs ilyen kényszerhelyzetben: kötelessége szembehelyezkedni azzal.

Emellett érdekes aspektusa az emlékévre való felkészülésnek Schmidt Mária azon megjegyzése is az október 23-i ünnepen, amely szerint ’89-ről nem rendszerváltásként, hanem forradalomként kellene beszélni – könnyen lehet, hogy ez a keret is visszatér a következő időszakban. Mindez természetesen a történtek utólagos átrajzolása, hiszen tudjuk, hogy a rendszer erőszakmentesen, koordináltan adta át a helyét a demokratikus berendezkedésnek. Forradalom 1989-ben nem zajlott Magyarországon.

De az is a történtek megmásítása lenne, ha figyelmünket csak arra korlátoznánk, ami a kerekasztal működését illeti: a választott forgatókönyvet, a tárgyalásos rendszerváltást, megerősítette, kiegészítette számos más eszköz is: ilyenek voltak a tömegtüntetések, ilyen volt az újratemetés, ilyen volt a népszavazás. Mindez 2019-ben sem másodlagos: a sikeres mozgalom taktikák együttes alkalmazására épít, nem pedig választani próbál közöttük. Nem tartom jó kérdésnek a tüntetés vagy sztrájk-dilemmát, miközben magam is a sztrájk hatékonysága mellett érvelek.

Nem csak a rendszerváltás, hanem az olyan jelentős tiltakozások, mint az amerikai polgárjogi mozgalom példája is mutatja, hogy a taktikák egymásra épülése – sztrájk, bojkott, tüntetés –, ezek közös, szervezett alkalmazása szintén olyan dimenzió, amely a sikeres mozgalmakat a sikertelenektől megkülönbözteti. Ma ettől még távol vagyunk, és erősen kétséges, közeledünk-e egy ilyen forgatókönyv megvalósulása felé: a tiltakozók (akár a tüntetés, akár az online képek megosztása, akár más eszközök használata mellett döntenek) felé kár azt üzenni, hogy az általuk választott eszköz, az általuk kifejtett erőfeszítés káros vagy felesleges, netán bohóckodás.

Ha van átfogó keret, amibe az egyéni erőfeszítések becsatornázódnak, ha van értelme könnygázt nyelni, mínusz fokokban az utcán állni, sztrájkolni, a megélhetést kockáztatva is, látjuk, hogy a tiltakozások résztvevői olyan terheket is vállalnak, amikért csak megbecsülés illeti őket.

Amire biztosan számíthatunk, hogy az emlékév során a Fidesz a rendszerváltás történetét szimbolikus keretben fogja értelmezni, jó és rossz történelmi küzdelmeként, ahol gonosz kommunisták álltak szemben erkölcsös antikommunistákkal – kiegészítve ezt azzal, hogy ez a harc folyik ma is, némileg megváltozott szereplőkkel („Brüsszel az új Moszkva”). A keretezés nem véletlen és valódi dilemmákkal állítja szembe ma is az ellenzéket.

Sokan úgy okoskodnak, a politikai konfliktusok nagy része elhelyezhető egy szimbolikus és egy gazdasági dimenzióban: a szimbolikus konfliktusok helyett (amit az okoskodásban az emberi jogok, sajtószabadság, hatalmi ágak elválasztása) a decemberi tiltakozások végre gazdasági ügyeket érintettek, és ezeknek a mozgósítóereje nagyobb, mint az előbbieknek (amelyek elsősorban a középosztályt mobilizálnák), ráadásul alkalmasabbak a bizonytalanok megszólítására. Ezek az érvek meggyőzőek, és ha másból nem, a Fidesz erőfeszítéseiből, amelyek szimbolikus konfliktusként szeretnék láttatni a történteket (lásd még keresztényellenes szánkógyújtogatók), arra következtethetünk, hogy a gazdasági dimenziók hangsúlyozása nekik nem érdekük – tehát érdeke az ellenzéknek.

Emberi jogok és a pénztárcánkat érintő kérdések ilyen típusú versenyeztetése ugyanakkor meggyőződésem szerint téves egyrészt tartalmi, másrészt tapasztalati okokból. Ami a tartalmi okokat illeti: emberi jogi ügyekben nem azért tiltakozunk, mert magas mozgósítóerővel rendelkeznének, hanem mert kötelességünk.

Ezek az ügyek gyakran népszerűtlen kisebbségek védelmét jelentik – éppen ezért lát a hatalom az ő megtámadásukban fantáziát – , a népszerűség oltárán feláldozni az ő védelmüket azonban olyan engedmény, amit magára valamit adó, a közélettel foglalkozó ember ma nem tehet meg.

Azoknak pedig, akik szerint mindez a középosztály szabadidős tevékenysége volna, érdemes megfontolniuk, kiknek az emberi jogai sérülnek ma Magyarországon, mit jelent menekültként a tranzitzónában éhezni, cigány honfitársaink sokaságától az integrált oktatást megtagadni, vagy homoszexuális magyaroktól az egyenlő bánásmódot elvitatni.

De a tapasztalat sem indokolja az emberi jogi és a gazdasági keret versenyeztetését. Igaz-e az, hogy a rendszerváltáskor a Duna-kör erőmű-ellenes tüntetései erőforrást vontak volna el más tiltakozásoktól? Ártottak-e a falurombolás elleni demonstrációk a demokrácia követelésének?

Nem, mindezek a tiltakozások azért nem forgácsolták szét az ellenzék mondanivalóját, mert ugyanarra a hatalmi logikára reagáltak, ugyanabba a tágabb keretbe rendeződtek, és ugyanazt üzenték. Hasonlóképp azt gondolom, hogy az Orbán-kormány erőszakossága, manifesztálódjon akár a rabszolgatörvényben, akár képviselőkre vagy tüntetőkre való támadásban, összeköti a tiltakozásokat, függetlenül attól, hogy a résztvevőket a szabad egyetem, a közigazgatási bíróságok, a sajtószabadság, vagy a rabszolgatörvény ügye vitte ki az utcára.

A történetek, amiket elmondunk, számítanak, írtam fentebb. Van olyan történet is, amit a következő hetekben-hónapokban mi magunk alakíthatunk. Ehhez azonban a hamis dilemmák helyett ügyek és eszközök összekötése, a rendszerrel való alku helyett a nemzeti együtt nem működés rendszerének kiépítése szükséges.

Kiemelt kép: Fortepan, Wikimedia
Olvass tovább!