Szabotálni a társadalmat, amely szabotálja életünket – Az olasz hosszú ’68, negyedik rész

Avete scelto la guerra, ebbene, che guerra sia”

Minden visszaemlékezés megegyezik abban, hogy példátlanul lelkesítő korszak volt ez, „a tudat mély és viharos átalakulása”, egy új élet keresése: azonnal és minden rendelkezésre álló eszközzel, a „kommunizmus a mindennapokban”, szubverzív aktivitások számtalan formája az üzemektől az iskolákon és utcákon át a városok felszabadult területéig: szabotálása annak a társadalomnak, amely szabotálja az életünket.

Hát igen: Olaszországban a hetvenes évek elején-közepén valami teljesen más, valami teljesen új kezdődött el.

Az előző részben részletesen szóltunk az operaio massa nagy korszakáról. A korról, amikor a tömegmunkások teljes elidegenedéséből társadalmon kívüliség lett – ráadásul mindez a mozgalom politizált részében szervezett, kreatív formát öltött. A maga nemében szép korszak volt: amikor egy gramm emberség sincs a termelésben, akkor az egész „emberi jelleg” a harcban, az ellenállásban fejezte ki önmagát, amikor a társadalmiság utolsó eleme is eltűnt a munkából, akkor minden szociabilitás a harcban és a mozgalomban jelent meg, a termelésen kívül és ellenében, a szabotázsban, a gyári munka és fegyelem visszautasításában…

Ott született újjá az élet, ahol a leginkább tagadott volt: a futószalag mellett, a gyárban, amely embertelen lágerből a viták, a szabadság, az ellenállás, a közösségiség helyévé vált.

Ez volt a „munka elutasítása”, a rifiuto del lavoro és az „osztálykompozíció” („ahogy a munkaerőből munkásosztály lesz”) radikálisan új formája.

A hetvenes évek elejére ez a mozgalom kifulladni látszott, az 1973-as kollektív szerződések – ezek a pár évente elfogadott megegyezések a munkaadók, az állam és a szakszervezetek között adták meg sok tekintetben a munkásharcok ritmusát – körüli csetepaték elég gyorsan megoldódtak: a tulajdonosok a viszonylagos nyugalom érdekében lényegében mindenben engedtek a szakszervezeteknek. Úgy tűnt, az osztálybékét nem fenyegeti semmi.

1973 márciusában azonban a FIAT Mirafiori üzemében robbant a bomba: a többnyire fiatal munkások elfoglalták az üzemet, lezárták a kapuit, vörös zászlókat tűztek ki – meglepve még kollégáikat is. A „vörös kendősök” (fazzoletti rossi) elbarikádozták az üzemet, ahonnan kiseperték (spazzolate) a kisfőnököket, de a sztrájktörő munkásokat is.

Jelszavaik? Nem valának.

Követeléseik? Nincsenek.

Se béremelés, se proletárdiktatúra, se szocializmus.

Mirafiorival jelképesen beköszöntött a lassan az egész országra kiterjedő mozgalom, eljött az Autonomia ideje: autonómia a burzsoázia törvényeitől, a csereérték hatalmától, a tőkés időtől, a termelékenységtől…Az új szereplő, a „marginalizált fiatal proletariátus” (emarginati) számára a rifiuto del lavoro a gyári munka visszautasításából világnézetté vált, a tőkés társadalom egyfajta olvasatává. Mindez, mint később látni fogjuk, sok tekintetben szembefordítja az Autonomiát a munkásmozgalommal is.

Az írásunk előző részében emlegetett album di famiglia korszakának is vége van: a tradicionális munkásmozgalom számára ennek az új mozgalomnak még a nyelve is többé-kevésbé érthetetlen [1]. Nem egyszerűen „szélsőségesnek” számítanak a szemükben (mint a hetvenes évek elejének lázadó munkásai és a partini), hiszen nincs is olyan közös univerzum immár, amelynek a szélén helyezkednének el. Persze az olasz „hosszú 68” legfontosabb jellemzője, azaz a réginek és az újnak példátlanul érdekes és explozív keveredése, nem tűnt el teljesen: a bérmunka társadalmát visszautasító olasz fiatalok nem „bohém művészek” voltak, hanem munkáslányok és munkásfiúk.

A Pirelli dolgozóinak gyűlése Milánóban; kép forrása: Libcom.org

Valódi antropológiai változás jött létre egy egész generáció életében – gyökeresen átalakult a munkához, az emberi viszonyokhoz, a családhoz, a nemiséghez, a testhez, magához az élethez való viszony. Ez jóval, de jóval mélyebb társadalmi kívülállással járt együtt, mint a francia 1968: már az olasz Biennio Rosso eltérő karakteréből is az következett, hogy Olaszországban nincs olyan kategória, hogy „volt 68-as értelmiségi”, az olasz 68-asok Mario Trontival szólván, „nem politikailag korrektek, hanem korrekten politizáltak”. A hetvenes évek lázadói pedig szinte kivétel nélkül megmaradtak „marginálisnak” – néha tragikus módokon is: drogok, öngyilkosságok, öncéllá váló fegyveres harc (ami, mint jól tudjuk, alig különbözött a kollektív/mozgalmi/offenzív öngyilkosságtól).

Minden visszaemlékezés megegyezik abban, hogy példátlanul lelkesítő korszak volt ez, „a tudat mély és viharos átalakulása”, egy új élet keresése, azonnal és minden rendelkezésre álló eszközzel. A „kommunizmus a mindennapokban”, szubverzív aktivitások számtalan formája az üzemektől az iskolákon, az utcákon át a városok felszabadult területéig: szabotálása annak a társadalomnak, amely szabotálja az életünket.

A „város bevétele” után immár az élet – a szexualitás, a család, a társadalmi reprodukció – visszavétele: amiről szó van, az egészen egyszerűen a boldogság kollektív keresése. A lázadás mint a magatartások lázadása, a polgárháború kiterjesztése a mindennapokra, hiszen a kapitalizmus „főhadiszállása” már nem „az állam szívében” vagy a termelésben található, hanem mindenhol, az ezernyi különböző tevékenységformára épülő szabad közösségek, kommunák hálózata, melyek keresztbe metszik a fennálló társadalmat, mert ezeknek az életformáknak időre és térre van szüksége, hogy valódi gyakorlatokká váljanak, a diffúz autonómiák rendszere, ami ma is stratégiai kérdés.

Hát igen: Olaszországban a hetvenes évek elején-közepén valami teljesen más, valami teljesen új kezdődött el.

1968 ötvenedik évfordulója alkalmából az olasz „hosszú ’68” történetére szeretnénk ráirányítani a figyelmet, ez ugyanis pontosan érzékelteti, hogy 1968 nem „életmódforradalom”, hanem valódi proletármozgalom, a hierarchia elleni átgondolt lázadás volt.

Az első rész, („Stato, padroni, fate attenzione…”) itt érthető el, a második („No alla scuola dei padroni…”) itt, a harmadik („Nasce il partito dell’insurrezione”) pedig itt.

Az Autonomia Operaia

Mirafiorival, vagy persze szélesebb értelemben a munkások autonóm mozgalmaival (Comitati autonomi operai) a helyzet a gyárakban is alapvetően változott meg. Bolognában tartották 1973 tavaszán a Comitati autonomi operai országos „kongresszusát”. Itt jött létre az üzemi autonóm munkásszervezetek és a különböző szélsőbaloldali csoportok (elsősorban a Potere Operaio) „egyesüléséből” az Autonomia Operaia (vagy „Autonomia Organizzata”), azaz a hetvenes évek autonóm mozgalmának a szervezett proletárszárnya.

Mi volt hát maga az Autonomia operaia? „Az ’Autonomia operaia’ mindenekelőtt a tömegek spontán cselekvése, melynek a harc és a szervezet olyan tudatos képességévé kell válnia, mely révén az osztály saját maga határozza meg fejlődési irányát; függetlenül, autonóm módon a tőke dominanciájától, sőt, nyílt és hangsúlyozott módon éppen vele szemben.

Autonóm módon az osztály hagyományos szervezeteivel szemben is, melyek ma nem javasolnak más alternatívát, mint az alávetettségét a tőke érdekeinek… Céljainkban, szükségleteinkben, a harcunk gyakorlatában már fel kell tűnnie életünk és az új társadalmi viszonyok előképeinek, melyek felé haladunk, és amelyekre alapozni akarjuk a jövő társadalmát.” (Comitati Autonomi Operai di Roma, 1976)

A hatvanas évek elejétől a frontvonalban levő operaio massa, a tömegmunkás, a szakképzetlen gyári proletár hegemón helyzete megszűnt a hetvenes évek közepétől fokozódó társadalmi harcokban. A dolog furcsa paradoxona, hogy az operaio massa nem szenvedett vereséget, sőt, sok tekintetben a munkásmozgalom utolsó sikereit aratta a Statutoval, érdekeinek valóban társadalmi szintre emelésével, a politikai-ideológia-kulturális harcban elért szép sikerekkel és így tovább. A tőke válasza minderre az élő munka szerepének a csökkentése volt a termelésben, ami hosszútávon természetesen aláásta a fizikai munkások politikai-társadalmi erejét is.

Ez persze nemzetközi jelenség volt (az automatizálás, később az informatizálás egyre csökkentették az élő emberi munka jelentőségét a termelési folyamatban), de mindez Itáliában nem volt független a hatvanas-hetvenes évek osztályantagonizmusától sem: sok tekintetben az operaio massa itt fizette meg kombativitásának árát.

Ma már, a tőkés rekonstrukció, a neoliberális ellenforradalom másik oldaláról jól látszik persze, hogy a tömegmunkások harca nem egy új korszak hajnala volt, hanem valaminek (a munkásmozgalomnak) az utolsó nagy (legalábbis az utolsó offenzív) csatája.

A tőke ellentámadása: a délről jött munkások felvételének megszüntetése, elbocsájtásuk (erre a nagy találmány az ún. Cassa integrazione volt, azaz az állam által fizetett „technikai munkanélküliség”, amellyel meg lehetett szabadulni az üzem legharcosabb elemeitől) kiszervezésük, a lassan megjelenő tényleges munkanélküliség, a szakszervezetek ellentámadása, a történelmi kompromisszum, (compromesso storico), azaz a PCI részvétele a „kapitalizmus konszolidálásában”: az amúgy is lendületüket veszett munkásharcok nyakába zuhant az egész tőkés gépezet. Ezek a harcok nem szűntek meg – csupán a jelentőségük és dinamikájuk változott meg.

Az operaio massa hegemón szerepét nem az „ipari tartaléksereg” ingatta hát meg, hanem a tőkés rekonstrukció, amely túl az automatizáláson a termelés átstrukturálódása révén (nagyvállalatok termelésének kihelyezése, decentralizáció, a szolgáltató szektor súlyának megnövekedése stb.) új szereplőket is hozott, nem csak a termelésbe, de a harcokba is: nőket, fiatalokat, képzettebb munkásokat. Bizonyos szempontból, mintegy „dialektikusan”, az operaio massa „terméke” ez az új generáció, amelyben a rifituo del lavoro valóban megtalálja igazi hordozóját: egyrészt a hatvanas évek forró harcainak kondenzációja mindez, másrészről az élő munka szerepének visszaszorulása illúzióvá tette a „munkahelyek megvédését” is.

Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy igazi szerencse volt, hogy nem is akart senki dolgozni. Sergio Bologna említi valahol némi iróniával, hogy a mai fiatalok harcolnak a prekariátus ellen, míg szüleik a hetvenes években „prekárok” akartak lenni…A tőke számára az operaio massa visszaszorítása nem volt a legnagyobb ötlet: a gyárakba került új generáció 1968/69-ben szocializálódott, és ha a gyári tömegmunkás nem volt ideális munkaerő, mit mondhatnánk ezekről a fiatalokról, akik meglehetősen explicit módon voltak „aszociálisak”.

Még csak nem is ellenhatalomról volt már szó, hanem valódi ellentársadalomról – a radikális feminizmus a legjellemzőbb alakja ennek a mozgalomnak, a maga új vágyaival és szükségleteivel, a minden régi modellnek hadat üzenő nyelvével, a valódi kulturális forradalom akarásával. Már nem egy ellenállási, akár forradalmi mozgalomnak politikai kifutásáról volt szó, hanem ennek az ellen-társadalmiságnak egyre élesebb artikulációjáról.

Egy lépés előre, két lépés hátra”

Mindeközben, tekintettel elsősorban a nemzetközi viszonyokra (Chile eltiprása; a római amerikai nagykövet barátságos nyilatkozata, miszerint „az Egyesült Államok nem fogja tétlenül nézni a kommunisták hatalomra jutását Olaszországban”; a nagyon szociáldemokrata Helmut Schmidt „egészségügyi kordont” akart vonni a vörös Olaszország köré stb.), az Olasz Kommunista Párt (PCI) levonta a következtetést: a munkásharcokból a lehető leggyorsabban ki kell hozni politikailag a maximumot.

Ez azonban nem a bármely értelemben vett „szocializmus” kialakításának a megkezdését jelentette, hanem még egy választási győzelem esetén is egyfajta kompromisszumot a munka és a tőke között: a magántulajdon, a tőkés rendszer fenntartása mellett a tőkés rekonstrukciónak olyan jellegű lefolytatását, ahol az újra megtalált egyensúly a munkások, pontosabban a dolgozó osztályok érdekeinek figyelembevételével jön létre.

Ez volt a már említett, híres compromesso storico – lényegében 1973-tól. Ahogy az olasz szituacionista Gianfranco Sanguinetti, egy olasz tőkés (”Censor”) álneve alatt írta nagyszerű pamfletjében: „Olaszországban már egyedül csak a kommunisták lehetnek képesek megmenteni a kapitalizmust”(„Rapporto veridico sulla ultima possibilità di salvare il capitalismo in Italia”, 1975).

Mindenesetre a PCI döntése, azaz, hogy politikai hatalomra, illetve a politikai hatalomból való részesedésre váltja a munkásantagonizmust, bezárta a kaput a különböző szélsőbaloldali csoportok előtt is, amelyek szintén politikai, bár persze más tartalmú kifutást kerestek ugyanerre. Ezek a csoportok vagy feloszlottak, vagy érdektelenségbe süllyedtek: az olasz politikai újbaloldali korszak a hetvenes évek második felére véget ért.

Másrészről (ahogy Negri írja szép cikkében: „un passo avanti e due indietro”) a mozgalom mintegy „megelőzte” ezeket a csoportokat: utóbbiaknak nem volt igazából mit hozzátenni az immár társadalmi méretűvé váló harcokhoz. Ezek a harcok megteremtették a maguk szervezeti modelljét (az autonómiát), a „mi a teendőre?” maguk adták meg a választ. A Potere Operaio már 1973-ban hivatalosan is kimondta feloszlását és csatlakozását „Mirafiori pártjához”, azaz feloldódását az Autonomia mozgalmában (a Lotta Continua még pár évig létezett, a tagság többsége azonban igen korán ugyanezt a döntést hozta meg [2]).

Ez a három nagy változás – a politikai út bezáródása, a „forradalmi alany” megváltozása és a mozgalom szubjektív karakterének radikalizálódása – hozta létre tulajdonképpen a hetvenes években a már jelző nélküli Autonomia nevű, nem is szervezetet, hanem inkább jelenséget. Az Autonomia mozgalmában eltűnt a különbség a mozgalmi aktivitás és a magánélet, a taktika és a stratégia, a párt és a mozgalom, a politika és a vágyak gyakorlati megélése között: a mozgalom „egysége” a gyakorlatban valósult meg.

Maga a „mozgalom” nem más, mint ezeknek a felszabadítási aktusoknak a tapasztalattá válása: hordozója, az „osztály”, a fiatal proletariátus, nem a termelésben keresi többé a helyét, hanem a bérmunkán túli világ megvalósulási lehetőségeit kutatja a gyakorlatban. Az osztály fogalma többé nem szociológiai vagy gazdasági, hanem eminensen politikai: a proletariátus nem az többé, amely értéket termel, hanem amely felszabadítja az életet – az Autonomia területének fokozatos szélesítése révén.

Az állammal való összeütközés terepe is a mindennapi életre helyeződött át: sok tekintetben pontosan ez okozta az erőszak szintjének megállíthatatlan emelkedését is, hiszen minél szélesebb értelművé vált a „kommunizmus megélése a mindennapokban”, annál erőszakosabbak lettek az államhatalommal való konfliktusok is.

Mindez alapvetően változtatta meg a harcok, az ellenállás szubjektív karakterét is: vége a munkásmozgalmi nyelvezetnek (legalábbis a legklasszikusabbnak: a forradalmi szubjektum azért még itt is a marginalizált proletariátus, de itt a proletár nem szociológia kategória, hanem politikai), éppúgy, mint a gyárnak, a harc terepének, vagy a leninizmusnak mint szervezeti modellnek és mint a hatalom megragadását előtérbe helyező politikai programnak.

Pagheremo quello che paga Agnelli!”

A következő év (1974) folyamán megérkeztek Olaszországba is a megszorítások és a meglóduló infláció – a tőkések és az állam a következő években lényegében elinflálták a munkásharcok során kiküzdött béremeléseket, ez az oka a nagyon gyenge lírának, amelyre még emlékezhetünk az euró előtti időkből. Ahogy mondani szokás, a „megélhetési költségek” emelkedtek (azaz nőtt a szegénység), a megszorítások érintették a legelemibb szükségleteket is (lakbér, tömegközlekedés, villany, élelmiszerek) – azonban Olaszországban mindezt az erejével tisztában levő, és az ellenállás nem egy „illegális” formáját is régóta magáénak érző munkásosztály nem kívánta tétlenül nézni.

Torinóban a Rivalta munkásai nem voltak hajlandóak többé fizetni a buszokon (a buszsofőrök pedig nem voltak hajlandóak ezért nem felvenni őket a megállókban), Milánó külvárosaiban az ingázó munkások (pendolari) a legjobb eszközt választották, a vasúti sínek blokádját, hogy felhívják a figyelmet bizonyos alapigazságokra: „ingyen, kényelmesen és gyorsan akarunk utazni; azt akarjuk, hogy a munkaidőbe számítassék bele a munkahelyre való eljutás ideje is, és fizessék ezt is a tőkések. A munkába jutás ideje a munkaidő része: mi azt akarjuk, hogy jusson időnk magunkra is.”

A római ENEL (a villamos művek) autonóm munkásbizottsága a rohamosan emelkedő villamosenergia árak miatt azt a javaslatot tette a fogyasztóknak, hogy addig ne fizessék a villanyszámlájukat, amíg az energiaipari (a tőkések által fizetett) ár töredéke a lakossági áraknak. Csatlakoztak más városok is: 1974-re mintegy 300.000 olasz háztartás élt a „politikai leárazás” eszközével – az ENEL-ben tevékenykedő munkásautonómiák a legtöbb esetben sikerrel akadályozták meg az áram kikapcsolását ezekben a háztartásokban (sőt, az első bombamerényletek a burzsoá negyedeket ellátó telefonközpontok ellen irányultak azokban a városokban, ahol a kikapcsolást nem lehetett megakadályozni).

A leghíresebb mozgalom mégis talán a lakásfoglalóké volt, elsősorban Rómában, a San Basilio munkáskerületben. A római lakáshelyzet a szokásos nagyvárosi zűrzavar (rohamos urbanizáció-korrupció-klientelizmus stb.) miatt egyre katasztrofálisabbá vált: már az ötvenes évektől megindult a küzdelem a proletariátus lakásproblémáinak enyhítésért, amelyet kezdetben a PCI is támogatott (Rómában nem lévén sokáig igazi ipari munkásosztály, a Párt a külvárosok szegény népére támaszkodott inkább – egyébként igen szép sikerekkel). A semmilyen valóságos eredményt el nem érő mozgalom radikalizálódott, és már nem csak önkormányzati, hanem magánlakásokat is kezdett elfoglalni.

Az észak-keleti San Basilio negyedben 1974 szeptemberében valóságos utcai harcok törtek ki a rendőrség és a lakásfoglalók között, a L’Unità (a PCI lapja) ekkor már „veszélyes marginálisokról” beszélt, de a valóság nem ez volt: nagyon is a munkásosztály tagjai foglalták el az üresen álló lakásokat és harcoltak a rohamrendőrök ellen.

A mozgalom kiterjedt lassan az egész országra (főleg Nápoly és Milánó volt a másik két központ): itt nem a más nyugati nagyvárosokra jellemző squat-jelenségről volt szó, hanem tömeges mozgalomról, amely nem csak lakásfoglalásokban merült ki, hanem például a lakbér, a közüzemi számlák nem fizetésében is (egyre több város falain jelent meg a falfelirat: „ne felejtsd el nem befizetni a számláidat!”…).

A hetvenes évek közepére a lakbérek 20 százalékát „felejtették el befizetni” – ami egyértelműen arra utalt, hogy a mozgalom „politikai szintre emelkedett”.

A hatalmas infláció miatt egyre szegényedő proletariátus olyan jelenségekből is kivette a részét, amely eddig valóban csak a „marginálisok” területe volt: ilyenek voltak például a „politikai bevásárlások vagy leárazások”, ahol az emberek egyszerűen bementek a boltokba, nem vagy kevesebbet fizettek a „vásárolt” árucikkekért (ez a témája Dario Fo egyik leghíresebb darabjának is: Non Si Paga! Non Si Paga! Nem kell fizetni”). Ahogy a Collettivo Autonomo Operiao di Via dei Volsci (Róma) fogalmazott: „a politikai bevásárlások nem köztörvényes bűncselekmények, hanem a proletariátus igazságszolgáltatása. Ezek a bevásárlások részét képezik azoknak a harcoknak, melyet a munkásosztály folytat a városnegyedekben az áremelkedések, az iskolában a szelekció és a gyárakban a fokozódó munkaritmus ellen.”

„8 lírát fizetünk Kilowattonként, mint a főnök”; kép forrása: Libcom.org

Kezdetben ezek a harcok közvetlen összeköttetésben álltak a gyári mozgalmakkal, gyakran a helyi CUB (munkásbizottság) döntötte el „az ingyenességet” (sőt a milánói Alfa Romeo gyár szakszervezete még saját buszjegyet is nyomtatott…), azaz a harcok valóban a gyárakból terjedtek a városok irányába.

A városokba, ahol a „marginalizáltaknak”, a fiatal proletariátus tömegeinek aligha kellett már példát mutatni a lázadás különböző formáiból. Itt kitörni a válságból nem azt jelentette, hogy „meghúzni nadrágszíjat”, hanem a kitörést ebből a nyomorult életből. A kilátástalan helyzetben levő ifjúság („a padokon lődörgők”) elkezdett épületeket elfoglalni – az ezzel járó élénk kulturális élettel, kreatív undergrounddal.

A normális élettől való megfosztásból született egy újfajta élet igénye, amely lassan valódi tömegmozgalommá vált: „a padoktól a szociális központokig”, ahogy a korban mondták, ún. ifjú proletariátus körök (circoli del proletariato giovenile) jöttek létre szerte az országban. A régi partini, főleg a Lotta Continua megmaradt hívei adnak némi „szervezeti” hátteret, elsősorban „Re Nudo”-kör egy ellenkulturális hálót, újságokkal, folyóiratokkal, koncertekkel, kiadókkal, könyvesboltokkal, rádiókkal és még millió dologgal.

Mindez a társadalmi konfliktusok olyan szintjéhez vezetett, melyet Európa nem látott a második világháború vége óta. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy az élet visszahódítása állandó offenzívát jelentett – és állandó összecsapást a rendőrséggel.

A leghíresebb 1976 decemberében a milánói Scala megtámadása, ahol az „idióta Zeffirelli valami hülyeségét” játszották éppen – a dolog vége egész éjszakán át tartó véres harc lett a rendőrséggel (és a milánói mozgalom vége: az autonómok” központja Bologna lesz, és persze Róma).

A Circoli (Milánó) egyik szövege fogalmaz ekképpen: „nem kívánunk többé gettóban élni, passzívan elfogadni az elidegenedést, amelyre ez a város kényszerít minket, marginalizáltnak lenni, távol tartva az élettől, szar melókba, szar lakásba és passzivitásba kényszerítve: ez így nem mehet tovább. Kezükbe vesszük az életünket”. Vagy: „Fiatal bűnöző barátaink. A burzsoá újságok a következőket fogják mondani rólunk: nem akarunk dolgozni, drogosok vagyunk, bűnözők, erőszakosak, könnyű erkölcsűek, rosszul öltözött hippik, erőszakos feministák. Vizsgáljuk meg egyenként, mivel vádolnak minket. Sajnos, minden vád igaz”.

De persze a dologban a nagy újdonság mégiscsak az volt, hogy az autonómok sohasem választották el egymástól a kreativitást, a szórakozást, a mindennapok szabad életformáit és a politikát. Ezzel szemben teljesen szeparálódtak a tőkés rendszer mindennapjaitól: ennek a szeparációnak a kollektív aktusa az Autonomia óta híres SEPAR/AZIONE, majd ennek általánossá válása révén, maga a kommunizmus: ”a vágyak gyakorlása, amely szubverzívvá válik, amint kollektívvá lesz”.

Címlapkép: A Lotta Continua tüntetése 1973-ban; kép forrása: Wikipedia.

[1] – Kevesen vették észre, hogy mindez nyelvi fordulatot is jelentett – Umberto Eco közéjük tartozott (más kérdés, hogy a dolgot végeredményében valamiféle szemiotikai jelenségnek tartotta, ez éles vitát okozott a mozgalom egyik legfontosabb teoretikusával, „Bifo” Berardival). A korban indiani metropolitani névvel illették ezt a lázadó „fiatal proletariátust”, egyrészt bizonyos külsőségek miatt, másrészt mert a tüntetéseken, sztrájkokban, foglalásokban gyakran értelmetlen „csatakiáltásokat” hallattak, üvöltöztek, kiáltoztak. Nyilván nem bolondok voltak, hanem ezzel akarták kifejezni, hogy nincs semmi mondanivalójuk a társadalom számára – legalábbis annak nyelvén semmiképpen sem. Eco egyenesen italo-indiano-nak nevezte a jelenséget, és felhívta a figyelmet, hogy ugyanaz a társadalom, amíg a művészetben-kultúrában kapott szerepet ez az „érthetetlen” nyelv, addig tökéletesen érteni vélte azt – azonban amint a tömegek szájából hangzik el, egyszerű őrültségnek tartja. Más szavakkal: ugyanaz a kultúrát kedvelő ember, aki mosolyog a múzeumba tévedt burzsoán, hogy mit sem ért a háromszemű nőt ábrázoló képből, mikor szembe kerül egy generációval, amely többek között háromszemű nőn keresztül fejezi ki magát, hirtelen egy kukkot sem ért az egészből. Azaz: ami elfogadható és megérthető volt, mint művészet, vagy mint absztrakt utópia, érthetetlenné válik, amint kilép magába az életbe.

[2] – Más szervezetekhez hasonlóan cselekedtek (a milánói Gruppo Grasmci talán a leghíresebb, amely a legalaposabb kritikáját végezte el a korban a leninizmusnak). A mozgalom centrumának a munkás Torinóból a valódi nagyvárosi Milánóba áthelyeződése szimbolikus jelentőséggel is bírt persze: a legfontosabb újság a korban a szintén milánói Rosso, amely főleg a volt PotOp autonomista szárnya tagjaiból állt. Ez a lap nyitott először és teoretikusan a legszínvonalasabban a klasszikus munkásosztálytól a különböző „marginálisok”, a termeléstől a reprodukció problémái felé. A korban az AO rádióadói még fontosabbak voltak: az Onda Rossa Rómában, a Sherwood Padovában, a Rosso Milánóban, a Senza Tregua (ez újság is) szintén Rómában, a Primo Maggio Torinóban.

Olvass tovább!