Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Stato, padroni, fate attenzione…” – Az olasz hosszú ’68, első rész

Ez a cikk több mint 2 éves.

„E ci chiamano teppisti
 e ci dicon provocatori
 ma noi siam lavoratori
 che Togliatti non amiam”

(Inno dei Teppisti, 1963)

Ha a francia ’68 is a legelképesztőbb politikai kisajátításoknak, rágalmaknak, félinformációknak és egész hazugságoknak esik nap mint nap áldozatul, akkor mint mondjunk az olasz, elhúzódó „68”-ról (1962-1977)?

Tüntetők Milánóban a ’70-es évek elején, forrás: Wikipédia

Ami előbbi esetében a „diákfelkelés” és az „életmód-lázadás” (pontosan negyven év késéssel végre Magyarországra is eljutott a közismert jobb- és baloldali autoritárius, reakciós toposz: még a neoliberalizmusért is ’68 a felelős, nem az utolsó nagy forradalmi hullám veresége), az Olaszországgal kapcsolatban az „ólomévek”. A munkások harca a munkáslét ellen; a spontán szrájkok, amelyek a kollektív intelligencia által a lehető legjobban szervezettek voltak; a feminizmus mindezidáig legradikálisabb formája, amely felszabadította a forradalmi csoportok politikáját; vereségek és győzelmek a nuovo canzoniere italiano ritmusára; a kisajátítások; a 1968-69-es új Biennio rosso; a „politikai ár” (la spesa politica); a „ne felejtsd el nem befizetni a számláidat”; a fegyveres harc; az indiani metropolitani;  a foglalások; az orgasmo nella mente; a munka, a kultúra, a tudás, a politika minden hagyományos tartalmának és formájának megkérdőjelezése; a szabad rádiók és újságok, azaz a kommunikáció autonóm formái; a szubverzív aktivitások millió alakja, melyek szabotálják az árutermelés társadalmát, amely szabotálja az életünket; a felszabadított, autonóm területek; a Noi, vogliamo tutto… Egyszóval a politikai és egzisztenciális, forradalmi és kreatív lázadás, mint „ólomévek”. A győztesek történelme sosem könyörületes, és hát ez a történet tényleg nem egy könnyed história (egyébként a francia ’68 sem az), ez egy kemény és erőszakos, feszült, sok tekintetben véres korszak, de egyben játékos, intelligens, szenvedélyes és persze érzelmekkel teli időszak is.

Hát hol is kezdjük, hol kezdjük?

Talán ott, hogy kezdetben vala az operaismo.

Az operaismo mint mozgalom fellépésének kontextusa egyrészről persze lényegileg ugyanaz, mint máshol: a munkásmozgalom szervezeteinek, hivatalos teóriájának és gyakorlatának mélyes-mély válsága, vagy másképpen: a tőkés rendszer azidáig példatlan objektív konszolidációja. Másrészről a speciális olasz kontextus mindezt természetesen különlegessé is teszi: itt nem egy domináns, sztálinista párt került válságba (mint legtipikusabban Franciaországban), hanem egy populista, néppárti stratégia kérdőjeleződött meg „baloldalról”, a munkásosztály oldaláról. Teoretikusan az operaismo fellépésével, gyakorlatban pedig az ún. tömegmunkások újjáéledő harcaival a hatvanas évek elejétől.

Az operaismo nem egyet lép a munkásosztálytól távolodóban, hanem éppen ellenkezőleg: egyet lép a munkásosztály felé  –  és ad ezzel az egész olasz hatvanas-hetvenes éveknek egy egészen különleges karaktert.

1956 Olaszországban is „episztemológiai törés”, de máshogy, mint a főszabály szerint. Paradox módon az Olasz Kommunista Párt (PCI) inkább jól jött ki 1956-ból: a párt vezetése azt a tanulságot vonta le a sztálinizmus bukásából, hogy a néppárti, nemzeti populista stratégia bevált[1].  A hagyományos olasz historicizmusra (a korabeli mondás szerint a PCI nem más, mint „Croce+Sztálin” – a PCI nem volt kevésbé sztálinista, mint a francia párt, Togliatti Sztálin jobbkeze volt a nemzetközi mozgalomban: a két párt közti különbség nem ebben áll)  és a legendás pártfőtitkár, Palmiro Togliatti által kanonizált gramscizmusra (különleges olasz fejlődés, „olasz út a szocializmusba”, Észak/Dél, a Párt mint Fejedelem, a kulturális hegemónia érdekében kulturális nyitottság, „a dolgozó osztályok szövetsége” és így tovább) épülő stratégia valóban hatalmas erővé tették a pártot. Noha persze ennek az égvilágon semmi köze sem volt még valamiféle homályos antikapitalizmushoz sem. Nem véletlen, hogy az operaismo igazi averziót érzett az „Italietta”-val (az olasz centrikussággal) és a nacionálpopulizmussal szemben (a korabeli olasz „populáris” kultúra minden megnyilvánulását ideértve, Moraviától Pasolinin át a Sanremo-i dalfesztiválig), noha persze éppen ez volt az olasz politikai kultúra fő vonala és éppen ez tette igazi nagy párttá a PCI-t is.

Volt ebben a dologban valami mély konzervativizmus és radikalizmus is: az operaismo-nak  a lehető legkevesebbet mondtak az Ellenállás tapasztalatai, az antifasizmus, de egyébként a Szovjetunió vagy a szovjet-modell is. Számukra egy dolog számított: a munkás/tőkés ellentét, amely a korban nem történetfilozófia volt, hanem maga a valóság.

Az operaismo minden teoretikus útkeresése ellenére egy igen praktikus mozgalom maradt: lényegében nem volt más, mint a korabeli gyakorlati harcok teóriája.

Az operaismo, noha bizonyos teoretikus-gyakorlati megfontolásokkal jól körülírható szellemi-mozgalmi áramlat (többek között erre is fogunk itt kísérletet tenni), mégis leginkább talán egy stílus, egy műfaj. A műfaj színpada és sok tekintetben elsajátítási terepe: a modern, futószalagos, fordista-taylorista gyár. Főszereplője: az itt dolgozó tömegmunkás.

Az operaismo stílusában és tartalmában is „a nagy XX. század” (1914-1945) utolsó korszakába tartozik még – márpedig jól tudjuk, mondjuk a Nagy Francia Forradalom antikizáló klasszicizmusa óta, hogy a nagy történelemi korszakok mindig nagy stílusban beszélnek. Az operaisták talán tévedtek, de a korszakukat nagy történelemnek hitték, hiszen végül is valóban egy olyan apróságról volt szó, mint a munkások szerveződése révén a tőkés rendszer megdöntése.  Innen a stílus is: a munkás szónak kijáró pátosz és felelősség, amely egyszerre komoly és cizellált, kombattív és fennkölt, agresszív és drámai.

Az operaismo értelmiségiei új jelentést adtak a kicsiny lelkek által annyit becsmérelt társadalmi jelenségnek: az organikus értelmiségnek. Ez a szerep persze sokszor tragikus volt, de hát mi lenne nemesebb annál, mint hogy egy értelmiségi elköteleződik egy közösség irányába, melynek kívülről próbál nyújtani valamit. Olyan megvetendő lenne, hogy valaki a tudását, műveltségét egy közösség szolgálatába állítja? Az operaismo volt ennek a szerepnek az első (és a dolgok logikájából következően alighanem egyetlen) megújítója: nem a Párt organikus értelmiségei akartak lenni, hanem az osztályé.

Ebből persze sok minden következett, többek között az is, hogy noha az operasimo értelmiségi mozgalom volt („fennállásának” szakaszait is folyóiratok jelzik: 1961-től a Quaderni Rossi, majd a radikálisok kilépésével létrejött Classe Operaia 1967-ig), de

célja nem a világ megértése volt, hanem teoretikus segítség azoknak, akik meg akarják változatni azt.

Ahogy a CO fogalmazott nem kis pátosszal például a lábjegyzetek arisztokratikusnak tűnő mellőzéséről a lap hasábjain: „nekünk a világtörténelemmel van randevúnk, nem mások teóriájával…”

 „Marx Detroitban”

Mindennek a hátterét egyrészt a teroretikus munka adta: azaz leginkább még a Quaderni Rossi éveire (1961-1964) eső elméleti útkeresés. Míg más országokban Marx korai, „humanista” művei (mindenekelőtt a Gazdasági-filozófiai kéziratok) jelentik az újbaloldal elméleti alapzatát, itt éppen ellenkezőleg: a Tőke felfedezéséről van szó (és persze a Grundrisse-ről, de ez más országokban is jellemző), illetve szembesítéséről a kapitalizmus fordista-taylorista szakaszának új jellemzőivel.

A nagy Raniero Panzieri, a QR legfontosabb teroetikusa, az egyik legalapvetőbb ponton támadta meg az ortodox (ebben a tekintetben mind a II., mind a III. Internacionálé teóriájára jellemző) marxizmust: azon a ponton, ahol az ortodoxia feltételezte, hogy a „termelőerők fejlődése”, a technológiai-tudományos haladás, a termelés konkrét szervezeti modellje mintegy osztályszempontból vizsgálva semleges és „racionális”. Azaz például létezhet „szocialista értelemben vett futószalag”. (Mint jól tudjuk, nem volt nagyobb csodálója a fordizmusnak Leninnél). Panzieri éppen az ellenkezőjét állítja:

a technológiai haladás, a termelési viszonyok megváltozása nem semleges-racionális jelenség, hanem eszköz a tőke kezében a munkások alávetésére, a termelés „tudományos fordulata” (ez tkp. a taylorizmus), a gépek kapitalista használata kulcsmomentum az „gyárbéli despotizmus” megértésében.

A termelésben a „technikai” és a „despotikus” mozzanat ugyannak a jelenségnek a két oldala, és éppen ez farag egyszerű végrehajtót a gyárbéli munkásból. Most itt nincs lehetőségünk kitérni a gondolat alapvető marxi gyökereire (röviden: a munka tőkének való formális és reális alávetése két történelmi szakaszának megkülönböztetéséről van szó), lényegesebb, hogy mindez pontosan leírta a korabeli olasz kapitalizmus fejlődési tendenciáját, azaz a fordista-taylorista nagyipar rohamos terjedését (elsősorban az autóiparban és a vegyiparban) az ország északi részén, mindenekelőtt a híres-hírhedt ipari háromszögben (Milánó-Genova-Torinó).

Mindez kiegészült egy speciális társadalmi körülménnyel: ennek a nagy gazdasági felfutásnak a munkaerejét elsősorban a Délről érkező szakképzetlen munkások adták[2], akik teljesen más hagyományokkal, életkörülményekkel, kultúrával rendelkeztek, mint a hagyományos munkásosztály – és más munkát is végeztek az immár semmiféle szakképzettséget sem követelő futószalagos modern termelési modellben. Az operaismo nagy találmánya ennek az új osztálynak a felfedezése volt: a tömegmunkásé (operaio massa), korabeli elnevezéssel a „neokapitalizmus” domináns munkásosztályáé, amely már „szubjektívan megfosztott” és „objektívan ténylegesen alárendelt a tőkének”, amely szociálisan gyökértelen és kulturálisan tradíciók nélküli (legalábbis kívül áll az Ellenállásból fakadó nemzeti-populizmuson éppúgy, mint a „proletárnemzeten”), amely repetitív és végletesen elidegenedett munkát végez, amely egyszerre kiábrándult és egyszerre vad és zabolázhatatlan.

Mert – és az az operaismo másik fontos teroetikus meglátása –  az ún. osztály-kompozíció (composizione di classe, azaz az osztály különböző „jellemvonásai”) egy szintézis eredményeképpen jön létre. Egyrészről az ún. technikai, objektív karakterjegyek bírnak befolyással, azaz a termelési viszonyok közt elfoglalt hely, a konkrét munkaszervezési körülmények, másrészről a politikai, szubjektív karakterjegyek, azaz mindennek a tudati lecsapódása és az ebből következő politikai kapacitás. Ennek a kettőnek, az objektív és a szubjektív elemnek a szintézise határozza meg egy-egy történelmi pillanatban az osztályharc lehetőségeit, melynek mindig van egy domináns, dinamikus alakja. Az ötvenes évek mozgalmi válságának nem a munkásmozgalmi szervezetek vezetőinek árulása az oka (az operaismo nem trockizmus), hanem az, hogy a történeti szubjektum elvesztette politikai-társadalmi formáját, reprezentációját, vagy pontosabban: a régi formája (a szakképzett, „szervezett”, felelős munkás alakja) válságba került, a munkások nem találják meg önmagukat ebben a tradícionális reprezentációban. Az újra megtalált forma a neokapitalizmus korában: ez az operaio massa.

„1905 Olaszországban”

Mindez persze egy érdekes eszmetörténeti fejezet lett volna csupán, ha mindeközben a tömegmunkás nem lépett volna valóban a történelem színpadára. A hatvanas évek elejétől a munkássztrájkok, tüntetések példátlan hulláma indult el Olaszországban, melynek a főszereplője már nem a szakképzett, „szervezett”, a munkásmozgalmi tradíciókat ismerő és ápoló munkások voltak, hanem az operaismo által megénekelt szakképzetlen, gyári tömegmunkások. Ez a munkás már szemben áll a hivatalos szakszervezettel, a „professionalismo”-ra (a szakképzettségre és a szakmai tudásra) büszke szervezett munkással is – az ő harcai szervezetlenebbek, radikálisabbak és vadabbak voltak, de jóval kecsegtetőbbek, mint a szakképzett munkások csupán revindikatív küzdelmei.

Az 1962 júliusi, torinói események, a híres „Piazza Statuto” szimbolikus jelentőséggel bírtak a korban.

A FIAT-gyár (mely még többször lesz a lázadás központja a hatvanas-hetvenes években) munkásai, elsősorban a frissen felvett déli fiatalok, árulással vádolták az igen előnytelen munkahelyi szerződést aláíró szakszervezetüket és megtámadták téren fekvő székházát.

A dologból három napig tartó nyílt lázadás lett, a szakszervezeti székház lángolt, a PCI pedig (ez is szép hagyományt indít el) „fasiszta provokátorokról” beszélt. Mindenki tudta, hogy új korszak nyítánya ez: szabotázsok, a híres gatto savaggio, vadsztrájkok és így tovább.  Az operaismo számára mindezek nem értelmetlen dühkitörések, hanem a munkásharc új, avangárd formái voltak.

Az operaia massa tehát megérkezett, nem is éppen békésen – az eddig főleg teoretikus lapként-mozgalomként létező operaismo is válaszút elé került: hogyan értékeljük mindezt? És persze: mi a teendő? A Panzieri-féle szárny egyrészt óva intett a túlzott optimizmustól, a tömegmunkások valódi forradalmi potenciáljának a túlbecsülésétől és főleg a szakítástól a hivatalos munkásmozgalmi szervezetekkel. A radikális szárny ezzel szemben kilépett az árnyékból és megalapította a „harcban álló munkások lapját”, melynek célja a „politikai intervenció a munkásharcokba”.

A Classe operaia legfontosabb teoretikusa, Mario Tronti alapvető pontokon újítja meg az elméletet: egyrészt radikalizálja Panzieri elméletét a tőkés rendszer termelési viszonyainak szerkezetváltása és a composizione di classe közti kapcsolatról. Panzierinél még az előbbi dominált, vagy legalábbis dialektikus kapcsolat volt a két elem között: a munkásharcok mintegy reagáltak a tőke strukturális változásaira. Trontinál éppen ellenkezőleg, és alighanem valóban ez az operaismo kopernikuszi fordulata (és innen az irányzat neve is):

nem a tőke szerkezeti változásaira reagál az osztályharc, hanem az osztályharcra a tőke. Azaz: maga a munkásosztály a történelem motorja[3]. A gazdasági „törvények”  pedig politikai harcok eredői csupán.

A neokapitalizmus új szisztémájában a tőkés termelésre jellemző alapvető ellentmondás elvesztette azt, amimég Marx korában jellemezte: a tőkés termelés igazi korlátja többé nem maga a tőke (mint Marxnál), hanem a munkásosztály harcai.  Minél inkább megtörténik a munkásosztály reális alávetése, minél inkább inkorporálódik a munkásosztály a tőke felhalmozódásának folyamatába, paradox módon annál inkább fennáll ez a függőségi viszony a két oldal között. Tronti elmélete szerint ráadásul a minden szférára kiterjedő termelési logika az egész világból „gyárat csinál”, az egész társadalom a termelés artikulációjává válik, azaz példának okáért a szolgáltatói szektor terjedése nem a proletariátus visszaszorulását jelenti, hanem a proletarializálódás általánossá válását (ebben Tronti aligha tévedett), azaz csak még élesebbé teszi a fenti antagonizmust.

Tronti és az operiasmo azonban nem valamiféle felelevenített Sorel-féle forradalmi voluntarizmus volt: nagyon is tisztában voltak vele, hogy a munkásosztály belül van a tőkeviszonyon, annak részét képezi. Tronti feleleveníti Marx különbségtételét a proletariátus és a munkásosztály között: a munkások a tőkeviszonyon belül állnak, mint termelőerők, míg mint proletárok antagonisztikus viszonyban vannak a tőkével. Ez a potenciális negativitás magán a munkaviszonyokon belül jelentkezik, a kizsákmányolás viszonyain belül és az ellene folytatott harcban: a harc terepe ezért a gyár, alanya pedig ezért a munkás.

Az operaismo osztálykompozíciójának szubjektív oldala persze erősen rokonítható Lukács osztálytudatával, de előbbi mindennek nagyon is precíz és kézzelfogható tartalmat ad, ez pedig nem más (és ez az operaismo másik nagy hozzájárulása mindahhoz, amit a következő másfél évtizedben történni fog), mint a bérmunka visszautasítása (rifiuto del lavoro).  Az operasimo számára a kor képlete egyértelmű volt: a tömegmunkások harcai azt fejezik ki, hogy egyre erősödik az alapvető ellentmondás az alávetés/integráció/kizsákmányolás fokozódása és a termelésben egyre kevésbé érdekelt munkások munkától való elidegenedése között.

A munkások, az élő tőke reális alvetettsége a halott tőkének azzal a következménnyel jár, hogy a munkás semmiféle örömet, elégedettséget nem talál többé a munkájában.  Egyetlen, de annál hatalmasabb eszköz van a munkásosztály kezében az ez ellen való küzdelemben: a bérmunka visszautasítása, kiszállni az értéktermelés rendszeréből.

Sok tekintetben az operaio massa mentessége a szakképzett munkások kultúrájától itt előny: a tömegmunkás kultúrája egyszerre a hagyományos munkásosztály előtti, de már utáni is. A tömegmunkások harcai éppen azt fejezik ki, hogy nem akarnak többé munkások lenni: hadat üzentek önmaguknak mint a tőkeviszony egyik oldalának, az élő tőkének: „a modern munkásosztálynak nincs más dolga mint önmagát szemügyre venni, ha meg akarja érteni, mi a tőke. Nincs más feladata, mint önmaga ellen harcolni, ha el akarja pusztítani a tőkét. Fel kell ismerni magát, mint politikai hatalmat, és tagadni mint termelő erőt.”

 „Lenin Angliában”

A munkássoztály korabeli radikális történelmi alakzatának a középpontba helyezése nyilvánvalóvá tette azt is, hogy a küzdelmet nem ott kell megvívni, ahol a kapitalizmus a leggyengébbnek tűnik, hanem ahol az ellenfele a legerősebb: azaz egy fejlett nyugati országban, amely azonban kimondottan erős, radikális munkásmozgalommal rendelkezik. Olaszországban. Az operaismo nagy befolyását mutatja a későbbi fejleményekre is, hogy tercemundializmus, a „harmadik világ” forradalmi potenciájában való hit, alig-alig létezik Itáliában a korban (ha van is, az inkább a „marginálisok” lázadását jelenti, a Watts-felkelést vagy a  Black Pantherst inkább, mint Che Guevarát).

Ennek a harcnak a terepe a gyár, de ahogy a tőkés rendszer kiterjesztette az üzemet a társadalom egészére, úgy kivánta az operasimo kiterjeszteni az ellenállás munkásmodelljét az egész politikára. A stratégia tehát készen állt, melyet maguk a munkásharcok egyértelműsítettek: a bérmunka visszautasítása, a gazdasági törvények politikai harcban való átírása. De mi legyen a követendő taktika? „Régi taktika az új stratégia szolgálatában”. Azaz a jó öreg leninizmus. A sokszor hallható tévedéssel szemben, az operaismo nem volt ouvrierizmus (fabbrichismo/workerism), sok tekintetben ez a teóriájukból is következett:

ők nem a munkáslét, a munkástudat felmagasztalásában látták az osztálynak való hűség bizonyítékát, hanem éppen ellenkezőleg: annak belátásában és beláttatásában, hogy a munkáslét szörnyűség.

Tronti szavai a korból sokatmondóak: „minket a munkásosztályból a harcban álló osztály érdekelt”. A Fejedelem az osztály, nem a Párt, de a harcok politikai becsatornázása lehetetlen valamiféle politikai szervezet nélkül. Az operaismo előtt álló feladat tehát nem más, mint politikai formát adni a tőke korlátjának: azaz a harcban álló munkásosztálynak.

Az erre a kihívásra adott válasz újra kettészakítja az operasimo-t a korban (1967): a „rómaiak” (Tronti, Alberto Asor Rosa, Massimo Cacciari…) visszatérnek a PCI-be, hogy kikényszerítsék a párton belüli változásokat és „visszahozzák a pártot a gyárakba”, a forradalmi munkásharcok politikai támogatására. Az ”északiak”  (Toni Negri, Sergio Bologna…) ezt a kísérletet teljes őrültségnek tartják (persze nekik lett igazuk), és már az 1968-69-es események hatására is megalakítják a saját forradalmi pártjukat, a híres-neves Potere Operaio-t – melyről még hallani fogunk.

A PCI-be való belépéssel kapcsolatban az ellenérvek számosak lehettek: elsősorban maga a fentebb kifejtett Togliatti-féle stratégia, mely semmit sem változott a főtikár 1964-as halála után, a nála tehetségtelenebb utódai kezében sem. Tronti számára mindez mit sem számít, csak az osztályhoz való viszony a lényeges: ha a PCI visszatér az üzemekbe és az osztályharc frontjára, a politikai szervezet problémája egy csapásra megoldódik. A PCI azonban éppen ellentétes irányban haladt: a párt és szakszervezete, a CGIL, a szakképzett, erősen ideologizált munkások szervezete volt, mely  a tömegmukások radikális harcaival nem tudott és nem is nagyon akart mit kezdeni, annál is inkább, mert a hatalom egyre inkább kooptálta magát a PCI-t is. A volt operaisták kísérlete pár éven belül teljes kudarcot vallott.

Mindebből Tronti azt a következtetést vonta le, hogy az operaismo inkább valamit lezárt, nem új korszakot nyitott (hasonlata szerint, mint amikor a beteg halála előtt egy rövid időre javulás áll be…): radikalizálta, sőt kiterjesztette az „európai polgárháború” alapkonfliktusát, de egyben le is zárta azt. A nagy XX. század, mint általában a kiemelkedő korszakok, az utánuk következő pár évizedre is kivetítik fényüket, a korabeli történelemi alanyokat, ideológiákat, viselkedési módokat, formákat, nyelvezetet, kultúrát – ez okozta az optikai csalódást, hogy az operasimo-val valami új nyílt volna meg.

Ez talán így is van: de csak a politikai operaismo hunyt el (hiszen nem sikerült politikai formát adni a munkások harcainak), a mozgalom teoretikus megfontolásai nem voltak hatástalanok az elkövetkezendő évizedben: éppen ezeknek köszönhetjük az olasz hosszú 68 különlegességét, különleges radikalitását és újdonságát.

Persze kissé optimista is volt a meggyőződés, hogy ha a munkásosztály megtagadja a részvételt a termelési folyamatban, megtagadja önmagát mint munkásosztályt, visszutasítja magát a bérmunkát, akkor az egész hóbelevanc összedől. (Tronti például sokáig forradalmi jellegűnek tartotta a bérharcot is, hiszen a termelékenységtől elszakadt bér „tagadja az értéktörvényt”.) De egy dologban nem volt tévedés, sőt ez lett a következő évized legfontosab programja: a rifiuto del lavoro, a bérmunka visszautasítása  lett a legfontosabb fegyver.

Forgatására a következő években került sor.

[1] – A PCI 1944-ben hirdette meg („salernói fordulat”)  az új párt („partito nuovo”) koncepcióját, egy nem osztályalapú, nemzeti populista, „bolsevik tömegpárt” (!) létrehozását. Ekkor jön létre egy igen erős munkáskarakterű, de más társadalmi rétegekben is széles bázissal rendelkező populáris néppárt. A PCI-t éppen az tette ilyen hatalmassá (jóval hatalmasabbá, mint a francia kommunista pártot, és itt nem pár százalék számít, hanem a társadalmi-politikai életben betöltött szerep: a PCI a hatalom részese volt, a PCF egy ellenhatalmi zárvány), hogy bevallottan volt reformista. És persze ehhez elengedhetetlen volt a Moszkvától való fokozottabb függetlenedés, amelyhez az egyik legfontosabb eszköz volt az egyébként teljesen hamis Gramsci-kultusz.

[2] – Másrészről azonban lényeges körülmény, hogy ezek az Északra vándorolt munkások nem voltak bevándorlók, azaz „idegenek”. Kautsky ezerszer idézett szavai („Miért nincs Amerikában szocializmus? Az ok a négerkérdés.”) igazabbak ma, mint valaha: „Miért nincs Európában baloldal? Az ok a bevándorlókérdés”.

[3] – Tulajdonképpen ez a jellemvonás, a szélsőséges szubjektivizmus, amely ma is jellemző az ún. poszt-operaismo-ra, azaz leginkább Antonio Negri a kilencvenes évektől írt munkáira (a multitude nem más, mint a jelenkorunkra jellemző composizione di classe, másrészről a munka társadalmasulása, amely egyszerre a tőke tendenciája és sírásója, a general intellectben éri el csúcspontját). Magunk nem vagyunk különösebben hívei ezeknek a könyveknek, de elég értetlenül nézzük őszintén szólva, hogy sokan a szélső- és ultrabalon valamiféle kivert kutyaként tekintenek Negrire (persze főleg azok, akik sohasem csináltak semmit és sohasem jutott eszükbe semmi érdekes)….Toni Negri igen nagy ember: elsőrangú teoretikus és megbízható forradalmár.