Clairoix és Makó: Európa két pontján küzdöttek a multicég két gyárában, egy évtizednyi eltéréssel. Páros interjú Hajdú Rolanddal és Roland Szpirkóval.
’68 után a munkásosztály és a baloldal útjai kettéváltak. De nincs baloldali jövő munkásosztály nélkül, és nincs munkás jövő baloldal nélkül.
Előbb a kapitalista fejlődést figyeltük meg, majd a munkások küzdelmét. Ez hiba. Arra van szükségünk, hogy visszatérjünk az alapokhoz, az alapot pedig a munkásosztály küzdelmei jelentik.
Bauer Sándor, a fiatal szakmunkástanuló nem volt benne a hatvanas kiútkereső közösségekben. Egyedül, az önmagát kommunistának mondó rendszer önmagát kommunistának tekintő ellenzékijeként próbálta feldolgozni mindazt, ami történt. Nem talált más kiutat, csak a mártírhalált.
1977 nem más, mint az emléke annak, ami az osztályharc következő epizódja lehet.
Maga a tény, hogy az események az egyetemeken törtek ki, végeredményében majdhogynem a véletlen műve. Senki nem akart itt már az egyetemektől semmit – hacsak nem lerombolni azokat.
Az Autonomia feminista mozgalma gyökeresen különbözött a demokratikus feminizmustól: a „boszorkák” valódi forradalma volt a forradalomban.
Nem a diákok mentek a gyárakba, hogy osztályharcot tanuljanak a munkásoktól, hanem a munkások léptek ki a városokba, hogy részt vegyenek, immár a termelésen kívül az ellenállás milliónyi formájában.
Minden visszaemlékezés megegyezik abban, hogy példátlanul lelkesítő korszak volt ez, egy új élet keresése: azonnal és minden rendelkezésre álló eszközzel, a „kommunizmus a mindennapokban”. Hát igen: Olaszországban a hetvenes évek elején-közepén valami teljesen más, valami teljesen új kezdődött el.
Aki az identitást valami természettől valónak képzeli, az nem a „68-asok minden ellen való lázadása” elé akar visszamenni, hanem Galilei elé.
