Mi a különbség Marton László és Kerényi Miklós Gábor között?

Az egész úgy kezdődött, hogy amikor kiposztoltuk a Mérce Facebook-oldalára másfél hete, egy teljesen nyugodt szombaton a Wirth Judittal készült interjúmat, elkezdtek alá ömleni a kommentek. Az interjú amúgy pont arról szólt, hogy Marton László hogyan nem kért bocsánatot Sárosdi Lillától, hogyan kellett volna bocsánatot kérnie, és miért nem kötelező egy áldozatnak megbocsájtania az ellene erőszakot elkövetőnek.

A cikk alatti hozzászólásokban csakúgy, mint megannyi más, a témával akkoriban foglalkozó írás alatt,

elképesztő indulatok dúltak, leszedték Sárosdi Lilláról a keresztvizet is, a többség Marton László mellett foglalt állást,

rajtunk pedig azt kérték számon, hogy miért foglalkozunk még ezzel az „unalmas” témával, ami bőven túl van már tárgyalva. Meg voltam lepve.

De aztán elutaztam, és hosszú (boldog) napokon keresztül egyetlen pillantást sem vetettem a magyar közállapotokra, nem olvastam híreket, fogalmam se volt, mi történik idehaza. Viszont vasárnap visszajöttem, és körülbelül a három és feledik dolgom az volt, hogy rápillantottam a hírekre. És nagyon meg voltam lepve.

Mert ugyanis valahol, ebben az elmúlt másfél hétben valami megváltozott, és én nem tudom az okát, pedig négy napja folyamatosan ezen gondolkodom.

Ahogy én látom ugyanis, most az a helyzet, hogy Kerényi Miklós Gábort feszíti keresztre a közvélemény, méghozzá kíméletlenül, elvágólag, megkérdőjelezhetetlenül. De mégis mi a különbség Marton és Kerényi között?

Elmondom, hogy mire jutottam eddig.

Vannak lehetséges okok, amik szerintem nem túl jók: Marton Lászlót Sárosdi Lilla nevezte meg először, áldozatai (ahogy jelenleg tudjuk) fiatal nők, pályakezdők. A közvélemény álláspontja szerint „minek mentek oda”, „minden nő kurva”, „miért csak most mondják”. Kerényi Miklós Gábort kezdetben névtelenül vádolták, de tudni lehetett azt is, hogy főként fiatal, pályakezdő férfiakról, hovatovább kiskorúakról szólt a fáma. Vagyis az azért bőven bele van még kódolva a magyar társadalomba, hogy ha nők beszélnek erőszakról, akkor vagy túloznak, vagy bosszút akarnak állni, vagy nem mondanak igazat, vagy azt kapták, amit meg érdemelnek. Nagyon szomorú, de a reakciókból ez rajzolódott ki.

Szomorú ebből a szempontból az is, hogy mivel Kerényit viszont fiatal férfiakkal, fiúkkal szembeni zaklatással vádolták, ezért a közvélemény vele szemben is hamar ítélkezett, talán az is benne van ebben, hogy ha férfi férfihoz közelít, akkor az még mindig valami gyanús, bűnös dolog (viszont nyilván a kiskorúak ellen elkövetett bármilyen erőszak azonnali, határozott elítélést von maga után).

Érdekes e szempontból, hogy Sárosdi Lilla személyével garantálta a történetét, Kerényit pedig először névtelenül vádolták – így viszont Sárosdi Lilla személye ellen irányult rengeteg gyűlölet, míg az arctalan, névtelen áldozatok megszemélyesíthetetlenségük okán kimaradtak ebből. Persze azóta ez a helyzet változott, van már, aki vállalja, hogy Kerényi viselt dolgairól mesél (Maros Ákos), mire viszont idáig eljutottunk, addigra Kerényit már valamiféle közösségi összhang teljes mértékben elítélte.

Sárosdi Lillát továbbá vádolták még azzal is a dühös kommentelők, hogy férje, Schilling Árpád akar a Vígszínház élére állni – ami persze jól mutatja, hogy mindig szükség van valamiféle összeesküvés-elméletre, ha nem tudunk adekvát választ adni egy kérdésre, vagy az adekvát válasz túlságosan nyugtalanító (igen, megtörténnek ilyesféle visszaélések a színházi világban, de ezek ellen fel kell lépni), Kerényi esetében viszont inkább az ő személye, és az ő családja (felesége, fia) kerültek – a történet szempontjából kifejezetten méltatlan – vádaskodások kereszttüzébe.

Benne lehet talán az is, hogy Marton esetében inkább arról volt szó, hogy főként szexuálisan közeledett áldozataihoz, míg Kerényi esetében inkább az lett hangsúlyozva, hogy vállfával fenekelt, és a beszámolók szerint erősen visszaélt a hatalmával.

Ez pedig sokkal érthetőbb, kézzel foghatóbb az emberek számára, az elnyomás, a főnöki pozíció fitogtatása erősebb tapasztalat és könnyebben átérezhető, így Kerényi esete hamarabb váltott ki ellenérzést a közből.

Emellett van talán egy másik vetülete is a dolognak: Martont rengetegen próbálták menteni a saját köréből, és igen, a liberális oldalról is. Ikon volt (szerencsére már nem az), egy intézmény, van, aki mindazok után is, ami kiderült, úriembernek mondja, szakmaiságát rengetegen méltatták.

Kerényi ezzel szemben önmaga szerencséjének kovácsa volt, magából csinált intézményt, és mint ilyen, szövetségesei persze mindig voltak, amíg futott a szekér (és jól helyezkedett a politikai térben is), de barátai kevesen – így gyakorlatilag magára maradt, nem volt, aki menteni kezdje.

S mivel nem jelentek meg más megmondók, híres emberek, akik pozíciójukból fakadóan igyekeztek volna az ő esetében is felmentést követelni, ezért a társadalom sem érezte ennek szükségét, azt a nyomást, ami Marton esetében például fennállt, amikor pályatársai kezdték el mentegetni.

Aztán meg biztos van még ebben talán némi sznobizmus is. A Vígszínház, mint intézményesült monstrum, a kőszínházak legje, olyan ideál, amibe az ember nem szívesen lát bele semmi rosszat. Ezzel szemben az operett kissé lesajnált műfaj, igen, rengetegen szeretik, de inkább bulvárszórakozásnak tekinti a köz, miközben ezrek váltanak esténként jegyet. Az úgynevezett kultúra áll itt szemben a tömegszórakoztatással, kábé mintha egy egész estés monodráma és egy tévés vetélkedő versenyezne egymással. E tekintetben az intézményeit is reprezentáló Marton és Kerényi közt óriási szakadék tátong, nem Kerényi javára.

Ja, és ha már: Kerényiről volt némi fogalma az embereknek, mármint a széles rétegeknek, hiszen szerepelt egy ilyen tévés vetélkedőben, egész pontosan egy énekes tehetségkutatóban (Rising Star). Ahol nem a legszimpatikusabb arcát mutatta, nem volt kedves ember, így talán érthető az is, hogy sokkal bátrabban mondtak véleményt, ítélték el az internetes fórumokon az emberek.

Martont ilyen kevéssé bizalomgerjesztő szituációkban nem láttuk soha, az ő alakja inkább egyfajta patetikus ködben mosódott el, személyiségéről az embereknek úgy általában fogalmuk sincs, így inkább a munkájára koncentrálhattak, amikor véleményt alkottak (erre apellált egyébként ő is, amikor semmire sem jó bocsánatkérését elküldte). Lélektanilag ugyanis nehezebb elfogadni, hogy egy kívülről tiszteletreméltónak tűnő ember is képes elkövetni olyasmit, ami kimeríti, méghozzá bőven a szexuális zaklatás fogalmát, könnyebb ezt ráhúzni olyasvalakire, aki alapból nem tűnik szimpatikusnak.

És persze van ennek az egésznek egy optimista olvasata is: az, hogy telik az idő. Azóta, hogy Sárosdi Lilla kiállt, és elmondta a saját történetét, irdatlan mennyiségű hasonló történet került elő. Az emberek a #metoo kampánynak köszönhetően személyesen is megtapasztalhatták, hogy a saját, néha legszűkebb környezetükben is történt már (talán nem is egy) hasonló, sőt, elkezdtünk gondolkodni azon is, mi az a szexuális zaklatás, mi az erőszak, mi tartozik ide.

Beszélünk róla, gondolkodunk rajta, átérezzük. Közel jött hozzánk egy sokáig távol tartott, elhallgatott probléma. Elkezdjük érteni és megérteni azt, ami történt, hogy mi a különbség laza flört és szexuális zaklatás között (végre!), az áldozathibáztatásból átfordulunk az elkövetők elítélésébe.

Ha ez így van, akkor az Magyarországon Sárosdi Lilla érdeme, aki fel merte elsőként vállalni, hogy elmondja, mi történt vele. Rettenetes volt látni, hogy mindezért min kellett keresztülmennie, de az utána jövők számára kétségkívül kitaposott egy utat, amiért a legmélyebb tisztelet illeti. Kerényit, az utána jövő dékánt, és a jövőben még kiderülő ügyeket talán már ez alapján értelmezi megfelelő(bb) keretek közt a társadalom.

Nem tudom, hogy valójában ez az az igazi ok, szeretnék hinni benne, de talán kicsit a fentebb felsoroltak mind belejátszanak, és biztos rengeteg dolog van, amire még csak nem is gondoltam. Csak benyomásaim vannak, amiket ráadásul abból igyekeztem leszűrni, hogy végigolvastam több száz kommentet rengeteg, a témával foglalkozó cikk alatt. És mit ne mondjak: nem volt túl felemelő dolog, lehet, hogy valamennyit léptünk előre, de nagyon messze vagyunk még attól, ahol lennünk kéne.

Úgyhogy a biztonság kedvéért azért az álljon itt végezetül: az erőszak mindig erőszak, a zaklatás mindig zaklatás. Akkor is, ha férfi, akkor is, ha nő ellen követik el. Akkor is, ha 20 éve történt, meg akkor is, ha tegnap, és akkor is, ha az elkövető egy ikon, meg akkor is, ha nem az.

Kapcsolódó cikkek