Senkinek semmi köze ahhoz, Sárosdi Lilla megbocsájt-e Marton Lászlónak – Interjú Wirth Judittal

Az áldozatnak szíve-joga dühösnek lenni, és ha nem akar, akkor nem kell megbocsájtania annak, aki őt bántalmazta. Van-e feloldozás egy ilyen történetben, létezik-e olyan, a társadalom számára is megnyugtató út, amin elindulhatunk? És mi mindebben a sajtó felelőssége? Erről beszélgettünk Wirth Judittal, a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NANE) Egyesület munkatársával.

Sárosdi Lilla, kép forrása: HírTV

Mérce: Hogy kér bocsánatot egy olyan ember, akit több nő is vádol azzal, hogy az elmúlt évtizedekben szexuálisan zaklatta őket?

Wirth Judit: Egy őszinte, valódi bocsánatkérésben az elkövető nem maszatol, nem magát mentegeti, nem magát sajnáltatja, hanem elismeri a másiknak okozott sérelmet, és vállalja, tudomásul veszi a következményeket. És jelzi, hogy az az áldozat döntése, megbocsájt-e vagy sem. Egy tisztességes bocsánatkérés valójában egy tartozás lerovása. Olyan, mint egy adósság, amit törleszteni kell, ami jár, nem pedig egy jótékony adomány, amiért hálálkodást várhat, függetlenül attól, hogy az áldozat elfogadja-e, akár örül neki, vagy sem.

M: És milyen egy nem őszinte bocsánatkérés?

W. J.: A bántalmazói bocsánatkérések tipikus megjelenési formája ez: „sajnálom, HA úgy érezted…”, „bocsánatot kérek, HA félreértettél”. Vagyis, bár az elkövetők kénytelenek elismerni azt, amit tettek, bocsánatkérésnek álcázva igyekeznek továbbra is azt sugalmazni, hogy az áldozatuk nem mond igazat, mintha a szava megkérdőjelezhető lenne. Emellett szintén jellemző, hogy tartalmaznak még egy sor önfényezést és önfelmentést is, illetve arról beszélnek, hogy nekik milyen nehéz. Nyilván ezekre a bocsánatkérésekre is mondhatjuk, hogy ez legalább valami (hiszen legalább az elismerésnek az alapjai benne vannak), de azért messze állnak attól az őszinte megbánástól, amelytől alapvető attitűdök és viselkedésminták megváltozása remélhető.

Marton László bocsánatkérése

„Az elmúlt napokban napvilágot látott, személyemet érintő hírek mindent összetörtek körülöttem. Nem kímélték sem a családomat, sem a munkámat, sem önnön magamat. Igyekeztem egész életemben teremteni, alkotni és átadni. Mindez most megsemmisült, olyan – nagyrészt névtelen – közlések alapján melyekben egyoldalú értékelések is találhatók.

Pályám során arra törekedtem, hogy másokat ne bántsak, hanem segítsek. Úgy a színpadon, mint azon kívül. Soha nem akartam egy másik embert megalázni.

Most megértettem, hogy vannak, akik azt gondolják, úgy érzik, hogy oly módon közeledtem hozzájuk és olyat cselekedtem, amivel megsértettem őket.

Ezúton üzenem minden névvel vagy név nélkül megszólaló személynek, hogy bocsánatot kérek, ha olyat tettem vagy úgy viselkedtem, amivel megsértettem, nehéz helyzetbe hoztam őket. Tisztelettel kérem bocsánatkérésem elfogadását.

Bocsánatkérésem mellett, továbbra is a Vígszínház és a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendelkezésére állok, hogy hallgassák meg vezetői, rendezői és tanári működésemmel kapcsolatban a társulat tagjait, a színház dolgozóit, valamennyi volt és jelenlegi tanítványomat.”

M: És mennyit segít az áldozatnak egy ilyen bocsánatkérés?

W. J.: Ez egy nagyon változó belső folyamat. Van, aki úgy érzi, hogy egy bocsánatkérés – akár egy ilyen is – számára már elég. És van, akinek nem. De előfordul az is, hogy valaki az első pillanatban úgy érzi, sokat számít neki egy ilyen dolog, úgy gondolja, meg is bocsájt, aztán később mégis úgy érzi, hogy ez nem tette számára semmissé az életét kettétörő eseményeket. Van, hogy ez a két érzés hullámzik, de az mindig az áldozattól függ, hogy személyesen hogyan él meg egy ilyen gesztust.

Wirth Judit, a NANE munkatársa

M: Megbocsájtani viszont kötelező?

W. J.: Már miért lenne az?

M: Sárosdi Lillát gyakorlatilag Marton László üzenete után azonnal erről kérdezték.

W. J.: Tisztázzuk ezt. Ahhoz senkinek semmi köze nincs, hogy egy áldozat magában megbocsájt-e az őt bántalmazónak. Igen, tudjuk, hogy arra tanítanak, hogy a legfontosabb dolog az életben a megbocsájtás. De miért?

Miért ne utálhatná az ember azt, aki őt szexuálisan zaklatta, aki bántalmazta? Szíve joga, hogy utálja őt! Az pedig az ő döntése, hogy ezek után megbocsájt-e. Ezt számon kérni senkin nem lehet. Az, hogy valaki magában utál egy másik embert, vagy esetleg nem bocsájt meg neki, az nem közügy, hanem az ő dolga.

Egyébként is, a megbocsátáshoz olyan esetben, amikor egyáltalán megismételhető a cselekmény – ha tehát nem mondjuk valakinek a megöléséért kér bocsánatot valaki – szükséges az, hogy az elkövető a cselekedeteivel bizonyítsa, hogy többé nem tesz olyat, amiért korábban már bocsánatot kért. Amit pedig csak az idő mutat meg, már csak ezért is értelmetlen a megbocsátást számon kérni.

M: Mégis, ezt az ügyet immár közügyként kezeljük.

W. J.: Persze, és jogosan, hiszen van ennek egy ilyen vetülete is. Feltárni egy igazságtalanságot, egy jogsértést, az közügy. Az igazság kimondása az közügy. És közügy az is, hogy azt, aki kimondja az igazságot, azt ne büntessük, ne hibáztassuk, hanem segítsük őt is, és a hozzá hasonló helyzetben lévőket is. Nem az ő dolga megkönnyíteni a társadalom számára a szembenézés elkerülését, különösen nem az ő elhallgattatásának a fenntartását. Az meg főleg nem dolga, hogy a világot megnyugtassa, hogy mindenki hátradőlhet kényelmesen, minden mehet tovább az addigi mederben, mert ő “megbocsájtott”.

Neki az kellene, hogy legyen a dolga, hogy várja és megkapja a gyógyulásához és az erkölcsi, jogi, vagy bármely jóvátételhez szükséges támogatást, mert joga van hozzá, éppen úgy, ahogy joga van akár örök életében haragudni az elkövetőre.

M: Mégis, az áldozathibáztatás még mindig erősen kódolva van a társadalomba.

W. J.: A szexuális zaklatás, bántalmazás nem egy elvont fogalom, hanem a nők masszív, hétköznapi valósága. Ebben élnek, ezt kell minden nap legyőzniük. Ehhez képest tény, hogy nagyon sok megszólalást ebben az ügyben is az elkövető szempontjaival való azonosulás motivált. Ha azon izgulunk, hogy vajon Marton László hogy érzi magát, miután bocsánatot kért, semmivel se vagyunk előrébb.

M: Van ebben felelőssége a sajtónak is?

W. J.: Igen, mint bármely más megszólalónak is. Voltak olyan interjúk, cikkek, megjelenések, amelyek a helyén kezelték a témát és a megszólalásokat, de voltak olyanok is, amelyek inkább bulvárosan, szenzációt hajhászva közelítették meg az ügyet, főleg a címadásokban. Ez utóbbi nem túl jó gyakorlat.

De amit igazán problematikusnak találok, az az, hogy azoknak a megszólalóknak, akik az elkövetőt mentegették, próbálták áldozati szerepben láttatni, vagy éppen elbagatellizálták az esetet, gyakran nem kellett szembesülniük olyan újságírói kérdésekkel, amelyek révén az ilyen attitűdjük védhetetlensége lelepleződött volna.

Márpedig ha ezek megkérdőjelezés nélkül maradnak, akkor az interjú végén az marad a befogadóban, hogy végül is ezek releváns szempontok, helyénvaló a nők elleni erőszakról, a szexuális zaklatásról az elkövető szemszögéből értekezni. Pedig nem az. (A sajtó munkatársai számára itt található egy összeállítás arról, hogy hogyan érdemes szexuális erőszakról tudósítani.)

M: Mondana még néhány példát?

W. J.: Kiirthatatlannak tűnik például a „szerelemféltés” kifejezés, amit a párkapcsolati erőszakot követő ölésekre szoktak alkalmazni. Ez a manipulatív megfogalmazás valójában nevelési célzatú: a nőknek azt üzeni, hogy szeretheti őket valaki úgy is, hogy közben rendszeresen bántja, fenyegeti, akár megöli, a férfiaknak pedig azt, hogy nevezhetik szerelemnek azt, ha rendszeresen bántják, fenyegetik vagy megölik a (volt) partnerüket. Az ilyen megfogalmazás pont a lényeget akarja elfedni: hogy a bántalmazók teljes kontrollt akarnak az áldozatuk felett, akár azok élete felett is, a társadalom pedig ezt elfogadja, sőt, cinkosan elnevezi szerelemnek, hogy könnyebben elfogadhassa.

Igaz az is, hogy a nők elleni erőszakfajtákat leíró szavak, kifejezések és fogalmak nem olyan régen kerültek a nyelvbe, és az elmúlt 25 évben azért van egy lassú fejlődés, egyre többen fogalmaznak pontosan, és mondják ki, írják le: zaklatás, bántalmazás, erőszak, és így tovább. Jó lenne, ha a szexuális zaklatást, vagy a fenyegető zaklatást sem titulálná már senki “erőteljes udvarlásnak” vagy „közeledésnek”. Miközben valójában mindenki tudja, hogy a kettő nem ugyanaz.

M: Lehet olyan következménye egy ilyen, sokakat érintő, és sokakhoz eljutó ügynek, amiből mindannyian tudunk tanulni?

W. J.: Persze. Ahogy azt az előbb már megbeszéltük, az egy ilyen ügyben a közösség számára teljesen irreleváns kérdés, hogy az áldozat belsőleg megbocsájt-e az elkövetőnek. Az viszont fontos, hogy hogyan viselkedünk mi, mint közösség. Ha mi fontosnak tartjuk az emberi méltóság tiszteletét, hogy embertársainknak ne kelljen azzal együtt élniük, hogy ez velük is megtörténhet, ha felelősen állunk hozzá az ilyen ügyekhez, akkor mi megtehetjük azt, hogy egész egyszerűen nem bocsájtunk meg az elkövetőnek. Nekünk, a társadalomnak is jogunk van ehhez.

Ha a megbocsájtás azt jelenti, hogy egy ilyen ügyet meg lehet úszni, akkor mi erre mondhatunk nemet. És akkor nem lesz szőnyeg alá söpörve. Egy közösségnek ugyanis nincsenek személyes okai és céljai, csak társadalmiak. Az, hogy szolidárisak legyünk egymással, hogy létrehozhassunk egy olyan közeget, ami biztonságos – ad abszurdum, még a nők számára is.

M: Akkor ez most egy feladat?

W. J.: Igen, az.

M: Kié? A miénk? Vagy az államé? Csak mert Lázár János például a minap azt nyilatkozta, hogy a kormánynak nincs mondanivalója a Marton-ügyben.

W. J.: Ez egy óriási tévedés, hogy az államnak ne lenne dolga ebben az ügyben. Szakmapolitikai döntés kérdése elsősorban, hogy egy ilyen ügy után ki lehet-e végre kristályosítani egy olyan rendszert, amiben az elkövetők nem tudják csak úgy megúszni azt, amit tettek, és amiben az áldozatok életét nem töri derékba, hogy ilyen sérelmeket kell elszenvedniük, vagy hogy évtizedekig hallgatniuk kell róla, mert félnek. És persze még fontosabb lenne, hogy ilyen ügyek egyáltalán ne legyenek, amit pedig széles körű társadalmi felvilágosító kampányokkal, az iskolarendszerbe strukturálisan beépített emberi jogi, a nemi sztereotípiákat és a pornókultúrát ellensúlyozó oktatással, célzott szakképzésekkel, az áldozatokat szakszerűen támogató civil szervezetek elismerésével és fenntarthatóságuk biztosításával lehet elérni. Ezek állami feladatok (lennének).

M: És ezt mégis hogy érhetnénk el?

W. J.: Azzal, hogy valóban úgy alakítjuk az oktatási, segítői-támogatói és igazságszolgáltatási rendszert, hogy az alkalmas legyen a megelőzésre és arra, hogy az elkövetőket mihamarabb leállítsa. És úgy alakítjuk ezeket az intézményrendszereket, hogy az elkövetők ne tudják évekig, évtizedekig megúszni lelepleződés és felelősségre vonás nélkül, mert az áldozatok félnek. Azaz összességében olyanná kell tenni őket, hogy alkalmasak legyenek arra, hogy a nőknek, a gyerekeknek és a fiataloknak a szexuális zaklatástól és erőszaktól mentes élethez való jogát biztosítsák. Mert csak akkor nem lesz mit megbocsájtaniuk az áldozatoknak, és akkor nem kell majd senkinek sem bocsánatot kérnie. Mert nem lesz miért.

Olvass tovább!