Úgy tűnik, bukta lett Alejandro González Iñárritu új filmje, a Digger. A rendező több mint tíz év után tért vissza Hollywoodba, hogy a nagysikerű Birdman és a vitatottabb, de agyondíjazott Visszatérő után újra nagy költségvetésű filmet forgasson. A szatíraként pozicionált film azonban egyelőre nem szerepel jól a kasszáknál, és a kritikusok többsége sem ünnepli: ambiciózus, de felemás alkotásként jellemzik.

Tévednek.

A Digger látszólag a klímakatasztrófáról szól, pontosabban az azt okozó elit gyarlóságát mutatja be. Tipikus szatíraként indul tehát, egy újabb „eat the rich” film, bátornak szánt esztétikai kiállás a hatalmasok ellen. Tom Cruise pocakos olajbáróként szórakoztatja a nagyérdeműt. A történetben Digger Rockwell ostoba és önző, de eredményes nagyúrként navigálja az apokalipszist, amit ő maga okozott, miközben kifacsart, sajátosan amerikai világnézetét is megismerhetjük. Viccesnek szánt, egyértelmű jelenetek sorjáznak egymás után arról, hogy az amerikai elnök egy idióta szektavezér, a katonaság mindent le akar bombázni, a tudósokra meg úgyse hallgat senki. Mindez Roy Andersson és a Dr. Strangelove stílusában, csak lebutítva.

A szinte önparódiának ható első harmad során azonban feltűnhet, hogy minden túlságosan stilizált, a díszletek hangsúlyosan díszletszerűek, sőt a film elején szó szerint elgördülnek a függönyök a kép elől. Finom médiumreflexió, saját megalkotottságát vizuálisan kommunikáló alkotás? Hamar kiderül, hogy a médiumreflexió nemcsak másodlagos jelentésréteg, hanem a film konkrét cselekményének tárgya: a történet egyharmadánál kilépünk az addigi díszletek közül. Egy New York-i színházban találjuk magunkat, ahol a Fossil Fools / Fosszilis férgek című színdarabot próbálják épp. Ezt néztük eddig. Innentől a játékidő nagyja a betétdrámával telik, de folyamatosan ki-kilépünk belőle, ahogy főszereplőnk, a Diggert alakító Curtis Markson és a darab rendezője egymásnak feszül az előadás művészeti értéke kapcsán.

A keretezés ellenére a kritikusok többsége sokszor teljesen komolyan vette a Fosszilis férgeket, mintha az lenne a film maga. A Jacobin szerzője szövege zárlatában felháborodva adja tudomásunkra például, hogy a Digger Rockwell által elmondott beszéd, melyben az olajbáró az emberiség egészére terheli a felelősséget – mert mindenki ragaszkodik az olaj által lehetővé tett modern életmódjához –, a rendező valódi üzenete.

Azt nem tudom, hogy mi volt a rendező szándékolt üzenete, de az biztos, hogy az elkészült film még csak nem is a klímakatasztrófáról szól – minden elragadó részlet, például az Európai Parlament mint szó szerint szürke és rohadó, tehetetlen intézmény ábrázolása ellenére.

A téma ugyanis a művészet társadalmi szerepe. A film különböző elidegenítő stratégiákon keresztül azt a kérdést teszi fel, hogy elég-e jól szórakozni azon a kínkeserves poklon, ami egyre inkább a valóságunk.

Arról szól, hogy az abszolút filmszínház – amely már régóta a hazai közbeszéd stílusa is, Magyar Péter ezt csak folytatta és aktualizálta –, vagy ahogy réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban nevezték a bölcsészek, a spektákulum társadalma hogyan teszi lehetetlenné, hogy tényleg megértsük és átalakítsuk a világunkat. Hogyan tesznek minket a látszólag kritikus alkotások is passzív befogadóvá. A brechtiánus hagyományt követve a néző reflexióra kényszerítése tehát a film célja.

Sok tekintetben a Digger a Birdman folytatása. A cselekmény szinte ugyanaz: adott egy színész – akit ezúttal is egy drámai szerepekben ritkábban látott hollywoodi sztár játszik, Michael Keaton helyett most Tom Cruise –, aki próbál valódi művészetet csinálni, miközben ezt az adott társadalmi kontextusok, a kultúra állapota, a közízlés lehetetlenné teszi. De amíg a Birdman befelé fordult, és azt a kérdést tette fel, hogy mit kell az alkotónak feladnia az autentikus alkotásért – a mélyen problematikus válasz szerint az életét –, a Digger kifelé tekint, azt vizsgálja, hogy az alkotásnak mi a társadalmi szerepe. És amíg a Birdmanben Riggan Thomson sikerrel jár, addig itt Curtis Markson, a Diggert alakító színész minden látszólagos rivaldafény ellenére csúfosan elbukik.

Az egyik leggonoszabb csavar vagy egyenesen taposóakna, melyet Iñárritu elhelyez a filmben, az, hogy a Fosszilis férgek a film világában nem fantáziajáték, hanem múltfeldolgozó alkotás: 25 éve tényleg megtörtént, amit látunk. Épp ez a tény adja a konfliktus alapját a főszereplőnk és a darab rendezője között. Curtis folyamatosan számonkéri a mű pontatlanságait, silányságát. Ő Diggert nemcsak egy ostoba fajankónak, hanem rémisztő és megbabonázó pszichopatának is látja, összetett karakterként szeretné ábrázolni, azonban erre a darab kevés alkalmat ad.

A sokadik konfliktus után a rendező könnyek között bevallja: muszáj tudnunk nevetni a gonoszságon, különben… – elharapja a mondat végét. Ekkor leplezi le magát Kenny Rockwell, a „valóságos” Digger Rockwell unokaöccse, az előadás finanszírozója. Mindenkit meggyőző nagymonológjában rámutat, hogy mindenkinek igaza van, nagybátyja rémisztő és ostoba volt egyszerre, akitől tudunk kell félni és akin tudnunk kell nevetni. Igazából mindegy is, a lényeg, hogy ábrázolva legyen valahogy. Olvassuk kritikusan: a nagytőkés család leszármazottjának – amely család úgy tűnik, a történtek ellenére is gazdag és hatalmas maradt – csak az a fontos, hogy emléket állítson nagybátyjának, és erre pénzt is hajlandó áldozni. Azzal pedig láthatólag tisztában van, hogy hiába tapsolnak az emberek nagybátyja darab végi halálának, ezzel meg is fognak elégedni. Ennyi jár a népnek, némi nevetés, egy kis katarzis.

A hosszú montázsban megmutatott, a film nézőjében ellentmondásos érzéseket keltő tapsvihar után a darab nézőközönsége felveszi a lélegeztető maszkot, és kisétál a mérgező levegőjű, vízzel elárasztott New York utcáira, mint aki jól végezte dolgát. A kamera hosszan követi őket az apokalipszisben, miközben pörög a stáblista.

Azt hiszem, innentől kezdve nagyon nehéz félreérteni a Digger szándékait:

az alkotás az „eat the rich” filmek jelentette hamis kritikaisággal és általában a kultúripar hazugságaival próbál számot vetni.

Elidegenítő film a Digger, amely megpróbálja a nézőt reflexióra kényszeríteni saját kulturális fogyasztása kapcsán. Az már csak a hab a tortán, hogy a rosszabbnál rosszabb „eat the rich” filmeket ünneplő kortárs populáris baloldal magát a szándékot sem érti.

Nem hibátlan alkotás a Digger. A viccek a kerettörténettel együtt sem mindig ülnek – bár szerintem többségében inkább igen –, a kerettörténet pedig kaphatott volna több játékidőt (elkerülendő a félreértéseket). Továbbá a film csak utalások szintjén mutatja meg, hogy akkor hogy is nézne ki a tényleg jó alkotás. Így olvasható egyfajta metaspektákulumként is: a szórakoztatásunk kedvéért kritizálja a fennálló kulturális viszonyokat, de ennyiben kimerül. Én inkább úgy olvasom, mint annak bevallása, hogy jelen körülmények között, amikor hathatós ellenhatalom, szellemi értelemben is alternatívát kínáló erős politikai közösség csak csírájában létezik, a legjobb, amit tehetünk, a fennálló kulturális viszonyok kritikája. Az alternatívák megmutatása egyelőre lehetetlen.

Kiábrándító mű a Digger, amely a híresztelésekkel ellentétben pontosan tudja, hogy mit csinál, és mit miért csinál.