Augusztus 28-án Unger Annát választották a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal vezetőjének. Megválasztása hatalmas port kavart, felrobbantak a kommentszekciók, egymás érték a nyilvános megszólalások változatos közéleti szereplőktől. A közvélemény látszólag egyöntetűen fordult Unger ellen, és tette le a voksát Ligeti Miklós mellett.

Ez a cikk nem Unger Anna alkalmasságát tárgyalja. Olvastam, néztem, tájékozódtam róla és a két másik jelöltről, egyeseknél jobban, másoknál kevésbé. Ismerem a vele szemben felhozott kételyek, kritikák egy részét. A szakmai alkalmasságával kapcsolatban erős ellenérzéseim nincsenek: nem bánom különösebben, hogy ő vezeti majd az NVVH-t, ahogy Ligetit se bántam volna, bár őszintén szólva, az elmúlt 16 évben meguntam majdnem kizárólag férfi jogászokat látni mindenhol; meguntam hogy a jogi diploma valami kétségbevonhatatlan szakértelem, valami felettünk álló, racionális tudás megtestesítője lett, kulcs, ami olyan ajtókat nyit, amiken más nem juthat be.

Az átlaghoz képest Ungerrel annyi plusz tapasztalatom van, hogy az egyetemen több kurzusát hallgattam. Egyszer, egy szóbeli feleletem után megkérdezte, hányast adnék magamnak. Úgy éreztem, jó voltam, mégis csak négyest mondtam. Ekkor azt kérdezte: „Miért? A magáénál sokkal rosszabb feleletekre mondanak mások ötöst.” Erre később sokat gondoltam: remekül példázta azt a jól dokumentált jelenséget (lásd pl. itt), miszerint a nők rendszeresen alulértékelik a saját képességeiket és teljesítményüket (megelőlegezve, hogy a környezetük úgyis ezt fogja tenni), hogy aztán akár egy alkalmatlanabb, de magabiztosabb férfi simán beelőzze őket. Nyilvánvalóan, Ligeti nem lett volna alkalmatlan, mint ahogy Ungert se kell félteni magabiztosság terén.

Mi a bajom akkor tulajdonképpen az NVVH vezetője kapcsán kialakult nyilvános diskurzussal?

Röviden az, hogy az Unger Annával kapcsolatos megnyilvánulások hatalmas része egész egyszerűen nem Unger Anna szakmai alkalmasságáról szól,

hanem arról, hogy Unger Anna történetesen egy nő. Illetve néni, nénje, asszonyság, menstruáló. Egy diversity pick (erről később), egy báb vagy éppen pitbull, akinek amúgy is milyen a haja.

A szélesebb közvéleményben tehát alapvetően nem egy jogász és  egy politológus mérettetik meg, szakmai érvek mentén az NVVH vezetői pozíciójáért, hanem egy jogász (akiről nem is kell külön hangsúlyozni, hogy férfi) áll szemben egy politológus NŐvel. Utóbbi esetében a nő szócskát kitenni kötelező, hiszen – a közvélekedés szerint – olyan információt hordoz, amit alapvetően szükséges figyelembe venni egy vezető kiválasztásánál.

Nem állítható persze, hogy Ungert az összes kritikusa önmagában azért utasítaná el, mert nő. Rengeteg olyan érveléssel találkoztam viszont, ami a végén mégis a szexizmus valamilyen formájába csúszik át, ami azt sugallja rejtettebb vagy egészen nyilvánvaló formában, hogy Unger neme alapvető – és persze negatív –  hatással van a vezetői képességeire és az alkalmasságára.

Az üggyel kapcsolatos megnyilvánulások remekül példázzák, hogy a szexizmussal erősen áthatott közéletben a nők, bármit csinálnak, egyszerűen nem nyerhetnek. Ungerről egyszerre merült fel, hogy nem lesz elég kemény ahhoz, hogy az NVVH-t sikeresen vezesse, sőt, tulajdonképpen csak egy egyszerű bábnak ültették oda, mások pedig éppen a kemény, nyers és kérlelhetetlen stílusa miatt szálltak bele. Az utóbbi (társadalmi konvenciók szerint) nem illik egy nőhöz, míg az előbbi a nőiség (és nőiesség) „legbensőbb természetéből” következik, ami viszont (bármely nőt) egyértelműen alkalmatlanná tesz vezető (közéleti) pozíciók betöltésére.

Sok szó van persze Unger kinézetéről is, ami megint csak egy nyerhetetlen terep. Ha túl sok a smink meg a kellem, az a baj, mint ahogy a KDNP-s Juhász Hajnalka esete is jól példázta az elmúlt időszakban, akinek egy tiszás képviselőtársa azzal szólt oda, hogy „Több botoxot neki!”. Viszont baj az is, ha egy nő nem törődik „eleget” a külsejével – miért nem ad magára? De úgy tűnik, hogy lassan az is mindegy, hogy néznek ki a nők valójában, mesterséges intelligenciával úgyis olyanná alakítjuk őket, amilyenné akarjuk. Ez történt azzal a Lannert Juditot és Unger Annát ábrázoló képpel is, amiről a Lakmusz kiderítette, hogy nem is igazi, mégis hatalmasat tarolt a két nő kinézetéről élcelődők körében.

Szűk az a diszkrét alapozóval, halovány rúzzsal és decens kiskosztümmel kijelölt ösvény, amin a női közéleti szereplők és politikusok lavírozhatnak.

Előkerül persze az a vád is, hogy Unger egy ún. diversity pick, azaz csak azért választották, hogy „színesítsék” a Tisza körüli embereket: hogy több nő kapjon szerepet, mert ez olyan divatos manapság. Ez is olyan érv, amit bármikor, bárki alkalmazhat egy bármelyik nő ellen, akit valamilyen okból alkalmatlannak tart egy adott szerep betöltésére. Először is szögezzük le: még ha érvényesült is volna bármiféle „pozitív diszkrimináció” Ungerrel szemben csak azért mert nő – aminek egyébként semmi jele (sőt) –, a pálya akkor sem neki lejtene, csak vízszintesbe kerülne. Hiszen a „normál” társadalmi működésben ezer meg egy mechanizmus dönti a pályát következetesen a férfiak irányába. Így bármiféle beavatkozás a nők előnyben részesítésére valójában nem előny, csak a fair play biztosítása. Bár a Tisza kimondottan biztatja a nőket a közéleti részvételre, azt semmi nem bizonyítja, hogy ezzel bármiféle „kivételezés” járna együtt. Cserébe ez a fajta érvelés teljességgel lenullázza a nők érdemeit, és azt sugallja, hogy a nők saját tudásból, önállóan, valamiféle mesterséges, külső segítség nélkül biztosan nem lennének képesek ilyen pozíciók megszerzésére.

Persze nem meglepő ez az egész, hiszen valószínűleg minden közéleti szerepet vállaló nő küzd ilyen, és ehhez hasonló előítéletekkel, támadásokkal. De nem lehet elégszer elmondani, hogy ez méltatlan, és mennyivel több és más azokhoz a terhekhez és kihívásokhoz képest, amivel a közéleti, politikai szerepet vállaló férfiaknak kell megküzdenie. Az Unger-diskurzusban összesűrűsödik sok minden, ami a nőket visszatarthatja attól, hogy belépjenek a közéletbe. Ezek miatt a támadások miatt mindenfajta közéleti részvétel a nőknek más, nehezebb, megalázóbb, mint bármely férfinak. És nem azért, mert nem rendelkezhetnek ugyanolyan jó képességekkel, mint a férfiak, hanem azért, mert ilyen rendszereket hozunk létre és működtetünk társadalmilag.

Én mindenesetre csak várom azt a napot, amikor valakinek az alkalmasságáról valóban a szakmai érdemek döntenek, és amikor egy jelölt neme semmilyen formában nem lesz releváns se a kiválasztásában, se a róla való megnyilatkozásokban.