Három gondolatot szeretnék megosztani a 2026-os áprilisi Országgyűlési Választások után, egyet a jelenről, egyet a múltról, egyet a jövőről.

Jelen

Annak, hogy az Orbán-rezsim megbukott, hogy ez az emberellenes, zsarnoki rendszer véget tudott érni, hogy kiderült – és nem is csupán kiderült, hanem, mi magunk, magyar emberek, saját tetteinken keresztül élő valósággá tettük azt, hogy nem az a sorsunk, nem vagyunk arra kárhoztatva, hogy a végtelenségig ezzel a rezsimmel éljünk – ennek felmérhetetlen történelmi jelentősége van.

Ez még önmagában nem rendszerváltás, de bármilyen pozitív politikai, társadalmi változásnak Magyarországon ez a kormányváltás az első és legfontosabb előfeltétele.

Ez a feltétel teljesült. Ennek akkor is örülni kell, feltétlen, felszabadult örömmel, ha az ember történetesen – mint én – távolról sem híve Magyar Péternek és Tisza pártnak, és így bizonyos aggodalmakkal néz a jövő felé. De erről később.

Múlt

Már a választás előtt terjedni kezdett a narratíva, hogy ha az Orbán-rezsimet választással le lehet váltani, az azt bizonyítja, hogy a NER soha nem volt igazából autokrácia – „csak” illiberális demokrácia. A választás éjszakáján sokan odáig is eljutottak, hogy Orbán részéről valamilyen nagy államférfiúi tettnek lássák, hogy elfogadta a vereséget (ahelyett mondjuk, hogy nyílt erőszakhoz folyamodott volna? Alacsony a mérce).

Ennek a narratívának – hogy a NER sosem volt igazi autokrácia – érthető a vonzereje. Ha ez igaz, akkor nem kell úgy gondolnunk magunkra, mint akik másfél évtizeden át autokratikus elnyomásban éltünk, hogy alattvalók voltunk. Így gondolni önmagunkra és az életünkre, az elmúlt másfél évtizedre teher, amelyet örömmel vetnénk le magunkról. Könnyebbség arra gondolni, hogy ezt a rendszert valójában bárki bármikor leválthatta volna, csak az óellenzék ügyetlen volt: túlságosan „körúton belüli”, nem elég karizmatikus, nem figyelt eléggé oda a társadalmi igényekre. Csak ügyesebbnek és karizmatikusabbnak kellett volna lenni – és hát nem a mi hibánk, hogy csak most bukkant fel egy ügyesebb, karizmatikusabb vezető, hogy Karácsony vagy Márki-Zay nem tudta ezt megugrani.

És persze, ha azt gondoljuk, hogy az Orbán-rezsim soha nem volt autokrácia, akkor az ember mégis könnyebb szívvel támogatja Magyar Pétert,

akit így nem kell egy autokratikus, elnyomó rend hajdani lelkes kiszolgálójának tartani. Így mégis könnyebb komolyan venni a gondolatot, hogy még amikor a NER belső köreinek tagja volt, ő akkor is egy demokratikus, polgári Magyarországért akart küzdeni, nem pedig az autokratikus elnyomást szolgálta.

Ugyanakkor ez a gondolat, hogy az Orbán-rezsim sosem volt igazi diktatúra, épp annyira elhibázottnak tartom, mint azt, hogy „nincs diktatúra, hiszen lehet tüntetni”. Az egész autokrácia-vitát mindig áthatotta ez a hamis gondolat, hogy csak akkor van autokrácia, ha a hatalom az élet minden szegmensét totális kontroll alatt tartja, ha egy kormánykritikus elszólásra, egy rossz gondolatodra is már jön érted a fekete autó („ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van”, ugyebár). Ám ez a „totalitarizmus” fogalmában gyökerező ostoba, hidegháborús fikció. A valódi autokráciák szinte soha nem így működnek. Emlékszem, Szabó Bence nyilatkozatakor is mondta még valaki – miközben a százados arról beszélt, hogy a szolgálatok próbálják bedönteni a legnagyobb ellenzéki pártot –, hogy nincs diktatúra, mert egy diktatúrában Szabót már rég elhallgattatták volna. De ez nincs így: van úgy, hogy egy haldokló, kimerülő autokráciának nincsenek meg az erőforrásai arra, hogy minden társadalmi, politikai folyamatot totális ellenőrzés alatt tarson.

Az Orbán-rezsim az elmúlt években egy kimerülő, humán- és anyagi erőforrásait felélő, kompetens vezetés nélküli autokrácia volt, amely – mint az állampárti szocializmus – fokozatosan elvesztette társadalmi támogatását. Ilyen körülmények között autokráciákban is fel tudnak épülni nagyméretű politikai-társadalmi mozgalmak – mint például a lengyel Solidarność (vagy akár a Demokratikus Ellenzék) –, amelyek képesek élni a rendszeren mutatkozó repedések, ellentmondások adta lehetőségekkel.

Egy választási autokráciában, amilyen Magyarország is, az egy ilyen repedést, lehetőséget éppen a választási rendszer jelenti: ez az, amivel Magyar Péter és a Tisza párt élni tudott – de ez nem jelenti azt, hogy valójában eddig is demokrácia volt. Választási autokrácia volt, amely meggyengült, és az egyik gyenge pontján – a választási rendszeren, amely nem volt felkészítve egy Tisza-jellegű politikai erő létrejöttére – szakadt át. Ez azonban azt is jelenti, hogy – mint mindig – a Tisza győzelme nem csupán Magyar Péter és nem is csak a Tiszás önkéntesek és résztvevők politikai munkájának, hanem azoknak a strukturális feltételeknek a terméke is, amelyek megérlelték az Orbán-rezsim bukását. Nem igaz tehát, hogy korábban is csak akarni kellett volna, csak ügyesebbnek kellett volna lenni.

Nagyon fontos, hogy ezt értsük és jól értsük, másként nagyon hamar relativizálni kezdjük majd az elmúlt 16 év alatt a magyar társadalom és demokrácia ellen elkövetett gyalázatos bűnöket, és rálépünk arra az útra, ahol a múlt meg nem értése folytán megismételjük annak hibáit. Szem előtt kell tartanunk azt is, hogy

sokan lesznek – az Orbán-rezsim egykori haszonélvezői, társutasai –, akiknek érdekében fog állni ez a relativizálás, az önfelmentés,

az elmúlt 16 év egy olyan emlékezetének kialakítása, amely szerint ez is csupán egy sajátos fejezet volt a magyar demokrácia és alkotmányosság rendszerváltás utáni történetében: nem volt itt semmi látnivaló. Vagy legalább is: a dolgok nem voltak olyan rosszak.

Számítanunk kell tehát arra, hogy az Orbán-rezsim emlékezetpolitikája fontos csatatérré válik. Akármennyire lehangolónak tűnik is most a múlton merengeni, akármennyire is szeretnénk magunk mögött hagyni ezt a szörnyű másfél évtizedet és előre tekinteni, nem szabad hagynunk, hogy ennek a hosszú és Magyarország sorsát még sokáig formáló időszaknak az emlékezetét bárki kisajátítsa és politikai céljai érdekében használja fel.

Nemcsak azért, mert tanúságtétellel tartozunk az Orbán-rezsim megannyi áldozatának – és ne legyenek kétségeink afelől, hogy ez a hosszú, zsarnoki országlás tömegeket nyomorított meg és emberéletekbe került –, de azért is, mert saját helyzetünket és az előttünk álló kihívásokat is csak akkor érthetjük meg és mérhetjük fel helyesen, ha világos képünk van arról, mi az a múlt, amelynek az örökösei vagyunk.

Jövő

Mi jön most? Nem tudom, senki sem tudja. A meghirdetett program „a rendszerváltás”. Másol írtam arról, hogy ez a fogalom milyen nehézségeket rejt magában. Nem teljesen világos, hogy a jelen helyzetben pontosan mit foglal magában a „rendszerváltás” fogalma.

Az előző rendszerváltás megannyi jól látható külsősége – a köztársaság kikiáltása, az első szabad, többpárti választás – most elmaradnak.

Ahogy írtam, már annak a rendszernek a természete is kétséges, amiből váltunk – hátmég az, hogy mi a változás célja.

Mindez a bizonytalanság, homályosság számtalan veszélyt rejt magában. Magában rejti azt a veszélyt, hogy a „rendszerváltás” jelszavával az új, soha nem látott felhatalmazással bíró kormány maga kezdi el áthágni a jogállamiság és a demokratikus működés kereteit. Még csak azt sem kell gondolnunk, hogy ezt mindeddig titkolt, aljas autokratikus szándékból tenné. Nem kell azt gondolnunk, hogy Magyar Péter mindvégig azt tervezte, hogy ő lesz az új Orbán. Még ha ő és a tiszás politikusok is mind őszinte meggyőződéssel állnak neki a NER lebontásának,

könnyen meglehet, hogy a feladat történelmi léptéke miatt olyasmit is megengednek magunknak – olyasmit is szükségesnek látnak –, ami a jogállamiság és alkotmányosság kereteibe nem feltétlenül fér bele.

Ennek azonban egy olyan kontextusban, ahol a jogállamiság és demokratikus működés keretei eleve lebomlottak, ahol a demokratikus normák nem ülnek mélyen, élő gyakorlatként az emberek lelkében, könnyen az lehet az eredménye, hogy e normák és elvek tovább bomlanak, amit egy későbbi, új autokratikus erő szintén könnyen kihasználhat. Ördögi spirálba kerülhetünk.

Ez persze pusztán lehetőség, veszély, nem jóslat: nem elkeseredés következik belőle, hanem egyrészről az állampolgári éberség követelménye, másrészről pedig az, hogy komolyan és lelkiismeretesen gondoljuk végig, hogy mi az a demokrácia, amit el szeretnénk érni, mi a demokratikus, hovatovább igazságos társadalomnak az a felfogása, amelyet itt, a 21. századi Európában támogatni, elérni érdemes. Ezt a munkát mindeddig nem végeztük el. A Tisza-program homályos szólamai a „fékek és ellensúlyok visszaállításáról” és a „részvételiségről” önmagukban elégtelenek.

Nekünk magunknak kell most végiggondolnunk azt, hogy mit jelent a demokrácia, a néphatalom, mit jelent kézben tartani a saját sorsunkat, nem pedig pusztán új urakra bízni azt.

És mindezt úgy kell megtennünk, hogy közben tudjuk – tudnunk kell –, hogy a harmadik köztársaságba, a múltszázadi liberális demokráciába jó eséllyel nincs visszaút: ami jön, a demokrácia jövője – ha van neki – más lesz. A kérdés az, ki dönti el, hogy milyen lesz: mi magunk, vagy azok, akik uralkodni akarnak ratjunk?

Persze a legtöbben alighanem nem vágynak többre, mint hogy egy „normális” („működő”) „nyugatias” ország legyünk – újra, vagy talán először. Közben azonban látnunk kell azt is, hogy az elmúlt 16 év alatt nemcsak a magyar társadalom, de Európa is bizonyos értelemben hozzáidomult az Orbán-rezsimhez: átvette annak számos ideológiai sarokpontját, politikai ösztönét. Részben ezért is olyan hamis a „látjátok, bárki leválthatta volna ezt a rendszert” narratívája: az óellenzék a rendszert a harmadik köztársaság és a múltszázadi liberális demokrácia – mégoly ellentmondásos – szellemében igyekezett leváltani, amelyből a magyar társadalom nem kért.

Magyar Péter és a Tisza azért tudott sikeres lenni, mert olyan ösztönökhöz és érzelmekhez szólt, amelyek a NER 16 éves uralma alatt gyökeresedtek meg és váltak uralkodóvá a társadalomban. Az óellenzéki – tágan értett – liberalizmus jórészt és sokáig a múlt század progresszív nyelvén, az emberi jogok, a demokrácia, a kisebbségvédelem, a szabadság, az egyenlőség nyelvén beszélt – jóllehet képmutatón és hiteltelenül, az idő előrehaladtával pedig egyre kevésbé. A Tisza ezzel szemben a biztonság, a szuverenitás, a prosperitás nyelvén, azokban a dimenziókban, amelyek a NER magyar emberekkel kötött társadalmi szerződésének is az elvi alapját képezték. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a magyar emberek alkalmasint nem azért választották most a Tiszát, mert végre, 16 év után elutasítják a NER eszmei lényegét és vissza kívánnak térni a harmadik köztársaság, a liberális demokrácia elveihez. Inkább arról van szó, hogy úgy ítélték meg, hogy ezt az eszmei lényeget az Orbán-rezsim nem képes többé érvényre juttatni: gátja és nem előmozdítója a biztonságnak, szuverenitásnak, prosperitásnak.

Ennyiben a mostani választásban a magyar társadalom sajátos politikai önállóságról, autonóm döntési képességről tett tanúbizonyságot. És ez olyasmi, amit úgy gondolom, bizonyos mértékig a javára lehet írni. A magyar társadalom mint önrendelkező közösség, valóban képesnek bizonyult arra, hogy saját sorsáról döntsön. Jóllehet, ez a döntés végső soron abban állt, hogy egy új politikai erővel újrakössük azt a társadalmi szerződést, amelyet az Orbán-rezsim 2022 után felmondott – persze lehetőleg kevesebb nyílt korrupcióval és választási manipulációval, kicsit kevesebb nyílt kegyetlenséggel, és valamelyes társadalmi érzékenységgel.

Ellenem lehetne vetni, hogy a Tisza egyúttal visszatérést is ígér Európához, a Nyugathoz, és ez talán mégis biztosíték az olyan nyugatias progresszív elvek védelmére, mint mondjuk az emberi jogok, kisebbségvédelem, és más hasonlók. Csakhogy azt is látnunk kell, hogy – ahogy mondtam – időközben a „Nyugat” és Európa is hozzáidomult ahhoz a politikai logikához, amelyben a NER is mozgott: fő hívószavai ugyanúgy a biztonság (fegyverkezés!), szuverenitás, erő – és nem az emberi jogok, végképp nem a társadalmi (netalán: globális?) igazságosság. Ez most az a „Nyugat”, amelyhez visszatérünk. Mindez nem jelenti azt, hogy semmi nem változott, hogy ennek a kormányváltásnak nincs jelentősége: rendkívüli jelentősége van, ahogy fent is írtam. Ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal a történelmi helyzettel és tendenciákkal, amelyek között ezek az események zajlanak, mert csak ez a megértés nyithat teret bármiféle pozitív változásnak.

Mik a kilátásai bármiféle emancipatorikus („baloldali”) politikának, változásnak, bárminek, ami nem pusztán a szuverenitás, a biztonság, a prosperitás dimenzióiban gondolkodik? Amelynek célja az emberiség egyetemes felszabadítása, a társadalmi igazságosság?  A társadalmi igazságosság, amelyen nem pusztán egyenlőbb elosztást vagy az Orbán-rezsimre jellemző perverz újraelosztások megszüntetését kell értenünk, hanem olyan, el nem idegenedett társadalmi viszonyok létrehozását, amelyek között az emberek szabad és egyenlő egyénekként társulhatnak. Hogy van-e kilátás erre, azt nehéz megmondani.

Többen elmondták, hogy az Orbán-rezsim bukásával tér nyílhat olyan mozgalmak, olyan társadalmi erő megképzésének, amely egy ilyen fajta emancipatorikus politikát képviselhet. Ez igaz. De ezek a mozgalmak hosszú ideje pusztán lehetőségekként léteznek. A Tisza példája akár inspiráló is lehet. Gondolhatnánk: csak akarni kell, és látjátok, létre lehet hozni egy „új többséget”. De, ahogy írtam, ez szerintem nincs így: a Tisza azért tudta létrehozni most ezt a többséget, mert egy létező keresletre adott kínálatot. Az emancipatorikus politikára nincs széles társadalmi kereslet, és nem is csupán az uralkodó ideológiák és a hamis tudat miatt. Egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy például a különféle munkás, dolgozó rétegek objektív osztályhelyzete egy emancipatorikus politikában tenné őket érdekeltté, s hogy ezt az osztályérdeket csak elfednék a szemük elől az uralkodó gondolatok.

Ez azonban régóta – ha engem kérdeztek, legalább jó hatvan éve (ha nem régebb óta) – így van. Az emancipatorikus politika igényét tehát meg kell teremteni, létre kell hozni – és ez továbbra is az a hosszú, fáradtságos munka, amely tizenhat éve is, húsz éve is, jóformán mindig előttünk állt, és amelynek a kilátásai ugyanolyan bizonytalanok, mint eddig bármikor. Mégis, ez elől most egy távolról sem jelentéktelen objektív akadály elhárult. És ennek – még egyszer – örülni kell.