Személyes kitérővel kell kezdenem. Kétezerhuszonegy óta negyedszer ülök neki, hogy összefoglaljam és értékeljem az eltelt évet az éghajlatváltozás, klímacselekvés szemszögéből a Mérce olvasói számára.

Ezt a cikket évről évre egyre nehezebb megírnom.

Négy évvel ezelőtt ugyan szembe kellett nézni a klímakrízis megérkezésével, és persze a nemzetközi klímadiplomácia is felemás teljesítményt nyújtott, de voltak biztató jelek. Új típusú klímamozgalmak léptek színre, és a zöld pártok is felívelőben voltak Európa-szerte, valós változásokat és eredményeket hozva ott, ahol kormányra kerültek. Aztán 2022-ben, majd 2023-ban egyre gyarapodtak az aggasztó jelenségek, és fogyott a remény, a pozitív fejlemények száma. De még mindig volt miben bízni. Hihető volt, hogy ha kevés is a biztató jel, de nem egy megváltoztathatatlan és végzetes úton vagyunk rajta. Megfelelő cselekvéssel sok mindent meg tudunk még menteni pusztuló világunkból.

2024-re az én horizontomon elfogytak a pozitív, inspiráló fejlemények. Hogyne, én is össze tudok állítani egy motivációs listát örömteli, megható eseményekből, a jövő nemzedékekért felelős ENSZ különmegbízott intézményének létrejöttétől Joe Biden búcsúajándékaként elfogadott klímafinanszírozási csomagján át a brit szénkivezetésig, vagy a félvad marhákkal visszavadított skót felföldek karbonnyelővé válásától a szajga-antilopok megmentéséig. De legyünk őszinték: rendszerszinten, globális léptékben minden okunk megvan pesszimistának lenni.

Ha eddig évről-évre egyre súlyosabbnak tűnt számunkra a helyzet, ideje szembenéznünk vele, hogy mostanra majdnem minden célunkat elbuktuk, a globális klíma radikális átalakulása immár visszafordíthatatlan tény. És bár a mértékén és a változás sebességén még mindig tudnánk változtatni, de egyfelől ez is csak egy korábban katasztrofálisnak tekintett szinten (valahol 2-2,5 fok között) tudná stabilizálni a helyzetet, másrészt pedig semmi jel nem mutat arra, hogy az ehhez szükséges intézkedések megtörténnek.

1. Az első probléma maga a globális klímarendszer állapota. Az elmúlt évek extrém hőmérsékleti és egyéb klímaadatait az optimistábbak igyekeztek azzal magyarázni, hogy azok döntően a közel három éven át aktív El Niño-hatásnak voltak betudhatóak, és annak lezárultát követően vissza fognak térni egy kevésbé drámai szintre. A valóságban már idén nyár elején sűrűsödni kezdtek az aggasztó jelek, mostanra pedig elég nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy a várt visszatérés az értékek egy „normálisabb” szintjéhez az El Niño idén április végét követően sem történt meg, az extrém klímaadatok velünk maradtak. Beragadtunk egy olyan magas hőmérsékleti szinten, immár mélyen egy hűvösebbnek várt La Niña-periódusban járva, amiről még tavaly is azt gondolhatták az optimistábbak, hogy csupán az El Niño időszakos hatására jelentkező kiugró maximumokról van szó (1. ábra). Úgy tűnik, valamiféle klimatikus racsni-hatás szemtanúi vagyunk, az El Niño által kiváltott extrém adatokból az éghajlati rendszer nem tér vissza a normál állapothoz, hanem annak rendkívül magas értékei körül stabilizálódik a köztes időszakokban is. Azt ma még nem tudjuk, hogy további extrém emelkedésekkel kell-e számolnunk a következő El Niño kapcsán, az eddig alkalmazott klímamodellek mindenesetre nem képesek előre jelezni a tapasztalati valóságot, az sokkal drámaibb, mint a legpesszimistább forgatókönyveink.

Mindennek hatására a tengeri jég globális mennyisége 2024 év végére még a 2023-as adatokat is alulmúlja (2. ábra), és a jégmentes Északi-sark már 2027-re valósággá válhat, a permafrosztok olvadása magasabb sebességbe kapcsolt, a Mexikói-öböl hőmérséklete folyamatosan rekordokat dönt. Összességében 2024. várhatóan a valaha mért legmelegebb év lesz, amelynek január-szeptember közötti átlaghőmérséklete 1,54 °C-kal haladja meg az iparosodás előtti időszakot, azaz idén átléptük a Párizsi Egyezményben az évszázad végére kitűzött maximális átlaghőmérséklet emelkedési célt.

2. A problémát tovább súlyosbítja, hogy miközben a klímarendszerünk épp összeroppanni látszik, a drámai és ijesztő adatok azonnali és pánikszerű cselekvést kéne, hogy kiváltsanak, aközben a globális figyelem teljesen másfelé fordult. Ukrajna, Közel-Kelet, Tajvan: klasszikus fegyveres konfliktusok vagy feszültségzónák körül összpontosul a nemzetközi politika. Nem csak a politikai-döntéshozói figyelem irányul egyre inkább ezekre a mind nagyobb számú és intenzívebb konfliktusterületekre – már ez is épp elég lenne hozzá, hogy a klímakatasztrófa kezeléséhez szükséges, radikális politikai döntések ne történjenek meg. Nem is csupán a szabályalapú nemzetközi rend felbomlása hátráltatja a természeténél fogva erre támaszkodó globális klímacselekvést. A pénzügyi alapok eloszlása is átrendeződik, a nagy szereplők is egyre inkább védelmi-katonai célokra csoportosítják át a forrásaikat. Az egyre kockázatosabb globális rendszerre való reakcióként óriási tőkebeáramlás zajlik a katonai szektorba világszerte, a katonai költések 2023-ban elérték a közel 2500 milliárd dollárt. Különösen a korábban relatíve kevesebbet költő Európa katonai kiadásai ugrottak meg, összességében közel 50 százalékkal a 2020-as adatokkal összehasonlítva (409 milliárdról 590 milliárdra), de ezen belül kiemelkedően látványos a közép- és a kelet-európai régió növekedése (az előbbi 70 százalékkal, az utóbbi több mint duplájára növelte katonai költéseit). A nemzetközi rendszer militarizálódása nem csak azzal fenyeget, hogy kevesebb forrás jut egyéb, így például a klímacselekvéssel összefüggő feladatokra,  de a katonai képességeket fejlesztő szereplők egyre hajlamosabbak lesznek a problémákat fegyveres megoldásokkal kezelni. A hangsúly egyre kevésbé egy globálisan igazságos klímaátmeneten lesz, ehelyett – a nemzetközi együttműködésekbe vetett bizalom csökkenése miatt is – például a klímamenekültek akár fegyveres feltartóztatására, a klímaösszeomlás helyi szintű, katasztrófavédelmi fókuszú kezelésére irányul majd. A bakui COP29-re irányuló visszafogott figyelem, és az ott elért minimális eredmények is azt támasztják alá, hogy a globális közösség fókuszából mind inkább kiszorul az éghajlatváltozás rendszerszintű kezelése.
3. Tökéletesen illusztrálja a fentieket, ha a legjelentősebb szennyező országcsoportok klímapolitikájának alakulását vesszük szemügyre. Öt kulcsszereplőből, amelyek a globális ÜHG-kibocsátás több mint 60%-ért felelősek, az elmúlt néhány évben kettő elveszett, egy inog a lábán, egy talán halad a maga elé tűzött, amúgy túl lassú menetrend szerint, egy csoport pedig továbbra is rendkívül vegyes képet mutat. Oroszország soha nem volt érdekelt egy ambiciózus globális klímapolitikában, de a szabályalapú nemzetközi rendszer dominanciája és a felelősségteljes nemzetközi szereplő imázs fenntartása miatt ímmel-ámmal mégiscsak részt vett benne. 2022, a teljes körű ukrajnai invázió kezdete óta kísérletet sem tesz annak elbábozására, hogy szeretne megfelelni bármilyen klímacélnak. Az Egyesült Államokban Trump győzelme nem csak a nemzetközi klímamegállapodásból való kilépést vetíti előre, de a hazai energiapolitika fosszilis szereplők általi ellenőrzését és a klíma- vagy környezeti szabályozások radikális leépítését is. Az Európai Unió esetében a Green Dealre nehezedő egyre fokozódó nyomás tapasztalható nem csupán az erősödő szélsőjobb, de az abszolút dominánssá vált Európai Néppárt részéről is, kulcselemek kinyitása, alapvető jogszabályok újratárgyalása kerülhet napirendre. Főképp, ha a szélsőjobb előretörése – ami az év választási eredményeivel, a francia és német kormányválságokkal egyre valószínűbb forgatókönyv – az Európai Unió Tanácsában is klímaszkeptikus irányba tolja el az erőviszonyokat. Kína ambíciózus megújuló programja zajlik (bár övezik kétségek Kína tényleges kibocsátáscsökkentési pályáját), a 2060-as dekarbonizációs célkitűzés azonban túl késői, kockázatként pedig nem csupán a kínai gazdaság egyre sűrűbb zavarait kell szem előtt tartanunk, ami a tervek finanszírozásának akadályává válhat, de egy esetleges Tajvan körüli konfliktust is. A BRICS csoport többi tagja (India, Brazília, Dél-Afrika, Irán és további kisebb szereplők) nagyon heterogén, klasszikus olajállamok (Irán, Egyesült Arab Emírségek) vagy jelentős mértékben szénre támaszkodó óriásgazdaság (India) is akad köztük, amelyek klímacélkitűzéseit illetően okkal lehetünk szkeptikusak. Brazíliában Jair Bolsonaro bukása nyomán legalább az amazóniai esőerdők irtása lelassult, azonban ezek az esőerdők ma már olyan rossz állapotban vannak, hogy nettó szén-dioxidkibocsátónak számítanak.
4. Következtetésképpen aligha számíthatunk az egyre gyorsuló ütemben széteső globális klímarendszer rövid távon való stabilizálására. A 1,5 vagy 2 fokos cél eléréshez a globális kibocsátásoknak 2020 körül, de legkésőbb 2025-ig tetőzniük kellett volna, ehhez képest gyorsabban nőnek, mint valaha, mutatott rá a közelmúltban Peter D. Carter, a Climate Emergency Institute igazgatója. A valóságban a korábbi évtizedek modelljeinek „business as usual” pályái valósulnak meg a kibocsátások tekintetében, a klímarendszerre és a globális ökoszisztémákra gyakorolt hatás pedig a legrosszabb forgatókönyveknél is rosszabbul alakul. Ha évtizedekig a kibocsátáscsökkentés állt a klímapolitika középpontjában (eredményes fordulat nélkül), az elmúlt években pedig egyre inkább az elkerülhetetlen változásokat tudomásul vevő klímaalkalmazkodás került előtérbe (lassan, és messze nem olyan léptékben, ami segítené a legalább részlegesen sikeres alkalmazkodást), akkor lassan ideje megismerkednünk egy „klímaalkalmazkodás utáni” klímapolitikával, a klímakatasztrófát követő továbbélést segítő politikák rendszerével. Ha sem a kibocsátáscsökkentésben, sem az alkalmazkodásban nem tudunk érdemi eredményeket elérni, akkor az a kérdés kerül előtérbe, hogy milyen módon lehet felkészíteni társadalmainkat a radikális klímaösszeomlásra, mik azok az intézmények, politikák, döntések, amelyek az elkerülhetetlen, súlyos átalakulást követő helyzet stabilizálását segíthetik? Ahogy Jared Diamond Felfordulás c. 2019-es könyvében teszi fel a kérdést: mit tehetünk egy krízis, egy összeomlás után? Hogyan tudunk előre gondolkodni, és segíteni egy kollapszus utáni működőképes társadalom kiépítését?

2024 tapasztalataival a hátunk mögött egyre inkább ezek válnak releváns kérdésekké. Az, hogy egy állam, egy közösség milyen módon éli túl a klímaösszeomlást, jórészt az ezekre a kérdésekre adott válaszok fogják meghatározni.

Léteznek-e önszerveződő kisközösségek, mekkora a társadalmi tőke és bizalom szintje, milyen mértékben összetartó és cselekvőképes vagy éppen megosztott és a megosztottság által megbénított a társadalom? Mennyire gazdálkodott felelősen a természeti erőforrásaival, illetve mennyire függ fenntarthatatlan eszközöktől, technológiáktól, társadalmi-gazdasági folyamatoktól? Felkészítette-e a társadalmat a radikális átalakulásra, átadta-e az ehhez szükséges ismereteket? Természetesen lesznek területek, ahol a klímakatasztrófa vihara elkerülhetetlenül szinte kezelhetetlen állapotokat idéz elő, és lesznek szerencsésebb régiók, országok, amelyek kevésbé mélyreható változásokon mennek keresztül, és van esélyük sok mindent kézben tartani. Hogy sikerül-e nekik, az – sok egyéb mellett – azon múlik, idejében megkezdik-e a felkészülést a vihar utánra.