Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az antifasiszta felocsúdás ’45 után húsbavágó élmény volt, kár, hogy ma nem az

Ez a cikk több mint 1 éves.

Az, ami az NDK-ban ´49, vagy ´61 után történt, a baloldali, antifasiszta útkeresés kudarcaként él 1989 óta. A náci embertelenség után az új Németországként indult NDK nem azt a pályát futotta be, amit vártak tőle. A falat magát a brutális elvándorlás következtében előállt kezelhetetlen orvoshiány miatt kezdték el építeni 60 éve, 1961. augusztus 13-án. Összesen 155 km-en blokkolta a szabad mozgást, fénykorában 11.500 katona őrizte, akiknek parancsba volt adva, hogy lőjenek, ha valaki megpróbálkozik az átjutással. Fennállásának 28 éve alatt (1961-1989) legalább 140-en haltak meg a falnál, a legfiatalabb áldozatok a 10 és 13 éves ártatlan gyermekek, Jörg Hartmann és Lothar Schleusener voltak, akikre 1966. március 14-én adtak le célzott lövéseket Berlin-Treptowban.

Az emlékezet, a kritika, az alternatívák keresése és a párbeszéd a történelemről és a jelenről azonban mindezek ellenére sem csupán megrögzött antikommunizmussal számolhat be az új Németország kísérletéről.

Maga a keresztény-konzervatív CDU egy különös felocsúdása emlékeztet minket ma is húsbavágóan arra, hogy a kísérlet mögött volt valami – az antikapitalista és antifasiszta védekezés – aminek nem kell eltűnnie.

A halál kívánja vissza a Stasi-t, Ulbrichtot, Honeckert vagy Berlin megosztottságát (15 éve Berlinben élek), mielőtt ezzel bárki megvádolna!

A keresztény-konzervatív felocsúdás

Abból indulok ki, amit a náci embertelenség után programként az észak-rajna-westfáliai Ahlenben 1947. február 1–3. között a még egységes, de négy szektorra osztott Németországban a keresztény-konzervatív CDU brit zónai zónabizottsága fektetett le. Ez az úgynevezett »ahleni program« (»Ahlener Program«). A programot a polgári konzervatív, gazdasági kérdésekben egyértelműen liberális beállítottságú Die Welt történeti rovatának vezető szerkesztője, Sven Felix Kellerhof még 2021. július 8-i cikkében is úgy értékelte, hogy „azt ma a Balpárt programjaként is olvashatnánk”.

Idézek a preambulumból: „A kapitalista gazdasági rendszer nem tett eleget a német nép állami és társadalmi életérdekeinek. A bűnös hatalmi politika következményekénti félelmetes politikai, gazdasági és szociális összeomlás után új rend csak az alapoktól indulva következhet. A szükséges társadalmi és gazdasági átszervezés tartalma és célja nem lehet többé a kapitalista profit- és hatalomhajsza, hanem csakis népünk jóléte. Közös gazdasági rend révén kell a német népnek gazdasági és szociális alkotmánya legyen, amely megfelel az emberi jognak és méltóságnak, népünk szellemi és anyagi épülését szolgálja, s biztosítja a belső és külső békét.”

A keresztény-konzervatív »ahleni program« mélyreható, gyökeres változások igényét rögzítette: „Minden gazdaság célja a nép szükségleteinek kielégítése. […] A személy szabadsága gazdasági és politikai területen szorosan összefügg.”

Ahogyan a nem keresztény-konzervatív Bertolt Brecht az 1928. augusztus 31-én Berlinben bemutatott Koldusoperában írta: „Előbb a has jön, aztán a morál.”

Az »ahleni program« szerves összefüggésben látja a profit- és hatalomhajszát, a bűnös hatalmi politika és a pénzéhség/kizsákmányolás viszonyát, amelytől már csak egy kis lépés a jogfosztás és a kifosztás…

Akkor volt még annyira élő a döbbenet, hogy reflektáltak a „kapitalista profit- és hatalomhajszára”.

A történész Peter Hüttenberger kutatásai kimutatták, hogy az »ahleni programot« maga Konrad Adenauer fogalmazta. Ő végezte már az előmunkálatokat is, s írta a végső tervezetet, amelyet Josef Löns, a CDU brit zónai főtitkára csekély változtatásokkal hagyott jóvá. Adenauer az 1949. július 15-i „Düsseldorfi alapelvekben” (Düsseldorfer Leitsätze) azonban már a szabad piacgazdaság mellett tesz hitet.

Van ilyen, Obama is föltette a polcra és ott is felejtette Paul Krugmant, miután megnyerte az elnökválasztást.

A náci embertelenség után Ahlenben lefektetett, a kapitalista berendezkedéssel szemben kritikus program történeti perspektívában így tehát csupán egy felocsúdás maradt.

Vannak olyan vélemények, amelyek szerint komoly hatással volt a most is érvényben lévő 1949-es alkotmányra/alaptörvényre, a jóléti állam melletti elkötelezettségre, a tulajdon védelmének egyértelmű relativizálására a 14. cikkelyben és a társadalmasítás/szocializáció engedélyezésére a 15. cikkelyben. Számunkra kiindulási alap azonban csak mint dokumentált felocsúdás lehet, a CDU hatalomra jutása után kormányprogrammá azért nem tette, idővel pedig szépen visszerendeződött minden a „kapitalista profit- és hatalomhajszába”.

Emlékezni erre a felocsúdásra azonban talán nem teljesen felesleges.

Az antifasiszta felocsúdás

Ma előfordulhat, hogy a legalapvetőbb történeti tények sem feltétlenül számítanak, lásd Magyarországon Schmidt Mária munkásságát, legfőképpen is a Terror Háza múzeumot, vagy Németországban Ernst Noltét, de ha próbálunk még kicsit is történeti tényekhez ragaszkodni, akkor talán konszenzussal jelenthető ki, hogy a második világháború iszonyatos világégés volt, amit rabló, gyarmatosító szándékkal a fasizmus és a náci Németország zúdított a világra. (Vannak, akik szerint Sztálin kezdte a második világháborút.)

Az erre a világégésre adott legelemibb reakció az antifasizmus, lényegében a rablás és a gyarmatosítás elutasítása, emlékezzünk itt most Altiero Spinellire, Ernesto Rossira és a Ventotenei kiáltványra.

Ez az antifasiszta felocsúdás ´45 után húsbavágó élmény volt, kár, hogy ma nem az.

A kommunista elhajlással azt hiszem nehezen vádolható Romsics Ignác is hangsúlyozza, hogy a két akkori világrend, a két világhatalom összehasonlításában azt látjuk, hogy az antifasiszta, antikapitalista kísérlet nagyon is életképes volt, a világháború után a ’70-es évekre a Szovjetunió például megháromszorozta nemzeti össztermékét, s szó sincs arról, hogy ne boldogulhattak volna állampolgárai, még akkor is, ha igaz, hogy ugyanebben az időszakban például Finnország a világégéstől számítva már ötszörös GDP növekedést tudott fölmutatni.

Nem igaz az, hogy csak kapitalista keretek között volt lehetséges a boldogulás.

A szocialista blokk is komoly eredményeket tudott fölmutatni a népjólét, a népegészségügy, a népoktatás területén, még ha ezt ma nem is divat emlegetni. S innen nézve igenis volt élet az „antifasiszta védőfalban (Antifaschistischer Schutzwall)”, ahogyan az állampárt SED, természetesen szemérmesen takargatva a brutális elvándorlást az NDK-ból, nevezte a berlini falat.

Az antifasiszta felocsúdás ’45 után húsbavágó élmény volt, amiként ezt a keresztény-konzervatív »ahleni programban« is rögzítette.

A hidegháború azonban nem tett lehetővé hosszú átmenetet és ezzel mélyreható változásokat az NSZK-ban. A Marshall-terv gyorsan talpra kellett állítsa a nyugati országrészt, amely helyreállítás csak a meglévő sémákra, gazdasági és szellemi elitre tudott támaszkodni.

A társadalmi nácítlanítás (Entnazifizierung) elindult ugyan, de az NSDAP-tagok nagy részét gyakorlatilag azonnal rehabilitálni kellett. A náci embertelenségből brutális hasznot húzó gazdasági szereplők pozícióinak megingásáról szó sem lehetett.

A észak-rajna-vesztfáliai keresztény-konzervatív CDU által rögzített »ahleni program« mélyreható, gyökeres változások igényét fejezte ki, a hidegháború azonban a régi Németországként őrizte meg és rehabilitálta a később egyébként szinte folyamatosan a CDU kormánypárti pozíciójából irányított NSZK-t. Innen a Fal elnevezése a keleti oldalon: „antifasiszta védőfal”.

A régi Németország mai csúcsfiguráiként egyébként Jens Spahn és Horst Seehofer személyében a nyugati rasszisták bent ülnek Merkel jelenlegi kormányában.

Az antifasiszta és egyben antikapitalista kísérlet kudarca a mai napig vitatott reageni csillagháborús tervhez, a Strategic Defence Initiative-hez (SDI) kapcsolódik. Vannak, akik elhiszik, vannak, akik szerint kamu volt, a lényeg, hogy Gorbacsov elhitte, és ez a fegyverkezési verseny gazdaságilag térdre kényszerítette a Szovjetuniót, s ezzel a keleti blokkot.

Tulajdonképpen az SDI kényszerítette a világra mindazt a kizsákmányolást és rettenetet, „profit- és hatalomhajszát”, amit neoliberális gazdaságpolitikaként mond magáénak az ismert történelem. A csillagháborús tervek finaszírozásához a pénzpiacok minden értelmet nélkülöző liberalizációjára volt szükség. Ez Reagen, ez Thatcher, és ez Orbán Viktor, akihez ha bárki ideológiát kíván társítani, akkor az a thatcherizmus.

A „berlini antifasiszta védőfalat” így tulajdonképpen a „kapitalista profit- és hatalomhajsza” döntötte le.

„Németország példásan feldolgozta a náci múltját”

Ez a mondat Magyarországon olyan észrevétlenül csúszik ki egyébként komoly emberek száján is, hogy vitathatatlan konszenzus alakult ki igazsága kapcsán.

A náci múlt tudományos kutatásának valóban nincs bürokratikus/intézményes akadálya, ami nagyon nagy dolog. Bár a kiemelkedően tehetséges holokauszt-kutató Christian Gerlach, aki a náci bűnök interpretálásában mozgatórugóként az anyagi haszonszerzést hangsúlyozza, nem találta helyét a kortárs német tudományos életben és elhagyta az országot, külföldön vállalt állást. Gerlach esetében egyébként nem is annyira a piaci pozícióikat a háború után megtartó cégek kérdése a kényes, hanem az, hogy hogyan történhetett meg a jogfosztás/deportálás, miért nézte ezt végig mindenki? Erre válaszolja azt, egyébként Magyarország esetében is, hogy a lakossság nem csekély része a koncot leste, azt, hogy ráteheti a kezét valamire, s ezért kollaborált…

A múlt kutatásának tudományos szabadsága azonban nem jelenti automatikusan és szükségszerűen a régi Németország eltűnését és az »ahleni program« elveinek megvalósulását, ami számomra a kiindulási és viszonyítási pont. Megint idézet következik a programból: „Az 1933-as időszak az ipari vállalatok túl nagy fúzióját hozta magával. Így ezek monopoljelleget öltöttek. Átláthatatlanná és ellenőrizhetetlenné váltak a nyilvánosság számára. […] A nagybankok és a nagy ipari vállalatok képviselőinek szűk köre következésképpen túl nagy gazdasági és így túl nagy politikai hatalommal rendelkezett.”

Akik azt gondolják, hogy a szemét multikat és oligarchákat, a „profit- és hataloméhes”, más eszközökkel, de rabló, gyarmatosító illiberális/fasiszta restaurációt ma falak csak a mexikói és a szerb határon és csak szögesdrótok formájában védik, azok nem tudják, hogy ki a kancellári ambíciókat dédelgető CDU-nagyvad Friedrich Merz és szoros szövetségese Oliver Bäte, Allianz elnök-vezérigazgató, aki arra a kérdésre, hogy szerinte igazságos-e az, hogy egy müncheni Allianz alkalmazott nem tud saját lakást megengedni magának, azt találta válaszolni, hogy az „igazságosság neki csak egy marxista fogalom”.

Nehéz a Magyarországnál gazdagabb Németországból azt írni, hogy itt is vannak gondok, de falak nem csupán szögesdrótok, hanem létbizonytalanság/
kiszolgáltatottság formájában is léteznek és igen, az otthonról kőgazdagnak tűnő Németországban, például az Allianz alkalmazottai között is, a németországi multik alkalmazottai között is, az itteni „kapitalista profit- és hatalomhajsza” között is…

A múlt feldolgozása nem csupán a múlt kutatásának tudományos szabadságát kell magába foglalja, hanem a mentalitás, az erkölcs, a hozzáállás változását is.

Sabine Rennefranz keletnémet publicista és író a HVG-nek adott interjújában találkozhatott a magyar újságolvasó azzal a gondolattal, amely szerint: „a volt NDK-s azért veri össze az afrikait, hogy a nyugatnémetnek fájjon.

A berlini fal kudarc volt. A felemelő, euforikus leomlása óta eltelt bő három évtized azonban elnyomó nyugatnémet dominanciát hozott az annektált korábbi keleti tartományokba. Ugyanazzal a „profit- és hatalomorientált„ lekezelő, gyarmati gőggel találkoztak az NDK-sok, amit mi is tapasztaltunk Magyarországon.

A korábbi faji felsőbbrendűséget szintén alanyi jogú morális felsőbbrendűség (sittliche Überlegenheit) váltotta föl, ami az anyagi haszonszerzés privilegizáltságára tart igényt…

De ahogy Rennefranz fogalmaz: „Németországban mindig a másik a náci.”

Rémiszt a gondolat, hogy esetleg Tamás Gáspár Miklós tud a legtöbbet a mai európai folyamatokról. Ez annyit jelentene, mint a 70. születésnapja tiszteletére készített Partizán interjújában mondta, s amely véleményt természetesen nem csupán egyedül ő képvisel, hogy vagy szocializmus lesz, vagy fasizmus, a liberális demokrácia pedig, amelynek egyik közkeletű szimbóluma a berlini fal leomlása, „a kapitalista profit- és hatalomhajsza” okán megbukott…