Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Megtörnék az ingatlankonszernek erejét: népszavazás előtt a berlini lakhatási mozgalom

A drága lakhatás minden nagyvárosban egyre nagyobb probléma. Míg a rendszerváltás óta a tulajdon nélküli tömegek Magyarországon az eladósodás és a horribilis lakbérek között választhatnak, számos nyugati városban sokáig egy szabályozottabb bérleti piac biztosította a megfizethető és biztonságos lakhatást. Az elmúlt évek árrobbanásai azonban ezeket városokat, így Berlint is elérték. A német főváros döntő lépés előtt áll: a lakhatási mozgalom az emberek kezébe adná a döntést, hogy a részvényesek és spekulánsok, vagy a bérlők és alkalmazottak érdekei az irányadóak.

A Magyarországnál jóval gazdagabb Németország az Európai Unió tagállamai között sereghajtó a lakástulajdonlás tekintetében: a szövetségi köztársaságban a legalacsonyabb azok aránya, akik olyan lakásban laknak, amely a saját tulajdonukat képezi. Ha tekintetbe vesszük az EU-n kívüli európai országokat is, csak a még Németországnál is gazdagabb Svájcban találunk alacsonyabb adatokat. A másik végleten Romániát találjuk, itt a legmagasabb a saját tulajdonban kialakított háztartások aránya (95-96%), Magyarországon ez az arány az elmúlt évtizedekben 90% körül mozog.

A német Szövetségi Statisztikai Hivatal (Statistisches Bundesamt) felmérése szerint a háztartások 58 százaléka lakásbérlet. Szövetségi bontásban Saar-vidék tartományban a legmagasabb a saját tulajdonú háztartások aránya 64,7%-kal, és messze Berlinben a legalacsonyabb 17,4%-kal (2018-as adat).

A alacsony arányú lakástulajdonlás egyik fontos aspektusa az, amit Pierre Bourdieau francia szociológus lényegében a rendi társadalom továbbéléseként ír le, értelmezése szerint ugyanis az örökítésnek a kortárs nyugati kapitalista társadalmakban legalább olyan fontos társadalomtagoló funkciója van, mint évszázadokkal korábban volt. Az átlagember ma nyugat-európai nagyvárosokban nem tud átlagos igényeknek megfelelő méretű, állagú és elhelyezkedésű lakást venni, legfeljebb örökölni.

Bérlődemonstráció Berlinben 2019. április 6-án (kép: Wikimedia Commons)

Különbség a rendszerváltást követő katasztrofális privatizációs hullámot követő, szűkös magyar albérleti szokásokhoz képest, hogy a németországi bérlő a szerződése aláírása után ténylegesen rendelkezik jogokkal, a tulajdonos/házkezelőség pedig kötelezettségekkel. A bevett normák szerint a bérbeadó felel a lakás funkcionális alapfelszereltségéért, vagyis ha elromlik a fűtés, új bojler kell, javítani kell a tetőt, stb., akkor a bérlő csak fölemeli a telefont. S ez valóban így is működik.

Ennek tudatában érthetőbbé válik az a mentalitás, amely szerint – szemben a magyar társadalommal – a többség nem is feltétlenül törekszik saját tulajdonra, s így az azzal járó felelősségre és a váratlan kiadások terhére sem.

Sokkal könnyebb így mobilnak is lenni és egyik városból, vagy országból másikba költözni, alacsony keresetű dolgozóként vagy diákként is, az átlagembernek így nem kell egész életére eladósodnia, ha lakni szeretne valahol.

A szociális bérlakások alacsony száma, illetve a diákok és a családok számára rendkívül megterhelő budapesti lakbérárak problémája Karácsony Gergely főpolgármesteri programjában is megjelent. A társadalmi mobilitás ettől a tényezőtől is függően magasabb lényegesen Svájcban vagy Németországban, mint mondjuk Romániában vagy Magyarországon. S nem utolsósorban persze azért is, mert a bérlemények nyugaton szabályozottabb keretek között működnek.

Németországban, de más nyugat-európai országokban már hagyományosan társadalmi, politikai tényező a lakásszövetkezeti mozgalom, a nagy ingatlankezelők jogállása és a bérleti árak kérdése. A diákok és a (már nem is olyan alacsony keresetű) dolgozók kiszorulásának a nagyvárosi bérleményekből a NER-ben jól ismert folyamata megjelent az utóbbi években Németországban is. Berlin tartományi szinten reagált is, a lakhatás árucikké válása és fokozott financializációja elleni harc azonban vesztésre áll, a Szövetségi Alkotmánybíróság (Bundesverfassungsgericht) március 25-i döntése megszüntette a berlini lakbérstoppot (Mietendeckel). Nem magát az intézkedést ítélték egyébként alkotmányellenesnek, hanem azt a körülményt, hogy Berlin erről tartományi szinten döntött, a testület szerint pedig ez szövetségi hatáskör. (A lakbérstop nem összekeverendő a szövetségi lakbérfékkel (Mietpreisbremse), ami a lakbérek emelkedését hivatott kordában tartani. Az intézkedés könnyen kijátszható, így kevéssé hatékony, és nem is lépett életbe mindenhol, mivel a CDU nyomására tartományi ratifikációhoz kötött, így elszabotálható.)

Az előzmények

A lakáspiac kistulajdonosi struktúrája sokáig megakadályozta a „Mietnation” (lakbérnemzet) NSZK-ban, hogy a vállalatok nagy léptékben lépjenek be a piacra. Az állami lakástársaságok nagy portfóliói árcsökkentő hatással jártak, emellett a pénzügyi piac szigorú szabályozása sok befektető számára visszatartó erőt jelentett.

A neoliberalizmus azonban legkésőbb Helmut Kohllal elérte az NSZK-t. Az NDK annektálásával, ahol a lakhatáshoz való jog 1968-ban még alkotmányos státusszal is rendelkezett, az NSZK gyakorlatilag egyik napról a másikra több millió lakáshoz jutott. Az alkotmányügyi vegyes bizottság javaslata, hogy a lakhatás alapjogként szerepeljen az alaptörvényben, megbukott. A Kohl-kormány azonnal megkezdte a keletnémet ingatlanok privatizálását. (A folyamat a magyar olvasóknak is ismerős lehet.) Ezzel egyidejűleg nyugaton privatizálták a korábban állami lakásépítő vállalatokat. Kohl, majd később az 1968 utáni szélsőbaloldali miliőből („K-Gruppen”) származó, de ekkor már ultrakapitalista Gerhardt Schröder vezette „vörös-zöld” szövetségi kormányok (1998-2005) liberalizálták a tőke- és pénzpiacokat. A pénzügyi piac előmozdítására vonatkozó törvények gyakorlatilag mentesítették a magántőkealapokat az adózás alól.

Az intézményi befektetők (bankok, biztosítótársaságok, nyugdíjalapok stb.) megragadták ezt a lehetőséget, és az alapokat befektetési eszközként használták, mozgótőkéjüket áthelyezték ezekbe, így adómentes befektetéseket biztosítva maguknak.

A kezdeti szakaszban a korábban állami tulajdonban lévő lakáscégek vevői szinte kizárólag efféle spekulánsok voltak. Néhány évvel később már több mint egymillió lakás volt ezeknek az árnyékbankként működő magántőkealapoknak a tulajdonában.

A magántőke-stratégia lényege elsődlegesen a rövid távon haszonnal továbbadás, vagyis a nyereséges kilépés volt, ezért a tőkealapok tőzsdére vezették az újonnan létrehozott részvénytársaságokat. A részvények adás-vétele így könnyű belépést és gyors, adómentes, nyereséges kilépést tett lehetővé. Ez vonatkozik a két legnagyobb lakóingatlan-szolgáltató vállalatra, a Vonoviára és a Deutsche Wohnen & Co.-ra is. Ez utóbbit 1998-ban alapította a Deutsche Bank magántőkealapként, az előbbit 2001-ben mint Deutsche Anningtont a londoni székhelyű Terra befektetési ház, a japán Nomura Holdings egyik ága indította el, a Vonovia nevet később kapta. A Deutsche Bank 1999-ben vitte a Deutsche Wohnen-t a tőzsdére, míg a Vonovia csak 2013-ban csatlakozott. Mind a ketten Németország 30 legnagyobb vállalata közé tartoznak.

Az árnyékbankokként működő magántőkealapokkal ellentétben a lakóingatlan-társaságok hosszabb távú stratégiát követnek. A lakóházakat nem eladni akarják néhány év után, hanem a lehető legjövedelmezőbben kezelni, a részvényesek, és nem a bérlők érdekei szerint. Az egyszerű profitképlet a következő: a karbantartási költségeket csökkentik, a korszerűsítési költségeket növelik, mivel a magasabb bérleti díjakat jogilag csak az utóbbi révén lehet követelni. Ilyen módon a részvénytársaságok nagyon sikeresek. Az olyan vállalatok, mint a Deutsche Wohnen & Co. a bérleti díj emelések élharcosainak tekinthetők.

A részvénytársaságok jelentősége az ingatlanpiacon folyamatosan növekszik. A nyereség és a részvényesek számára történő kifizetések évről évre nőnek.

A Covid-válság idején minden szereplő növelte mind a bérleti díjakat, mind az osztalékokat.

A nagyvárosokban, mint München, Frankfurt am Main, Berlin, Drezda évek óta rohamosan nőnek a lakbérek. Itt a professzionális, nagy piaci szereplők az érdekesek, nem a „hobbyfőbérlők”, és az utóbbi években egy tőkekoncentráció is lezajlott a lakáspiacon. A Vonovina nem csupán lakáskiadó, hanem egy pénzügyi konszern, amely bekebelezésre használja erejét: mind kevesebb, és egyre nagyobb szereplők vannak a lakáspiacon. A Vonovina 416.000 lakás fölött rendelkezik, a Deutsche Wohnen tulajdonában 160.000 lakás van, s volt/van szó fúzióról is.

A magántőke-alapok és az ingatlanbefektetési részvénytársaságok profitálnak mind a pénzpiacok deregulációjából, mind a szociális lakások privatizációjából. Ehhez hozzátartozik, hogy az ingatlanbefektetők komoly lobbyszervezetekkel rendelkeznek, amelyek nagyon szorosan kötődnek a szövetségi politikához, s ez a szektor a CDU és az FDP legnagyobb adományozója.

Kisajátítás, népszavazás

Mielőtt bárki felhördülne és a sztálinizmust emlegetné, le kell szögezni, hogy a berlini Deutsche Wohnen & Co. Enteignen mozgalom nem a néhány lakással rendelkező magánemberek tulajdonára feni vörös fogát. A lakhatási mozgalom kezdeményezése alapján a 3000 ingatlanon felüli giga lakáskonszerneket kellene társadalmi tulajdonba venni, ami tekinthető visszatérésnek is a kohli/schröderi liberalizáció, a lakhatás árucikké válása és fokozott financializációja előtti, például a Konrad Adenauer-féle(!) állapotokhoz. Mint a mozgalom honlapján olvasható, a lakások korábban Berlin város tulajdonában voltak.

Aktivisták gyűjtenek aláírásokat Berlinben a nagy lakáskonszernek tulajdonának kisajátításáért. (Forrás:
Kerem Schamberger / Twitter)

2000-ben a neoliberális tanácsadó cég, az Empirica tanulmányt készített a berlini lakáspiac fejlődési pályájáról, amelyben kifejtették: „A berlini háztartásokra vonatkozó szinte valamennyi előrejelzés 2015-től kezdődően a háztartások számának hosszan tartó és gyorsuló csökkenésével, és ennek következtében a lakáskereslet csökkenésével számol (…). Az alapfelszereltségű lakások jövőbeli hiánya nagyon valószínűtlen.” Erre a biztos előrejelzésre alapozva az akkori berlini tartományi kormány úgy döntött, hogy eladja az önkormányzati lakásállomány nagy részét. Végzetes hiba, amelynek árát a bérlőknek kell megfizetniük. De jövedelmező döntés a nagy ingatlankonszernek számára.

A népszavazási kezdeményezés a második szakaszában tart, június végéig 175.000 aláírásra van szükség ahhoz, hogy a berliniek ősszel a tartományi választásokkal egy időben szavazhassanak a fővárosban 3000 lakásnál többet birtokló ingatlancégek társadalmasításáról.

Mint Michael Prütz szóvivő elmondta, a támogatók között egyesületeket és nagy szakszervezeteket is találunk, mint az IG Metal vagy a Verdi.

Mi lenne a közösségi kézbe vett lakásokkal? A berlini kezdeményezés tartományi törvénytervezetet dolgozott ki, amelyet május 10-én tártak a nyilvánosság elé. Szándékaik szerint egy közjogi intézményt kell létrehozni, új tulajdonosként „Gemeingut Wohnen” néven. „A közös vagyon kezeléséből származó jövedelem nem osztható fel”, és az összevont lakóingatlanok a későbbiekben nem ruházhatók át „más természetes vagy jogi személyre”. Azokat a vállalatokat, amelyek részvényei szocializálásra kerültek, a kompenzációs összeg erejéig átruházható kötvények formájában kártalanítják. A kötvényeket a közjogi intézmény 40 év alatt fizeti vissza, így ez az állami költségvetést nem terhelné. A lakásokért 40 évig a „megfizethető bérleti díjak alapján fizetik a kompenzációt” – áll a törvénytervezetben. Az első évben a négyzetméterenkénti havi nettó 4,04 eurós rezsi nélküli (hideg) bérleti díj számít megfizethetőnek. Összehasonlításképpen: a bérleti díjindex szerint Berlinben az átlagos (hideg) bérleti díj jelenleg 6,79 euró négyzetméterenként – és ez emelkedik.

Az alkotmányos hátteret a német alaptörvény 15. cikkelye biztosítja: „A föld, a természeti erőforrások és a termelőeszközök társadalmasítás céljából a módot és a kártalanítás mértékét szabályozó törvény alapján köztulajdonba, vagy a közösségi gazdaság más formáiba átvezethetőek. A kártalanítás kapcsán a 14. cikkely 3. bekezdés 3. és 4. mondatai az irányadóak.”

Megosztott kormánypártok

A diákok és az alacsony keresetű családok számára rendkívül megterhelő lakbérárak, illetve a szélesebb lakhatási válság, miként Budapesten és a magyar nagyvárosokban, úgy már Németországban is komoly politikai kérdéssé vált.

A népszavazást a kisajátításról a Berlint irányító vörös-vörös-zöld koalícióban a Balpárt (Die Linke) és a Zöldek (Grüne) támogatja, az SPD nem. Michael Müller szociáldemokrata főpolgármester a következőképpen nyilatkozott a népszavazás szóvivőjéről Rouzbeh Taheriről: „ha Herr Taheri osztályharcot szeretne, úgy az nem az én utam.

A berlini „Deutsche Wohnen & Co. Enteignen” mozgalom szóvivője, Jonas Becker kérdésünkre elmondta: „Ezen a hétvégén (május 21-23.) már szervezünk egy hálózatépítő tábort Berlinben, ahová egész Németországból hívtunk lakhatási aktivistákat, hogy a lakhatás szocializációjáról beszélgessünk. Más városokban is támogatjuk a modellünkön alapuló kezdeményezéseket. Mivel mi egy alulról szerveződő mozgalom vagyunk és maradunk, feltételezzük, hogy a politikai változásra irányuló nyomásnak továbbra is a helyi kezdeményezésekből és a helyi szövetségekből kell kiindulnia.”

A főpolgármester politikai jövőjére vonatkozó kérdésre válaszolva: „Kezdeményezésünk a berlini lakáspiaci viszonyok ellen irányul, nem pedig egyes közszereplők ellen. Az, hogy Michael Müllerrel mi lesz, ha a kezdeményezésünk sikeres, számunkra lényegtelen.”