Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az Új Németország vége?

Eltűnés fenyegeti az egykori antikapitalista és antifasiszta új Németország, ismertebb nevén az NDK egyik utolsó darabját. A valamikori állampárti napilap, a Neues Deutschland (Új Németország) 75 év után a megszűnés szélén tántorog, miután a kiadót működtető gazdasági társaság, benne a Die Linkével (Balpárt), 2021. február 22-én közölte a szerkesztőséggel, hogy az év végén felszámolja magát. Magyarországról is mondott valamit a Népszabadság megszűnése, és Németországról is sokat mesél az egykori állampárti lap sorsa. A Neues Deutschland története a baloldali útkeresésekről szól – s a német baloldal mára meghatározó ereje és egyetlen rendszerkritikára érzékeny pártja, a Die Linke, ma változni akar.

A Die Linke egyik őse az NDK állampártja, az SED (közbeesett még az egyesítés utáni évek Kelet-Németországában működő PDS). A párt – mely mára nyugati nagyvárosokban is komoly bázisra tett szert – nemrég tisztújításon esett át, új társelnökei Janine Wissler és Susanne Hennig-Wellsow. A nyíltan vállalt célkitűzés pedig a szövetségi kormányzati szerepvállalás, amire még nem volt példa a rendszerváltás és a német egyesítés óta. Ez a „rot-rot-grünes Projekt” (vörös-vörös-zöld projekt) az NSZK-tól örökölt baloldali pártokkal, a már régen korrumpálódott Németországi Szociáldemokrata Párttal (SPD) és a rendszerkritikus karakterét mára (zöld)kapitalistává hangoló Zöldekkel. Elsősorban a türingiai frakcióvezető, a párt jobbszárnyához tartozó Hennig-Wellsow van azon az állásponton, hogy a „kormányképességhez” szükséges átszabásokat végre kell hajtani.

Az átszabás leginkább a német háborús részvétel és fegyverexport kérdését (Friedenspolitik), a szociális ügyeket (Sozialpolitik) és a baloldali pluralizmust érinti, amelynek egyik orgánuma a Neues Deutschland. S mint azt Nico Popp, a Junge Welt rendszerkritikus baloldali napilap szerzője írta, a partnerpártok is pontosan ezt értik „kormányképesség” alatt. Ez lényegében a „régi rendszer, az establishment, a régi Németország”.

A „régi Németország” a világháború után az NSZK volt, amelyet a győztes hatalmak gyorsan talpra kellett állítsanak. George C. Marshall amerikai külügyminiszter 1947. június 5-én hirdette meg a róla elnevezett átfogó segélyprogramot. A hidegháború nem tett lehetővé hosszú átmenetet, s ezzel mélyreható változásokat és alapos elitcserét: maradtak a régi sémák a társadalomban és a gazdaságban. 1977-ig az NSZK-ban egy feleségnek még írásos engedélyre volt szüksége a férjétől ahhoz, hogy teljes állást vállalhasson. 1978-ban Hans Filbinger baden-würtenbergi tartományi miniszterelnökként úgy gondolta, hogy „ami akkoriban jogszerű volt, az ma sem lehet jogtalan.” Egy általa tengerészeti hadbíróként a háború vége előtt néhány héttel dezertálás miatt kiszabott halálos ítéletről beszélt. Álljon itt az 1945. március 16-án kivégzett matróz neve: Walter Gröger.

A rendszerváltás és a német egyesítés után a nyugatiak a volt keleti országrészben minden fontos pozíciót átvettek. Egyetemeken, színházakban, gazdaságban. Nem volt helye sem antikapitalista rendszerkritikának, sem a „keleti szocialistának”, a nyugatiak mindent vittek. Az egyetlen kivétel a berlini Volksbühne intendánsa, a túl nagy név Frank Castorf volt, regnálásának 25 éve alatt (1992-2017) a színház épületének tetején hatalmas betűkkel az OST, vagyis KELET felirat volt látható, tiltakozásul a nyugati nyomulás és gőg ellen.

Ez egyben a meg-nem-adás gesztusa volt, a „régi rendszerrel, az establishmenttel, a régi Németországgal” szembeni antikapitalista, rendszerkritikus baloldali útkeresésnek a jegyében, amely a világháború vége óta folyamatosan jelen van a német társadalomban, a vasfüggöny mindkét oldalán.

Az Új Németország lapja

A Neues Deutschland neve tudatos választás volt. Az egykoron milliós példányszámú ND tudósított 1946. április 23-án (kedden) a német nép fasizmus utáni történetének legnagyobb eseményeként a Sozialistische Einheitspartei Deutschlands (Német Szocialista Egységpárt – SED) megalakulásáról. Ez volt a lap első száma, a hír a címlapsztori, a lap neve alatt a nyíltan vállalt identitás: a párt központi orgánuma. Illusztrációként Marx és Engels arcképei szolgáltak. Az SED megalakulásának címlapon közölt manifesztuma hitet tett a „béke megőrzése”, a „szocialista társadalmi rend kiépítése”, a „hitlerizmus maradékának megsemmisítése” és a „német egység” mellett. A napilap névválasztása: „Új Németország”, mélyreható, strukturális változások iránti igényt és szándékot jelölt.

A Marshall-terv gazdasági céljaival párhuzamosan, 1947. június 5. és 1949. május 23. (az NSZK megalakulása) között, vagyis a még egységes, de négy szektorra osztott Németországban a strukturális antifasizmus nehezen lett volna a Szovjetunió nélkül elképzelhető. A nyugati szektorokban a nácítlanítás [Entnazifizierung] az ipar és a gazdaság adott struktúrái miatt kevéssé volt alapos és konzekvens. Hogy csak a náci kényszemunkatáborokból és jogfosztásból hatalmas profitot húzó és nyugaton a továbbiakban is sértetlenül működő és gazdasági pozícióit megtartó legnagyobb neveket említsük: Bayer, Daimler, Siemens, Krupp-Konzern, Henkel-Konzern…

A politikai feszültségek hatására, a valutareform, majd a Nyugat-Berlin köré vont szovjet blokád után a szovjet és a nyugati szektorokat elválasztó belnémet határon fokozatosan kiépült a műszaki határzár, a vasfüggöny. A keleti szektorban a 3. Német Népi Kongresszus elfogadta a „népi demokratikus” alkotmányt. Nem különösebben teátrális ceremónia keretében 1949. október 7-én lépett a világ elé a Német Demokratikus Köztársaság. Ekkortól hivatalosan is két Németország létezett. Egy régi, többnyire ismert sémákkal, és egy új a maga útkereséseivel. Az új Németország, az NDK azonban nem azt a fejlődési pályát futotta be, amit vártak tőle, s ez látható az ND pályaívén is.

Egymást gyakran váltó főszerkesztői között az első az a Sepp Schwab volt, aki 1919 tavaszán 22 évesen a szűk egy hónapig létező »Müncheni (más néven Bajor) Tanácsköztársaság« kormányában is tevékenykedett. Őt már 1946 augusztusában Adolf „Lex” Ende követte, aki fegyverrel a kezében harcolt a világháború alatt a francia ellenállásban. Endét a sztálini tisztogatás keretében az SED 1950. augusztus 24-én kizárta soraiból. A vád ellene az volt, hogy a Rajk László és a bolgár Trajcso Kosztov elleni kirakatperek szövevényes hátterében összejátszott az amerikai kémnek bélyegzett korábbi antifasiszta ellenálló Noel Fielddel.

Főszerkesztői posztjáról a Tito elleni kampány során mint nyugati emigránst már 1949 júniusában leváltották.

Rudolf Herrnstadt  vezetése alatt (1949-1953) 1951-1952-ben az ND a társadalmi elégedetlenségek hatására masszív kritikát fogalmazott meg az állami és pártfunkcionáriusokkal szemben. 1953. június 14-én, miután tíz százalékkal emelték a normát, a lap riportot közölt a kelet-berlini Sztálin sugárúton (a mai Karl-Marx-Allee) dolgozó építőmunkások feszült hangulatáról. 1953. június 17-én felkelés tört ki, a  keleti blokk első antisztálinista felkelése. Az államhatalom a szovjet csapatokkal karöltve brutálisan lépett föl. Ezreket börtönöztek be, több mint ötven ember meghalt.

A felkelés leverése után az NDK vezetője, Walter Ulbricht leváltotta Herrnstadtot, és az SED gondoskodott arról, hogy többet az ND egyetlen főszerkesztője se merészeljen hasonlót megengedni magának.

1961. augusztus 14-én a berlini fal építése kapcsán az újság rendről és tiszta viszonyokról tudósított a belnémet határon. Hét évvel később indokoltnak nevezték a Varsói Szerződés csapatainak bevonulását Prágába. A felkelés leverése utáni idők tömör összefoglalásaként értelmezhető az, amit Günter Kertzscher helyettes főszerkesztő írt a lapban a pörös száját be nem fogó zenész, Wolf Biermann állampolgárságának 1976. november 16-a utáni megvonása kapcsán: „Az állampolgársághoz az állam iránti hűség is hozzátartozik. Ez nem csak az NDK-ban van így.” Az állam pedig maga volt az SED. Kertzscher, egyébként egyetlenként az ND vezető beosztású tagjai közül, korábban (1937-től) az NSDAP tagja volt, de ezt sikerült eltitkolnia.

A párt 1989. október 7-én ünnepelte az NDK 40. születésnapját. Október 9-én Lipcsében 70.000-en tüntettek a demokratikus változásokért, nem pedig – szemben a közhiedelemmel – az egyesülésért és piacgazdaságért. Néhány nappal később a Politikai Bizottság elmozdította posztjáról Erik Honeckert. Ennek apropója az volt, hogy a pártfőtitkár – nem először – közvetlenül beavatkozott az ND szerkesztésébe. A vezető így kommentálta, hogy keletnémet menekültek az NSZK prágai és varsói nagykövetségeiről pár nappal korábban nyugatra távoztak: „Magatartásukkal valamennyien lábbal tiporták erkölcsi értékeinket, és kirekesztették magukat a társadalomból. Egy könnycseppet sem érdemelnek.” Ez már a Politikai Bizottságnak is sok volt…

1989 novemberében leomlott a berlini fal.

Rosszakat is írtak

A Neues Deutschlandot a kezdetektől a rendszerváltásig az SED, s ezzel az NDK útkeresései, drámái, esetenként cicaharcai formálták. Az utódpártok, a Partei des Demokratischen Sozialismus (A Demokratikus Szocializmus Pártja – PDS), majd a Die Linke (Balpárt) maradtak tulajdonosok, de már nem, vagy kevésbé avatkoztak be a szerkesztőségi munkába.

A Neues Deutschland változott, de továbbra is „szocialista napilapként” pozicionálta magát. A szerkesztőséget 1998-2002 között a korábbi zöld parlamenti képviselő Jürgen Reents vezette, aki a munkásmozgalmi időkre jellemző vitafórummá tette az újságot. A mai vezetés önmeghatározása szerint

„a munkatársak minden hangsúlyt arra fektetnek, hogy az ND-t baloldali, pluralisztikus újságként őrizzék meg, amelynek központi témái a szociális kérdések, a békepolitika és az antifasizmus, s amely párbeszédet kíván teremteni a különböző baloldali társadalmi irányzatok között.”

A Die Linke kormányzati ambícióihoz azonban minden jel szerint nem igazán passzol most ez a vitafórum, s általában a baloldali pluralizmus…

A lapot a szerkesztőség elképzelése szerint a továbbiakban a munkatársaknak kellene működtetni, akik névváltoztatást eszközöltek 2020-ban. A hétfőtől péntekig megjelenő számok ND – der Tag (a nap), a hétvégiek ND – die Woche (a hét) néven jelennek meg. Talán a nemzetieskedőnek tűnő Deutschland zavarta őket a nevükben, talán a gyökereik.

A párt költségvetésében a lap fenntartása egyébiránt nem volna nagy tétel, még akkor sem, ha a hiánygazdaság idején is tömegcikk ND példányszáma mára 20.000 alá süllyed és az előfizetők 92%-a tartozik az idős korosztályhoz. Ha a lap megmaradása fontos volna, az állami pénzekkel is gazdálkodó pártalapítvány, a Rosa Luxemburg Stiftung is dobhatna mentőövet. Talán az egykori MSZP alelnök Szanyi Tibor által a Népszabadság beszántása kapcsán megfogalmazott magvas gondolat járhat a felelősök fejében: miért támogatna egy párt egy lapot, ami rosszakat is ír róla?

A Verdi, a legnagyobb szolgáltatói szakszervezeti szövetség is tiltakozott a finanszírozás megszüntetése ellen:

„Még ha az alkalmazottak már korábban szorgalmazták is az ND strukturális átalakítását, s ha egy dolgozói szövetkezet lehetőséget jelenthet is a szerkesztői függetlenség erősítésére, akkor sem lehet ez annak megoldása, hogy könnyen és egyszerűen megszabaduljanak a laptól.”

A Die Linke pártkincstárnoka, Harald Wolf február 26-án annyit közölt: „Csak akkor jelenthetünk ki bármit is végleges bizonyossággal, ha a pártvezetés meghozza a megfelelő döntést.” Jörg Reichel a Verdi újságírói részlegétől egy február 28-i szimpátiatüntetésen a szerkesztőség véleményén volt: „Csináljatok dolgozói szövetkezetet – vagy ennyi volt”.

Ines Wallrodt az ND szerkesztője március 1-jén a következőket nyilatkozta a Junge Weltnek:

„Sok még a bizonytalanság. […] Egy dolgozói szövetkezet lehet működőképes, ezt látjuk a TAZ-nál és a Junge Weltnél is. Ehhez azonban idő és pénz kell. Egy ilyen átalakulás nehezen képzelhető el az év végéig.”

Denis Gabriel, a Junge Welt rendszerkritikus baloldali napilap újságírója március 4-én így fogalmazott: „A Die Linke bánásmódja a saját napilapjával arra utal, hogy a vezetés egyre inkább idomul a szociáldemokratákhoz, s nem is csak politikailag: az SPD messze eltávolodott a saját médiumaitól. Az a szándék, hogy felhívják magukra a polgári lapok figyelmét és imponáljanak nekik, a baloldali pártoknál sokkal erősebb annál a szándéknál, hogy jó lapot csináljanak.”

A Neues Deutschland sokak számára jelentette a tájékozódást, a gondolati inspirációt, rendszerkritikai megközelítése vagy pártállami múltja pedig sokak szemét szúrta. Az azonban biztos, hogy a lap kezének elengedésével a német parlamenti baloldal utolsó pártjaként a Die Linke mondja ki magáról, hogy terhes számára a baloldali pluralizmus és az útkeresés, a radikális rendszerkritika és az antikapitalizmus, melynek ellentmondásos öröksége egyben a Neues Deutschland története is.