Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Új vezetés a Linke élén: mire mehet a német Balpárt?

Kevesebb mint egy évvel a 2021 őszi szövetségi választás előtt a németországi Balpárt, a Linke új vezetést választott hétvégi kongresszusán. A kongresszust eredetileg májusban, majd október végén tartották volna a párt alapításának helyszínén, Erfurtban, de a járvány miatt kétszer is eltolták.

A végül online megtartott rendezvény legfontosabb hozadéka, hogy nyolc év után új társelnökök, Janine Wissler és Susanne Hennig-Wellsow kerülnek a szociáldemokrata párt élére. Az új vezetés kormányzásra készül az őszi szövetségi választást követően, de erre nincs sok esély. Merre tart a német parlamenti baloldal?

Cél a kormányzóképesség

A pénteken megválasztott duó elsőhegedűse Hennig-Wellsow, a Balpárt türingiai frakcióvezetője nyilatkozataiban a kormányzásra való felkészülés jelentőségét hangsúlyozza: az üzenet saját pártja mellett a potenciális koalíciós partnereknek, a Zöldeknek és a Németországi Szociáldemokrata Pártnak (SPD) szól.

Susanne Hennig-Wellsow 2020 szeptemberében (forrás: Hennig-Wellsow / facebook)

A centrumtól – enyhén vagy lényegesen – balra helyezkedő három párt soraiban sokan álmodnak erről a lehetőségről évek óta, szűk többsége azonban csak egy alkalommal, 2013-ban lett volna a CDU/CSU-tól balra álló pártoknak, viszont az akkor még a megkérdőjelezhetetlen baloldali hegemón szerepét játszó SPD ekkor is Merkeléket választotta.

A párttagok körében továbbra is népszerű, leköszönő Katja Kipping – Bernd Riexinger duó szintén a kormányzásra való felkészülés jelentőségét hangsúlyozták február elején, amikor előálltak a választási programvázlatukkal. A programot az ökoszocialista fordulat dokumentumaként hirdetik: a minimálbért 9,5 euróról 13 euróra emelnék, ahogy a kis nyugdíjakat is megnövelnék.

Míg a program a legkiszolgáltatottabb munkaformákat megszüntetné, és bevezetné a négynapos munkahét lehetőségét, a leggazdagabbakra 5 %-os vagyonadót vetne ki.

A párt ígérete szerint a jelenleg kormányzó nagykoalícióval szemben komolyan venné a szövetségi köztársaság klímavállalásait: 2030-ig bezárna minden szénbányát (a Kelet-Európába kiszervezett szennyezésről ez a programvázlat is hallgat), a Green New Deal szellemében végrehajtott ökológiai átalakítás keretében pedig 38 milliárd eurót költene infrastrukturális és energiahatékonysági programokra. Továbbra is az egyetlen szövetségi képviselettel rendelkező párt, amely a katonai kiadások radikális csökkentését tervezi.

2021 februárjában azonban kevés esély mutatkozik arra, hogy Németországban – akármilyen rózsaszín árnyalatú – baloldali kormány alakuljon. Noha könnyen lehet, hogy a koronaválsággal 36-39% környékére visszaerősödő konzervatívok népszerűsége a leköszönő Angela Merkelhez van kötve, a CDU/CSU gyengüléséből – a jelenleg szintén megosztott és gyengélkedő szélsőjobb mellett – leginkább a polgári alternatívaként feltűnő Zöldek profitálhatnak.

A rendszerkritikus erőből a zöldkapitalizmus ügynökeivé szelídült zöldek számára azonban mára nyilvánvalóan kevesebb kockázatot rejt egy CDU/CSU-val kötött koalíció, mint egy balos összeborulás, melyre a mai számok szerint egyébként sem sok esély mutatkozik.

A másik potenciális partner, a 2019 decemberében még a párt gyökeres, baloldali fordulata mellett szavazó SPD tagjai pedig most zokszó nélkül lenyelték, hogy a párt jobbszárnyához tartozó, a konzervatív fiskális politika bajnokaként hírnevet szerzett és több rendkívül kínos korrupciós ügyben főszerepet játszó Olaf Scholz alkancellárt jelölik a kormány élére, aki szintén nem éppen a baloldali alternatíva plakátfiúja.

A Linke leginkább arra játszhat, hogy egy hiteles zöld szociáldemokrata programmal az SPD vagy a Zöldek baloldaláról szakít le választói csoportokat, ez azonban csak a baloldali szavazatok újraosztását jelentené, nem járulna hozzá a többség létrehozásához.

Örökölt ellentmondások

Katja Kipping és Bernd Riexinger felemás nyolc évet tudhatnak maguk mögött. A párt a választásokon és a szövetségi közvélemény-kutatásokon mintha megmerevedett volna 8%-on, ami – tekintve a centrumországok némelyikében felfutó (és mára kimerülő) baloldali populista hullámot – nem könyvelhető el sikerként.

Figyelembe kell venni persze, hogy a német lakosság az Európai Unió strukturális meghatározottságai miatt sokkal kevésbé szenvedte meg a 2008-as válságot, így a vesztesek szövetségét szűkebb bázison lehetett (volna) megszervezni. A párt ugyanakkor súlyos veszteségeket szenvedett el a gazdaságszerkezeti hátrányokkal küszködő keleti bázisain, ahol az AfD a menekültválság örvén vált a vesztesek hangjává.

Az viszont már a 2017-es választáson is látszott, hogy a Linke nyugaton pótolni tudta keleti veszteségeit, ahol mára már majdnem minden tartományban jelentős erőt képviselnek. Berlinben a párt tartományi szervezete, úgy tűnik, képes egy mérsékelt szociáldemokrata kormány tagjaként olykor a radikális társadalmi mozgalmak szövetségeseként eljárni, a türingiai szervezet pedig már második ciklus óta vezet sikeresnek mondható óvatos szociáldemokrata kormányokat.

Bernd Riexinger és Katja Kipping leköszönő társelnökök a Linke pártkongresszusán (forrás: Die Linke / facebook)

2020 augusztusában Kipping a taz-nak úgy nyilatkozott, 2012-ben tulajdonképpen két párt irányítását vették át, melyekből mára sikerült egy össznémet szocialista pártot kovácsolni. Ebben – azzal együtt, hogy a „szocializmus” megengedő definíciójával él – sok igazság van. Noha a 2007-ben alakult párt ma is számos kérdésben hordozza a keletnémet állampárt utódszervezete (PDS), az SPD megszorítás-ellenes balszárnya és a nyugatnémet radikálisok nehezen összeegyeztethető hagyatékait, annyiban mindenképp egységes szervezetről beszélhetünk, hogy a mégoly különböző frakciók is tisztában vannak vele: egymás nélkül eljelentéktelenednének.

A pártot kezdetektől jellemző szervezeti konzervativizmust, mely a különböző frakciók ideiglenes kielégítésén, a súlyos konfliktusokat hordozó elvi-ideológiai döntések folytonos elodázásán és az ez is – az is megoldásokon alapul az új vezetés is megörökli.

Az elmúlt években a pártot erősen megosztó kérdések tehát – úgy mint a menekültekkel szembeni elbánás pártot felforgató vitája (mellyel kapcsolatban befogadó álláspontját mindkét jelölt hangsúlyozta köszönő beszédében), és a párt kívánatos bázisáról szóló parttalan „közeg-vita” – bármikor újra felszínre kerülhetnek. Nem beszélve azokról a konfliktusokról, melyeket a putyini rezsim várható radikalizálódása és a Zöldek hatalomra kerülésével potenciálisan szétfeszülő német-orosz jó viszony, vagy a tartományi kormányokban hozott kompromisszumok rejtenek magukban.

A pártot legmélyebben megosztó stratégiai kérdésre, hogy a Linke a mindenkori kormányzók radikális kritikusa, avagy potenciális kormányzópárt volna, vélhetően csak akkor születne végső válasz, ha a párt egyszer valóban szövetségi kormányra lépne.

Ebben az esetben – figyelmeztetnek a párt balszárnyához tartozók – a párt rövid úton kompromittálódna, és hasonlóan a más országokban kormányra kerülő radikális balpártokhoz elveszítené radikális arcélét.

A kormánykészséget hangsúlyozó, újonnan megválasztott duó mindenesetre – a korábbi vezetésekhez hasonlóan – magában hordozza a párt sokszínűségét és megosztottságát.

Egy keleti reálpolitikus és egy nyugati trockista

Hennig-Wellsow és Wissler megválasztásával először fordul elő, hogy a Linke élén két nő áll. A páros minden feltételt teljesít, amelyek a Linke bázisának egyben tartására alkalmassá tehetik őket. Hennig-Wellsow az NDK-ban nőtt fel, 2004-ben az utódpárt PDS listáján jutott először a türingiai törvényhozásba, Wissler viszont a nyugatnémet radikális színtéren végezte a politikai iskolát, első komoly politikai szerepében az alterglobalizációs ATTAC frankfurti szóvivőjeként dolgozott, majd a trockista Linksruckben (később Marx21) vállalt szerepet. (A polgári közvélemény szemében gyanús, az alkotmányvédelmi hivatal megfigyelése alatt álló szervezetből jelöltté válása előtt kilépett.)


A két frakcióvezető a pártot feszítő „reálpolitikai” vs. „radikális” törésvonalon is az egymással szembenálló stratégiákat jelenítik meg. Hennig-Wellsownak kulcsszerepe volt abban, hogy Türingiában 2014-ben a Linke Bodo Ramelow miniszterelnök mögött egyesíteni tudta a baloldali frakciókat. A 2019-es, az AfD áttörését hozó választást követően, egy kérészéletű jobb-széljobb összeborulás után pedig a CDU-t is rá tudta kényszeríteni a többségét vesztett, de a rendkívül népszerű tartományi miniszterelnök által vezetett baloldali koalíció támogatására, amivel a koalícióépítés és kormányzóképesség jelentőségét hangoztató „reálpolitikai” szárny körében vívott ki tiszteletet.

Ramelow és Hennig-Wellsow kritikusai azonban azt vetik a türingiai vezetés szemére, hogy a Linke nem sokban mutat alternatívát a CDU-val szemben. Az egyetlen linkés miniszterelnök kormánya éppen csak egy árnyalattal rokonszenvesebben menedzseli a dolgokat, mint a konzervatívok tennék, miközben a pártszervezet radikálisai kiszorultak a hatalomból.

Wissler vele szemben a „mozgalmi szárny” erős embereként az elnöki posztra való bejelentkezésekor is a képviseleti politizálás elégtelenségéről beszélt – a párt antikapitalista platformjának tagja, a szélesebb közvélemény is radikálisként tartja számon. A hesseni tartományi parlamentnek 2008 óta tagja, 2009 óta vezeti az egyik legaktívabb Linke-frakciót.

Susanne Wissler a Linke 2021 februári pártkongresszusán (forrás: Die Linke / facebook)

Lesz-e valami, vagy nem lesz semmi?

Az őszi szövetségi választásokig még számos akadályt kéne sikerrel vennie az új vezetésnek. Márciusban Baden-Württemberg és Rajna-vidék-Pfalz tart tartományi választást, majd júniusban Szász-Anhaltban választják újra a parlamentet, ez utóbbi különösen fontos megmérettetés lesz a Balpárt számára. A jelenlegi trendek azt mutatják, hogy a korona-válságban Angela Merkel pártja a stabilitás érzetét tudta kelteni és – talán ideiglenesen – vissza is tudott hódítani szavazókat a szélsőjobbtól és a centrum uralására törő Zöldektől, ami egy baloldali koalíció számára rossz rossz előjel.

Ennél súlyosabb aggodalmakra ad azonban okot, hogy úgy tűnik, egyelőre a németországi radikális baloldal sem képes olyan javaslatot tenni, ami a globális kapitalista rendszer és a tőkeérdek kiszolgálására alapuló berendezkedés nyilvánvaló válságaiból kiutat jelenthetne a társadalom egyre szélesebb rétegei számára.

A 2019-es év a klímaválság társadalmi tudatosodának éve volt, különösen igaz ez Németországra, ezt pedig a globális kapitalizmus minden mozzanatát megkérdőjelező világjárvány és gazdasági válság követte. Németországban minden infrastrukturális felkészültség ellenére már több mint 70 ezren haltak meg a koronavírussal összefüggő okok miatt, az ország gazdasági teljesítménye 2020-ban kb. 5%-kal csökkent.

A tömegesen összeomló egzisztenciák okozta krízisre, a növekvő egyenlőtlenségekre és a súlyosbodó klímakatasztrófára bizonyosan nem nyújt gyógyírt az SPD által belengetett kismértékű vagyonadó, vagy az – ezúttal elektromos – autóipar újbóli állami felpumpálása.

A kormányzásra készülő Balpárt előtt a fő kérdés az, hogy képes-e az ökoszocialista fordulatot valós alternatívaként felmutatni a társadalom számára. Ehhez bizonyosan többre lesz szükség a szövetségi kormány és az erkölcsileg lenullázódott régi szociáldemokrácia, valamint a kapitalizmus viszonyait zöld csomagolásban fenntartani kívánó erők retorikai ütlegelésénél. 2021-ben ez hatalmas feladat, de enélkül a „kormányzóképesség” csak mese.

Címlapkép: Twitter / Die Linke