---

Míg Gázában majdnem egy nemzedéknyi újságírót sikerült kiirtani a „narratíva” érdekében, akik önmaguk is sok esetben egyedülálló forrásként szolgálnak, a szemtanúk vallomásainak helyén való kezelése a magyar történelemben sem magától értetődő kérdés. Különösen, ha antifasiszta ellenállásról van szó, amelynek emlékezetét egyre inkább tendencia depolitizálni, illetve átpolitizálni.

Bár Bartha Ákos Minek nevezzelek? Kritikai észrevételek az 1944-es „Kis-Varsó” krónikájáról (Újkor.hu) című cikkében a szerző „minek”-kel való tárgyiasítását később személyeskedéssel ellensúlyozza, a legtöbb segítséget az ezek tárgyául szolgáló tárgyi tévedések kijavításával adja, amit ezúttal szeretnék megköszönni, attól is függetlenül, hogy a kutatás közvetlen tárgyát nem érintik. Ami ellenben nagyon is érinti, az egy kutatási és módszerbeli tévedés, amelyet annál fontosabb tisztázni, annál is inkább, mert Bartha módszere, mint látni fogjuk, egyes esetekben nemhogy tárgyi tévedésekhez, de a már bizonyított tények alaptalan megkérdőjelezéséhez, ha nem is kimondott tagadásához vezet.

Noha nem titok, hogy Barthával ellentétben a korszak tágabb kutatása, illetve a II. világháború alatti magyar ellenállás mindenkori ismerete nem szakterületem, az 1944. októberi józsefvárosi felkelés kutatása érdekében nyilván kötelességem a lehető legjobban megismerni a korszaknak az eseményre vonatkozóan csak közvetetten aktuális vonatkozásait is. Biztosíthatom, még az ellenállás kutatását is megspóroltam volna, ha a szakterület kutatói – akik közül Bartha e tekintetben ritka kivétel – ezt a munkát az elmúlt nyolcvan évben elvégzik. Ahogy Adler Tamás, aki a felkelés kutatását több cikkével és tanulmányával kezdeményezte, szintén nem történészként tette azt. Ezzel együtt Bartha a felkelés témájában szakterületén belül is ritka alapossággal fedett fel áttörésnek számító dolgokat – többek közt ezért is meglepő, hogy ezeket az eredményeket mégsem minden esetben akként értékeli; ahogy az is, hogy kutatómunkámnak inkább a módszerét, mint az eredményeit kifogásolja. Ezzel azonban olyan kérdéseket vet fel, amelyek ezt a kutatást kezdetétől fogva meghatározták – és amelyek a történetírás szempontjából sem másodlagosak.

A történelmi források helyénvaló kezelése

A tárgyi tévedés, mivel objektív, könnyen orvosolható, de a módszer, amely egyébként objektív eredmények kimutatását is eredményezheti vagy akadályozhatja, szükségszerűen szubjektív, és még közvetve is ritkán lehet hatni rá, nemhogy megváltoztatni. Bartha ezt a módszert többek közt a „források cselekményesítése”-ként összegzi, amelyet olyan eljárásként határoz meg, „mely során a források bemutatása helyett (ám azok alapján) állításokat kockáztatunk meg”.

Ezt a megközelítést a jelen kutatás szempontjából kifejezetten kontraproduktívnak, sőt, potenciálisan kártékonynak tartom.

Olyannyira, hogy többek közt eleve épp ez „kényszerített” arra, hogy a kutatásban szakmán kívüliként vegyek részt, épp azért, hogy a „források bemutatása helyett”,  illetve „megkockáztatott állítások” helyett az eredeti források aktuális részeit gyűjtsem és vessem össze – az állítások kockázata minimalizálásának érdekében. Ennek legközvetlenebb oka, hogy a kutatásnak ez a kezdeti fázisa – a közvetlen források felkutatása és összevetése – még nem zárult le. Bartha ennek ellenére általánosságban jegyzi meg: ahhoz, hogy „ne csupán forrásgyűjteményszerű krónikát” kapjunk, „nem kerülhetőek meg a történettudomány módszerei”. Ez önmagában nem is kérdés, a kérdés inkább az, hogy erre milyen helyzetben milyen módszerek alkalmasak.

Bármilyen más helyzetben – ahol nemcsak a források, de már maga az esemény is fel lett dolgozva, vagyis kialakult arról egyfajta szakmai konszenzus – Bartha megközelítése tagadhatatlanul érvényes. Ott a történész munkája elsősorban kiegészítő, nem megalapozó. Amikor viszont még feldolgozatlan események bemutatása a cél, ott legkevésbé sem segít, ha a források objektív bemutatása helyett vélt tartalmukat tolmácsoljuk – még a korszak minden vonatkozó körülményének ismeretében is, de – szubjektíven. Már csak azért sem, mert a források tágabb bemutatása hiányában így nem magukat a forrásokat vetjük össze, hanem azok értelmezését. Amit ebben a helyzetben és formában nem történelemnek, hanem pletykának hívnak. Szakmai konszenzus hiányában (és mint látni fogjuk, olykor még szakmai konszenzus esetén is) nehéz, ha nem lehetetlen különbséget tenni aközött, mit állít a történész „a források bemutatása helyett” és mit állít „azok alapján”. Bartha azt sugallja, hogy konszenzus hiányában az eredeti források leltározása amatőrizmus, illetve a szakmai naivitás jele, mellyel az ekként eljáró kutató saját szakmai felelősségét próbálja hárítani, miután a források alapján képtelen megfelelő következtetéseket levonni.

Ezt azonban megint csak nem lehet elvonatkoztatni a jelenlegi kutatás nagyon is specifikus helyzetétől, melyben nem csak eddig még nem közölt levéltári anyagok, interjúk, cikkek és bírósági tanúvallomások kapnak szerepet, de épp ezeknek az összevetése a már publikált tanúvallomásokkal az, ami a kutatást előremozdíthatja – különösen, hogy ez utóbbiak az előbbiek kontextualizálása nélkül eddig vagy elemezhetetlennek bizonyultak, vagy részlegesen, illetve hibásan lettek értelmezve.

Forráselemzés és forráskritika

Bartha saját munkám előtt a szerkesztőimét kritizálja. A szerkesztőim munkája, biztosíthatom, legkevésbé sem felületes, sőt, a lehető legalaposabb és leglelkiismeretesebb munkát végezték. A szerkesztő éppúgy átlépné hatáskörét, ha a tényekről kockáztatna meg történészi állításokat, mint ahogy a történész lépné át saját hatáskörét, ha állításaival a tényeket szerkesztené. És bár a történész kompetenciája paradox módon óhatatlanul a tények bizonyos mértékig való szerkesztését feltételezi, a kérdés az, hogy ez a szerkesztés milyen keretek között marad a kutatás tárgyát képező tényekhez hű. Ezt pedig a forráskritika és a forráselemzés tényközpontú szétválasztásával tudjuk eldönteni.

Bartha szillogizmusa többek közt épp a forráskritika és a forráselemzés összemosásából származik. A forráskritika a forráselemzésre épül, nem fordítva. Ennek a viszonynak a megfordítása nemcsak az események értelmezését, hanem egyes tények megállapításának a puszta lehetőségét is alááshatja. Annál is inkább, mert a forráskritika valójában nem más, mint forráselemzés-kritika: csak az a forrás képezheti kritika tárgyát, amely előbb elemzés tárgya lesz (ahogy a kritika előfeltétele az elemzés, másképp se nem jogos, se nem alkalmazható). Ez a megközelítés alapvetésnek tekinti, hogy egy adott forrás elsősorban nem önmagában, hanem más források kontextusában értelmezendő és értelmezhető.

Jelen esetben viszont épp ez a kontextus az, ami a józsefvárosi felkelés kutatásában eredetileg hiányzott, és amelynek forrásanyagát folyamatosan újabb, olyan forrásokkal kell kiépíteni, amelyek ebben a folyamatban nem eshetnek az egyébként ugyanezen folyamatnak korábban elejét vevő, és ezért önmagában alkalmazva magát a kutatást is akadályozó forráskritika áldozatául – amennyiben ez a forráskritika egyes források kiiktatásával is járt.

„Egy forrás nem forrás?”

Újságírási, nemhogy történészi alapvetés minden állítást, adatot függetlenül ellenőrizni. Ez azonban – különösen háborús övezetekben – nem minden esetben lehetséges. Ilyenkor az adatok közlése során ezt szakmai minimum megemlíteni. Ha azonban ez automatikusan kizárná az információ közlését, sok esetben a legalapvetőbb adatoktól, események leírásától, illetve helyzetek értelmezésétől lennénk megfosztva – anélkül, hogy az ilyen önálló forrás hibássága vagy hiteltelensége bizonyított lenne.

Ha, mint Bartha megállapítja, „egy forrás nem forrás”, úgy amire jelenleg épp nem tudunk megerősítő forrást találni, azt ezáltal hiteltelennek is minősítjük, és nemhogy közlését, de még tolmácsolását is érvénytelenítjük. A felkelés kutatása során többször előfordult, hogy olyan „egyedülálló” források hitelességét, amelyek egy adott eseményt mindaddig kivételként, vagyis más forrás megerősítése nélkül említettek, kutatók ezen unikalitásuk okán kérdőjeleztek meg – mint sok esetben kiderült, teljesen alaptalanul. Ez önmagában azért sem adhat okot az ilyen források hitelességének megkérdőjelezésére – nemhogy kategorikus hiteltelenítésére –, mert többnél végül sikerült olyan másik forrást találni, amely tartalmukat alátámasztotta. De ha történetesen nincs is ilyen szerencsénk, akkor sincs okunk pusztán ezen az alapon bármilyen egyedülálló forrást „alanyi jogon” hiteltelenként kezelni – különösen bármilyen ellenbizonyíték hiányában.

Itt különbséget kell tenni egy forrás adatként való használata és tárgya ténybeli megállapítása között. Egy forrás adatként való használata elsősorban nem annak megerősítésétől, hanem a cáfolata hiányától függ. (Avagy „a bizonyíték hiánya nem azonos a hiány bizonyításával”.) És mint látni fogjuk, egy adat szakmai, illetve forrásként való megerősítése annak tényszerűségével nem minden esetben áll oksági viszonyban. Ha egy unikális adat éppannyira nem bizonyítható, mint nem is cáfolható, ez az elhallgatását legkevésbé sem indokolja. Egy adatot csak ellenbizonyíték cáfolhat vagy hitelteleníthet, nem a puszta bizonyítás hiánya – ami ez esetben a más források általi megerősítés hiánya. Önmagában a bizonyítás hiánya tehát semmi esetben sem ér fel cáfolattal. Ellenkező esetben nem mondunk mást, mint hogy ha se közvetlen szemtanúja, sem túlélője nincs például egy tömeggyilkosságnak, az ebből következően nem történt meg – hiszen egy forrás nem forrás. Vagyis: amit tényként nem tudunk bizonyítani, de adatként sem tudunk cáfolni, az sok esetben így – és többek közt épp ezért – kerül be a szakirodalmi kánonba.

Amikor „tíz forrás sem forrás”: Teleki tér 4.

A kérdés így az lesz, hogy a szakirodalom hivatott-e a szemtanú vallomását alátámasztani, vagy a szemtanú vallomásának feladata-e a szakirodalom állítását alátámasztani. Ebből a szempontból is fontos az a megközelítés, amit Bartha „a források és a szakirodalom megkülönböztetése és pontos használata”-ként említ. Az „egy forrás nem forrás” egyik legaktuálisabban idevágó ellenpéldája a Teleki tér 4-beli ellenállás historiográfiája.

Dr. Erőss Gábor szociológus, a VIII. kerületi önkormányzati képviselője, aki alpolgármesterként 2024-ig  az ellenállást többek közt holokauszt emléknapi beszédeiben említette, más címekkel együtt a Teleki tér 4-et is az ellenállás helyszíneként jelöli meg, elmondása szerint rám hivatkozva, ahogy azt én is több korábbi cikkben idéztem: „A legtöbb forrás a Népszínház [u.] 31-et, Népszínház [u.] 59-et és a Teleki tér 4-et nevezi meg”. A „legtöbb forrás” pontos meghatározás. Sőt: itt nem csak a források mennyisége, de minősége is számít, mivel a magyar holokauszt-, illetve II. világháború-kutatás legnevesebb történészei nevezik meg a Teleki tér 4-et az ellenállás egyik legfőbb helyszíneként, mint például R. L. Braham, Komoróczy Géza, Gazsi József, illetve Számvéber Norbert.

Adler Tamás a téma első, 2019-es áttörő tanulmányában^[1] idézi R. L. Brahamet ezzel kapcsolatban, hangsúlyozva, hogy Braham két helyen is említi ezt a házszámot az ellenállás helyszíneként.^[2] Adler előtt Számvéber Norbert hadtörténészre hivatkozva említi a Glaser Jakab Emlékalapítvány 2013-as interjúgyűjteménye a Teleki tér 4-et ellenállás helyszíneként – azonban nem csak forráshivatkozás nélkül, de úgy, hogy a kötet egyetlen interjúalanya sem említi ilyen összefüggésben (amit a kutatás szóvá is tesz).^[3] Idézete alig fogalmazza át Számvébernek „a Teleki László tér 4. körzetében kifejtett fegyveres ellenállás”-ról tett említését, melyet előzőleg Pelle János idéz Számvéber tanulmányából 2016-os, a Valóságban megjelent cikkében.^[4] Pelle következőképp fogalmaz: „1944. október 16-án a Népszínház u. 31.-ből és a Teleki tér 4.-ből cionista fiatalok lőttek rá a német megszállókra, többen közülük meg is sebesültek.”^[5] Számvéber tanulmánya ugyanabban az évben jelent meg a Magyar Naplóban,^[6] 2008-as blogposztja nyomán. Bár Számvéber a Teleki tér 4-ben történő ellenállás kapcsán egy kortárs naplóbejegyzést idéz, utóbbi ezt a címet nem említi.^[7]

Míg tehát Pelle Számvéberre hivatkozik a Teleki tér 4. megjelölésében, Számvéber a Teleki tér 4-et említő forrást nem idéz. Komoróczy Géza 2011-ben nevezi meg a Teleki tér 4-et fegyveres ellenállás helyszíneként – forrást azonban ő sem idéz.^[8] Komoróczy előtt 1997-ben, mint láttuk, Braham, a magyar holokausztot talán legkimerítőbben feldolgozó történész említi – forrást erre az adatra vonatkozóan azonban ő sem idéz.^[9] Braham előtt Gazsi József, a magyar II. világháború alatti ellenállás egyik legalaposabb kutatója szól róla 1989-es, Bartha által feltárt és mai napig kiadatlan kandidátusi értekezésében: „A Teleki tér 4. sz. házból azonban tűzzel fogadták [a nyilasokat].”^[10] Forrást viszont – ahogy Braham és Komoróczy sem – Gazsi sem említ. Gazsi előtt Komlós János nevezi meg a Teleki tér 4-et az ellenállás helyszíneként, 1961-es könyvében.^[11] Forrásra azonban ő sem hivatkozik. Komlós előtt pedig – jelenlegi ismereteink szerint legelőször – egy 1949-es Magyar Nemzet cikk említi a helyszínt ilyen összefüggésben, mindössze így: „Nagyobb tűzharc azonban csak a Teleki tér 4. és a Népszínház utca 31. számú házak körül támadt.”^[12] Ez a cikk viszont egy név nélkül publikált, átfogó beszámoló, amely szintén egyetlen forrásra sem hivatkozik. Ahogy arra sem, hogy szerzője szemtanú lenne. Vagyis okság és korreláció összemosása nélkül kijelenthetjük, hogy a kronológia szerint egyetlen, forrás nélküli említés alapozta meg egy adatnak nem csak a történelmi szakirodalomba való integrálását, de még a köztudatba való (relatív) bekerülését is. Pontosabban: a szakirodalom effektíve helyettesítette a szemtanút.

A „források és a szakirodalom megkülönböztetése és pontos használata” itt tehát azt jelenti, hogy nyolc különböző szakirodalmi forrás hivatkozik egy kilencedik, forrásemlítés nélküli újságcikkre – és még azt is közvetetten –, amit aztán egy tizedik-tizenegyedik forrás már tényként kezelve emel a köztudatba. Ez a tudomásunk (és a historiográfia) szerint „eredeti” forrás pedig éppannyira nem hivatkozik semmilyen közvetlen forrásra, amennyire az egymást is alig idéző történészek sem hivatkoznak rá. Más forrás pedig – az említett interjúalanyokat beleértve – egyáltalán nem említi a Teleki tér 4-et fegyveres ellenállás helyszíneként. Sem Erősst, sem Adlert, sem Pellét, sem Számvébert nem lehet azért hibáztatni, hogy a magyar holokauszt és antifasiszta ellenállás legnevesebb történészeinek állításaira hivatkoznak, még ha egyes esetekben közvetetten is, mivel láthatóan szakmai konszenzus alakult ki a téma kutatói között ezen adattal kapcsolatban, hiszen azt megbízható szakmai források látszanak alátámasztani.

De mert ezeket az évtizedeken át felhalmozott alátámasztásokat egyetlen szemtanú vallomása sem támasztja alá, úgy amennyiben „egy forrás nem forrás”, ez esetben tíz forrás sem forrás, hiszen a szakirodalom, annak legjelentősebb kutatóit beleértve, több mint fél évszázadon keresztül úgy használta fel egymás munkáit legitim forrásként, hogy közben a mai napig egyetlen közvetlen forrásról sincs tudomásunk. Így történhetett meg, hogy mire a hatodik történész, Pelle – aki szinte a tekintetben is kivételnek számít, hogy egyáltalán forrást idéz (még ha az szakirodalmi is, nem szemtanúé) – említi a házat, addigra az ellenállókból egyszer csak cionisták lesznek –, amire nem csak hogy szintén nincs bizonyíték, de ennek a cáfolata is többszörösen dokumentált, amennyiben a pesti cionisták kifejezetten elhatárolódtak a józsefvárosi ellenállástól,^[13] többek közt mert céljuk ebben az időben az embermentés volt (de erről később).^[14]

Félreértések elkerülése végett: nem azt szándékozom sugallni, hogy a Teleki tér 4.-ben ne történt volna ellenállás – mivel ezt egyelőre éppannyira nem tudjuk bizonyítani, mint cáfolni. Ez esetben még a megalapozatlan forrásra való hivatkozás sem ér fel az adat hiteltelenítésével. Forráshivatkozás nélkül azonban a bizonyítás hiánya és a bizonyított cáfolat közti különbséget semmisnek kell tekintenünk. Ennek pedig, mint módszerbeli megközelítésnek, épp a tények esnek áldozatául: egy állítás tényszerűségét az idézett forrásokhoz való viszonya határozza meg. Ezért bármilyen „cselekményesíthető megkockáztatás”, illetve sejtetés nélkül itt pont azt szándékozom állítani, amit állítok is: hogy a források természetéről és használatáról ezt tudjuk jelenleg, sem mást, sem többet, sem kevesebbet. Ha tehát bárki megkérdezné, hogy jó, de történt-e a Teleki tér 4.-ben fegyveres ellenállás? – akkor azt mondhatjuk:  a tényekkel az egyezik, hogy egyetlen háború utáni újságcikk említi ezt, de egyetlen szemtanú sem támasztja alá. Más állítás itt a tényekkel nem egyezik.

Mivel a forráskritika alapja a forráselemzés, a forráselemzés nélküli forráskritika semmilyen gyakorlatban alkalmazható szempont szerint nem minősíthető valódi legitim forráskritikának. A kettőnek ez a hiánya vezet, mint az előbbi példában is, adat és tény összemosásához. Az a kritika, miszerint forráskritika és forráselemzés hiányában azáltal mostam volna össze adatokat tényekkel, hogy puszta „forrásgyűjteményszerű krónikát” állítsak össze, éppannyira alaptalan, mint a Teleki tér 4. historiográfiája krónikájának esetében lenne. A kutatás jelenlegi stádiumában épp a forráselemzést részesítem előnyben a forráskritikával szemben. Mint láttuk, a kettő nem csak hogy nem zárja ki egymást, hanem oksági viszonyuk szerint a forráselemzés minden esetben elsődleges. Bartha ezt a megközelítést kritizáló állításából – melyet, megint, mint prioritást és módszert kritizál, nem önmagában a munkát vagy a kutatás eredményét – az következik, hogy a történésznek nem az lenne a dolga, hogy pusztán az objektív tényeket közölje (erre bárki képes, a tények objektívek lévén), hanem hogy azokat a többi vonatkozó, szintén objektív tény ismeretében, de alapvetően szubjektíven kontextualizálja.

Hogy ez a gyakorlatban mit jelent, azt Barthának a kutatás módszerét kritizáló egyes példáiból fogjuk látni. Ezeket mind a már citált írásából idézem.

Egy tömeggyilkosság szétszálazása

(Itt a pontosság, illetve az elemzés aktuális részleteinek kedvéért Barthát úgy idézem, hogy ő engem idéz:)

„Az általa kulcsforrásként kezelt és többször idézett Sugár Ottó népbírósági vallomása kapcsán [Gazdag] ekképp idéz[i Barthát]: »Bartha Ákos kutatása szerint egy akkor tizenhét éves Sugár Ottó nevű »nemzetőr« [!] későbbi, »többször visszavont, majd megerősített« vallomása szerint október 16-ától több nyilassal együtt részt vett egy pogromban a Népszínház utcában (…). Sugár népbírósági perének iratai azonban sem október 16-ról, sem pogromban való részvételről nem számolnak be: Sugárt saját elmondása szerint október 17-én vezényelték ki a Teleki térre, ahol konkrétan fegyveres ellenállásban részt vett zsidókat kellett kivégeznie.« Gazdag ehelyütt fantomokkal viaskodik, mivel egy szóval sem állítottam, hogy Sugár október 16-án vett volna részt a Teleki-téren pogromban.”

Bartha eredeti mondata a Véres Város. c. könyvében így hangzik: „Sugárt társaival már október 10-én Budára szállították kiképzésre, ahol német egyenruhát kaptak, majd – Sugár többször visszavont majd megerősített vallomása szerint – október 16-ától részt vettek a zsidóellenes pogromban.”^[15] Amennyiben ebben a mondatban Bartha „szóval sem állítja”, hogy „Sugár október 16-án vett volna részt a Teleki téren pogromban”, ez a félreértés csak annak tudható be, hogy nem nevezi meg, hol volt ezek szerint Budán 1944. október 16-án pogrom, mert „a jelenleg elérhető források alapján” az egyetlen, a szakirodalomban pogromként számontartott esemény ezekben a napokban nem Budán, hanem Pesten, és nem október 16-án, hanem október 17-én történt, ráadásul épp a Teleki térnél, illetve a Népszínház u. 59-ben. Bartha ráadásul „a” pogromot említi, tehát feltételezhetően nem egy másik pogromra utal. (Amennyiben mégis, azt nem konkretizálja.)

Mivel a mondat tárgyát Sugár és társai képezik, így az „október 16-ától részt vettek a zsidóellenes pogromban” állítás értelemszerűen Sugárra is vonatkozik. Bartha állítása szerint azonban „[a]z idézett helyen arról írtam, hogy Sugárt »október 17-én reggel harmincadmagával a Teleki térre vitték, ahol a kispesti fiataloknak »kiadták a parancsot, [hogy] akik fegyveresen védekeztek s fegyver volt náluk, azokat ki kell végezni«”.^[16] Ez azonban korántsem az „idézett hely”. Az általam „idézett hely” a fent idézett mondat („Sugárt társaival…”). A Bartha által idézett mondat az azután következő. Vagyis a kettőnk által idézett, Bartha eredeti szövegében közvetlenül egymás után következő két mondat így hangzik: „[1. Általam idézett:] Sugárt társaival már október 10-én Budára szállították kiképzésre, ahol német egyenruhát kaptak, majd – Sugár többször visszavont majd megerősített vallomása szerint – október 16-ától részt vettek a zsidóellenes pogromban. [2. Bartha által idézett:] Eszerint [!] október 17-én reggel harmincadmagával a Teleki térre vitték, ahol a kispesti fiataloknak »kiadták a parancsot, [hogy] akik fegyveresen védekeztek s fegyver volt náluk, azokat ki kell végezni«.” E kettő, kulcsfontosságú részleteken átsikló mondatból így nem világos, hogy Sugárék mikor kerültek Budáról Pestre, illetve a kettő között hol történt pogrom. Konkrétabban: Budán csak egyenruhát kaptak, majd ott vettek részt „a” pogromban, vagy az „október 16-ától”-ba az „október 17-én” is beletartozik, miszerint mindkét napon történt illetőlegesen egy-egy pogrom, Budán 16-án, illetve 17-én Pesten is; vagy, ahogy eddig tudtuk, csak 17-én Pesten? Ennek ellenére Bartha könyvében 17-e helyett 16-ára teszi az általa ott kivégzésként említett pesti, Népszínház u. 59. előtti tömeggyilkosságot, amelyre a szakirodalom sokszor az itt használt „pogrom” kifejezést használja.^[17]

Bartha szerint „Gazdagnak nyilván kapóra jött [!] a »kb. 73« fegyveres ellenálló kivégzéséről értekező Sugár vallomása, így megspórolta az elmélkedést a vallomás ingatagsága felett (amit pedig annak visszavonásán túl a kerekítetlen saccolt szám is indokolna).” A vallomás mindenekelőtt minden kutatónak, Barthát beleértve, „kapóra” kéne, hogy jöjjön. Egy további implicit kritikai meglátásnak, miszerint a vallomás cikkemben egy „kulcsforrásként kezelt és többször idézett” forrás, az a tény az alapja, hogy Sugárnak ez a vallomása – amely annyira „ingatag”, hogy magán Sugáron kívül peranyagában még két tanú is megerősíti^[18] – jelenleg az egyetlen rendelkezésünkre álló tanúvallomás, amelyben egy zsidókat kivégző nyilas – pontosabban Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség-tag (KABSZ), tehát nyilasokkal együttműködő, de nemzetőr, vagyis egy elvileg nyilasellenes fegyveres osztagnak az ennek ellenére  mind a nyilasokkal, mind a nácikkal együttműködő tagja – a józsefvárosi felkelés leverése kapcsán beszámol az ellenállók kivégzéséről.

A helyzet pikantériája, hogy épp Bartha találta meg ezt a ritka és fontos tanúvallomást, amely szintén egyedül tesz említést a felkelők – bármennyire pontatlan és feltehetően részleges – számáról. Sugár tehát ezt a számot korántsem a felkelésben résztvevők összesítéseként említi, hanem egyetlen konkrét eseményre vonatkozóan: arra az 1944. október 17-e délelőtti tömegkivégzésre, amelyben saját szerepét következőképp konkretizálja: „a Teleki tér Fiumei úti részén egymás után 4-4 zsidót felállítottunk, úgy, hogy minden kivégzőre egy-egy zsidó jutott és a vezérlő zászlós vezénylésére agyonlőttük őket”. Közülük Sugár állítása szerint „17 vagy 18 zsidót lőttem agyon, kik közül 2 vagy 3 nő volt.”^[19] Ennek a vallomásnak az „ingatagsága feletti elmélkedést” minden ellenbizonyíték hiányában valóban megspóroltam, mivel az ilyen „elmélkedés” ebben a helyzetben mind szakszerűtlen, mind (megkockáztatom) etikátlan és nem utolsó sorban indokolatlan lenne, ahogy az elmélkedést ezek szerint szorgalmazó Bartha sem említ semmilyen ellenbizonyítékot e tekintetben.

Egyébiránt itt is összemossa a forráskritikát a forráselemzéssel – annak ellenére, hogy a szóban forgó munkájában ezt nem teszi. Ott nagyon helyesen ő sem enged meg magának efféle „elmélkedést” – igaz, ott Sugár vallomását kritika és elemzés nélkül tolmácsolja, a fent idézett részleteket pedig kihagyja. Fenti kritikája tehát azért is meglepő, mert az általa itt már kifogásolt számot könyvében még készpénzként kezelve említi, miszerint: „Összesen 73 főt lőttek agyon délig”,^[20] a tanúvallomásban szereplő „kb.”-t elhagyva.

Ez aktuális példája a „források cselekményesítésének”, illetve a „források bemutatása helyett” ekképp „megkockáztatott” állításnak. Ez a „kockázat” azonban itt nemhogy nem indokolt, de mint a kockázat általában, veszélyes is: míg Bartha fenti állítása szerint „[ö]sszesen 73 főt lőttek agyon”, Sugár vallomása szerint előbb „kb. 73” zsidót gyűjtöttek össze. Az viszont nem a forráscselekményesítés része, hogy az utóbbi forrás előbbi tolmácsolásából kimaradjon, hogy Sugár személy szerint „17 vagy 18 zsidót” lőtt agyon. Az idézett észrevétel, miszerint a kerekítetlenül saccolt szám „indokolná” a vallomás állítólagos „ingatagsága” feletti elmélkedést, inkább ennek a módszerbeli megközelítésnek az ingatagsága feletti elmélkedést indokolná. A cselekményesítés itt ezek szerint a Sugár által megadott szám kerekítésében merülne ki: három kivégzett zsidó ide vagy oda, hadd tudjuk mi jobban, ő kivégzőként hány embert lőtt agyon. Vallomását természetesen Bartha sem így tolmácsolja, magát a vallomásban megadott számot pontosan közvetíti – csak épp azt felejti el megemlíteni, hogy maga a vallomás sem titkolja, hogy ez a megadott szám eleve nem pontos. Ahogy a „kb. 73” semmivel sem kevésbé pontos, mint a „17 vagy 18” – illetve pontatlanságuknak köszönhetően egyik sem zárja ki, hogy ezek a számok a valóságban nagyobbak voltak. Ami azonban ennél is fontosabb, hogy senkinek nem tisztje ezeket a számokat, említésük kontextusával együtt – vagyis a tanú saját, a megadott számokra vonatkozó értelmezését –, bármilyen formában megváltoztatni. (Ennek még egy másik összefüggésben is lesz jelentősége.)

A vallomás „ingatagságáról” beszélni azonban nemhogy merően szubjektív megközelítés, de jelen helyzetben azért is indokolatlan, mert ez a jelző az idézett vallomásra alkalmazhatatlan. Azontúl, hogy Sugár vallomásának két rögzített verziója is létezik, melyekben Sugár részletesen elmondja, milyen körülmények között végzett ki zsidó ellenállókat, állítását nemhogy egyetlen (jelenleg rendelkezésünkre álló) forrás sem cáfolja – Bartha kutatását beleértve –, hanem, mint láttuk, még két tanú is külön megerősíti. Az „ingatagság” jelzője tehát Sugár vallomásának jellemzésében tárgytalan. Bármilyen, a vallomást cáfoló ellenbizonyíték nélkül ez porhintés. Ennek ellenére azzal, hogy Sugár a „vallomás visszavonásán túl” adta meg a fenti számokat, Bartha azt sugallja, hogy Sugár a vallomását végeredményben vonta volna vissza – amivel nem csak a tényeknek, hanem saját állításának is ellentmondana, mivel, mint láttuk, Sugár saját vallomását végül megerősítette. Egy vallomás pedig vagy „ingatag”, vagy megerősített. Bartha továbbá a vallomás két tanú általi megerősítését is elfelejti megemlíteni – akiknek legkevésbé sem ingatag vallomásait szintén senki sem cáfolta. Leírása alapján tehát az óvatlan olvasóban az a benyomás keletkezhet, hogy Sugár nem tömeggyilkos volt, hanem egy koncepciós per ártatlan áldozata, annak ellenére, hogy mindennek ellenére a népbíróság végül Sugárt nem a tömeggyilkosság vádja alól mentette fel, hanem azért, mert azt 17 és nem 18 évesen követte el, vagyis kiskorúként.^[21] Bartha ezt így összegzi: „a kiskorú Sugárt e vádpont alól kimentette néhány XI. kerületi tűzoltó vallomása”.^[22] Ez a hihető tagadhatóság iskolapéldája, az okság elhallgatása: azt említi, hogy kiskorú, de hogy emiatt mentették volna fel, és nem a vallomások bizonyító ereje miatt, azt már nem. Sugár részvételét a felkelők kivégzésében azonban a fenti porhintések ellenére Bartha sem cáfolja – ahogy a bíróság sem tette azt, sőt, ellenkezőleg: Sugár beismerő vallomásait a bíróság elfogadta.^[23]

Bár az, hogy mindez milyen összefüggésben „jönne kapóra” a tekintetben, hogy Sugár október 17-én és nem egy nappal előbb vett részt a pogromként számontartott tömeges kivégzésben, Bartha cikkéből nem derül ki, de a pogrom ügyében megemlíti (bár ki nem fejti), hogy „[a] szerző a Népszínház utca 59-ben történtek kapcsán magát a »pogrom« kifejezést is megkérdőjelezi, mivel itt szerinte [!] »zsidó férfiak tömeges kivégzése« történt.” Itt ezek szerint egy tömeggyilkosság tényének, illetve az arra használt kifejezés megkérdőjelezése között kell különbséget tennünk.

A Népszínház u. 59-ben nem a szerző szubjektív forráskritikája „szerint”, hanem a bizonyított, objektív tények szerint történt a ház zsidó férfiainak tömeges kivégzése. Amit, mint láttuk, már idézett munkája szerint Bartha sem kérdőjelez meg. A „felesleges relativizálás” itt mindenesetre egyedül az objektív tények szubjektív véleményként való kezelésére vonatkozhat. A pogrom, mint nem mellékes, nem tömegkivégzést, hanem egy közösség ellen elkövetett, lakóhelyek lerombolásával és a lakók vagyonának elrablásával egybekötött tömegmészárlást jelent, mindez a hatóságok közreműködésével – mint például ebben az időben Ukrajnában történtek zsidók ellen, vagy mint amilyeneket jelenleg követnek el zsidó telepesek palesztinok ellen Ciszjordániában –, ami ebben a formában a Népszínház u. 59-ben nem következett be.^[24]

Bartha e tekintetben még egy pontosítást eszközöl, miszerint „még 1944 októberében is” mindennek ellenére „kivégezni csak bírósági ítélet nyomán lehetett [!] valakit” – annak ellenére, hogy, mint szintén említettem, ugyanezzel az eseménnyel kapcsolatban ő is a „kivégzés” kifejezést használja, szó szerint: „a Népszínház utca […] 59., szám alatt […] huszonkét főt végeztek ki a kivonuló német-magyar fegyveres erők október 16-án”.^[25] Sugár vallomását idézve Bartha még kritikájában is ugyanezt a kifejezést használja („»kiadták a parancsot, [hogy] akik fegyveresen védekeztek s fegyver volt náluk, azokat ki kell végezni«” – tehát „kell”, annak ellenére, hogy nem „lehetett”). Bár fontos észrevétel, hogy ezt 1944 októberében ennek ellenére mégsem „lehetett” megtenni, ezt nem a szerzővel, hanem az ellenállókat bírósági ítélet nélküli parancsra kivégző nyilasokkal kellett volna közölni, mert szemlátomást megfeledkeztek róla.^[26] De hogy azt, ami „szerintem” nem pogrom volt, és Bartha leírása szerint kivégzés volt, annak ellenére, hogy kritikája szerint nem lehetett az, ezek szerint milyen néven kéne pontosan nevezni, írásából nem derül ki. Kritikájából viszont az következne, hogy a Népszínház utcában semmilyen tömeggyilkosság nem is történt, hiszen tömeges kivégzést az – implikációja szerint e tekintetben törvényesen eljáró – nyilasok is csak bírói ítélet nyomán követhettek (volna) el, ilyesmire pedig nem „vetemedhettek”, olyasmi csak a szerző „szerint” történt.

Bartha azt azonban szóvá teszi, hogy „Gazdag nem képes megkülönböztetni a nyilasokat a nemzetőröktől sem [!] – az elmaradhatatlan zárójeles felkiáltójel itt ugyanúgy az érvhiány biztos jele, ahogyan a tudatlanok magabiztosságaként értékelhetjük élcelődését egy általa nyilasként interpretált nemzetőr körüli dilemmákon”. A „magabiztosság” és a „dilemmák” közti alapvető ellentmondást félretéve, az említett „nyilasként interpretált nemzetőr” itt nem más, mint a zsidókat kivégző Sugár Ottó – az ő leírására vonatkozik a Bartha által „nemzetőr”-ként való jellemzés az általam már idézett mondatban.^[27] Ez a meglátás azért is furcsa, mert Bartha szintén a felkelés alkalmával említi futólag a „nyilasok ellen felvonuló József körúti nemzetőrök”-et, akik közül egy általa meginterjúvolt túlélő, Vizovitzky György – mellesleg éppúgy „tizenhét éves nemzetőr”, mint maga Sugár – sérülést is szenvedett, amihez Bartha kritikusan hozzáteszi: „személyes motivációja [az aznapi józsefvárosi harcokban] tisztázatlan”.^[28] A Bartha által tisztázatlan kérdés azonban – ami valóban nem irónia tárgya – az, hogy amennyiben itt a nemzetőrök a nyilasok ellen harcoltak (pontosabban „vonultak fel”), úgy egyrészt hogyan lehetséges, hogy bármelyikük motivációja tisztázatlan legyen, másrészt hogy ennek ellenére mégis a nyilasok kivégzőosztagaiban (ill. ezek szerint a nemnyilasok nemkivégzőosztagaiban) működtek együtt nemzetőrök nyilas ellenségeikkel vállvetve, az ellenálló zsidók (bírósági ítélet nélküli) kivégzésében? Ennél is pontosabban: ha az tisztázott, hogy itt és ekkor nemzetőrök vonultak fel a nyilasok ellen, akkor Vizovitzky motivációja, aki ezek szerint maga is nemzetőri minőségben volt jelen, milyen okból tisztázatlan? Illetve az miért tekinthető tisztázottnak, hogy Sugár ugyanekkor egy nyilasokkal együttműködő szervezet tagjaként volt jelen nemzetőrként?

Aki ezt a három ellentmondást „nem tudja” feloldani, az valóban „tudatlan” marad. Míg azonban a „személyes motiváció” minden tisztázatlansága ellenére is magánakciót sugall, az éppúgy nemzetőrként említett Sugár korántsem magánakcióként vett részt a tömegkivégzésben, hanem elmondása szerint az egyébként a nyilasokkal együttműködő nácik utasítására járt el (amely náciknak, szintén Bartha már idézett említésének megfelelően, az egyenruhájában volt aznap jelen – úgy is, mint nemzetőr).^[29] Az tehát, hogy Sugár a nyilasokkal együttműködő KABSZ-nak is tagja volt,^[30] ezeket az ellentmondásokat aligha oldja fel. Itt a forrás cselekményesítését Bartha épp ezen fontos ellentmondás tisztázásának alkalmából mulasztja el. És bár az „érvhiány biztos jele” gyanánt nem azt a tényszerűtlenséget kifogásolja, miszerint a nemzetőröket a nyilasokkal mostam volna össze, minthogy ezt nem tettem, hanem az általa feltételezett interpretációmat interpretálja így – azt elismerem, hogy ezt a fenti kritikát, épp az efféle félreértés elkerülése végett, kellett volna már az általa idézett cikkemben ilyen precizitással megfogalmaznom.

„Közvetlen” és „közvetett” tanúvallomások

Bartha figyelmeztet a forrás és a szakirodalom felcserélhető használatának hibájára – ami a forrásként használt anyag közvetlen, illetve közvetett jellegére vonatkozik, a kérdés lévén, hogy az anyag szemtanú vallomása vagy történészi feldolgozás. („Elsőkézbeli” és  „másodkézbeli” vallomás (first-, ill. secondhand account) még a magyar jogi, nemhogy történészi vagy újságírói szakmai zsargonban sem létezik, legközelebbi megfelelő a „közvetlen”, illetve „közvetett” tanúvallomás.) A kutatásban külön hangsúlyt fektetek a kettő közti különbségre, miszerint a kutatás átfogó céljaként minden, a felkelést említő forrás összegyűjtését, annak műfajától függetlenül, tekintem a kutatás jelenlegi prioritásának. Ami például 1946-ban pusztán szakirodalomnak számított, előfordul, hogy egyaránt működik tanúvallomásként is, mint például Lévai Jenő beszámolója esetében.^[31]

Az „egy forrás nem forrás” dogmája itt elsősorban nem szakmai szempont vagy annak hiánya, hanem a történelmi körülmények által diktált helyzet értelmezése. Ha ezt a dogmát – a szakirodalmi „tíz forrás sem forrás” példájától eltekintve – bárki valóban alkalmazná, annak gyakorlati implikációja az lenne, hogy a világtörténelem jó részét hiteltelenítené. Ha minden, különösen huszadik század előtti történész munkájából kihúznánk mindazt, amit egy második forrás nem erősít meg, különösen nem szemtanú vallomása alapján, be kell látni: nem sok maradna, amit történelemnek nevezhetnénk. Egy tömegmészárlás esetében pedig ez még a modern kori forrásbőség esetében is igaz. Ez a megközelítés minden egyedüli nyilatkozatot tevő túlélő vallomását automatikusan hiteltelenítené. További iróniája, hogy a forrással szembeni hamisság vélelmét csak az ilyen unikális szemtanúkkal szemben veti fel, míg a már kanonizált történeti munkákon (jelen esetben legalábbis) ezt akkor sem kéri számon, ha azok egyetlen forráshivatkozással sem szolgálnak.

A pontos forráscitálás és forráshitelesítés a történetírás történetében is hozzávetőlegesen új (pár száz éves) gyakorlat, ennek ellenére nem szolgál a korábbi, forrásokat vagy egyáltalán nem, vagy ellenőrizhetetlenül idéző^[32] történetírók hiteltelenítésére. Ennek módszertani okát is láttuk, miszerint az adat és tény közti különbség ellenére mindkettőt csak a bizonyított cáfolat hiteltelenítheti. Az például, hogy egy-egy ókori történetíró az egyetlen olyan fennmaradt forrás, amely egyes kulcseseményekről (bármilyen más munka említése nélkül) beszámol, ezáltal legkevésbé sem hitelteleníti a beszámolót – legalábbis az elfogadott szakmai normák szerint. Az az „egy forrás” nagyon is forrás, olyannyira, hogy évszázadokon (sőt, évezredeken) keresztül minden (a lábjegyzetek konkrétabb hivatkozási módszere előtti), az adott korszakot kutató történész alapforrásként használta (sőt: idézte). Ma, amikor a történetírás forrásbősége inflálódott, ennek egyre inkább az ellenkezője a tendencia. Bartha módszertani megközelítéséből legalábbis az következik, hogy az önálló forrást hajlamosabbak a szakmai hitelükre adó történészek alanyi jogon hiteltelenként kezelni. De aki a szakmai gyakorlatban valóban „egy forrás nem forrás” alapon próbálna forrásokat hitelteleníteni vagy visszatartani – vagyis önálló forrás hitelességét alanyi jogon megkérdőjelezni –, az ezzel nem mást, mint történelemhamisítást követne el. Amikor pedig történetesen azért nem áll rendelkezésünkre több forrás, mert minden ilyen potenciális egyéb forrást, vagyis tanút kivégeztek, akkor ez a megközelítés különös cinizmussal bír.

A fegyverszerzés kérdése

Bartha ezt a forrásbeli megközelítést a fegyverosztás kérdésében említi, mondván, „az »egy forrás nem forrás« elve” a „történettudományos (és egyébként újságírói) gyakorlat fontos alappillére”, ám „[ú]gy tűnik, Gazdag ezt csak magára vonatkoztatva nem tartja érvényesnek. Egyik tételmondata szerint »a budapesti rendőrség városszerte megnyitotta a nyilasok számára a fegyverraktárakat«”.

Ezzel a „félmondattal” szemben azonban nemhogy egy forrást, de történetesen négy különböző, egymástól független forrást is idézek, melyek közül három kortárs, egy pedig egy szintén kortárs forrás szakmai feldolgozása. Egy 1945. március 1-jén megjelent újságcikk szerint miután „[a] csendőrség és rendőrség parancsnokai átjátszották a csendőrséget és rendőrséget a nyilasoknak”, 1944. október 15-én „[csendőrök ill. rendőrök] [a] városmajori Arsenált [sic!] megnyitották és szétosztották a fegyvereket a nyilas hordáknak”,^[33] míg a kortársként író, Wilde Ferenc 1944. okt. 16-i naplóbejegyzése szerint „tegnap délután a németek a Pasaréti úti főhadiszálláson^[34] órák hosszat fegyverezték fel a nyilas csőcseléket: puskával, revolverrel, kézigránátokkal. Kapott minden jelentkező nyilas csirkefogó, alvilági alak, inasgyerekek – és tényleg, a hivatalba menet már láttam is nyilas karszalaggal és puskával ellátott 13-14 éves kölyköket strázsálni a középületek előtt”, amit megerősít a még két további kortárs újságcikkben is közvetlen szemtanúként nyilatkozó K. A., miszerint: „Barátaimtól, elvtársaimtól megtudom, hogy a nyilasok felkelésre készülnek. Andrássy ut [sic!] 60 alatti székházukban géppisztolyokat, kézigránátokat osztanak szét – persze csak megbízható híveiknek. A jelszó, amelyre a fegyvert adják, »Viktória«. Akiket össze tudunk szedni, odamegyünk, mi is kapunk fegyvert […]”^[35] Továbbá Forczek Ákos említi kutatásában egy nyilasper anyaga alapján: „A KABSZ-nak hétszázötven fegyvert osztottak ki [1944. október] 15-én”.^[36] Ezeket a forrásokat mind a Bartha által citált, 2023. október 16-i cikkemben idézem, a jelen cikkben is megadott forrásmegjelölésekkel ellátva.^[37]. Azzal a kijelentésemmel tehát, miszerint „a budapesti rendőrség városszerte megnyitotta a nyilasok számára a fegyverraktárakat”, nem lehet az a gond, hogy „[Gazdag] maga sem [!] ír sehol [!] rendőrök által a nyilasok számára megnyitott fegyverraktárakról”, mivel, mint láttuk, ez nem igaz. Természetesen amennyiben Bartha ezeket a forrásokat cáfoló adatokat, illetve azokat alátámasztó tényeket tud idézni, azzal a kutatást is előremozdítaná.

Arról mindettől függetlenül szó sincs, hogy az idézett leírások a nyilas puccs „jól szervezettsége” mellett szólnának. Mint cikkemben említem, ha ilyesmiről szó lenne, maga a felkelés sem törhetett volna ki (azt a nyilas fegyverosztást, ahol legalább egy zsidó munkaszolgálatos fegyverhez jut, aligha lehet „jól szervezett”-nek titulálni); ahogy semmilyen „fegyverbőségek toposzáról” sincs szó. Azt is hangsúlyozom, hogy ezek a fegyverosztások – melyeknek ténye, mint láttuk, nem vitatott, mértékük viszont annyiban szubjektív kérdés, amennyiben bármilyen „jól szervezettség” vagy „fegyverbőség” objektíve bizonyíthatatlan, ráadásul relatív is – összefüggése a józsefvárosi felkeléssel mindössze egy elmélet, mivel, mint láttuk, azt ezek közül egyetlen forrás említi szemtanúként, az idézett munkaszolgálatos, K. A., hogy az Andrássy úton szerzett társaival fegyvert a felkelés előestéjén. Hogy az így szerzett fegyvereknek a felkelésben milyen szerepük lett végül, azt már nem említi, ahogy azt sem állítja, hogy ő maga a felkelésben részt vett volna. Amennyiben azonban az „egy forrás nem forrás” nevezetes „egy forrása” itt ő lenne, ez az észrevétel az írásomra szintén alkalmazhatatlan, mivel: „A saját álláspontom szerint – amely ugyan nem bizonyítható, de ki sem zárható – a nyilas- és náciellenes felkelőket elsősorban nem más fegyverezte fel, mint maguk a nyilasok.”^[38]

Egyedül Róna Andor az, aki – e tekintetben szintén egyedüli szemtanúként, illetve a felkelés munkaszolgálatos résztvevőjeként – említ fegyverosztást anélkül, hogy azt mondaná, a nyilasoktól  származtak a fegyverek.^[39]

Lánya, Róna Judit elmondásában Róna és társai az illegális kommunistáktól kaptak fegyvereket. Bár Bartha ez esetben nem tesz különbséget kutatási eredmény és elmélet között, az elméletnek más szerepet oszt a kutatás megítélésében: „A sajtóforrásokban fellelt adatokat gyakorta készpénznek vevő szerző […] tovább szövi elméletét a nyilasok közt október 15-én fegyverért sorban álló nagyszámú ellenállóról”, mivel „erre vonatkozóan csupán egyetlen cikk áll rendelkezésére, ráadásul az abban megszólaltatott » K. A.« is hallomásból szerezte ismereteit.” Ennek a mondatnak azonban, mint láttuk, egyetlen része sem felel meg a valóságnak: K. A. fent idézett állításaival éppannyira nem egyezik, mint az említett írásom állításaival. K. A. elmondása szerint ugyanis nem pusztán „hallomásból” értesült a fegyverszerzés elméleti lehetőségéről, hanem nagyon is a gyakorlatban, személyesen vett át fegyvert; az pedig, hogy egyedüli szemtanúként idézem, korántsem ássa alá sem a saját, sem a három másik független forrás állításait, amelyek beszámolóit – a fegyverosztás alapvető tényét illetően – nem cáfolják, hanem megerősítik azt.

Ezekben a felvetésekben azonban legfurcsább, hogy épp Bartha kutatása tárta fel azt a már idézett tanúvallomást, amely emlékezetesen „kb. 73” – fegyveres – ellenállóról számol be. Ezzel szemben Bartha sem amellett nem hoz fel érvet – pontosabban ezt cáfoló bizonyítékot –, hogy mi alapunk lenne ennek hitelességét megkérdőjelezni, sem amellett, hogy ez a legalább hetven fegyveres ellenálló honnan szerzett legalább hetven fegyvert, ha nem a nyilasok alig két nappal korábbi, a város több pontján rendezett fegyverosztása során.

Bartha könyvében egy más megközelítést vázol, Adler Tamás kutatása nyomán két (fegyver)forrást is említve. Az egyik a Bartha által szinte adottnak vett Teleki téri piac, a másik R. L. Brahamnek az Adler által is részletezett elmélete, miszerint a felkelés egy, a munkaszolgálatosok felfegyverzését kezdeményező, meghiúsult kísérlet eredménye lehetett. Bartha ennek kapcsán említi, hogy szerzőnk „nem csak a magyar nyelvvel, de a formális logikával is hadilábon áll”. Előbbi vád oka nem több, mint a következő mondat: „Bár a Teleki téri piac mint fegyverforrás önmagában valószínűsíthető, és Braham munkaszolgálatos-felfegyverzési elméletének sem mond ellent, az, hogy a feketepiac kínálata hogyan biztosította a nyilas puccs napjára ezek szerint hirtelen megugrott fegyverkeresletet, vagy ellenkező esetben az évekkel korábban is forgalomban lévő felkelésnyi fegyver hogyan halmozódott fel ott bevetés hiányában, már a történelmi titkok közé tartozik.”^[40] A formális logikával való hadilábon állásomnak az az informális, de logikus oka, hogy Cvi Erez izraeli történész egy interjújában pesti cionistákra vonatkozó fegyverszerzési elméletének az elemzését kritizálom, amennyiben „bár Cvi Erez adatait is használva Bartha lelkiismeretesen leltározza, hogy a varsói és vilniusi gettólázadók fegyverkészlete mennyiben egyezhetett a magyar halucok állítólagos arzenáljával, ez a »Kis Varsó« felkelői kilétének, illetve fegyvereik forrásának meghatározásában sajnos még a feltételezés szintjén sem segít.” „Töredelmesen be kell valljam”, írja Bartha, „nem is volt efféle szándékom. A számszerűsített nemzetközi összehasonlítással arra a kérdésre kerestem választ (nem egészen meglepő módon), hogy a világháború utolsó éveiben mekkora volt az a minimális fegyverarzenál, mellyel ellenállók barikádokra vonultak a németek és helyi csatlósaik ellen.”

Ezzel az első számú gond nem az, hogy Bartha az 1943 tavaszán történt lengyel, illetve litván gettófelkelések fegyverkészletét veti össze az 1944 őszén történt budapesti, józsefvárosi felkelés (nem a fővárosi fegyverraktárakból szerzett) fegyverkészletével, hanem hogy egyrészt összefüggést feltételez a fegyveres józsefvárosi felkelők és a fegyvertelen ellenállást prioritizáló pesti cionisták fegyverkészletei között, másrészt mindezt egy olyan interjúalany nyilatkozata alapján teszi, aki azért is csak ismeretlen forrásból származó hallomás alapján tesz ez ügyben becslést, mert csak a háború után, 1946-ban csatlakozott a cionistákhoz, így bevallottan nem szemtanúként nyilatkozik. Ahogy az sem mellékes, hogy ezeket a fegyvereket még így sem a józsefvárosi felkeléssel kapcsolatban említi – míg Bartha ellenben épp azzal kapcsolatban idézi, annak ellenére, hogy a felkelésben a pesti cionisták hangsúlyosan nem vettek részt (sőt, mint említettem, a fegyveres ellenállás helyett az embermentést tűzték ki célul).^[41] Fegyverkészletük tehát egy fegyveres ellenállást szervező csoportéval semmilyen megfontolás szerint nem összevethető. Ez az összehasonlítás továbbá azért is félrevezető, mert a pesti cionisták, akiknek több mozgalma működött együtt, minden becslés szerint sokszoros többszörösét tették ki a józsefvárosi ellenállóknak. A cionisták és a józsefvárosi ellenállók tehát mind céljaikban, stratégiáikban és számukban is alapvetően különböztek, fegyverkészleteik pedig ennek megfelelően különböző célokat szolgáltak. A kortárs leírások szerint például a józsefvárosi ellenállók kézigránátokat és Molotov-koktélokat is használtak, míg a néhány tűzharcba keveredő cionista az elmondások szerint ilyen fegyvereket egyáltalán nem használt.

A pontosság kedvéért: Bartha leírása szerint „[a] budapesti cionisták rendelkezésére álló lőfegyverek számát izraeli kutatások 200 pisztolyra, 15 puskára és 10 géppisztolyra taksálják”.^[42] Az állítás forrásául szolgáló interjúrészletben Cvi Erez elmondásában a fegyverbeszerzés „először a Teleki téren vásárolt ócska pisztolyokkal kezdődött […] Végül több száz fegyverhez jutottak [a pesti cionisták]. Én azt mondanám, óvatosan kell kezelni a dolgokat. Nem hiszem, hogy két-háromszáz fegyvernél többet sikerült volna szerezniük.”^[43] Az idézett cikkem ezt így említi: „Ezek [a Bartha által említett] »izraeli kutatások« azonban nem mások, mint az imént idézett [Cvi Erez] egymaga, aki […] interjúban említi a fenti számokat, mellesleg bármilyen forráshivatkozás nélkül”.^[44] Erez figyelmeztet, hogy ezek a számok még saját becslésének is alig tekinthetőek. Az viszont semmilyen esetben nem merül fel, hogy ezt a megjegyzést tudományos kutatás eredményeként kezelné. Egy „Nem hiszem” kezdetű mondat aligha összegezhető „kutatások”-ként. Továbbá Erez szempontjából a forráshivatkozásnak – ha már a formális logikát is felvetjük – azért van külön jelentősége, mert azt sem említi, mi alapján „taksálja” ezeket a számokat. És mivel csak a háború után csatlakozott a cionistákhoz, közvetlen forrásként a fegyverek kérdését illetően semmilyen összefüggésben nem említhető. Ennek azért is van jelentősége, mert Bartha könyvében Erezt – annak minden állítása ellenére – nem csak a józsefvárosi felkeléssel kapcsolatban idézi, hanem a felfegyverzett józsefvárosi zsidókat ezek szerint a cionistákkal mossa össze, annak ellenére, hogy mint a már említett cikkben is kimutattam,^[45]ez az összefüggés megalapozatlan.^[46] „Annak”, írja Bartha, „hogy éppen a Józsefvárosban lángoltak fel a harcok, elsősorban a közelben működő piac volt az oka”, mivel „[a] Teleki téri »zsibi« a budapesti fegyverkereskedelem jól ismert központja volt”, ráadásul „[e]zzel összefüggésben a közeli »csillagos házakban« nagyobb számban szorultak össze azok a cionista fiatalok, akiknek nemzetközi hálózatán keresztül […] némi fegyver is érkezhetett Budapestre”.^[47]

Erre a félig nyíltan spekuláló, de annál több implikációval járó és a tárgy szempontjából alátámasztatlan állításra Barthának azért is kéne forrást idéznie, mert arra az állításra például semmilyen bizonyítékot nem találtam, hogy ebben az időben bármilyen csillagos házban, nemhogy nagy számban, de egyáltalán laktak volna cionisták (vagyis a haluc mozgalmak aktivistái). Épp ellenkezőleg: ezek a cionisták ebben az időben már Vadász utcai főhadiszállásukra mentettek zsidókat – többek közt épp a csillagos házakból.^[48]

Amennyiben pedig a „formális logika” itt alkalmazható lenne, a fent idézett állításokból az következne, hogy: Teleki téri fegyver-zsibi plusz csillagos házbeli cionisták egyenlő Kis Varsó (ergo Kis Varsó mínusz Teleki téri fegyver-zsibi és cionisták egyenlő megnemtörtént). Bartha természetesen egyiket sem állítja. Ahogy ennek megfelelően abba is kár lenne belemenni, hogy a történelemnek mennyi köze van a formállogikához. Önmagában még a tények puszta tényszerű értelmezésének sem kéne, hogy bármi köze legyen hozzá – különösen, amennyiben ez épp az absztrakció ellentettje.

 

Az önálló forrás mint „ellentmondás”

Bartha forrásmegközelítésében a forráskritika hol közvetlen, hol implikált előnyben részesítése a forráselemzéssel szemben annyiban hasonló Adleréhez, amennyiben Adler hasonló megközelítéssel ír „egymásnak […] több helyen is ellentmondó írásos és […] szóbeli emlékek”-ről.^[49]

Ezzel kapcsolatban írom, hogy az eseményeket illetően „a szemtanúk vallomásai nem mondanak ellent sem önmaguknak, sem egymásnak: ha szigorúan a történteket tekintjük, akkor a szemtanúk sem saját állításaikat, sem egymás állításait nem cáfolják.”^[50]

Ellentmondások nem az események leírásában, hanem a szubjektív vélemények, illetve a kronológia terén fordulnak elő – mint például amikor az ellenállás egyik szemtanúja azután, hogy két helyen is tűzharcot ír le, hozzáteszi, hogy az nem volt ellenállás,^[51] illetve amikor túlélők az „október 15-i” eseményekként emlékezve a felkelésről azokat mind szó szerint aznapra, október 15-ére teszik.^[52] Az eseményekkel kapcsolatban azonban a szemtanúk elmondásai nem csak hogy egymásnak nem mondanak ellent, hanem kiegészítik egymást. Ez viszont csak az interjúk összegyűjtése és módszeres összevetése után derült ki. Egy ilyen mikrotörténelmi kutatás esetében ez aligha működhet másképp. Ha például X a Teleki térnél látott tankokat, míg Y, akit pár órával korábban vittek a Városi Színházba, egyetlen tankot sem látott, abból nyilvánvalóan nem az következik, hogy ezzel ellentmondanának egymásnak; hogy bármelyikük a másik tanúvallomását bármilyen alapon felülírná; vagy hogy a kutatót ezáltal bármilyen értelmezési dilemma elé állítanák. A szemtanúk vallomásainak hiteltelenítése, pontosabban hiteltelenként való kezelése viszont ennyiben nem csak az egyes tanúvallomásokat, hanem magát a kutatást ásná alá.

A forráskritika és forráselemzés közti konfliktus összefüggésében egyetlen, elsőként Bartha által idézett kortárs forrásról mondhatjuk el, hogy a korszak tényei által megalapozott ismereteinkhez képest valószínűtlen dolgot állít, ez pedig Horváth Dénes, Horthy elmenekült testőrének vallomása, amely szerint Budapesten ekkor „[t]ízezrek [!] harcoltak, de sajnos, nagyobbrészt csak hiányos felszereléssel.”^[53] Ehhez annyit tartok relevánsnak megjegyezni, hogy ezt a nem csak finoman szólva is egyedülálló, de alátámasztatlan állítást legfeljebb az a kortárs aktualitása magyarázhatja, miszerint a testőr az akkor még alig egyhetes fegyveres ellenállás kiterjedtségét kívánta – ekkor az ország más pontjain – propagálni. (A Budapestről menekült testőr vallomása a Szabad Szó marosvásárhelyi kiadásában jelent meg.) Ennek felvetését indokolhatja, hogy egy másik korabeli cikk – a Szabad Magyarság 1944. október 25-én, egy jó héttel a felkelés leverése után publikált írása – szintén egyedüli forrásként említi, hogy „[a] budapesti eseményeknek az egész országban visszhangjuk támadt. A német »szövetségesek« uralma, akik Magyarországot meghódított országként kezelték, kihívta a magyar nép dühét.”^[54]

Vagyis ahelyett, hogy egy megalapozatlan állítást a történelmi kontextusában mindössze „hibás”-ként kezelnék, és alig nyolcvan évvel később egy kortárs háborús túlélőt megbuktatnék saját történelméből, szubjektív forráskritika helyett a két releváns forráselemzési megközelítést alkalmazom, melyekben a tényekre szorítkozom: egyfelől, hogy nem tudok olyan forrásról, amely a fenti állítást megerősítené, másfelől megemlítem, hogy az időre, helyre, helyzetre, illetve a szöveg kontextusára való tekintettel, amely szerint az alany ezt nyilatkozta, a nyilatkozat indítéka messze nem másodlagos. Ahogy az sem, hogy a háború után már senki nem állított hasonlót. Ezt elsősorban nem az állítás tartalma, hanem a forrás alátámasztatlansága miatt fontos hangsúlyozni. A forráskritika könnyen fordul át abba a hibába, hogy egy forrás megerősítésének hiányát mossa össze annak (vélt) ténybeli megalapozatlanságával.

A hamisság vélelme

Ez egy már említett módszerbeli kérdést vet fel, a bizonyítás hiányában lévő megkérdőjelezés érvényességét, vagyis a hamisság vélelmét. Ez az igazságszolgáltatásbeli bűnösség, illetve ártatlanság vélelmének történészi, illetve oknyomozó újságírói megfelelője, egy adott forrásnak a hazugság, illetve igazmondás vélelmével megbízhatóként, illetve megbízhatatlanként való megjelölése formájában. Azt a módszert, mely szerint egy immár több mint nyolcvan éve még mindig teljességében feltáratlan, ugyanakkor kivételes jelentőségű, ritka magyar történelmi esemény első körű forrásszemléjéhez minden rendelkezésünkre álló forrás összegyűjtését tartom a legalapvetőbb feladatnak, Bartha a forráskritika kategorikus hiányával és a szakmai dilettantizmus fantomjával keveri össze.

Hogy az említett Róna Andorból, aki egyike immár négy név szerint ismert ellenállónak, „ellenállót avatni kissé elhamarkodottnak tűnik”, Bartha cikke írásakor még éppannyira volt indokolt, mint Karczag Istvánról elmondani ugyanezt, akinek az ellenállásban való részvételét megint csak mindössze egyetlen interjúalany tanúsítja.^[55] „Ekképp pedig jó lesz még várni a »felkelés« minősítéssel is”, int Bartha. Ez azonban már nem annyira megközelítés, mint hozzáállás kérdése, amely az eseményt gyakran övező, öncélú szkepszisen is túlmutat. Hogy az egyik legutóbbi, ezzel a kérdéssel is foglalkozó cikkből idézzek: „Az általában vett megkérdőjelezésnek legfeljebb az indítékai változtak azóta, amennyiben a fenti, utcai hírek alapján a felkelést rémhírként és rágalmazó uszításként elkönyvelőkkel szemben ma inkább az képezi kétség tárgyát, hogy – a bizonyító erővel bíró, vagyis független és egymást alátámasztó szemtanú vallomások mennyiségén és minőségén túl – mik lehetnek azok a történelmi mértékegységek, amelyek alapján egy fegyveres ellenállás valóban és ténylegesen kiérdemelheti akár az »ellenállás«, akár a »felkelés« titulust.”

Mivel: „A »lázadás« és »felkelés« különböző nyelveken különböző jelentésekkel bírnak, bár a kifejezések több nyelvben is szinonimaként működnek. Magyarul pl. »varsói gettólázadás«-ról és »varsói felkelés”-ről beszélünk, ami önmagában is ellentmond annak, hogy a »felkelés” a »lázadás« kiterjedtebb, szervezettebb formája lenne; igaz, a kettő a magyarban is gyakran felcserélhető. Az angolban ezzel szemben mindkét varsói esemény »uprising«-ként, vagyis »felkelés«-ként van számontartva – annak ellenére is, hogy a magyarral ellentétben az angolban a »revolt«, a lázadás az, ami az »uprising«-nak, a felkelésnek a kiterjedtebb verzióját jelenti.” Illetve: „Ezek meghatározásában gyakori az a körkörös érvelés, amely már történelmileg feldolgozott lázadásokra vagy felkelésekre hivatkozva hangsúlyozza, hogy a józsefvárosi azok mértékegységei szerint aligha mérhető, miközben ezzel a teljes feldolgozása hiányát is semmibe veszi, ahogy azt is, hogy annak részben épp ez a hozzáállás állta eddig is útját.^[56] (Három napig tartott? A csodák is. Miért nem négyig? Csak hetvenvalahány ellenálló kivégzéséről tudunk? Az lenne »felkelés«?)”^[57]

„Ahhoz”, figyelmeztet Bartha (mint korábban részben idéztem), „hogy egy kutatás folyományaként a múltra vonatkozóan érvényes és értelmes narratívát – ne csupán forrásgyűjteményszerű krónikát – kaphassunk, nem kerülhetőek meg a történettudomány módszerei.” Itt azonban épphogy a „forrásgyűjteményszerű krónika” megkerülése az, ami a történettudomány módszereit kerüli meg.

Ami Bartha figyelmét ezek szerint elkerülte, az az, hogy

az események kronológiájára itt nem holmi pedáns részletcentrikusság vagy öncélú forrásfelhalmozás miatt van szükség, hanem mert az események kimenetelének értelmezését alapvetően megváltoztatta.

Míg néhány helyi túlélő a felkelést és a nyilas-, illetve német támadásokat, a környék zsidóságának a Tattersallba való kiterelésével egyidejű történésként említi (néhányan, megint, ezeket egy és ugyanazon napra téve), az csak az események kronologizálásából derült ki, hogy a felkelés kirobbanása és a harcok jó része eredetileg nem esett egybe a nyilas razziával. Az előbbi október 15-én éjjel, míg a nyilas razzia és a lakók összeterelése csak október 16-án reggel kezdődött, majd a harcok akkor lángoltak fel megint, amikor a zsidó lakók nagy részét a nyilasok átmenetileg a Tattersallba telepítették; onnan pedig a lakókat csak a felkelés leverése után engedték a nyilasok haza. Hogy a harcok és a kollektív büntetés között bármilyen közvetlen oksági összefüggés lenne, arra egyelőre közvetlen forrást nem találtam, az viszont egyrészt nem zárható ki, hogy a nyilasok a zsidóknak tulajdonított felkelés leverésének első fázisaként terelték ki a kerület zsidó lakosságát a felkelés helyszíneiről, ahogy ennek megfelelően csak a felkelés leverése után (akkor viszont rögtön) engedjék őket vissza. Már akiket a fegyvertelenek közül nem öltek meg.

Hogy egy teljességében még feltáratlan eseménysorozat esetében a „narratíva” kérdése miért nem csak alkalmazhatatlan, de veszélyes is, a sorozat egy másik cikkében kifejtem. Jelen esetben elég annyi, hogy amennyiben a „narratíva” jelző itt egyáltalán alkalmazható, úgy csakis az említett „forrásgyűjteményszerű krónikára” épülhet. Ennek hiányában, mint Adler is megjegyzi, az esemény „legenda”^[58] marad – és mint ilyen, a történetírásba integrálhatatlan.

Ez a „legenda” hozzáállás azonban még adat és tény összemosásán túl is az öncélú szkepszis zsákutcájába vezet – ami személyes hozzáállásként még esetleg magánügy lehetne, egy történelmi eseményre vonatkozóan azonban gyakorlatilag a tagadással ér fel. Az események feldolgozásában, illetve a „köztudatba” való emelésükben feltehetően így is sok kárt tett „legenda” jelző kapcsán meg kell különböztetni a normatív narratívát – az eseményeknek az ún. köztudat általi, általánosabb értelmezését – az eseményekről alkotott elbeszélő narratívától – vagyis azok leírásától –, többek közt azért, mert a történésznek csak az utóbbira lehet valamennyire is közvetlen hatása. De még ez a hatás sem egy normatív narratíva megkísérelt kovácsolásának eredményeként, hanem csakis a tények közlése következményeképp jöhet létre. Másképp, legalábbis, nem történelmet, hanem pletykát avatunk normatívvá. De míg abban, hogy a tények értelmezése a „köztudatban” hogyan és milyen narratívává alakul tovább, a történésznek legjobb esetben is csak közvetett szerepe lehet, addig ezt a narratíva-teremtő szerepet minél inkább próbálja megelőlegezni – különösen a tények rovására –, annál nagyobb szerepe lehet a normatív narratíva torzításában is.

Történetírás és történelem-átírás

A kérdés így végső soron az, hogy a legalapvetőbb cél jelen helyzetben az események feltárása vagy az egyébként is sok szempontból elkésett kutatás további elnapolása, illetve annak kategorikus hiteltelenítése. Ebben a mikrotörténelmi kutatásban, illetve olyan helyzetben, ahol egy-egy részlet információhiány miatt kétes marad, a történésznek éppannyira nem dolga (ahogy másnak sem tisztje) eldönteni – akár egy-egy tanú nyilatkozata helyett –, hogy adott esetben „mi történt”. Ténybeli vakfoltokat szófordulatokkal kitölteni vagy nemlétezőként kezelni a történelemhamisítás látszólag legártatlanabb formája. A kinyilatkoztatás és a bizonyítás ez esetben alapvető ellentétek. Az információhiány beismerésének ellentétje nem a forrás cenzúrázása, szubjektív tolmácsolása, vagy annak fel nem használása – ahogy egy adatként kezelt állítást is csak ellenbizonyíték alapján lehet cáfolni. De a forráselemzést nem lehet puszta forráskritikával sem megkerülni, sem helyettesíteni. Amennyiben a forráskritikát csak forráselemzéssel lehet indokolni, a forráselemzést csak a közvetlen források ismertetése alapozhatja meg. Amikor ezek a források még feltáratlanok, a történész feladata, hogy azokat minden aktuális részletükben ismertesse – vagyis lehetőleg közvetlenül idézze.

A szemtanú nem történész, a történész sem szemtanú

Bartha kritikájából azt is megsejthetjük, hogy az elmúlt nyolcvan évben miért mosta kezeit annyi történész a józsefvárosi felkelés kutatását illetően. Minden „megkockáztatás”-ra való buzdítással ellentétben még sincs ezek szerint kockázatosabb a tanúk mellett való tanúskodásnál, különösen amikor ennek tágabb történelmi implikációi is vannak. A kutatás során eddig szinte minden ürüggyel és kifogással találkoztam a tekintetben, hogy a források nagy részét milyen „szakmai” szempontok szerint lenne indokolt vagy tanácsos semmibe venni.

Ha a forrás közvetett, az a baj, mert nem szemtanúé; ha a forrás közvetlen szemtanúé, az a baj, amennyiben önálló, és más forrás nem erősíti meg, ha pedig meg is erősíti, az is közvetett forrás. Mindebből végül az következik, hogy egy százakat érintő eseményből a bőséges forrásanyag ellenére is mindössze két-három szemtanú vallomása lesz az egyfajta szakmai kánonba felvéve.

Többek közt ez az a megközelítés az, amelynek nyomán Adler egyetlen házat nevezett ki az ellenállás helyszíneként, annak ellenére, hogy a részben általa is összegyűjtött, illetve a jelenleg ismert források összesen legalább tíz házat, azokon kívül négy utcát és még két teret is a felkelés helyszíneként jelölnek meg.^[59]

Az a sokat hangoztatott érv, miszerint a felkelést illetően kevés forrás állna rendelkezésünkre, mint kiderült, legkevésbé sem igaz. Meglepő pontossággal lehet rekonstruálni, hogy mikor, hol és mi történt, sok esetben szinte óráról órára, illetve, mint korábbi cikkekben kimutattam, a felkelés minden napja esetében minimum napszakonként. Ennek ellenére még hetven évvel az események után is minden szakmai ellenvetés nélkül volt használható az események jellemzésére a „legenda” szó.

Ehhez hozzá kell tenni, hogy ahogy felmerül, hogy ha közvetett a szemtanú, azért megbízhatatlan, ha pedig önálló, azért, úgy hasonló logika gáncsoskodik az események legalapvetőbb meghatározásával szemben is. Bármit és bármennyit is tudjunk arról, hogy mi történt – ami történt, az mégsem volt ellenállás; ha pedig ellenállás is volt, nem volt felkelés; ha pedig felkelés is volt, nem volt antifasiszta; ha pedig antifasiszta is volt, alig van rá szemtanú; ha pedig van is rá szemtanú – mert vagy nem ott helyben ölték meg, vagy azóta sem halt meg –, akkor úgyis csak egy szenilis vén hülye, aki már azt se tudja, mit beszél.

Az, hogy mindebből egy szó sem igaz, így szinte tárgytalan is lesz, mivel a lényeg, hogy szorgalmasan ássuk alá még nyolcvan évvel később is az események feldolgozását: lehetőleg minél több érdeklődőnek, illetve szakembernek menjen el a kedve attól, hogy ezt a darázsfészket bárhogy is megközelítse; mindezt természetesen a történészi szakma és a tudományos kutatás feddhetetlenül objektív, merően apolitikus módszereinek szent nevében. Az események minél később kerülnek be akár a „köztudatba”, akár a történelmi kánonba, annál kevesebb jelentőségük lesz úgyis (aki pedig mégis rászánja magát, hogy amennyire lehet, áttekinthetővé tegye a tényeket, arról bizonyítsuk be, hogy egy dilettáns futóbolond).

Így még a végén az is kiderülhet, hogy a legszámottevőbb magyar náci- és nyilasellenes fegyveres ellenállás nem jobboldali vagy cionista volt, hanem baloldali és korántsem csak zsidó, hanem kommunistáké és antifasisztáké. Ahogy a szovjet rendszer alatt az volt a baj, hogy a felkelésben főleg zsidók vettek részt, a rendszerváltás után már az lett a baj, hogy főleg kommunisták és antifasiszták vettek benne részt.

Aligha másodlagos, hogy a technológia épp az elmúlt nyolcvan évben, a felkelés ideje óta, de már a kutatás elmúlt évtizede alatt is forradalmasította a történetírás, illetve a kutatás eszközeit, egyre több teret adva a közvetlen tanúvallomások rögzítésének és gyűjtésének. Ez a kutatókat egyfajta halmozott felelősséggel is szembesíti, amennyiben így egyre nagyobb mennyiségű forrásanyaghoz férünk hozzá. Az viszont aligha szolgálja a történetírás érdekeit, hogy a legmodernebb eszközöket a legrégebbi megközelítéseknek rendeljük alá. Ebből már az említett technológiai forradalom előtt is az következett, hogy a történetíró egy személyben tetszelgett a mindenkori múlt utólagos élet-halál uraként. Ma ez a hozzáállás a kutatási eszközök bővülése miatt annál indokolatlanabb. Az elmúlt nyolcvan év alatt a világtörténelemben először köszöntött be annak a lehetősége és egyben kultúrája, hogy a történetírást a szemtanúk, túlélők, vagyis a történelem legközvetlenebbül érintett résztvevőinek tanúvallomásai által demokratizáljuk, és tegyük egyszerre átláthatóbbá és számonkérhetőbbé.

A szemtanú vagy interjúalany ma már jó esetben nem pusztán a történetírás eszköze, egyféle folyamatosan átírt vagy újraképzelt mesternarratíva kiépítésének rabszolgája, hanem annak a szó szerinti lehető legközvetlenebb szereplője. Ezzel együtt

még a jelenlegi technológiai körülmények között sem elsősorban a szemtanúk feladata, hogy a történészeket szolgálják, hanem a történészek feladata, hogy a szemtanúkat szolgálják.

Ahogy egy interjúban sem az a cél, hogy az interjúalanyt dogmatikusan interrogáljuk, hanem hogy úgy kérdezzük, hogy minél jobban segítsük az emlékezésben – különösen, ha traumatikus élményekről van szó. Mindez csak akkor lehetséges, ha történész és szemtanú viszonya kétirányú, és nem egyfajta mesterséges hierarchiára épül.

Ha bármilyen hierarchiát említeni lehetne, az inkább az lenne, hogy épp a történész szakmai tapasztalata épül a szemtanúk közvetlen tapasztalataira. Ezt utólag megfordítani nem csak az anakronizmus módszerbe iktatása lenne, hanem végeredményben szemtanú és történetírás egyaránti hiteltelenítésével járna. A történész többek közt épp azért történész, mert elsősorban nem szemtanú, amennyiben a szemtanúval ellentétben nem személyes tapasztalatait, hanem az adott korszak meghatározó eseményeit és azok oksági viszonyait vizsgálja. Ehhez azonban nélkülözhetetlen nem csak a korszakalkotó, hanem a korszakot alkotóelemeiként működtető emberek nyilatkozatait, amennyire az lehetséges és aktuális, közvetlenül bemutatni. Ezek a személyes tapasztalatok egyrészt semmilyen személytelen vagy személyes tudással nem helyettesíthetőek, másrészt ezek hiányában jobb esetben azok az átfogóbb összefüggések sem kapnak megfelelő hangsúlyt, amelyek épp az ilyen közvetlen nyilatkozatok összevetésére épülnek. Rossz esetben pedig egyes tények vagy események egyáltalán nem is látnak napvilágot.

Bár nem vitás, hogy minden történelmi kutatás esetében szükségszerűen az elsődleges és minden további feldolgozást megalapozó forrás az események szakmailag avatatlan, közvetlen résztvevője (legyen szemtanú vagy hivatalos dokumentum szerzője), a józsefvárosi felkelés esetében ez azért bír külön jelentőséggel, mert az elmúlt nyolcvan év történészi hiányosságai miatt csak jóval utólag tudjuk az eseményeit feldolgozni.

Ennek megfelelően vagyunk – a korszak kutatásában alkalmazott módszerek nagy részével ellentétben – túlnyomórészt szemtanúk vallomásaira utalva. Itt szinte minden aktuális forrásnak – újságcikknek, peranyagnak, regényrészletnek, történészi feldolgozásnak – a szemtanú vallomása az alapja. Ebben a helyzetben azt számonkérni, hogy a kutatásban épp ezt priorizálom, nemcsak a kutatás módszerét, de gyakorlati implikációi szerint magának a kutatásnak a létjogosultságát is megkérdőjelezné. Azt pedig tudom, hogy Barthától ez távol áll, hiszen a kutatásban ő is alapos munkát végzett  – nem mellesleg ugyanefféle források alapján. Páratlan mennyiségű forrást dolgozott fel, a korszak tágabb összefüggéseinek kontextusában. Kutatási szándékomat és annak eredményeit is helyesen értelmezi – ennek ellenére az ezekhez alkalmazott módszert kifogásolja. A kutatás módszerét viszont – pontosabban annak eredményességét és paramétereit – elsősorban nem szubjektív vagy akár szakmai módszerek, hanem mindenekelőtt maguk a történelmi események és a források kínálta lehetőségek diktálják. Az egyes helyzetekben, vagy akár a helyzetek túlnyomó részében is bevált szakmai megközelítés épp ezért egyáltalán nem feltétlenül alkalmazható a kivételt képző, feldolgozatlan események bemutatásában. Ahogy a makrotörténelmi kutatási módszerek sem mind alkalmazhatóak egy mikrotörténelmi kutatás esetében.