Az 1944. október 15-17-i józsefvárosi felkelésről szóló sorozat itt következő részében annak járunk utána, miért és hogyan merülhetett feledésbe a II. világháború legszámottevőbb magyar antifasiszta fegyverténye.

A kérdést két részben taglaltuk. Az első rész itt található.

 

A felkelés visszhangja a nyilas sajtóban

A józsefvárosi felkelés után még fél év sem telt el, amikor a pesti náci- és nyilasellenes ellenállást szervező, 1944 karácsonyán a nyilasok által kivégzett, antifasiszta, de szélsőjobboldali Bajcsy-Zsilinszky Endréről már főutat neveztek el Budapesten. A józsefvárosi felkelés harcosai az elbeszélések szerint nem csak antifasiszták és többnyire zsidók, de legalább részben szociáldemokrata és kommunista partizánok is voltak. A háború után a szovjet típusú, hivatalosan kommunistának titulált rendszer bevezetése után (és később annak bukása után is) mi késztethetett egyes túlélőket és szemtanúkat arra, hogy ennek az ellenállásnak a tényét alapjaiban megkérdőjelezzék?

Még egy hét sem telt el a józsefvárosi felkelés leverése után, amikor 1944. október 21-én – egy nappal azután, hogy Budapest zsidóságát nácik és nyilasok elkezdték kényszermunkára fogni, amit a további bevagonírozások mellett halálmenetekkel is kiegészítettek –, a Harc című nyilas lap főszerkesztője, Bosnyák Zoltán a következő mondatot írta le, a józsefvárosi csatáról egyébként az első, az események után publikált cikkben: „Aki látta a végzetes októberi vasárnapon az utcára tóduló, pöffeszkedő és kaján kárörömmel szemünkbe vigyorgó zsidókat, aki látta az eltorzult vonásokat az arcukon […], láthatta, miképpen támadták meg orvul, hogyan lőttek le zsidó házakból gyanútlan, védtelen embereket, azoknak nem lehetett semmi kétsége afelől, hogy mi történt volna itt, ha tényleg felülkerekedtek volna.”^[1] Itt az „utcára tóduló, pöffeszkedő és kaján kárörömmel a szemünkbe vigyorgó” zsidók azok a családok, akiket a nyilasok és nácik a lóversenypályára hajtottak; a „gyanútlan, védtelen emberek” pedig a Tigris tankokkal, aknavetőkkel, és géppuskákkal a környék házait támadó SS-katonák és az őket segítő fegyveres nyilasok.^[2] Ehelyett Bosnyák szerint „[ö]kölbe szorult kezekkel, fogcsikorgatva kellett eltűrnünk ezeket a zsidó kihívásokat. Semmit sem tehettünk ellenük.”

Hogy az „eltűrnünk” többes száma pontosan kikre utal, ebből nem derül ki, mindenesetre az említett „semmi” alatt többek közt a Népszínház utca 59-ben történt tömegmészárlást érthetjük. Azt, hogy a zsidó lakosság egy része az utcára tódult, hogy megünnepelje az október 15-i vasárnapi Horthy-proklamációt – amit, a sárga csillag átmeneti eltörlésével, sokan egyfajta felszabadulásként értékeltek –, Bosnyák szándékosan összemossa a józsefvárosi felkelés harcaival, a nyilasokra és nácikra támadó fegyveres ellenállókat így azonosítva a fegyverletételt ünneplő civilekkel. Ezzel feltehetően az utóbbiak kollektív büntetését igyekszik legitimizálni.

Alig egy héttel ezután, október 26-án jelent meg a Szálasi-kormány igazságügy-minisztere, Budinszky László beszédének szövege a Magyarságban, amelyben az országgyűlési képviselő egyebek közt ezt írja a történtekről: „fegyverek dörrentek a házak padlásablakaiban, kézigránát robbant az utcán, magyar és német katona lába előtt – Izráel népe megmutatta igazi arcát, s ízelítőt adott a bosszúszomjas dühből, amely eltöltötte”.^[3] Ez az „ízelítő” is, mint Bosnyák cikkében a gyanútlan és védtelen emberek ökölbeszorított kezei és fogcsikorgatása, azt a látszatot igyekszik kelteni, mintha a józsefvárosi zsidóság fegyveres akciója a nácik és nyilasok ellen valamilyen nagyobb szabású hadjárat kezdetét jelentette volna.

Budinszkyt 1946-ban, Bosnyákot 1952-ben végezték ki háborús bűnösként. A nyilas sajtó a fegyveres zsidó ellenállásnak még két másik esetéről számolt be, az egyikről a VIII. kerületi felkelés leverésének napján, a másikról egy nappal utána; az előbbiről a VII. kerületben, az utóbbiról az V. kerületben. A Budinszky beszédét publikáló Magyarság elsőként, már a józsefvárosi felkelés leverésének napján, október 17-én számolt be zsidó fegyveres ellenállásról, igaz, főleg a VII. kerületben. Leírása szerint „több helyen türelmetlen zsidók rálőttek német katonákra. Így a körúton, a Royal Szállónál történt hasonló zsidó kilengés. Az egyik szemben lévő zsidó házból adtak le lövéseket. Természetesen nem maradt el a kemény megtorlás”.^[4] Az október 18-i Összetartás című nyilas lap az eseményt szintén a körútra helyezve számol be egy „zsidópalotából” nyitott sortűzről, amelyet egy magányos náci katona „inzultálása” után nyitottak állítólag zsidók egy húszfős náci kontingensre. Az ellenállókat a ház kiürítése során fogták el. A Margit-híd közelében zsidók helyett már „politikai álarcba bújt rablócsoportok” lettek a nyilas „népítélet” áldozatai.^[5]

Budinszky cikke előtt két nappal jelent meg ugyanebben a nyilas lapban Omelka Ferenc (egyszemélyben újságíró és a nyilas Számonkérő Szék vezetője) Patkányok című írása. A cím a Romániában később háborús bűnösként halálraítélt, de emigrációba menekült, szintén nyilas Wass Albert hasonló című, hírhedten uszító antiszemita írására utalt, amely alig fél évvel korábban jelent meg.^[6] Ebben Omelka „a város különböző pontjain tehetetlen dühvel, elvakult őrületükben” a „rendfenntartó osztagokra” lövöldöző zsidókról számol be, akik mindezt „abban a reményben” teszik, hogy „a megbízók által megígért segítséget megkapják, és az egészen szórványos lövöldözés komoly felkeléssé fejlődik ki”.^[7] Ez utóbbi cikk szerzőjét, Omelkát 1946 tavaszán háborús bűnösként kivégezték.^[8]

Miután a nyilas atrocitásoknak nélkülözhetetlen velejárója volt az áldozataik elleni uszítás, a korabeli nyilasellenes polgárok részéről is logikus reakció volt, hogy bármit, ami a nyilasok célcsoportjai elleni munícióként hatott, alaptalan rágalomként kezeljenek. Mivel a zsidó ellenállás puszta fogalma is a nyilas antiszemita erőszak egyik fő hivatkozási alapja volt, ezért a józsefvárosi felkelés esetében a tényeket a propagandától elválasztani gyakorlatilag okafogyottá vált: az ellenállás bármilyen formája éppúgy indított vád- illetve rágalomzuhatagot, mint az atrocitások egész sorozatát. Ennek fényében – a legtöbb korabeli és későbbi megítélések szerint is – aligha lehetett zsidó fegyveres ellenállásról anélkül beszélni, hogy az ember a nyilasok mészárlásait ne valamiféle megalapozott retorzióként tüntesse fel.

Darvas már idézett, 1947-es beszámolójában szintén összemossa a józsefvárosi ellenállás kérdését a nyilas propaganda hazugságainak tényével, amennyiben magától értetődően rágalomként kezeli mindkettőt, amikor ironizálva mutatja be a nyilasok hozzáállását: „[h]a pedig mégis akadnak egyének, akik nyilaskeresztes, helyesebben hungarista egyenruhában gyilkosságokat meg rablásokat követnek el, saját számlájukra, azok kommunista bitangok, esetleg éppen zsidók, akik így akarják kompromittálni az eszmét”.^[9]

 

A „narratíva” kérdése

Gellért Ádám történész 2022 novemberében előadást tartott a józsefvárosi felkelés korabeli sajtóvisszhangjáról, melyet a különböző nyilas és nem nyilas sajtó „narratívája”-ként közelített meg.^[10]Gellért elemzéséből kiderül, hogy politikai vagy szakmai elkötelezettségüktől függetlenül alapvető szkepszissel közelíti meg a korabeli sajtóleírásokat. Amennyiben ezeknek a cikkeknek a hírértéke valóban kétségbevonható, úgy új információkkal is aligha szolgálhatnak, különösen mivel „ilyenkor információhiány van, rémhírek vannak folyamatosan […], senki nem tud semmit, bárki beesik a szerkesztőségbe, annak a visszaemlékezését leírják […] az is fölmerül, hogy az újságírónak meglódult a fantáziája, és azokat az elemeket, amiket máshol olvasott vagy hallott, beleszőtte a történetébe.”^[11]

Ezt Gellért teljesen jogosan, a talán legabszurdabb állításokat tartalmazó cikkel, Horváth Dénes 1944 októberi riportjával kapcsolatban említi, amely szerint „[t]ízezrek harcoltak” a „Népszínház utca és a Teleki tér környékén”. Bár egy ilyen kijelentés irrealitását megállapítani kézenfekvő, annál fontosabb megkülönböztetni a történtekkel kapcsolatos későbbi félrevezető vagy valótlan állítások jellegétől. A fenti kijelentésnek, ha az ellenállás szempontjából nem is közvetlenül stratégikus, de propagandisztikus jellege lehetett^[12], ellentétben például olyan későbbi források téves információival, amelyekhez ilyen direkt, napi érdekek aligha fűződtek. Vagyis az álhír utólagos megítélésekor az is szempont, hogy puszta újságírói inkompetencia eredménye – vagy akár a kaotikus helyzetnek is köszönhető egyszerű tévedés –, vagy pedig valamilyen konkrétabb, aktuális, vélt vagy valós politikai érdeket szolgál. Azt azonban, hogy kortárs cikkek álhíreket tartalmaznának, nyilván sem általánosságban, sem példák alapján nem lehet kijelenteni, főleg mivel több, a felkelés idején is megjelent állítást illetve forrást más, későbbi leírások és források is alátámasztanak. 

Gellért szkepszisét részben alátámasztja, hogy akárcsak a kortársként író, már idézett Wilde Ferenc vagy saját kortársa, a felkelést elsőként kutató Adler Tamás, hihetetlennek tartja a történtek egyes elemeit. Az egyes sajtóleírások konkrét elemeire vonatkozó szkepszis viszont itt a teljes leírások hitelességét, és ezáltal maguknak a történteknek a hiteltelenségét látszik igazolni. De mint a következő példából is látni fogjuk, önmagában még az sem feltétlenül adhat okot egy adott információ hitelességének megkérdőjelezésére, hogy semmilyen más forrás nem támasztja alá, vagy csak minimális mennyiségű független forrás igazolja. Ez előbbi a „tízezrek” harcolására érvényes, amit egyetlen más forrás sem említ, és a legtöbb kortárs forrás helyzetjelentéseivel alapvetően ütközik. Az utóbbi viszont már a felkelésben résztvevő női harcosok említésére igaz, amit eddigi tudomásunk szerint két független szemtanú igazol.^[13] A már szintén idézett K. A. elbeszélését viszont – mely szerint a józsefvárosi felkelés során „[n]ők is harcolnak az utcán” – Gellért a Horváth Dénes riportja kapcsán alkalmazott szkepszisével kezeli. „Természetesen a beszámolója szerint nők is harcolnak”^[14], mondja, implikálva, hogy nyilván ez is a meglódult fantáziájú újságíró agyszüleménye. Azt, hogy az ellenállókat kivégző egyik nyilas saját bevallása szerint a fegyverrel elfogottak között több nőt is kivégzett^[15], így nem csak tárgytalanként kezeli, hanem gyakorlatilag cáfoltnak tekinti. A „senki nem tud semmit” itt a hírközlőre vonatkozik, nem az olvasóközönségére.

Gellért a marosvásárhelyi Szabad Szó további cikkeit is idézi; egyik „a Teleki téren megtizedelt zsidóságról ír”^[16], amellyel „hekatomba-szerű képeket próbál meg feleleveníteni a szerző.” Hogy a szerző ezt hiába próbálja, ugyan direktben nem hangzik el, csak az, hogy „[1945] március elején mégjobban ráerősít erre a Népi Egység^[17], itt már hullahegyekről van szó, és ez a népbírósági tárgyalásokról szóló újságbeszámolókban is sokszor szerepel, hogy bevallotta X Y, hogy megölt hetven embert, nyolcvan embert^[18], száz embert”. Gellért itt vélhetően annak a Kormos János nevű nyilasnak az elítélésére utal, akiről 1948-as népbírósági pere kapcsán írja szintén a Szabad Szó, hogy „azok között a gyilkosok között szerepelt, akik valóságos hullahegyeket »építettek« a Népszínház utcában, 70-80 ember legyilkolásában vett részt”. „Száz embert” ugyan a cikk e tekintetben nem említ, Gellért a továbbiakban már általánosságban mondja, hogy a népbírósági perekről beszámoló cikkek „mindig csak a vádiratot idézik, utána nem derül ki, hogy mi lesz az úriembernek [!] a sorsa, és legtöbbször a szakirodalom is átveszi, persze megírva, hogy valószínűleg nem így történt az esemény, de a szövegben mégis az van, hogy ilyen elképesztő számok kerültek leírásra, nagyjából az összes áldozat harminc-negyven között lehet [?] ezalatt a három nap alatt ezen a területen.”^[19]

Bár az áldozatok számára vonatkozó megjegyzés nem világos, az implikáció alapvetően az, hogy ennyi embert nyilván nem ölhettek meg a nyilasok, mivel a napok száma és a terület paraméterei – szemben a népbírósági perek és a róluk szóló cikkek állításaival –, a gyilkosságoknak is határt kellett, hogy szabjanak.

Gellért mondandóját azzal összegzi, hogy a felkeléssel kapcsolatban „két egymással teljesen szembenálló narratíva jött létre már ’44-45-ben, ami majd az egyik oldalra fog átlendülni a népbírósági eljárások során”.^[20] A narratívának eme egyik oldalra való átlendülése vélhetően azt jelenti, hogy a népbírósági perek során nem a nyilasok által kivégzett felkelőket, hanem gyilkosaikat állították bíróság elé. Ami viszont még tisztázandóbb, hogy ahol két „narratíva” áll egymással „teljesen” szemben, ott mi történik a tényekkel? Bár Gellért szkepszise e tekintetben látszólag semleges, álláspontját konkretizálja: „mégha egy-egy rémtörténet, illetve egy elképzelt [!] felkelésnek a narratíváját közvetítették is az újságok” – amivel gyakorlatilag fikciónak minősíti a józsefvárosi felkelést –, „ez [t.i. a felkelés akkoriban – G. P.] egy nagyon jól ismert történet volt, és nem véletlen, hogy a népügyészségek vadásztak minden olyan emberre [!], aki csak megjelent a Népszínház utcában október 15-e és 17-e között, és mindenkivel [!] szemben eljárást indítottak.”^[21]

Ez az állítás azt az alig burkolt utalást tartalmazza, miszerint a felkelést leverő nyilasok ellen indított pereknek legalább egy része koncepciós per kellett, hogy legyen. Egy „elképzelt felkelés” leverésében résztvevő „úriembereket” bíróság elé állítani valóban a képzelet kérlelhetetlen „átlendülése” egy alig megindokolható valóságba. Gellért mindezzel azt sejteti, hogy a felkelésről kialakult „narratívák” közül egyik sem megbízható: „Két rendkívül markánsan elkülöníthető narratíva jött létre, az egyik a hősiesen harcoló munkás-Budapest, többezer áldozattal, óriási háromnapos harcokkal, a másik pedig a nyilas szennysajtónak a története: a zsidók orvul megtámadták a keresztény magyarokat, merényleteket követtek el, és megérdemelték a sorsukat.”^[22] De amikor egyebek közt több ezer áldozat egy „narratíva” tárgya, akkor az mit jelent mind az áldozatokra, mind a narratívára nézve?

Az alapvető tény az, hogy a józsefvárosi ellenállással kapcsolatban semmilyen narratíva nem jött létre. Ez nem az egymásnak konzisztensen ellentmondó, „markánsan elkülöníthető” verzióknak köszönhető, hanem annak, hogy a történtekről nemhogy kettő, hanem egyetlen egységes verzió sem alakult ki eddig. Gellért itt a „narratívát” látszólag az „elbeszélés” szinonimájaként használja, de ezen mind az adott helyzet, mind a következtetései jóval túlmutatnak. Hogy az eseményekről bármilyen egységes narratíva jöjjön létre, ahhoz nemhogy a köztudatban, de legalább történészek között egy már valamelyest megszilárdult változatnak kellett volna előbb kialakulnia.

Ez viszont, mint tudjuk, egészen a mai napig nem történt meg, egyik területen sem.

Az, hogy egy korabeli lap nyilvánvaló és cáfolható rágalmakat vagy hazugságokat próbál terjeszteni, még önmagában nem emeli azokat „narratívává”, az puszta rágalmak és hazugságok halmaza marad. Ahogy az, hogy egy cikk történetesen tényeket közöl, sem teszi azokat „narratívává”, hanem puszta tények maradnak. Semmi nem mutat túl sem a tények, sem a hazugságok közlésén, amíg nem sikerül őket a köztudatba integrálni. Gellért itt a narratívát mint elbeszélési formát keveri a normatív, politikai narratívával, a történelmi étosszal, amelyre egyébként ő maga is utal. Érdekes módon a felkelés feltehetően étosz-építő sajtóleírásai – t.i. a fasiszták ellen harcoló munkásosztály – a háború alatt jellemzőbbek, míg a háború után a már kialakult politikai étoszokat aligha próbálják tükrözni.

Ezeknek az önálló elbeszéléseknek – jellemezzék őket akár tények, akár hazugságok – egyik esetben sem lett visszhangjuk, sem abban az értelemben, hogy a történteket bármilyen egységes narratív verzióba konszolidálták volna, sem pedig normatív hatásuk nem lett, azaz nem váltak a magyar történelmi mesternarratíva részévé.

Ezeket tehát narratívának nevezni egyrészt azért pontatlan, mert sem magukról a történtekről szóló elbeszélésekről, sem azok alapján nem alakult ki semmilyen konszenzus. Sem a magyar történelmi narratívában nem lett helyük – sőt, abból kifejezetten hiányoznak –, sem politikai szinten nem lett semmiféle hatásuk. Másrészt, ami a történtek kutatását ennél közvetlenebbül érinti, a „narratíva” fogalom használója ezzel azonos szintre emeli, és gyakorlatilag egyenértékűvé teszi a tényeket a hazugságokkal: minden tény és hazugság közti különbség megszűnik, amennyiben mindkettő egy egyformán érvényes és egyenrangú „narratíva” lesz. Többek közt épp az igazolja, hogy semmilyen narratíva nem is alakulhatott ki az eseményekkel kapcsolatban, hogy a tények és hazugságok közti különbségeket a mai napig tisztázni kell, ráadásul a legközvetlenebb – kortárs, illetve szemtanú – források szintjén.

 

A felejtés kezdete egy vérvádhisztéria árnyékában

Heltai, Márai, Bosnyák, Budinszky, illetve más korabeli szerzők, ahogy az idézett újságírók szövegei is, közvetlenül a józsefvárosi események után, a nyilas korszakban születtek. De milyen volt a közhangulat Budapesten közvetlenül a háború után?

1946.0május 8-án^[23] történt egy kis híján halálos lincselés – mégpedig nem máshol, mint a Teleki téren; melynek áldozata nem más, mint egy zsidó ószeres volt; nem más, mint gyerekgyilkosság koholt vádja alapján. A tömeg által célba vett Molnár Lajost^[24] csak rendőri védelemmel sikerült végül kórházba szállítani. Pár héttel korábban egy fővárosi tisztviselő hatéves kislánya eltűnt. Ez elég volt ahhoz, hogy a gyerekgyilkosság antiszemita vérvádja rögtön a holokauszt után újra felüsse a fejét, Budapesten is. A nyomozás amúgy azt derítette ki, hogy a kislányt kilencéves játszótársa lőtte le véletlenül. A Teleki téri lincselés alkalmával többen vélhetően romlott disznósajtot ettek, mindenesetre amikor Molnár Lajost elszállította a mentő, többen azt kiabálták, hogy a disznósajtban gyermekhús volt.^[25] Ez nem volt egyedülálló eset: egy városszerte elterjedt, középkori antiszemita vérvádak hagyományát idéző rémhírhadjárat vette kezdetét. Rákospalotán is egy büfé állítólag romlott disznósajtjától rosszul lett emberek kiabálták azt, hogy a zsidó árusok disznósajt helyett legyilkolt gyerekek húsát adták el nekik. Újpesten egyesek „gyermekkörmöket” véltek felfedezni a virsliben – amit összefüggésbe hoztak a holokauszttúlélő piaci árusok hazatérésével. Mire ez a pletyka Pesterzsébeten át Kőbányáig terjedt, már egy teljes, holokauszttúlélők által üzemeltetett gyermekhús-szalámigyár volt a tárgya, amely a Lehel téri piacon is kirobbantott egy lincselési kísérletet.^[26]

Ez a vérvádhisztéria – a kronológia szerint – olyan hullámot indított országszerte 1946 tavaszán és nyarán, amely Budapest után Celldömölkön, Dömsödön, Egerben, Hajdúszoboszlón, Hajdúhadházán, Karcagon, Komlón, Kunmadarason, Makón, Mezőkovácsházán, Mezőberényben, Miskolcon, Ózdon, Pécsett, Sajószentpéteren, Szegváron, Tiszaladányon és Újpesten is elterjedt, és hol antiszemita incidensekkel, atrocitásokkal, több esetben pedig gyilkosságokkal és pogromokkal is járt.^[27]

Cvi Erez történész, aki szemtanúja volt a miskolci, 1946. július 30. és augusztus 1. közti pogromnak, így mondja el az eseményeket: „egyszerre csak jön szembe velünk egy tüntető tömeg: „Le a feketézőkkel, le a szociáldemokratákkal!” […] Nem lehetett elslisszolni. Araszolt vagy húszezer ember a szűk utcán. Ha lemaradtunk, a tömeg visszasodort. Kijutottunk egy szélesebb utcára, és ott az emberek ugyanazokat az antiszemita jelszavakat kezdték kiabálni, amiket a [miskolci pályaudvari – G. P:] WC falán olvastunk. […] S egyszer csak a tömeg megrohant egy épületet. Hogy ott mi történt, azt nem láttuk, csak nézegettünk jobbra-balra, hol lehetne gyorsan lelépni. És akkor valakit kivonszoltak az épületből […] És ahogy ott álltunk, egyszercsak a tömeggel szemben felfejlődik négy orosz dzsip, és berohannak a tömegbe. És a tömeg pillanatok alatt szétoszlott. […] Tőlünk tíz lépésre egy hulla. […] Hogy mi történt ott, azt csak később, felnőttfejjel olvastam.”^[28]

A fenti kronológia szerint tehát a vérvádhisztéria első antiszemita incidense a Teleki téren történt. Az 1944-es októberi fegyveres ellenállás környékéről, a Józsefvárosból indult el az az 1946-os, az ország számos részét megjáró vérvádhisztéria és pogromsorozat, amelyből az aktuális politikai erők is igyekeztek minél több hasznot húzni.^[29] Ennyire elterjedt lincselés- és pogromszító légkörben, a jelek szerint, a náci megszállás és a nyilas rémuralom után kevés zsidónak jutott eszébe felemlegetni a nácikkal és nyilasokkal vívott tűzharcot. Amikor országszerte megint gyermekgyilkosságok vádjával uszítottak zsidók ellen, akkor vélhetően kevés embernek akadt méltó lehetősége felhozni, hogy bár ez alaptalan rágalom, ezzel szemben nemrég tényleg öltek zsidók nem-zsidókat, még ha azok történetesen nácik vagy akár nyilasok is voltak, és még ha azt ellenállásból, illetve feltehetően önvédelemből is tették.

Semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy a háború utáni első, Teleki téri antiszemita lincselési kísérlet és a majdnem két évvel korábbi, zsidók vezette, szintén jórészt Teleki téri felkelés között összefüggés lett volna. Ami kimutatható, az ellenben az, hogy a kronológia szerint a Teleki téri lincselés volt az első helyszíne ennek az 1946-os, az országot bejáró vérvádhisztériának.

Az is tény, hogy ezután több évtizedes csend övezte a felkelés történetét – amelyet még a környékbeli túlélők közül is többen a mai napig megkérdőjeleznek. A háború utáni eseményeknél viszont nyomósabb okot adhatott az ellenállás elhallgatására, illetve annak megkérdőjelezésére az a megközelítés, amire többek közt Gács Teri^[30] és Radnótiné Gyarmati Fanni^[31] idézett megjegyzései is rávilágítanak, miszerint a felkelés extrém módon veszélyeztette a helyi zsidóságot. Különösen, hogy az első olyan pogrom, amit a felkeléssel összefüggésbe hozhatunk, nem csak épp azzal egyidőben, hanem feltehetően közvetlenül a felkelésre adott válaszként történt, a Népszínház utca 59-ben. A felkelést provokációnak minősítők pedig a felkelést elismerőkkel együtt abban egyetértenek, hogy a Népszínház utcai pogromra mindenképp a felkelésre való hivatkozás szolgáltatott okot, illetve ürügyet.

Streit Sándor Népszínház utcai interjúalany a fenti szempontból rávilágít az ellenállás megítélésére: „Mondhatnánk azt, hogy ez valamilyen hőstett volt abban az időben. Másrészről viszont elhallgatták ezt a dolgot […] Erről nem nagyon beszéltek, de én is hallottam gyermekkoromban.”^[32] Mikor a Népszínház utca 46-ban lakó Márton Tamást kérdeztem, hogy pontosan mitől féltek annyira, hogy még kérdezni is alig mertek a történtekről, azt válaszolta, „ez olyan [volt], mint megkérdezni, hogy szűz-e a menyasszony […] Attól tartott az ember, hogy […] nagyon kellemetlen következményei lesznek […] ez a rendszer sokáig már nem tartotta magát […] de az emberek zöme félt.”^[33]

Egy nem elhanyagolható, gyakorlati szempont, hogy tűzharc szemtanújának lenni se nem egyszerű, se nem célszerű, ahogy a közvetlen résztvevőinek sem érdekük, hogy egyáltalán láthatóak, nemhogy megfigyelhetőek legyenek. Mint kérdésemre Bihari Tibor, akit a kerület zsidóságának a Tattersallba való terelése során két nyilas is kivégzéssel fenyegetett, elmondta: „Mindenki el volt foglalva a maga dolgával, senki nem figyelt oda a másikra, hogy kit lőttek le?, és melyik háznál?, hát, ki figyelt oda abban az időben erre, hogy lövést hallottál!”^[34]

Adler Tamás, aki ennek a tanulmánynak az előkészítő kutatásában is sokat segített, elmondta, hogy a 2019-es „Józsefvárosi zsidó ellenállás” című cikkével egyik fő célja az volt, hogy párbeszédet indítson történészek körében a józsefvárosi felkelés eseményeinek feltárására. Ő maga erős szkepszissel viszonyul a történtekhez, mint azt az első erről szóló, a Szombatban megjelent „A »Kis Varsó« legendája” című cikke is mutatja.^[35] A felkeléssel foglalkozó második, bővebb tanulmányában leírja, mennyire „hihetetlennek” és „életszerűtlennek tűnnek” az események, „még az ott élő és érintett interjúalanyok számára is”. Azt, hogy „a harcok intenzitásával kapcsolatban lehetnek is túlzások”, Adler az egyik legalaposabb közvetlen, kortárs szemtanú leírásáról, Gúth Zoltán 1944-es naplóbejegyzéséről írja.^[36]

Itt fontos megemlíteni, hogy a „lehetnek túlzások” – főleg konkrétabb alátámasztás nélkül, ráadásul egy szemtanú leírásával kapcsolatban – éppannyira kevéssé történelmi megközelítés, mint a feltételes mód használata. Adler az ellenállás eseményeivel kapcsolatban „egymásnak sokszor ellentmondó források”-at és „több helyen is ellentmondó írásos és […] szóbeli emlékek”-et is említ.^[37] A tekintetben azonban, hogy mi történt, a szemtanúk vallomásai nem mondanak ellent sem önmaguknak, sem egymásnak: ha szigorúan a történteket tekintjük, akkor a szemtanúk sem saját állításaikat, sem egymás állításait nem cáfolják. A már idézett közvetlen források feldolgozása során semmilyen feloldhatatlan ellentmondás nem akadályozza a kutatót annak megállapításában, hogy valójában mi történt. Információhiány egyes szempontokból akadályoz ebben, de ellentmondás nem. Például azt, hogy provokáció történt volna ellenállás helyett, a szemtanúk leírásai nem erősítik meg. Ellentmondások nem a történtek, hanem a dátumok szempontjából merülnek fel, ezeket azonban kellő mennyiségű forrás segít tisztázni. Még Jakab Endre, aki kivételesen egyszerre állítja szemtanúként, hogy kilőttek az utcára, és hogy ez nem minősíthető ellenállásnak, sem akadályozza ezzel a történtek leírását. Esetében az egyetlen ellentmondás a történtek értelmezésében található, nem az elbeszélésükben. Továbbá másodkézből hallott információk tolmácsolása vagy szemtanúk vallomásainak véleményezése nem állítható párhuzamba szemtanúk nyilatkozataival, sem nem írhatja felül őket.

Arról például, hogy a Népszínház utca 47-ben mi történt, négy független forrás áll rendelkezésünkre, amelyek közül – noha épp a szemtanú nyilatkozatát nem erősíti meg más forrás^[38] –, az ellenállás tényét mind alátámasztják. Kettőt közülük Adler talált meg a nyilasok elleni per népbírósági dokumentumai között: a már említett SS-zászlós Szennik György^[39] („Kérdésemre előadta a felügyelő, hogy a házból kilőttek, és közülünk három embert lelőttek”^[40]) és Bolhóy Imre („a Népszínház utca 47-es számú lakóházához kivezényelve, ahonnan […] állítólag kilőttek a zsidók”^[41]) peranyagait. A harmadik forrás, Reisler Ferenc interjúalany, egyike azoknak, akik az Erdélyi utca 19-et is megnevezik az ellenállás helyszíneként. Adler szerint viszont a Népszínház utca 47-ben nem volt ellenállás, ahogy az 59-ben sem. Azon túl, hogy, mint láttuk, négy egymástól független forrás erősíti meg a Népszínház utca 59-ben történt ellenállást^[42], egy kiterjedtebb (összesen három napon keresztül legalább tíz házra, négy másik utcára, és két térre tehető, közel tíz német katona életét követelő) ellenállást tényként fogadhatunk el; jóllehet Adler csak a Népszínház utca 31-et jelöli meg az „ellenállás helyeként”.^[43]

Az ellenállás helyszíneinek vitatásához hozzátartozik, hogy mikor 1998-ban a Magyarországi Holocaust Emlékalapítvány a pogrom helyszínén, a Népszínház utca 59. falán a „Kis Varsó” tiszteletére emléktáblát akart elhelyezni, a ház lakói az ellen tiltakoztak. Hogy ezt pontosan milyen indítékból tették, abból a szempontból tárgytalan, hogy az ellenállás emléktábláját így végül a szemközti Népszínház utca 46. falán helyezték el. Emléktábla így jelenleg továbbra is egyetlen házat jelöl meg az ellenállás helyszíneként – ráadásul egy olyant a környék összes, és számos forrás által az ellenállás helyszíneként megnevezett háza közül, ahol az ellenállást csak egyetlen szemtanú erősíti meg.^[44]

 

Hogyan lehetséges, hogy a legjelentősebb magyar fegyveres antifasiszta felkelés a mai napig feldolgozatlan?

1944-ben Budapesten a német megszállás alatt gyakorlatilag alig működött sajtó; amit a nácik nem tiltottak be, az a nyilasok kezére került. Rengeteg lapot két nagy hullámban szüntettek meg először a nácik, majd később a nyilasok. A Magyar Nemzet szerkesztőségét például már márciusban lerohanta és feldúlta a Gestapo. A Népszava főszerkesztőjét, Mónus Illést szintén a Gestapo tartóztatta le, majd a nyilasok végezték ki. Ami ezután Budapesten még megjelent, majdnem kizárólag nyilas lap volt. Bár a háború alatt néhány ellenzéki lap megmaradt, a háború utáni lapok leírásai a felkelés tényeit a korszellem politikai attitűdjei szerint tükrözik. A tények és megítéléseiknek szétválasztása továbbra is feladat maradt; a történtekről azóta sem alakult ki semmilyen konszenzus. A hazai sajtó és történelmi szakirodalom a közben eltelt közel 80 év alatt szinte csak elvétve tesz említést az eseményekről.

A túlélők vagy akik még bármire is emlékezhetnek, vagy meghaltak már, vagy egyre kevésbé képesek ilyen tragikus eseményekről érdemben beszélni. Mindeközben a háború illetve a holokauszt oktatásából is kimarad a történet. A „Holokauszt Magyarországon” című „digitális tananyag diákoknak” honlap például kijelenti, hogy a vészkorszakban „Magyarországon fegyveres zsidó ellenállás nem alakult” ki.^[45] A fegyveres antifasiszta ellenállás ellenben korántsem csak zsidó ügy, ahogy a források szerint sem csak zsidók vettek részt benne. Egyszerűen nem elfogadható, hogy kimaradjon a magyar történelemkönyvekből.

Az, hogy néhány történészen kívül továbbra sem mozgatja meg a szakmát az ügy, illetve az a kevés történész, aki mégis kutatja a felkelést, is sok tekintetben ellentmondásos következtetésekre jut, melyeket leginkább a megalapozatlan szkepszis és a tények feldolgozásának hiánya eredményez, szintén kevéssé használ a történelmi tisztánlátásban.

A magyar mesternarratívában az antikommunista ellenállás legjelentősebb mozzanataként az 1956-os szabadságharc van számontartva. Van a szovjetellenes harcnak egy másik epizódja is, amiről a szélsőjobb évente megemlékezik – olyannyira, hogy Magyarország már az európai neonácik gyülekezőhelye lett ennek alkalmából –, és amelynek kormányhivatal is emléktáblát állított: a kitörés napja.^[46] Bajcsy-Zsilinszkyről, akit volt szélsőjobboldali létére is a magyar antifasiszta ellenállás talán legnevesebb mártírjaként tisztelnek, nem csak Budapesten neveztek el főutat, de utcákat is még további tizenkilenc magyar városban.

A II. világháború alatt egyébként a magyar antifasiszta ellenállásra főleg az erőszakmentes, szervezett embermentés volt a jellemző, elsősorban a haluc, cionista ifjúsági mozgalom aktivistáinak közreműködésével, akik különböző mentőakcióik révén hozzávetőlegesen 30 000-50 000 ember életét mentették meg, zsidókét és antifasiszta ellenállókét. Ahogy a nyilasterror idején egyre kilátástalanabbnak látszott a budapesti zsidóság helyzete, egyre több zsidó fiatal – főleg, de nem kizárólag, a halucok között – vetette fel a fegyveres ellenállás lehetőségét. Néhányan, mint például a zsidókból és nem-zsidókból álló partizáncsapatot vezető Földes László^[47], illetve a haluc Klein Móse^[48] vagy a halucokhoz csapódó, anonimitást kívánó „Szabó Lajos” fedőnevű férfi és társai^[49], illetve a szintén haluc Székely Ernő^[50], valamint a minden szervezettől független Weinberger Dezső – a „Szír-csoport” vezetője – és mások, tűzharcot is vívtak a nyilasokkal. De az ellenállók többsége végül a szervezett embermentés mellett döntött. Mint láttuk, interjúikban és leírásaikban a cionista ifjúsági mozgalom veteránjai azonban többnyire elhatárolódnak a józsefvárosi felkeléstől.

Az a kérdés, hogy az ellenállásnak mennyi gyakorlati haszna vagy kára volt, bár önmagában értelmetlen és méltatlan felvetés is lehet, az események gyakorlati részleteinek és körülményeinek tisztázása szempontjából annál indokoltabb. Ahhoz viszont, hogy ennek a tisztázása miért maradt el, az eddigiek bemutatása után még a következőket fontos megemlíteni: a holokauszt egyik, talán leggyakrabban elfelejtett és legkevésbé taglalt aspektusa, hogy mint a legtöbb népirtás vagy etnikai tisztogatás esetében, a holokausztnak is voltak polgárháborús epizódjai. A józsefvárosi felkelés esete részben egy ilyen epizód volt, amely ennek a ténynek továbbra is az egyik legkellemetlenebb emlékeztetője.

A legtöbb történelmi eseményről előbb-utóbb kialakul valamilyen narratíva, amely legalább az egyik érintett fél érdekeit szolgálja. A „Kis Varsó” esetében még az utána következő közel nyolcvan évben sem alakult ki semmilyen narratíva, annak ellenére sem, hogy maguk az események nem borultak teljes feledésbe. Többek között azért sem jött létre konszenzuson alapuló elbeszélés, mert egyik érintett „fél” sem látta, sőt, mintha még ma sem látná úgy, hogy ez az aktuális, és főleg történelmi összefüggésekben megtestesíthető érdekeit szolgálná. A II. világháború vége, illetve a vasfüggöny leomlása után a józsefvárosi ellenállás története sem az aktuális bal-, sem a jobboldali narratívákba nem épült be. Hogy a történetírás azért maradt el az események feldolgozásával, mert azok a magyar mesternarratívába nem bizonyultak beilleszthetőnek, vagy esetleg fordítva, azért nem alakíthatták az események a magyar történelmi mesternarratívát (illetve az antifasiszta és zsidó ellenállásét), mert annak a céljait eredetileg sem szolgálták, azt még további elemzéseknek kell kideríteni. Aminek kapcsán az a kérdés is felmerül, hogy ha egy adott történelmi esemény általában véve semmilyen mesternarratíva érdekeit nem szolgálja, akkor ezáltal már a történelem számára is szükségszerűen elvész-e?

A józsefvárosi ellenállás feldolgozásának története erre vonatkozóan két dolgot igazol: egyrészt, hogy elsősorban nem pusztán maguk a megtörtént események, hanem az azokról kialakult és kialakított politikai mesternarratívák konszolidálják azt, amit végül történelemnek nevezünk. Másrészt, hogy ha egyszer egy ilyen politikai mesternarratíva már konszolidálódott – mint itt a szovjet-típusú rendszer esetében –, akkor még annak a mesternarratívának az érvénytelenítése – mint a rendszerváltás esetében – is kevés ahhoz, hogy a feldolgozatlan tényeket segítsen rehabilitálni.

Mindkét esetben maguk a puszta tények önmagukban kevesek ahhoz, hogy történelmet írjanak.

Hiába váltotta fel egy új politikai mesternarratíva a régit, az, hogy egy – mindkettő konszolidációja előtt megtörtént – esemény tényei már az első mesternarratíva által is feldolgozatlanok maradtak, szinte ellehetetleníti a tényeknek, ha nem is a puszta feldolgozását, de a történelmi mesternarratívába való beillesztését. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy idővel sikerüljön a tényeket valamilyen formában a magyar történelmi mesternarratívába integrálni, de miután az emékezetük narratív szinten világosan egy elenyésző kisebbség érdekeit képviseli, ezért mind az emlékezetük lehetősége, mind annak formája ennek megfelelően kétséges.

Ha azt feltételeznénk, hogy egy adott esemény jelentőségét akár a történelmi egyedülállósága, akár a halálos áldozatainak száma, akár a kettő együtt határozná meg, olyannyira, hogy mindez biztosítaná emlékezetét a történelemben, a józsefvárosi ellenállás példája illusztrálja, hogy ez ebben a formában egyik vonatkozásban sem igaz. Akármilyen tragikus, sok áldozattal járó vagy kirívó anomália is legyen egy esemény, mindez sem önmagában, sem együtt nem elég ahhoz, hogy a számontartott történelembe bekerüljön. Ha az esemény semmilyen politikailag kellően képviselt narratívába nem illeszthető, akkor mind a különlegessége, illetve egyedisége, mind az áldozatainak, illetve résztvevőinek száma, az összes többi tényével együtt annyira a feledését biztosítja, mintha soha meg sem történt volna.

Gazsi József a rendszerváltás előtt írta, hogy „[a]z ott [a Józsefvárosban] mártirhalált halt hősök is megérdemelnék, hogy az utókor jelet állítson bátor tetteiknek.”^[51] 2024-et írunk: négy éve volt fél évszázada annak a híres eseménynek, hogy Willy Brandt, akkori német kancellár, 1970-ben letérdelt a varsói gettó lázadóinak és a holokauszt lengyel áldozatainak tiszteletére, továbbá Lengyelország náci lerohanásáért is bocsánatot kért. Ez hat évvel azután történt, hogy Harsányi János egy bekezdést szánt történelmi kötetében a józsefvárosi felkelésnek, és öt évvel azelőtt, hogy Moldova György fikciós kontextusban két mondattal utalt rá. Willy Brandt varsói látogatása alkalmából egy náciellenes felkelőknek emelt emlékmű előtt borult térdre. Az a Varsó hiába volt „nagy”, az elv egy és ugyanaz: az ellenállásra nem a terjedelme, hanem a céljai miatt fontos emlékezni, akármennyire is kétségbeesettnek, hiábavalónak vagy akár kontraproduktívnak is bizonyult az adott történelmi helyzetben.