Az 1944. október 15-17-i józsefvárosi felkelésről szóló sorozat itt következő részében annak járunk utána, hogy miért és hogyan merülhetett feledésbe a II. világháború legjelentősebb magyar antifasiszta fegyverténye.

Egy cikk szerint, amely alig fél évvel a józsefvárosi felkelés után jelent meg, az eseményeknek „az egész országban visszhangjuk támadt. A német »szövetségesek« uralma, akik Magyarországot meghódított országként kezelték, kihívta a magyar nép dühét.” A valóságban a felkelésnek nem támadt visszhangja az „egész országban”, és a nyilasterror nem vívta ki a „magyar nép dühét.”^[1]

Olyannyira, hogy az egész ország dühös magyar népe a mai napig nem is hallott róla.

A háborút Budán átvészelő Márai Sándor 1943-44-es naplójában a következőket írja, dátum nélkül: „Háromszázezer ember életéről döntenek e napokban a német hóhérok és magyar sintéreik. Egyes házakban állítólag fegyverrel védekeznek a zsidók; s ez csakugyan a legokosabb, amit tehetnek; a gyakorlatban nem ér sokat ez a védekezés, de halálnak is jobb, mintha bevárják a sorsot, amit a pecérek szánnak nekik – és nekünk, mindenkinek, akik gyűlölik őket, s akiket gyűlölnek.”^[2]

Ezzel a megközelítéssel, miszerint a pesti zsidók részéről a fegyveres védekezés a „legokosabb” lenne, Márai a mai napig egyedül áll – olyannyira, hogy sok helyszíni lakos és interjúalany vagy egyáltalán nem említ ellenállást, vagy egyetlen házparancsnoknak, illetve a náciknak és a nyilasoknak mészárlásra szánt ürügyének tudja be az utcai harcokat. A kortárs naplóíró Mádi Márta például október 17-i bejegyzésében írja a zsidó ellenállás hírével kapcsolatban: „mért is dobálnának kézigránátokat pont most, amikor az esélyek főleg ellenük szólnak?”^[3] Egy ugyanaznap írt naplóbejegyzésben Wilde Ferenc^[4] rögzíti, hogy „[e]gyesek azt mondták”, hogy „a zsidók az ablakból kilőttek a katonákra”, majd zárójelben hozzáteszi: „de ez teljesen hihetetlen”.^[5] A felkelés híréről előző nap beszámoló naplóbejegyzéséhez Radnótiné Gyarmati Fanni hozzáteszi: „zsidó házakból lőnek ki, legalábbis ezt hitetik el az emberekkel, és akkor az egész házat kiirtják, és a környéket is.”^[6]

A fenti leírások sok későbbi hozzáállást képviselnek, illetve az ellenállás megítélésével kapcsolatos alapvető álláspontokat is tükrözik. Azt is jól mutatják, hogy még az ellenállás részleteit sem kellett ahhoz ismerni, hogy az ember vagy úgy álljon hozzá, mint Márai, aki tényként fogadta el, sőt, még jogosnak is tartotta, vagy úgy, mint Radnótiné Gyarmati Fanni, illetve Wilde, akik ösztönösen megkérdőjelezték, előbbi például rágalomnak és a zsidók elleni atrocitások ürügyének tekintette. Hogyan és miért alakulhattak ki az ellenállással kapcsolatban ilyen ellentmondásos vélemények?

Azon túl, hogy több kortárs naplóbejegyzés a hírek ellenére is kétségbe vonja az ellenállás tényét, sok közülük kísértetiesen egybecseng, amennyiben Radnótiné fent idézett aggályának ad hangot: annak, hogy egy ilyen esemény legjobb esetben is csak ürügy lehet a helyi zsidók lemészárlására. Ezek közül a legtöbb aztán ezt a gondolatot érvként kezelve vonja kétségbe az ellenállás hírének hitelességét is. Maga az ellenállás ténye – illetve a puszta kérdés, hogy egyáltalán megtörtént-e, aminek a részleteit kideríteni bármilyen hírértékkel bírna – szinte fel sem merül ezekben a bejegyzésekben, a tagadása annyira reflexszerű. Az a vélemény azonban annál inkább felmerül, hogy a következményei – legyen a hír valódi vagy sem – kiszámíthatóan drasztikusak.

A felkelés megkérdőjelezésében, illetve tagadásában nyilván közrejátszott az események feldolgozatlansága; a feldolgozatlanságban pedig nagy valószínűséggel szerepe volt annak, hogy a történtek kronológiáját forráshiány, valamint a rendelkezésre álló, szórványos források itt-ott ellentmondásos, összeegyeztethetetlen állításaiból kell kihámozni.

A felkelés főbb eseményei, amelyek között a kronológia ok-okozati összefüggést segíthet megállapítani, a következők: az ellenállók fegyverszerzése, a náci tankok ellenük való bevetése és a zsidó lakosság kihajtása a Tattersallba. Az első ezek közül ellentmondásos hipotézisek tárgya; a második nem sokkal ezelőttig feledésbe merült; a harmadikat pedig eddig nemigen hozták összefüggésbe a felkeléssel. Az ellenállás legalapvetőbb eseményei sem voltak tehát annyira megalapozottnak tekintve, hogy kellő történeti összefüggéseket lehessen köztük megállapítani. Mint látni fogjuk, a puszta információhiány mégsem elsődleges szempont az ellenállás megkérdőjelezésében, illetve tagadásában. Az eddigi leírások az események közötti ok-okozati összefüggésekre nemigen próbálnak rávilágítani annak elismerésén túl, hogy a nyilasok és nácik az ellenállók ellen vetették be a tankokat.

Ha nem vetjük össze az események kellő mennyiségű és változatos eredetű leírását, akkor még az eddigi legpontosabb történészi feldolgozások, illetve a szemtanúk elbeszélései alapján sem fognak kirajzolódni a történtek lehetséges kronológiáját megalapozó különbségek. Egyes dátumok az események elmondásakor – például, hogy október 15-én jöttek-e már tankok, vagy csak október 17-én tereltek ki zsidókat a Tattersallba – több esetben a történtek sorrendjét és ok-okozatiságát is megfordítják. A dátumok és események sorrendjének ez az eltévesztése azonban a felkelés időszakára (1944. október 15-17.) vonatkozóan a környékbeliek emlékezetében általánosan jellemző – még attól is függetlenül, hogy az adott visszaemlékező elismeri, hogy ellenállás történt ebben az időben és az adott helyszínen, vagy sem. Ennél azonban több szempontból és sokkal konkrétabban is különbözik egyesek emlékezete az eseményekkel kapcsolatban, a helyszíni szemtanúkat beleértve.

 

A „nyilas provokáció” elmélete

Az eseményekről 1947-ben író Darvas József például október 15-e vasárnap éjjel és másnap hétfő dél közé teszi a Népszínház utcai eseményeket. Nem másodlagos, hogy mikor sorai napvilágot láttak, Darvas már közel két éve országgyűlési képviselő volt. Ezek a sorok tehát abból a szempontból lehetnek mérvadóak, hogy a háború utáni napi politika hogyan viszonyulhatott a felkelés megítéléséhez. Leírása szerint „[a] gépfegyverkelepelés és a puskaropogás is a Népszínház utcai és a Teleki téri »ellenállás« letörését hirdette, ami a környék minden elhordható értékének elcipelése és többszáz ártatlan ember lemészárlása után hétfő [október 16-a] délre sikeresen be is fejeződött” – ezzel gyakorlatilag letagadja a felkelés időtartamának a felét.^[7] Elbeszélése szerint tehát október 17-én már semmi nem történt a Népszínház utcában – aminek viszont a legtöbb kortárs leírás^[8], illetve interjúalanyok visszaemlékezése^[9] is egyértelműen ellentmond. Darvas ellenállást mindössze ironikus megjegyzésekbe burkolva említ, mondván, a nyilasoknak „[v]alamivel természetesen indokolni kellett a pokoli vérengzést. »Fegyvereket rejtegettek, lövöldöztek!« – harsant a vád. Nosza, ezt az »ellenállási fészket« ki kell füstölni, mégpedig radikálisan.”^[10]

Darvas leírásában az a kísérteties, hogy se nem támasztja alá, se nem cáfolja az ellenállást: egyszerre lehet belőle arra következtetni, hogy tűzharc zajlott a Népszínház utcában, és arra is, hogy az mindössze kitalált ürügy volt a környék zsidóinak lemészárlására és kirablására.

Hogy mellesleg valójában mi történt, az Darvast az ironizáló idézőjeleken túl nemigen foglalkoztatja. Az mégis félreérthetetlenül kiderül, hogy a zsidó ellenállás puszta kérdését is egy magától értetődően gyalázatos, szó szerinti vádként kezeli.

Bartha Ákos történész Darvas sorait úgy értékeli, hogy az ellenállást nyilas provokációnak tartotta, többek között azokkal a tűzoltókkal együtt, akik a háború után a felkelés leverésében részt vett Csató ellen indított népbírósági eljárásban az utóbbit nevezték meg „provokátorként.”^[11]

A „provokáció” fogalmát az ellenállás esetében többféleképp, egymástól eltérő módon használták. De szinte mindig az ellenállás tagadásával kapcsolatban merül fel. Például a Népszínház utca 59-beli házparancsnok esetében, aki állítólag azért adott le a nyilasokra egy lövést, hogy annak ürügyén követhessék el a házban a 23 életet követelő pogromot, a provokáció nem csak az ellenállás helyett, hanem konkrétan a zsidó lakosság legyilkolásának ürügyeként merül fel.^[12] Ez azonban egyedüli eset^[13], a provokáció legtöbb említése ilyen következtetésekbe nem bocsátkozik. Egy 1944 decemberi cikk szerint például „a nyilas propaganda azt terjesztette, hogy kommunisták és zsidók rálőttek a német katonákra. Pedig csak annyi történt, hogy nyilas gyerkőcök behatoltak a házakba, és kézigránátokat dobáltak az utcára, hogy okot szolgáltassanak a németeknek a harc megkezdésére.”^[14] De milyen „harc” megkezdésére kellett a nyilas gyerkőcöknek okot szolgáltatniuk – amit aztán ők vívtak a német katonákkal?

A Gláser Emlékalapítvány interjúgyűjteményében az „S. M.”-ként jelölt interjúalany magától értetődően állítja, hogy amikor október 16-án a Tisza Kálmán térre terelték, „a szemben lévő házból a nyilasok lövöldöztek ki”^[15] – ami ürügyül szolgált az ő csoportját fogva tartó nyilasoknak arra, hogy a csoport „megtizedelésével” fenyegetőzzenek.^[16] Az ezt kiegészítő tanúvallomások fényében ez azt jelentené, hogy a nyilasok ennek a fenyegetésnek a hitelesítéséért több órán keresztül vívtak egymással tűzharcot. Ugyanez az illogikus gondolatmenet merül fel Csató Géza tűzoltó segédfelügyelő pár évvel későbbi népbírósági perében is. A per során több tanú „harcokat”^[17], illetve „lövöldözést” említ, és ezeket a „provokáció” melletti bizonyítékként kezeli. Így míg például az egyik tanú szerint „[l]övöldözésre azért került sor, mert egyes nyilasok fosztogatni kezdték az elhagyott lakásokat, és nem engedelmeskedtek annak a parancsnak, hogy szüntessék azt meg”^[18], addig egy másik vallomása szerint „Csató és társai irányították azt a provokációt, mely szerint a zsidók kilövöldöztek az ablakból. Csató és társai SS legényei egyenkint befészkelték magukat páran a környék lakásaiba, ahonnan pár lövést leadtak az utcára. Ezután „mivel a zsidók lövöldöztek” Csató és társai irányítása mellett, „a[z] SS-ek megkezdték a tisztogatást, ami utcai harcokból állott.”^[19] A tanú állításai szerint tehát a provokátorok egymás ellen harcoltak. A kettő a gyakorlatban azonban teljességgel kizárja egymást, hiszen vagy „provokáltak”, vagy „harcoltak”. Továbbá vagy „pár lövést” adtak le, vagy egy „utcai harcokból” álló „tisztogatás” történt; ezek is kizárják egymást. A legérdekesebb kombináció mégis az első állítás, mely szerint a nyilasok közötti tűzharc abból a célból alakult ki, hogy a rabló nyilasokat tisztességes bajtársaik megrendszabályozzák.^[20]

A náci tankok bevetése önmagában is rengeteget elárulhat az ellenállás természetéről, amennyiben például egyedül is elég lehetne a nyilas „provokáció” cáfolatára. Ez utóbbiból az következne, hogy a nyilasok saját provokátoraik ellen hívták ki a náci tankokat – akik ellenben azért adtak le lövéseket, hogy legyen ok rájuk tankokat kihívni. A környék zsidó lakosai ellen azonban ezek szerint semmiképp nem hívtak ki tankokat, hiszen a tankok által célba vett házak zsidó lakosságát épp akkor terelték az utcára. Ugyanakkor a házakat sem a tankok miatt ürítették ki, hiszen a nem zsidó lakosokat nem terelték ki. És miután a nyilasok több házból raboltak is, szintén nem mellékes, hogy a tankok lövései ebben is akadályozták volna őket. A fenti állítás, hogy ti. provokáció lett volna, indoklása szerint tehát a nyilasok a nem zsidó házak nem zsidó lakossága, illetve saját maguk ellen kellett, hogy kihívják a tankokat.

Egy 1945 elején megjelent cikk egyedüli forrásként a következőket írja a nyilaspuccs utáni nyilas, illetve német „provokációkról”: „Az első napokban néhány zsidó házat is »kirámoltak«, azaz lakóit elvitték, az értékeket ellopták a németek és nyilasok. Az ürügy rendszerint az volt, hogy bombamerénylet történt – a bombát természetesen a németek vagy a nyilasok dobták el a kiszemelt ház előtt –, és ezzel az ürüggyel behatoltak rendszerint a házakba. Ilyen merénylet[ek] több megjelölt ház előtt történtek és pedig a Körúton, a Népszínház utcában, a Dohány utcában és a Dob utcában.”^[21]

Szintén egyetlen eset, amit Kutas Péter a Népszínház utca 59. házparancsnokáról, egy „bizonyos Molnár”-ról állít, hogy szolgálati fegyverével „egy nappal korábban” az október 17-i pogrom előtt az ablakából lelőtt egy nyilast, majd „bejelentette, hogy a zsidók tették.”^[22] Kutas erről úgy értesült, hogy neki „ezt mesélték, a felszabadulás után.”^[23] Ebből többek között az következne, hogy a szóban forgó házparancsnok október 16-án, a már kialakult tűzharc közepette, minden retorzió nélkül lelőhetett egy nyilast, majd a külön „bejelentése” kellett ahhoz, hogy másnap a házban pogrom történjen. Kutas ezzel az állítással mégsem áll egyedül. A szintén az 59-ben lakó Jakab Endre hasonlót állít a „légoltalmi parancsnok” Molnárról, aki „a harmadik emeletről kilőtt egy pisztollyal az ablakon.”^[24] A szintén az 59-ben lakó Rehovitz Lili, aki a pogrom idején saját gyerekével együtt barátnője fiát bújtatta a ház pincéjében, elmondása szerint ezt a „végtelen rendes” házmester tudtával és a „gyilkos házparancsnok”, Molnár segítségével tehette meg, akinek „kiválasztott és megkülönböztetett zsidai” voltak.^[25] Az akkor tizenegy éves, szintén a házban lakó Temes Ibi csak „dög”-ként emlegette Molnárt.^[26]

Gazsi József hadtörténész 1987-es kutatása szerint „[október 16-án] a Népszínház utca 59-ből lőttek rá a nyilasokra. A felszabadulás utáni nyomozás megállapította, hogy ez is provokáció volt, a lövést Molnár Lajos légó parancsnok [sic!] adta le. A házra ezután fasiszta pribékek törtek rá, akik az udvaron 19 férfit agyonlőttek, a nőket pedig elhurcolták.”^[27] A 19 áldozatról való értesülés egyedülálló, minthogy szinte minden forrás 22-23 áldozatot említ. Szintén Gazsi az egyetlen, aki szerint ezt egy „nyomozás” állapította meg, aminek a részleteire azonban nem tér ki. A Gazsi által említett nyomozásnak annyi nyoma van, hogy Molnár ellen kétszer is indult eljárás, először 1945-ben majd 1949-ben, a háború alatti légóparancsnoksága miatt – a vádemelés azonban semmilyen formában nem említi, hogy provokátorként járt volna el, ahogy a fegyverhasználat semmilyen formáját sem. Bár felmerül, hogy Molnár „mennyiben részes az 1944. október 17-én elkövetett vérengzésekben”^[28], a hivatalos indoklás szerint Molnár Lajos ellen azért „indult meg az eljárás, mert […] mint a Népszínház u. 59. sz. ház légó [sic!] parancsnoka[ként], a német megszállás után az óvóhelyen [a] német technikai felkészültséget dicsérte, a ház zsidó lakóit rettegésben tartotta, internálással fenyegette”.^[29] 1945-ben azonban „a népbíróság az eljárást jogerősen megszüntette; mert az igazságügyi országos megfigyelő és elmegyógyintézet orvosi véleménye szerint nevezett elmebeteg.”^[30] Hogy Molnárt 1949-ben elítélték volna, annak a fennmaradt peranyagban nincs nyoma.^[31]

Gazsi József a dátumokra szintén nem tér ki azon kívül, hogy Molnár lövését október 15-e másnapjára teszi, azt viszont nem említi, hogy a pogrom csak azután, október 17-én történt. Ez utóbbi dátumban a ház lakói egyetértenek. Azt viszont, hogy a pogrom egy egy nappal korábbi lövés leadásának lett volna a másnapi retorziója, senki nem említi. Bármilyen nyomozás ugyanakkor többek közt azt is megállapíthatta volna, hogy ugyanebben az időben még legalább három másik szomszédos házból lövöldöztek az utcára a Népszínház utca és Teleki tér kereszteződésében.

Mindebből az következne, hogy egyetlen, halottat valószínűleg nem követelő pisztolylövés miatt rendeltek volna legalább két (pláne tizenhárom) Tigris tankot a nácik a Népszínház utcába – nem csak azért, hogy az 59. számú ház harmadik emeletét lőjék szét, ahonnan Jakab Endre állítása szerint Molnár kilőtt, hanem hogy a Kun utca 12. harmadik emeletét is szétlőjék. Arról nem is beszélve, hogy feltehetően szintén erre az egy pisztolylövésre hivatkozva végeztek ki akkor nyilasok a Teleki téren legalább hetvenhárom, a Népszínház utca 59. előtt pedig huszonkettő vagy huszonhárom, tehát legalább kilencvenhat-kilencvenhét embert.

Azt is meg kell említeni, hogy amennyiben feltételeznénk, hogy a lövést provokáció gyanánt adta le a légoltalmi parancsnok, az viszont, hogy egy ház lakóit a helyszínen tömegesen kivégezzék, precedens nélküli helyzet volt az ellenállás folyamán.^[32] A környék zsidóit egyébként is minden házból kihajtották az utcára; tehát a logikus kérdés még a provokáció feltételezésének esetében is az, hogy pontosan mit akart volna bárki egyetlen lövéssel kiprovokálni. Szinte minden elbeszélés, amely az 59-ből leadott lövést provokációnak minősíti, közvetlen összefüggést feltételez a lövés és a lakók kivégzése között, ami azonban ebben a formában valószínűtlen. (Arról nem is beszélve, hogy egy többnapos ellenállás tűzharcának kellős közepén leadott egyetlen pisztolylövés milyen körülmények között számíthat provokációnak.)

Ezt a feltehetően ritka feltűnő és annál hírhedtebb pisztolylövést az 59-es házban történtek következtében több történész, mint például az eseményeket eddig legalaposabban kutató Bartha Ákos is, ok-okozati alapvetésként kezelve provokációnak minősíti. Bartha leírása szerint „az 59. szám alatt […] a légoltalmi parancsnok által tisztázatlan okból leadott pisztolylövés miatt huszonkét főt végeztek ki a kivonuló német-magyar fegyveres erők”, a pogrom dátumát pedig, Adler Tamás tanulmányára^[33] hivatkozva, október 16-ként jelöli meg.^[34] A fentiek ellenben azt mutatják, hogy a lövés és a pogrom közti összefüggés nem kevésbé tisztázatlan, mint magának a lövésnek az oka.

Az aznap a Népszínház utca körúthoz közeli felén megforduló Mayer József – aki cionista ellenállóként szintén „német provokáció”-nak írja le a harcokat – állítása szerint „[a] németek azt mondták, hogy kilőttek rájuk valamelyik emeletes ház ablakából.”^[35] A Népszínház utca 42-44-ben lakó Spindler Éva szerint a Népszínház utca 59-ben „[l]edobtak egy vörös csillagot az ablakból a nyilasok, és azt mondták, hogy ezt a zsidók dobták le, és minden ötödiket lelőtték.”^[36] Egy vörös csillag ledobása ugyan antifasiszta ellenállásként nehezen értelmezhető, de még a megtorlás ürügyeként is ellentmondásos. Más forrás sem ezt, sem hasonlót nem említ.^[37] Jelenleg legalább harminc, rendelkezésünkre álló, többnyire közvetlen forrás említ tűzharcot, amely a Népszínház utcában több mint tíz házat, legalább négy másik utcát, illetve a Teleki és Tisza Kálmán tereket egy három napig tartó fegyveres ellenállás helyszínévé tette. Mindezt a fenti interjúalanyok lényegében egyetlen pisztolylövésre redukálnák.

A szintén kortárs, de nem szemtanú Heltai Jenő naplóbejegyzése az első, amely az 59-es számú ház lakóiéhoz hasonló ambivalenciát tartalmaz, azzal együtt, hogy olyasvalamit rögzít, hallomás alapján, amit az eseményeket szintén kortársként rögzítő Gúth Zoltán beszámolója nem: Heltai az események megítélésében szó szerint egyik napról a másikra vált nézőpontot. Október 16-án még úgy írja le a Népszínház utcai tűzharcokat, hogy egy „háznak lakói védekeztek”^[38], de másnapra, mikor már „borzalmas dolgok történnek”, akkor nem védekező lakók, hanem „agent provocateürök [sic!]” lőnek ki az ablakokból.^[39]

A már idézett, 1944. október 16-i események kapcsán előterjesztett, 1944. évi rendőrségi feljelentés gépelt részeinek kézzel javított, illetve átírt verziói első ránézésre hezitálva közelítik meg a történteket – hasonlóan, ahogy az a későbbi, ambivalens nyilatkozatokban is megfigyelhető. A rendőrségi jelentés ellenállásra vonatkozó első mondatában, miszerint a „Teleki-tér és Népszínház-utca [sic!] környékén zsidók lövöldöztek”, a „környékén” után az „állítólag” kézzel át van húzva. Ennyiben a kortárs rendőrségi jegyzőkönyv tényként kezeli a zsidó ellenállást. A következő mondatban ez az álláspont azonban már megfordul: „Emiatt német SS-katonák és felfegyverzett nyilas párttagok” a gépelt, áthúzott rész szerint „tűzharcot vívtak a házakból lövöldöző zsidókkal”. A kézzel átírt, második tagmondat szerint tehát a „nyilas párttagok a zsidó házakat tűz alá vették zsidókkal [sic!].”^[40]

Akár stilisztikai, akár tartalmi javításról van szó, a második mondatban szereplő „lövöldöző zsidók” abból ki vannak iktatva, míg az első mondatbeli „zsidók lövöldöztek” bennmaradt. A második mondat javítása feltehetően úgy értelmezhető, hogy az ellenállást említő rész egyoldalú agresszióra van átírva. Az első mondat azonban az ellenállás említését csak annyiban írja át, hogy azt egyértelműen megerősíti. Itt tehát minden javítással és átírással együtt is végeredményben egy fogalmazási – és nem a tényeket tagadó – kiigazításról van szó. Ez a két mondat – a felkelés egyedüli hivatalos kortárs említése, bármit is érjen ez a hivatalosság – ennyiben tényként kezeli az ellenállást.

Két egymástól független kortárs forrás tehát – egy vélhetően nem zsidók által előterjesztett rendőrségi feljelentés és egy zsidó származású író naplója – először egyértelműen zsidó ellenállást említ, majd ezt az egyik esetben szó szerint átírja, míg a másik esetben megkérdőjelezi azt. Ez a megítélési folyamat később több helyen megfordul, amennyiben például Lévai Jenő 1946-os, már idézett beszámolója szerint „a Tisza Kálmán tér, másnap a Teleki tér megtelik ártatlanul legyilkolt zsidók hulláival,” míg Komoróczy Géza 1995-ös tolmácsolásában nem „ártatlanul legyilkolt zsidók hulláival”, hanem „az ellenállók holttesteivel” telik meg a két tér.^[41] Komoróczy ezzel majdnem fél évszázaddal Lévai után szintén elismeri az ellenállás tényét (igaz, máshol ő sem ellenállásról, inkább az ellenállás „megkísérléséről” ír).^[42]

 

A felkelés későbbi megítélései – tények és részigazságok

1944. november 21-én Ribbentropp német külügyminiszter sürgönyt küldött Veesenmayernek, a Reich teljhatalmú magyarországi megbízottjának és követének, amelyben Budapest zsidóságának kitelepítését sürgette, indoklása szerint azért, hogy a román példát elkerülhessék, „ahol Antonescu a Führer figyelmeztetése ellenére a városban hagyta a zsidókat, akik ezután a közeledő front hátában kikiáltották (sic!) a forradalmat.”^[43]

Ungváry Krisztián szerint azonban „[a] valóságban mindez nem volt egyéb vad kényszerképzetnél – a varsói gettó kivételével a zsidók általában még a megsemmisítés küszöbén is alig tanúsítottak szervezett ellenállást”.^[44] Ezután az október 17-i, józsefvárosi eseményekre utalva megemlíti, hogy a „VIII. kerület csillagos házaiban összegyűjtött lakosok”-at kivezényelték a Tattersallba, ahonnan „[m]ásnap hajnalban az embereket [t.i. a VIII. kerület zsidóit] a Duna-partra kísérték”, ahol aztán a „tömegkivégzést csak egy német tiszt megjelenése akadályozta meg, aki parancsot adott a nyilasoknak az elvonulásra és az üldözöttek hazaengedésére”. Hozzáteszi, hogy „[e]gyes források szerint” nem egy náci, hanem „a nyilas kormány sajtófőnöke […] állt a gyilkosság lefújásának hátterében”.^[45]

Arról a Tattersall egyetlen túlélője sem számol be, hogy a Duna-partra hajtották volna a VIII. kerületi zsidókat, mielőtt hazaengedték őket. Ungváry ennek kapcsán említi meg, hogy „[a]z akcióra” – ti. a zsidók Duna-partra való kihajtására – „a Népszínház és Teve utcai fegyveres összetűzés szolgáltatott okot, ahol a kiugrás kudarca után munkaszolgálatosok tűzharcba keveredtek a nyilasokkal.”^[46] Az, hogy maga a fegyveres összetűzés pontosan miből állt, vagy egyébként milyen közvetlenebb reakciókra szolgáltatott volna okot, itt nem derül ki. Az viszont igen, hogy bár „a varsói gettó kivételével a zsidók általában még a megsemmisítés küszöbén is alig tanúsítottak szervezett ellenállást”, ennek ellenére „a Népszínház és Teve utcai fegyveres összetűzés” úgy történt, hogy „munkaszolgálatosok tűzharcba keveredtek a nyilasokkal.”

Mivel a legtöbb történészi leírás csak egy-egy mondat vagy tagmondat erejéig említi az itt tárgyalt eseményeket, a különböző – elsősorban nem történészi – leírásokból származó ellentmondások általában csak az elbeszélések összevetéséből derülnek ki. A helyzetet nehezíti, hogy számos interjúalany a személyes véleményével mintha még saját nyilatkozatát is érvényteleníteni próbálná. A Lujza utca 18-ban lakó Müller Tamás például egyrészt elismeri, hogy az ellenállásnak nem volt szemtanúja, másrészt a tényét is cáfolja: „Hallottam, hogy volt itt valami lövöldözés, de ez nem volt igaz […] A Népszínház [utca] 59[-ben] […] ottan azt kitalálták, hogy munkaszolgálatosok fegyverrel lőttek a tetőről a németekre.”^[47] A Népszínház utca 59-ben lakó Yoseph Ben-Nun azt mondja a pogrom ürügyéről: „Azt mondták, hogy megtámadták őket, hogy ellenállók lőttek a nyilasokra, de nem hiszem.”^[48]

 

A ténytől a tagadásig

Ennek a fajta önellentmondásnak talán Jakab Endre tanúvallomása a legegyértelműbb formája. Az ellenállás szemtanújaként is – feltehetően a később elterjedt hírek fényében – állítja, hogy a Népszínház utca 59-ből „[é]n láttam egy kezet kinyúlni, és ő lőtt. Hát, én nem tudom, milyen ellenállásról beszélnek ottan? Ez nem volt ellenállás”.^[49]

Jakab Endre szerint a Népszínház utca 59-ben 1944. október 17-én „meg volt beszélve a légoltalmi parancsnokkal […], hogy ő ki fog lőni”. Mikor az interjút készítő Fris E. Kata erre rákérdezett, Jakab Endre visszakérdezett: „Hát, mi más lehetett?”^[50] Bár a nyilasok ezekben a napokban dokumentáltan több száz gyilkosságot követtek el Budapest-szerte, ezekhez, különösen zsidók esetében, tudomásunk szerint semmilyen külön ürügyre nem volt szükségük, olyan megrendezett színjátékra pedig, amellyel még külön a saját életüket is kockáztatták volna, még kevésbé. Mikor Jakab Endrét később kérdezték az ellenállásról, egy idő után azt részletezte, hogy a zsidók mindig is elsősorban magyarnak tartották magukat, március 15-én kitűzték a kokárdát, és mindig büszkén énekelték a himnuszt. A tűzharcot leíró, már idézett mondataiban megfér egymás mellett a németellenes harc elismerése és az ellenállás tagadása, miszerint ugyan szemtanúja volt annak, hogy a nyilasokra és a nácikra rálőtt valaki a Népszínház utca 59. egyik ablakából, azt mégsem tartja ellenállásnak (és azt sem látta, ki volt a tettes).

A Tisza Kálmán téren – feltehetően a szintén október 17-i eseményeket említő, Radnótiné Gyarmati Fanni és Dr. Balázs József által említett OTI-házakra gondolva – Jakab Endre elmondásában „a németek gépfegyverrel lőtték az ablakokat […], de – a nagy ellenállás […] nem volt itten semmi”. Bár ez a Tisza Kálmán térre vonatkozik, „a Tisza Kálmán téren […] volt valami ellenállás, úgy hallottuk.”^[51]

Hasonló a korábban idézett, Népszínház utca 40-ben lakó Szántóné hozzáállása az ellenállás kérdéséhez: noha elbeszélése szerint a lichthof-kamrában, ahová bújt, „[géppisztoly]-hüvelyek estek a fejünkre”, azt, hogy a házból valóban lelőttek volna egy nácit, fenntartással kezeli, s ezzel több környékbeli lakos gyanúját visszhangozza, miszerint a nácik – saját emberük halálát – „maguk rendezték meg”, ezzel kvázi ürügyet szolgáltatva arra, hogy tömegmészárlást rendezhessenek a környéken.^[52]

Ezeknek a megközelítéseknek a magyarázata valószínűleg abban a feltételezésben keresendő, miszerint a kollektív büntetésre – vagyis a zsidóság kiterelése a Tattersallba – bármilyen tényszerű magyarázat – t.i. maga a fegyveres ellenállás indoka – jogalapot szolgáltathatna, vagyis az előbbi az utóbbival lenne magyarázható. Ennek a logikája szerint, amennyiben zsidók és más környékbeliek bizonyíthatóan nyilasokra, illetve nácikra támadtak, azáltal jogos és indokolható lenne a zsidó lakosság kollektív büntetése, meghurcolása és mészárlása.

Az ellenállás megkérdőjelezésének egy motivációját talán Kohen Nikolas nyilatkozata világítja meg, aki az 59-es számú házban kivégzett Ádler Lászlóról mondja: „[n]ehéz elképzelni, hogy a zsidó fiú ellenállást csinált volna.”^[53]

Ebből következik az a több, főleg környékbeli lakos elbeszélésében visszatérő hozzáállás, miszerint a nyilasok áldozatát méltatlan lenne ellenállással „vádolni” – vagyis, akit nyilasok kivégeztek, az gyakorlatilag nem lehetett ellenálló; ellenállással vádolni annyit tenne, mint a gyilkosságát legitimizálni és az emlékét ezáltal bemocskolni. Igaz, ezt ebben a formában sem interjúalany, sem kortárs forrás, sem történész nem fogalmazza meg. Viszont több visszaemlékező és történész is a pogromot az ellenállással mossa össze – annak ellenére, hogy a tekintetben mindkettő között túlnyomórészt egyetértés van, hogy az 59-ben nem történt ellenállás, a nyilasok ott tehát fegyvertelen embereket végeztek ki. Azt semmiképp nem említi egyetlen helyi lakos sem, hogy az 59-ben kivégzett emberek között lett volna ellenálló.

Öt, már idézett forrás említ ellenállást a Népszínház utca 59-ben^[54] – igaz, közülük az egyetlen szemtanú, Jakab Endre, nem minősíti a történteket ellenállásnak. Több, ebben a házban ellenállást említő interjúalanyhoz hasonlóan Komoróczy Géza sem választja külön az ellenállást a pogromtól. Azt írja, hogy az 59. udvarán (nem az utcán, szemben a legtöbb interjúalany leírásával) azokat végezték ki, akiket „az ellenállás letörése után elfogtak” – arra utalva ezek szerint, hogy olyan ellenállók is lehettek közöttük, akik „a Népszínház utca 31. [illetve a] Teleki tér 4. házból is rálőttek a nyilasokra”.^[55] Ennek az összefüggésnek az igazolására vonatkozóan azonban forrást nem idéz.

Miután a fenti nyilatkozatok főleg a Népszínház utca 59-ben történt pogrom kapcsán hangzottak el, az sem kizárható, hogy a túlélők úgy vélekedtek, hogy az ottani mészárlás „megtorlásként” bemocskolná az ártatlan áldozatok emlékét. A Népszínház utca 59-ben történt pogromtól eltekintve viszont van a helyi túlélők között interjúalany, aki máshogy vélekedett minderről, mint például Sugár Rózsa, aki szerint „a Teleki tériek különben is harcosak voltak, képesek voltak ellenállni.”^[56]

De miután tűzharc messze nem csak a Népszínház utca 59-ben zajlott, a kérdés talán inkább az, hogy miért állhat bárkinek is érdekében, főleg közel nyolcvan évvel a történtek után is, hallgatni egy ilyen fontos, ritka és következményeiben ma már vélhetően senkit nem veszélyeztető ellenállásról?

Erre a magyarázat talán magában az ellenállásra adott magyarázatban keresendő, miszerint az ellenállók ahelyett, hogy megvédték volna a környék zsidóságát a nyilasoktól, még külön ki is hívták őket ellenük. Míg erre néhány korabeli feljegyzés, mint például a már idézett Radnótiné Gyarmati Fannié, utal is, ezek az utalások is kizárólagosan kezelik az ellenállást és a nyilas támadásokat: a zsidó ellenállást a nyilas atrocitások ürügyeként kezelik, vagyis ahol nyilas zsidóra támadt, ott zsidó nem állhatott ellen; az ellenkező pedig a nyilasok rágalma, amivel a saját támadásaikat akarják megindokolni. A környékbeli interjúalanyok közül viszont az ellenállást ilyen ürügyként senki sem említi – inkább eleve az ellenállást mint olyat kérdőjelezik meg. A nyilatkozók így gyakran a saját maguk által beismert tényeknek is ellentmondanak a tényekről megfogalmazott véleményükkel. Azt viszont ki kell hangsúlyozni, hogy azoknak az interjúalanyoknak a tényleírásai, akik az ellenállást személyes véleményükkel megkérdőjelezik, nem mondanak ellent azoknak az interjúalanyoknak, akik az ellenállást tényleírásaikkal és véleményükkel is egyaránt megerősítik.