2011-ben a világ egy új ország születését ünnepelte. Dél-Szudán évtizedeken át tartó véres háború után, egy 2005-ös békemegállapodás nyomán tartott népszavazáson a résztvevők 98 százaléka szavazott a Szudántól való elszakadásra és az önálló államiságra. Jubában az emberek az utcán táncoltak, a nyugati kormányok gratuláltak, az ENSZ reménykedett – Dél-Szudánról az önrendelkezés diadalaként beszéltek. Ma légicsapások érik a piacokat. Félmillió ember menekült el otthonából az elmúlt évben. Az alelnököt halálbüntetéssel fenyegető vádakkal állítják bíróság elé. És a nemzetközi közösség, amely annak idején annyira örült az ország függetlenségének, most ölbe tett kézzel néz.

Ez a jelenlegi helyzet Dél-Szudánban. De vajon mi romlott el? Vagy talán pontosabb kérdés talán ez: mit rontottak el szándékosan, és kinek érte meg, hogy elromoljon?

Hogy jutottunk el ide?

A jelenlegi válság gyökerei 2018-ig nyúlnak vissza, amikor Salva Kiir elnök puccsra hivatkozva menesztette alelnökét, Riek Machart. Az összecsapás pillanatok alatt etnikai háborúvá fajult, de nem véletlenül, ugyanis a Dinka és a Nuer közösségek közötti feszültség évtizedekre nyúlik vissza, amelyet a szudáni polgárháborúk további fegyverekkel és gyűlölettel egyaránt telítettek.

A konfliktus mindkét oldalán félkatonai erők álltak: Kiir a Dinka Mathiang Anyoor milíciára támaszkodott, amelyet részben állami forrásokból finanszírozott és mélyen a hadseregbe integrált, míg Machar oldalán a Nuer Fehér Hadsereg mozgósított. Ez utóbbit nem lehet szervezett, parancsnoki lánccal rendelkező erőnek mondani, sokkal inkább egy közösségi önvédelmi hálózatnak, amelyet a Nuer diaszpóra pénzel, és amelynek mozgósítása nagyrészben a törzsi főnökök és vallási vezetők szerepétől függ. Machar azért is fordult az etnikai alapú mozgósításhoz, mert az gyors és rendkívül olcsó volt. A Fehér Hadsereget szinte egyik napról a másikra lehetett talpra állítani, hiszen már húsz éve ugyanezt csinálták

A polgárháború öt éven át tartott, és 400 000 ember életét követelte. 2018-ban egy regionális nyomásra tető alá hozott megállapodás lezárta a harcokat, és egy törékeny „egyesített kormányt” hozott létre, Macharral az alelnöki székben. Azonban ez a törékeny egyensúly még közel sem jelentett békét, inkább csak egy ingatag lábon álló fegyverszünet volt két olyan politikai tábor között, amelyek a hatalmon és a jelentős olajbevételeken osztoznak – és az ország intézményes reformja érdekelte őket a legkevésbé. A békemegállapodás részletesen előírta a hadsereg integrációját, az átmeneti igazságszolgáltatást – más szóval az atrocitások kivizsgálását és az elkövetők felelősségre vonását – valamint a választások megtartását. Mindezen pontokat később szándékosan halogatta mindkét fél.

Ez az átmeneti időszak 2025 februárjában formálisan is lejárt: a stabilitás látszatát fenntartó egyensúly végleg felborult.

A fordulópont: Nasir, 2025. márciusa

Nasir nem véletlenül lett a konfliktus kirobbanásának helyszíne. Ez a kis határváros Upper Nile államban, az etióp határ közelében évtizedek óta a Nuez közösség és a Machar-féle ellenzék szívének számít. És a kormány pontosan tudta ezt, amikor Dinka katonákat vezényelt oda. A kialakult helyzetet a helyiek megszállásnak élték meg, amin az sem segített, hogy a katonák ténylegesen megszállókként viselkedtek. 2025 februárjában a Fehér Hadsereg katonái megtámadtak egy tűzifát gyűjtő katonai csoportot, aminek folytán négyen meghaltak. A támadásokat követő, a hadsereg által vezényelt megtorlásban további 10 civil sebesült meg, majd a kialakult helyzet március 3-ra elérte a forráspontot.

2025. március 3-án a Fehér Hadsereg megtámadta a nasiri helyőrséget, majd másnap elfoglalta a Wec Yar Adiu laktanyát, lefoglalta a hadsereg nehézfegyverzetét, páncélozott járműveit, valamint több száz AK-47-est. Március 5-én megállapodás született arról, hogy az ENSZ UNMISS békefenntartók helikopterei kimentik a bekerített kormányerőket, de az evakuáció március 7-ig késett, és amikor az ENSZ két helikoptere megérkezett, a Fehér Hadsereg tüzet nyitott. A tűzharcban életét vesztette 27 kormánykatona, köztük a helyőrség parancsnoka, és az ENSZ-es legénység egy tagja.

A válasz sem váratott magára sokáig. A kormány március 16-án légicsapásokat indított a városra, a piacra és a környező falvakra gyújtóanyagot tartalmazó és kémiai fegyvernek minősülő hordóbombákkal. Több tucat civil halt meg, mivel  a tájékoztatási miniszter csak másnap szólította fel a lakosságot menekülésre. Az eseményeket követően legalább 63 000 ember menekült el a régióból, és több ország, köztük Norvégia és Németország bezárta dél-szudáni nagykövetségét. Washington kimenekítette nagykövetségi személyzetének nagy részét.

Ezév áprilisára a hadsereg visszafoglalta Nasirt, azonban a politikai válságot nem lehetett már visszafordítani.

Riek Machar a bíróságon

A nasiri eseményeket a kormány ürügyként használta fel az ellenzék felszámolására. Több tucatnyi politikust tartóztatott le, akik Machar pártjához, az SPLM-IO-hoz tartoznak – ahhoz az erőhöz, amely a 2018-as békemegállapodásban a kormánnyal egyenrangú félként szerepel, és amely a Nuer közösség politikai képviseletét látja el. Magát Machart 2025 szeptemberében gyilkossággal, árulással és emberiség elleni bűncselekményekkel vádolták meg – mindháromért halálbüntetés jár. Megfosztották politikában betöltött pozíciójától, és szeptember 22-én megkezdődtek a bírósági tárgyalásai, amik a mai napig, e cikk megjelenésekor is tartanak.

A Machar elleni vádakat a nemzetközi közösség mély szkepticizmussal figyelte: független kutatók sem találtak érdemi bizonyítékot arra, hogy Machar rendelte volna el a nasiri támadásokat. Ez nem meglepő, ugyanis a Fehér Hadsereg sosem volt semmilyen politikai szereplő közvetlen irányítása alatt – törzsi vezetők és vallási figurák mozgósítják, saját közösségének logikája szervezi, és mindezt Machar sem tudta soha felülírni.

Az ENSZ Dél-Szudáni Emberi Jogi Bizottsága (CHRSS), a dél-szudáni atrocitások dokumentálásával megbízott független ENSZ-testület rámutatott, hogy a letartóztatásoknak nincs valódi célja, inkább elnyomó eszközként szolgálnak. Ennek tétje pedig óriási:

2026 decemberére tervezik Dél-Szudán történetének első szabad elnökválasztását, amelyen Kiir és Machar pártjai egymással versenyeztek volna.

Machar per alatti kizárásával azonban a választás lényegében elveszíti értelmét, mert az SPLM-IO nélkül nincs valódi verseny, csak Kiir hatalmának legitimálása.

Egy ország, ami magával szemben harcol

A tűzszünet láthatóan elvesztette maradék hatását is. A 2018-as R-ARCSS (Revitalized Agreement on the Resolution of the Conflict in South Sudan) keretében megkötött tűzszünet – amelyet számottevő részben a Kormányközi Fejlesztési Hatóság (Intergovernmental Authority on Development, továbbiakban: IGAD) regionális szervezet közvetített Kiir és Machar között – fokozatosan veszítette el hatékonyságát. A kormányerők és az SPLM-IO fegyveresei közötti összecsapások 2025 végére futótűzként terjedtek az ország más részeire is: Jongleiban, Unityben, Central és Western Equatoriában egyaránt lángolt a konfliktus. Eközben Uganda (amely fontos tudni már a 2013-2018-as polgárháborúban is Kiir oldalán harcolt) ismételten beavatkozott: különleges erőket küldött Jubába, és légicsapásokban vett részt a kormány oldalán, ami tovább komplikálta a helyzetet és több ízben megsértette az ENSZ fegyverembargóját.

Az elmúlt hónapok eseményeit figyelve, az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága is felhívta a figyelmet arra, hogy Dél-Szudán újabb véres polgárháború küszöbén egyensúlyozik. Ekkor már mindkét oldal fegyveres csoportjai tömeggyilkosságokat, emberrablásokat és tömeges mértékű nemi erőszakot követtek el. Ezekért a bűncselekményekért eddig egyetlen magas rangú parancsnokot sem vontak felelősségre. Machar pere az egyetlen megemlíthető kivétel, ezt azonban a nemzetközi közösség politikai eljárásnak tartja, nem valódi igazságszolgáltatásnak. Pedig a 2018-as R-ARCSS kifejezetten előírta egy Hibrid Büntetőszék (Hybrid Court for South Sudan, HCSS) felállítását, ami egy afrikai uniós vezetésű, vegyes összetételű bíróság lett volna, és amelynek hatáskörébe tartozott volna a 2013 óta elkövetett genocídium, háborús bűncselekmények és emberiség elleni bűncselekmények kivizsgálása és büntetőeljárás alá vonása. A más afrikai országok delegáltjaiból álló bírák feladata lett volna, hogy biztosítsák a Büntetőszék függetlenségét a dél-szudáni igazságszolgáltatástól, azonban a bíróság mind a mai napig nem alakult meg.

Mindezt tetézi a szomszédos Szudánban 2023 óta zajló véres polgárháború, amelyben a hadsereg és a félkatonai Rapid Support Forces (RSF) harcol egymással a hatalomért. A háború hatásai közvetlenül átgyűrűznek, mivel

az ország több mint egymillió szudáni menekültet fogadott be, miközben otthon kétmillió belső menekült él, főként Jonglei, Unity és Upper Nile államokban, szinte teljes mértékben humanitárius ellátás nélkül.

A helyzetet tetézve, a szudáni harcok következtében 2024 februárjában megrongálódott a Dar Blend-vezeték, amelyen az ország olajexportjának kétharmada halad át Port Sudanba. A bevételek a kimaradás miatt összeomlottak, és a vezeték 2025-ös újraindításáig a dél-szudáni font drasztikusan leértékelődött.

A nemzetközi szereplők

Uganda csupán néhány nappal a nasiri események után különleges erőit – az Uganda People’s Defence Forces-t (UPDF) –  Dél-Szudán fővárosába, Jubába vezényelte annak érdekében, hogy megvédje Kiir elnököt. Uganda beavatkozását részben a közös határon átnyúló destabilizációtól való félelem motiválta, részben pedig a két ország közötti szoros politikai és katonai szövetség. Továbbá Muhoozi Kainerugaba tábornok, az UPDF főparancsnoka és Museveni elnök fia köntörfalazás nélkül jelentette ki, hogy Uganda csak egy elnököt ismer el Dél-Szudánban, és bárki, aki ennek ellent mond, hadat üzen Ugandának is. Kainerugaba kijelentése nem meglepő, hiszen Uganda már a 2013-ban kitört polgárháborúban is Kiir oldalán harcolt:  abban a háborúban, amely öt éven át tartott, és közel 400 000 ember életét követelte.

A 2018-as egyezményt formáló Afrikai Unió és a Fejlesztési Kormányközi Hatóság (IGAD) konzisztensen kéri a feleket tárgyalásra. Ezen kérések viszont süket fülekre lelnek, hisz a megállapodásban megfogalmazottak se teljesültek az elmúlt 8 évben: nem kötöttek stabil tűzszünetet, nem szerveztek választásokat, sem átmeneti igazságszolgáltatást. Cyril Ramaphosa dél-afrikai elnök vezeti az Afrikai Unió Dél-Szudán miatt kinevezett magas szintű öttagú bizottságát (C5), amelynek további tagja Etiópia, Kenya, Nigéria és Ruanda. A bizottság rendszeresen látogat Jubába és szólítja fel a feleket tárgyalásra, de végrehajtási mechanizmus híján sajnos egyik stratégia sem eredményes.

Az ENSZ az UNMISS-ben (United Nations Mission in South Sudan, az ENSZ Dél-Szudáni Missziója) képviselteti magát országban. Ez egy közel 17 000 fős békefenntartó misszió, amelynek feladata a civilek védelme, a humanitárius segítség eljuttatása és a békemegállapodás végrehajtásának támogatása. Az a UNMISS, amely egyre több akadályba ütközik a humanitárius segítség eljuttatásában, miközben a segélymunkásokat is támadások érik. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2025 szeptemberében egyhangúlag meghosszabbította a fegyverembargót 2026 októberéig, ezzel megtiltva a tagállamoknak, hogy fegyverrel, katonai képzéssel vagy pénzügyi segítséggel támogassák Dél-Szudánt. Az ENSZ Dél-Szudáni Emberi Jogi Bizottsága – amelynek mandátumát áprilisban nagy többséggel szintén meghosszabbították – lesújtó jelentést tett közzé Egy nemzet kifosztása (Plundering a Nation) címmel, amely dokumentálja, hogy a nagyfokú korrupció továbbra is az egyik fő konfliktushajtó erő, mivel az olajbevételeket is a politikai elit sajátítja el, a fegyveresek is a zsákmányolásból élnek, és ebből profitálnak többek között azok a külföldi olajcégek is, amelyek kaotikus körülmények közt jutnak kedvező kitermelési jogokhoz.

Az Amerikai Egyesült Államok márciusban kimenekítette a személyzete nagy részét, de nem foglalt határozott politikai álláspontot.

A Trump-kormányzat 2025 januárjában befagyasztotta, majd az USAID teljes felszámolásával lényegében megszüntette a globális humanitárius segélyezés nagy részét. Ennek Dél-Szudánban is hamar közvetlen halálos következményei lettek:

nyolc ember halt meg, köztük öt gyerek, miután órákig gyalogoltak tűző napon koleraellátásért, és hiába értek az amerikai megszorítások miatt bezárt egészségügyi állomásokhoz. A 2025-ös Humanitárius Választervet – az az éves ENSZ-koordinált dokumentum, amely meghatározza a szükséges finanszírozást, és amelyet a tagállamoknak kellene fedezniük – mindössze 28,5 százalékban finanszírozott, és a szakértők szerint az humanitárius rendszer szétnyirbálása milliók halálához vezethet alultápláltság, AIDS, tuberkulózis és malária következtében a következő években.

A humanitárius katasztrófa

2025 januárja és októbere között 322 000 ember menekült el otthonából az ország különböző részein fellángolt harcok miatt, és közel 175 000 ember vált hajléktalanná az áradások következtében. Ők mindannyian hozzáadódnak a már korábban is 2,3 millió dél-szudáni külföldön élő menekülthöz, és a közel kétmillió belső menekülthöz az országon belül. Sajnos ez a milliós nagyságrendű menekültként élő népesség nem új jelenség Dél-Szudánban, dea folyamat gyorsulóban van: 2013-as polgárháború kitörése után napi ezres ütemben indultak meg az emberek a határok felé, és mára több mint 2,4 millió dél-szudáni él száműzetésben a szomszédos országokban

7,7 millió ember küzd súlyos élelmiszerhiánnyal, 83 000 embert pedig egyenesen éhínség fenyeget, ráadásul az ország függetlensége óta legsúlyosabb kolerajárványát éli át. A gazdák nem tudnak vetni, ha a kormányerők légicsapásokat indítanak, ha fegyveres csoportok vonulnak át a földjeiken, piacokat bombáznak, utakat zárnak le, vagy egyenesen segélymunkásokat támadnak meg. 2025-ben 350 támadást rögzítettek humanitárius személyzet és létesítmények ellen.

És a pénz, amellyel minderre reagálni lehetne, egyszerűen nincs meg.

A Humanitárius Választerv egyharmadát sem finanszírozzák. A WFP Dél-Szudánban 7,7 millió akut élelmiszerhiányban szenvedő emberrel szemben mindössze 2,7 millió embert tud elérni – és még nekik is csupán 50-70 százalékos fejadagot tud biztosítani, miközben az élelmiszercsomagokból hiányoznak a hüvelyesek, a gabonafélék és a tápanyagpótlók. Az ENSZ ügynökségei is az életmentő szolgáltatások összeomlására figyelmeztetnek.

Ez történik akkor, ha a nemzetközi közösség választerveket ír, amiket később kevesebb, mint 30 százalékban finanszíroz csak. De érdemes feltenni a kérdést: elegendő-e egyáltalán ez a választerv? Ugyanis az olajbevételeket kisajátító politikai elittől kezdve, az instabilitásból kedvező kitermelési feltételeket nyerő külföldi olajcégeken át, egy olyan regionális hatalomig, mint Uganda – amely katonai jelenlétét gazdasági és politikai befolyásra használja – a konfliktus fenntartásához komoly érdekek fűződnek. Amíg ezek az önös érdekek változatlanok maradnak, a humanitárius finanszírozás csupán a sebtapaszként szolgál egy nyílt törésre.

A Status Quo: papíron béke, erőszak a valóságban

2026 februárjában Dél-Szudánt formálisan még mindig a 2018-as megállapodás alapján kormányozzák, gyakorlatban azonban a megállapodást szisztematikusan felszámolják.

Az látható, hogy a tűzszünetet nem tartják be, és nincs aki betartassa.

A Szükséges Egyesített Erők (Necessary Unified Forces, NUF), amelyek feladata a kormányzati és az ellenzéki csapatok integrációja lett volna, és amelyek megalakításáért az R-ARCSS értelmében a Revitalizált Átmeneti Nemzeti Egységkormány felelt volna, csak részben jöttek létre, és valójában soha nem lettek teljesen bevetve. A 2026. decemberi választások egyre valószínűtlenebbnek tűnnek. A Hibrid Bíróság, az Igazságügyi Bizottság és a Jóvátételi Hatóság mind csak papíron létezik. Kiir kormánya a nasziri válságot arra használta fel, hogy hatalmát megkérdőjelező ellenzéki politikusokat tartóztasson le, felfüggessze az alelnököt, és megszilárdítsa hatalmát.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa, az Afrikai Unió és az IGAD továbbra is a megállapodáshoz való visszatérést sürgeti, mint „az egyetlen életképes keretet”. Ezeknek a szervezeteknek azonban korlátozott a beleszólásuk: az ENSZ a fegyverembargón és az UNMISS-en keresztül tud valamilyen fajta nyomást gyakorolni, az AU és az IGAD pedig diplomáciai eszközökre szorítkozik. Magyarán, szankcionálási jogkörük egyikőjüknek sincs, és a dél-szudáni kormány ismételten megakadályozta, hogy független megfigyelők hozzáférjenek az ellenzéki vezetőkhöz. Sajnos, nem meglepően, a megállapodásnak egyelőre nincsenek konkrét következményei.

Ami valójában kockán forog

Dél-Szudán eltűnt a nemzetközi közbeszédből. Közben Gázát, Ukrajnát, Szudánt és Iránt figyeli a világ, de ami itt történik, láthatatlan marad. Egyre inkább úgy látszik, hogy rövidesen fel kell tennie a progresszív baloldalnak a kellemetlen kérdést:

mit kezdjünk a versengő válságokkal, ha a figyelem és az erőforrások végesek?

Vatai Dalma meggyőzően érvel amellett, hogy a nyugati humanitárius segélyezés, és maga az ENSZ finanszírozása geopolitikai érdekek eszköze, nem szívtiszta jótékonyság, ami a kialakult függőségi viszonyokat tart fent. Dambisa Moyo zambiaiként és közgazdászként ugyanezt mondja: az afrikai kormányok azért nem felelnek a saját polgáraiknak, mert a donorokat kell udvarolniuk, nem a választóiknak. Dél-Szudánban ez pontosan így működött: ugyanazok a férfiak, akik atrocitásokat rendeltek el, békemegállapodást írtak alá 2018-ban, kormányt alakítottak, majd folytatták a jogsértéseket. Mindeközben a nemzetközi közösség vígan finanszírozta a rendszer fennmaradását, vagy éppen hallgatásával asszisztál hozzá.

S bár ez mind igaz, viszont nem szabad elsiklani a tény fölött, hogy Dél-Szudánban most is gyerekek halnak meg kolerajárványban. Úgy látszik, hogy a tökéletlen, helyi és nemzetközi hatalmi érdekeket szolgáló rendszer hiánya nem vezetett jobb rendszerhez, hanem az csak egy olyan űrt hagyott maga után, amit eddig senki sem szándékozik nagyon kitölteni. Így viszont nem lehet Dél-Szudánra csupán regionális tragédiaként tekinteni. Az ott kialakult helyzet görbe tükröt mutat és stressztesztként szolgál a béketeremtés egész, évtizedek alatt kiépített intézményrendszerének – amelyről joggal tehetjük fel a kérdést, hogy valóban a kontinens javát szolgálja-e, vagy inkább a regionális és globális hatalmak érdekekét.

„A válság a vezetők tudatos döntéseinek eredménye, akik saját érdekeiket a népük érdekei elé helyezték”

– jelentette ki Yasmin Sooka emberjogi ügyvéd és aktivista, az ENSZ Biztonsági Bizottságának elnöke tavaly októberben. Ez nem vitás. A nehezebb kérdés viszont az, hogy mit tesz – vagy inkább mit nem tesz – a nemzetközi közösség, amikor a vezetők ilyen döntéseket hoznak. A válasz eddig a következő volt: párbeszédre szólít fel, mandátumokat hosszabbít meg, és az igények 28,5 százalékát finanszírozza.

Mind tudjuk, hogy ez csupán látszatcselekvés, nem valódi stratégia. Ennek a semmittevésnek az árát a 7,7 millió éhező dél-szudáni fizeti meg, a félmillió, aki idén határokat átlépve menekült el, és még több millió, akinek nincs hová menekülnie.