Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Pont úgy vagyunk mintademokrácia, ahogyan a modellváltásokról döntöttek az egyetemeken

Az elmúlt években számos alkalommal igyekezett nyomatékosan kommunikálni a magyar kormány – illetve a miniszterelnök is személyesen – elsősorban a nemzetközi politikai szereplők felé, hogy Magyarországon demokratikus döntések születnek, és maga a demokrácia általában gördülékenyen működik.

Ezeket az állításokat általában a parlament és a jogállam működésével, a választások és a sajtó szabadságával kapcsolatos érvekkel szokták alátámasztani a hatalom prominensei, pedig a demokratikus folyamatok lakmuszpapírja lehetne ugyanígy az olyan (még) állami fenntartású, de autonóm intézmények belső döntéshozatala, mint amilyen a héten az alapítványi modellt végső soron megszavazó egyetemeké, a Pécsi Tudományegyetemé és a Szegedi Tudományegyetemé.

Az elmúlt hét talán legnagyobb horderejű politikai eseményei voltak a két patinás intézmény szenátusi ülései, amelyek a modellváltásról döntöttek, és noha a szenátusi szavazásokon végül kialakult, pőre szavazati arányokkal nehéz vitába szállni, az az út, amíg az egyetemek döntéshozói eljutottak idáig, hemzsegett az ellentmondásoktól. És bár formálisan egészen máshogy zajlott a procedúra a két – illetve a relatíve kisebb ellenállást mutató Debreceni Egyetemmel együtt három – vidéki egyetemen, mint a politikai napirendet hónapokig uraló SZFE ügyében, a végeredmény mégsem különbözik sokban.

Hogy miért nem, azt a Társaság a Szabadságjogokért pénteki posztja foglalja össze lényegretörően: az érintetteket gyakorlatilag kész tények elé állították,  a döntésbe pedig érdemben nem vonták be az egyetemi polgárokat, oktatókat, doktoranduszokat, sem más munkatársakat.

A TASZ is leszögezi, hogy ahelyett, hogy a vita lehetőségétől megfosztva erőből lenyomják az egyetemek torkán a döntést, azt széles tömegek bevonásával, észérvekre alapozva kellett volna fontolóra venni, de ez nem is történhetett meg, hiszen egy ilyen mértékű és mélységű vitához legalább egy évre és sok száz, sőt sok ezer ember bevonására lett volna szükség, ami abban a rendszerben képtelenség, ami kifejezetten ennek az ellenkezőjére ösztönöz minden eszközzel.

Emellett az, hogy  tájékoztatóanyagokkal traktálják, vagy tét nélküli egyeztetésekre hívják az egyetemi polgárságot, az nem bevonás: a tisztességes részvételnek arra is ki kellene terjednie, hogy lehetőség van nyilvános és komoly ellenvélemény kifejtésére az érintettek részéről.

Arról nem beszélve, hogy a minisztériumnak időben kellett volna tájékoztatnia minden részletkérdésről az egyetemi polgárságot. Ahogyan a jogvédők fogalmzanak, „az nem járja, hogy egy éve még fel sem merült a modellváltás, ma (múlt pénteken – a szerk.) pedig már dönteni kell róla.”

De ami a folyamat egészére jellemző volt „kicsiben”, ugyanúgy sajátja volt a sorsdöntő, káoszba fulladó szegedi szenátusi ülésnek is: amikor a testület tagjai azt sem tudták, miről szavaznak éppen, amikor a modellváltás leghangosabb ellenzője nem kapott szót, és több garanciát kérő módosítóját meg sem tárgyalták; vagy amikor több olyan tanár is igennel szavazott, akiknek a delegáló kara előzetesen elutasította a váltást.

(Az egyetem sorsa megfordult volna, ha csak három ember megteszi azt, amit kértek tőle az általa képviselt egyetemi polgárok.)

Ugyanígy nehéz tiszta, hatalmi befolyástól mentes döntéshozatalt látni ebben az ügyben, ha arra gondolunk, hogy a köztelevízió napokkal a döntő szenátusi ülés előtt elkészült a modellváltást kész tényként prezentáló anyagával, de két héttel ezelőtt a felsőoktatásért felelős minisztérium sem hagyott sok helyet a kételynek.

Vagy arra, hogy maga a miniszterelnök tett aktívan azért a szavazás reggelén, hogy nem kis nyomás alatt kelljen a szenátusnak az egyetem jövőjéről szavaznia, amikor szolid utalást tett rá szokásos péntek reggeli rádióinterjújában, hogy ha nem kötelezik el magukat az autonómiájukat megtépázó alapítványi modell mellett, akkor jóval kevesebb forrás fog a rendelkezésükre állni.

Szóval amikor a miniszterelnök legközelebb a kormány és a parlament viszonylatában érvel azzal, hogy a magyar demokrácia legalább olyan jó, mint a német és az olasz, vagy azzal példálózik, hogy a rendkívüli jogrend alatt is ülésezik a törvényhozás Magyarországon, a média szabad, a jogállam pedig működik, érdemes lesz azzal folytatnia a sort, hogy ezek az egyetemek is saját megfontolásukból, demokratikus úton mondtak le a szabadságukról.

Címlapkép: Fotó: Horváth Csilla