Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Engedelmesség és szabadság a világjárványban

Ez a cikk több mint 1 éves.

A világjárvány kapcsán számos mély filozófiai kérdés vetődik fel sajátos, új kontextusban. Ezek egyike az engedelmesség és szabadság problémája. Nem annyira a politikafilozófia klasszikus alapkérdéseire gondolok – miért engedelmeskedjünk a törvényeknek? teljesítsük-e a zsarnok parancsait? –, hanem valami alapvetőbbre, nevezzük így: az engedelmesség éthoszának problémájára. Úgy tűnik számomra – bár megfigyeléseim semmi esetre sem tudományos igényűek – mintha a világjárványról és a vele kapcsolatos intézkedésekről szóló nyilvános diskurzusban legalább két, egymással gyökeresen szembenálló nézőpont lenne jelen.

Az egyik számára a világjárvány rámutat arra az alapigazságra, hogy a teljesértékű, kifejlett emberi személyiség, ha nem is mindig, de a kellő pillanatban aláveti magát egy saját akaratánál és érdekeinél magasabb rendű követelménynek, parancsolatnak, legyen az a vallás, az erkölcs, a közérdek, a történelmi szükségszerűség vagy a tudományos szakértelem parancsa. Önrendelkezése körét lényegileg korlátosnak tudja, és úgy véli, önmagától és másoktól joggal várja el, hogy e kör terjedelmét megfelelően felmérje. Áthatja őt az engedelmesség éthosza.

A lezárásokat, a távolságtartást, a maszkhordást, az oltást, ha nem is örömmel, de kötelességtudóan fogadja el, veszi tudomásul. Nem feltétlenül azért, mert önértéket látna az engedelmességben, de mert úgy tartja, van a világban több és jobb mint a magunk elhatározása szerint élni. És mikor e több és jobb eléréséhez, megvalósításához a saját ítélet, érdek feladása (önfeladás) szükségeltetik, úgy a felelős, felnőtt ember ennek megfelelően jár el. Nem ragaszkodik önös céljaihoz, terveihez, preferenciáihoz: engedelmeskedik – ha nem is a felsőbbség, a hatalmasok, de a józan ész, a közérdek parancsának.

Rendõrök gyalogosokat ellenõrIznek (Kolozsvár, 2020. november 22.) MTI/Kiss Gábor

Vele szemben állnak azok, akik az így értett engedelmességben mindenekelőtt a szabad egyéniségre és a szabad társadalomra leselkedő veszélyt látják. Számukra az emberi lényeg legmagasabbrendű kifejeződése az autonóm önrendelkezés: hogy saját sorsunkról önállóan döntünk. Az engedelmesség, még ha önként vállalt is, lemondás az önrendelkezésről. Rossz, ámbár olykor talán szükséges rossz. Az autonóm önrendelkezés feltételeinek megteremtéséhez társadalmi-politikai intézményekre van szükség – nélkülük a voltaképpeni önrendelkezés lehetetlen, az élet pedig „magányos, csúnya, állatias és rövid” –, ezeket azonban éppen a szabálykövetés, az engedelmesség tartja fenn.

Az engedelmességet mégis gyanúval kell kezelnünk, hisz az minduntalan arra törekszik, hogy kilépjen a neki kiszabott szűk körből – ahol a szabadság szolgálatában a társadalmi stabilitás és kiszámíthatóság fenntartását biztosítja –, és eleméssze teljes egyéniségünket. Amilyen könnyen a szolgálatunkba állhat, az engedelmesség épp olyan könnyen ellenünk is fordulhat. Amilyen könnyen felszabadíthat, olyan könnyen le is igázhat bennünket. Óvatosnak kell lennünk, mert mindig csak egy hajszálon múlik, hogy az engedelmesség a szabadság vagy a zsarnokság eszköze-e. Be kell tartanunk a járvány elleni intézkedéseket? Igen, amennyiben – és csakis amennyiben – azok az életet és egészséget védik, amelyek nélkül szabad önrendelkezés sem lehetséges.

Az engedelmesség és a szabadelvűség éthosza értetlenül és bizalmatlanul tekintenek egymásra.

Előbbi számára az utóbbi szolgalelkű és önállótlan, az utóbbi számára az előbbi éretlen és akarnok. Előbbi számára az utóbbi az engedelmességben és a „házmester mentalitás” kiélésében leli örömét, utóbbi számára az előbbi csökönyös gyermekhez hasonlít, aki toporzékol és visít, mert nem akaródzik bevenni az orvosságot.

Meglehet, e kettő pusztán elvont ideáltípus, amely tiszta formájában soha nem jelenik meg a valóságban. Emellett szól, hogy megnyilvánulási formáik igen sokfélék. Egyfajta szabadelvűség jelenik meg a vírustagadók, az összeesküvéshívők, a Gődény doktorok szellemiségében, akik számára a zsarnokság lehetősége már bizonyság is annak meglétére. Míg az engedelmesség éthoszában egymásra talál az a fajta elitizmus, amely önmagát a tudatlan tömegekkel, a „covidiótákkal” szemben az ész és józan belátás ritka képviselőjének tudja, és az engedelmességet önértéknek tekintő rendpártiság hívei – gondoljunk a magyar kormány és különösen a miniszterelnök retorikájára, a „beszoktatás” és büntetés szólamaira, amely az engedelmességet olyan alapvetésnek tekinti, amelynek megkérdőjelezése esetén helyénvaló az emberrel éretlen gyermekként, oktalan állatként bánni.

Hiba volna azonban e két felfogást szélsőségeikkel, patologikus megnyilvánulásaikkal azonosítani. Szelídebb formájában e szabadelvűség felhívja rá a figyelmünket:

a járványintézkedések sokakra olyan terheket hárítanak, amelyek idővel ellehetetlenítik az önálló és értékes emberi élet lehetőségét.

Az elszigetelődés, a közvetlen emberi érintkezés hiánya, a lakás és szoba börtöne, a folytonos félelem és az érzés, hogy mindig az államhatalom és polgártársaink fürkésző-ítélkező tekintete előtt cselekszünk, fokról fokra lerombolhatják képességünket, hogy önmagunkat szabadon cselekvő, dönteni képes egyénnek lássuk. Gyakran megjegyzik, hogy a szemrebbenés nélküli engedelmesség: kiváltság. Könnyű azoknak kötelességtudóan bezárkózni, akik saját lakásuk biztonságában, szerető családjuk körében távmunkában képesek megélhetésüket biztosítani. Mindenki más számára a járvány egy orwelli rémálommal egészül ki.

Az engedelmesség mérsékeltebb éthosza ugyanakkor hangsúlyozza, hogy míg a tekintélyelvűség veszélye lehet valós, épp ilyen valós az a veszély, amelyet az engedetlenség jelent. Az önrendelkezés érték, de nem az egyetlen érték.

Jogainkhoz kötelességek társulnak, kötelességek polgártársaink és a társadalom felé: mindenekelőtt a méltányosság kötelessége, hogy kivegyük részünket a társadalmi együttműködés rendszereinek működtetéséből.

Nehéz időkben a társadalom közös terhei is súlyosabbak, de mégis milyen alapon követelhetnénk magunknak a társadalmi együttélés előnyeit, ha nem vagyunk hajlandók viselni terheit? Hogy e terheket méltányosan osszuk el, jogos elvárás. Ám aki azt várja el, hogy e terhek soha – még történelmi jelentőségű globális vészhelyzetek alatt se – gátolják őt a szabad önmegvalósításban vagy naiv, vagy kiváltságos bánásmódot követel magának.

Nem szándékom igazságot tenni e két felfogás között, már csak azért sem, mert úgy gondolom, bizonyos értelemben mindkettő hibás. A szabadelvűség azt rója fel az engedelmesség éthoszának, hogy az nem veszi kellőképp figyelembe a cselekvő egyén érdekeit, túlságosan erős elvárást támaszt vele szemben arra, hogy alávesse magát a jog, a közérdek, a tudományos ráció az egyénhez képest külsődleges, idegen parancsainak. És megfordítva: az engedelmesség éthosza azt veti a szabadelvűség szemére, hogy az túlbecsüli az egyéni önrendelkezés jelentőségét.

A szabadelvűség nézőpontja, ha úgy tetszik, elsőszemélyű, míg az engedelmesség éthoszáé semleges, személytelen. Mindkettőből hiányzik a személyközi, az interszubjektív perspektívája, amelyben világossá válik, hogy

engedelmességgel nem az észnek, az államnak, vagy a köznek tartozunk, hanem egymásnak.

Nem „a közösségnek”, amely egyfajta személyfeletti személyként, istenségként lebeg milliók feje fölött, hanem egyik ember a másiknak közvetlen módon. Ebből a személyközi perspektívából válik világossá, hogy cselekvésünket egymás érdekeinek fényében alakítani nem főhajtás egy külső, idegen hatalom előtt, hanem társas lényként épp úgy legsajátabb lényegünk kifejeződése, mint a független önrendelkezés.

Nem azért kell maszkot hordanunk, távolságot tartanunk, beoltatnunk magunkat, mert a közérdek, vagy az észszerűség személytelen követelménye így rendelkezik, hanem mert tartozunk ezzel mindazoknak, akiknek életére magaviseletünk befolyással bír – nem csupán elvont módon, közösségként, de egyes emberként is. Igaz ez akkor is, ha kapcsolatunk e másik emberrel áttételes és közvetett, ahogy az egy modern tömegtársadalomban természetes is.

Személyközi kapcsolatainkat, legyenek azok bármilyen áttételesek, egy társadalom tagjaiként szükségszerűen a kölcsönösség normája vezérli.

Ahogy én tartozom másoknak azzal, hogy ügyeljek életükre és egészségükre, mások is tartoznak nekem azzal, hogy ne kényszerítsenek rám olyan társadalmi szabályokat – legyenek azok formális-jogiak vagy informálisak –, amelyek pszichés vagy anyagi terheit nem vagyok képes viselni, és amelyek megfosztanak engem emberi képességeim gyakorlásának lehetőségétől.

Ezt a szempontot ritkán látom érvényre jutni a járvánnyal kapcsolatos vitákban. Ennek okát azonban elsősorban nem egyéni jellemhibákban látom, hanem strukturális tényezőkben. A modern társadalmi létezés alapélménye, hogy életünket elidegenedett struktúrák irányítják: mechanizmusok, szabályrendszerek, amelyek fölött – úgy érezzük – nincs hatalmunk, de amelyeknek nagyon is van hatalma felettünk és amelyekkel egymagunk állunk szemben. Az ezen elidegenedett struktúrák által elszigeteltté vált, atomizált személy számára saját érdekei is elsődlegesen mint elsőszemélyű érdekek, a mindenkitől független önrendelkezés, önaffirmáció érdekei jelennek meg. A többiek léte: korlát vagy kényszer, amelynek akár fejet hajtunk, akár ellenállunk, mindenképp saját lényünktől elszakítottként és idegenként értjük meg.

Az elidegenedettség meghaladása az egyén számára semmiképpen sem lehetetlen a fennálló rend keretei között, ám a társadalom egésze számára csak akkor válhat elérhetővé, ha felszámoljuk e rend elidegenítő struktúráit.

Szabadság és engedelmesség szembenállásának társadalmi feltételei vannak, így e szembenállás felszámolásának is.

Ez a feladat ma sürgetőbb, mint valaha, hiszen a világjárványon túl is számos olyan globális kihívással nézünk szembe, amelyek minduntalan felvetik engedelmesség és szabadság problémáját.

Gondoljunk a klímaválságra, ahol szintúgy megfigyelhetjük azok szembenállását, akik klímavédelmi célokból a hadigazdaság, a diktatúra bevezetését sem sokallanák, és azokét, akik számára bármiféle klímapolitikai intézkedés szükségképpen egy elnyomó világállam rémképével fenyeget. E terméketlen diskurzusok meghaladása az emberiség számára mindinkább létszükségletté válik. E meghaladás azonban nem lehet tisztán elméleti: gyakorlati feladatként magában foglalja egy olyan gondolkodásmód anyagi és szellemi feltételeinek megteremtését, amely képes túllépni az engedelmesség és szabadság ellentétén.

Címlapkép: MTI/ Varga György