Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A társadalom önvédelmének történelmi perspektívái

A kapitalizmus fejlődéstörténete társadalmi ellentmondásokra épül. A tőke hatalmának kiépülését és az azzal szembeni társadalmi ellenállásokat Polányi Károly „kettős mozgásként”, ún. ingamozgásként írja le. A társadalom önvédelmi mechanizmusai időszakosan képesek arra, hogy a társadalomból kiágyazódó tőkés gazdasági intézményeket visszaágyazzák, azaz visszavegyék fölöttük a társadalmi ellenőrzést.

Az alábbiakban a tőkés társadalmi viszonyok újraalakulására, történelmi ciklusainak váltakozásaira e társadalmi „önvédelmi reakciókon” keresztül nézünk rá. Ezen belül is a munkából élő emberek egyik legfontosabb önvédelmi intézményére, a szakszervezetre helyezzük a hangsúlyt, valamint arra, hogy az önvédelem kialakításában milyen szerep hárul az államra.

A két intézmény közvetlenül is kapcsolódik egymáshoz, hiszen egy szakszervezet az érdekvédelmet az állam által hozzá rendelt jogosítványokon, vagyis legális úton keresztül képes biztosítani a dolgozók számára. Bár e hozzászólásnak nem témája, de fontos rögzíteni, hogy a munkások önvédelmének sok olyan formája létezett már, amely adott történelmi korszakokban kikényszerült a legalitásból.

Azaz a szakszervezeti forma fontos, de a tőkés társadalmi elnyomással szembeni ellenállás megszervezésének nem az egyetlen formája: a törvényi szabályozás ugyanis egyszerre jelent lehetőséget és korlátot a működés számára.

A munkaerőpiacon kialakult munkaerőhiány és a kelet-európai régióval összevetve továbbra is meglepően alacsony bérek miatt legkésőbb 2017-től kezdve a szakszervezetek erősödését és népszerűségének a növekedését lehet tapasztalni. Mindezt annak ellenére, hogy a jogait és lehetőségeit jelentősen lecsökkentette a 2012-es Munka Törvénykönyve. A rendszerváltáshoz képest meglepően késői időpont oka, hogy ez a szervezeti forma pont azok szemében vált az államszocializmus évei alatt hiteltelenné, majd a rendszerváltást követő években működésképtelenné, akiknek az érdekeit szolgálni hivatott lett volna.

Német szakszervezeti tagok tüntetnek több szabadidőért. fotó forrása: Facebook IG Metall

Az írás Gerőcs Tamás és Pinkasz András hozzászólása az Eszmélet 1989-re vonatkozó körkérdéséhez. Az Eszmélet rendszerváltás 30. témájú beszélgetésére november 6-án 18 órától kerül sor a Gólyában, a Szabad Október keretein belül.

A szakszervezetek társadalmi önvédelmi szerepe Magyarországon az államszocializmus időszakától kezdve erodálódni kezdett. Központosításuk következtében államosították az intézmény érdekvédelmi funkcióját, ezzel azonban éppen a valós (sok esetben az állammal szembeni) önvédelem lehetőségeit üresítették ki.

A helyzet 1989 után, a rendszerváltással sem javult, sőt bizonyos szempontból romlott is. A korábbi központosított rendszert – részben a nemzetközi szervezetek javaslatára – olyan módon decentralizálták, hogy a dolgozói érdekvédelem meggyengült.

Az erős szakszervezetekkel rendelkező országokban (pl. Németországban) tipikusan ágazati szinten szerveződő szakszervezetek vannak, így azok képesek nagy erőt felmutatni a tőkével való tárgyaláskor. Magyarországon azonban a rendszerváltás egy széttöredezett struktúrát hozott létre: ágazatokat széttörő konföderációkat valamint az ágazati helyett gyári szinten aktívabb szakszervezeteket.

A munkás elégedetlenség artikulálásának nehézségeire talán az egyik legérdekesebb magyarországi példa a rendszerváltás idejének szakszervezeti mozgalmához vezet vissza. Az államszocialista rezsim megrendülésekor a gazdasági és politikai elitnek számolnia kellett a növekvő munkáselégedetlenséggel, és mivel a központi állam nem tudott felügyeletet gyakorolni a szakszervezeti mezőben zajló folyamatok fölött, ezért néhány területen sikerült a munkásoknak független érdekvédelmi tömörüléseket kialakítaniuk. Ebben a folyamatban három fontos kezdeményezést említünk: a BAL, a munkástanácsok és a Liga létrejöttét.

A rendszerváltáskor az Eszmélet körül szerveződő baloldali csoport szakszervezeti szövetségesekkel összekötve próbálta mozgósítani a munkásokat, annak érdekében, hogy ne engedjék a gyárakat rossz körülmények között privatizálni, valamint népszerűsítették a munkásönszerveződést. A korabeli sajtó és értelmiség azonban olyan mértékben sugallta a tőkés rendszerbe való visszatérés előnyeit, hogy a munkanélküliség és az infláció együttes veszélyével annak későbbi brutális megvalósulásáig alig számoltak a gyárakban. Így a szervezkedés nem tudott érdemi sikereket elérni, a bekövetkező válság pedig tovább szűkítette az elérhető eredményeket.

A kezdeti próbálkozások sikertelensége miatt a Baloldali Alternatíva Egyesülés (BAL) több tagja – a SZOT utódszervezeteként létrejött MSZOSZ-hez hasonlóan – az MSZP-n belül vagy éppen azzal szorosan együttműködve próbálta meg baloldali irányba alakítani a közpolitikákat. Ezt azonban érdemi kormányzati stratégiává – a pártpolitikai korlátok, és az MSZP tőkés rendszerbe való betagozódása miatt – nem sikerült átváltania.

Hasonló vakvágányra futottak az 1989 környékén megindult munkástanácsok is. Ezek elsősorban a gyárak bezárása és privatizációja ellen jöttek létre, de a vállalatvezetők tulajdonszerzését sem feltétlenül támogatták. Ethoszuk az 1956-os munkástanácsok önrendelkezési elképzeléseire épült. Ezek a munkástanácsok elégedetlenségüket fejezték ki nem csak a korabeli privatizáció miatt, hanem az MSZMP körüli nómenklatúra vagyonmentő intézkedései sem tetszettek nekik, ami viszont így fenyegetést jelentett nemcsak a vállalatvezetők, hanem a SZOT hatalmára is. A munkástanácsok elterjedésével ugyanis megszűnt az akkor még létező szakszervezeti csúcsszerv egyeduralma.

Szabad Október 2019

Mérce és a Gólya idén is megrendezi a Szabad Október fesztivált. Célunk, hogy ’18-at és ’56-ot is megidézve, a baloldali színtér szereplőivel együtt reflektáljunk helyzetünkre.

Beszélgetünk majd ’18-ról, ’56-ról és ’89-ről, lesznek történeti séták és tárlatvezetések. Kiemelt programjainkon pedig olyan kérdésekkel foglalkozunk, amelyeket ma a baloldal kulcskérdéseinek tartunk: a klímaváltozás kérdéséhez a szolidáris gazdaság lehetősége felől közelítünk, és megvitatjuk, hogy mit kezdhet a baloldali színtér az ellenzék 13-i áttörésével. Kelet-európai meghívottainkkal pedig a térségi szolidáris média lehetőségeiről fogunk beszélgetni.

Október 22. és november 10. között mindenkit szeretettel várunk a Gólyában és külső helyszíneken. Katt a linkre!

A munkástanácsok 1991-re átalakították szervezeti működésüket, és az eredeti 1956-os ethosztól eltérően, vagy éppen annak bukásából okulva egy központilag koordinált konföderációba tömörültek, amely végül a konzervatív-nemzeti MDF vezette kormánnyal alakított ki szövetséget 1991 után, ma pedig a Fidesz-KDNP pártcsalád holdudvarába tartozik. Ugyanakkor a konföderáció itt sem tudott a politikai kapcsolatán keresztül érdemi eredményeket elérni.

A Liga alá tartozó szakszervezetek szintúgy ebben az időszakban jöttek létre, és már az első években több százezer korábbi SZOT tagot számláltak. Ezt a csoportosulást is kifejezetten az állampárttól függő SZOT-tal szemben hozták létre. Mivel ez a kezdetektől kvázi konföderációként működött, ennyiben nagyobbak is voltak a helyi érdekérvényesítésen túl mutató politikai ambíciói, mint a még független munkástanácsoknak. A Liga szintén elutasította a spontán privatizációt és a gazdasági nómenklatúra építését, vagyis az MSZMP-vel szemben pozícionálták magukat, és a pártok megalakulásakor az SZDSZ-hez kerültek közel az 1990-es választások idején.

Az SZDSZ-en belül 1989-ben még több ideológiai irányzat is képviselte magát, és a baloldali szárny például kereste volna a kapcsolatot a független munkástanácsokkal még mielőtt azok keresztény-konzervatív irányba álltak. Az SZDSZ-ben közben a liberális piacpárti csoport kerekedett felül, ami végül megakadályozta az ez irányú építkezést. A Ligával kialakított szövetség is csak az MSZP és az SZDSZ között létrejött koalícióig állt fenn, ezt követően a Liga az 1998-ban először kormányra kerülő Fidesz felé orientálódott át.

A szakszervezetek és a politikai pártok közelsége mindegyik esetben értékalapúvá vált.

Ugyanakkor a szakszervezetek érdek- és nem értékképviseletre jöttek létre, és az érdekeiket pedig szemmel láthatóan nem képviselték a pártok.

Az adott történelmi körülmények között még hihető volt, hogy egyes pártok képesek lehetnek a szakszervezetek érdekeinek védelmére, mára azonban látványossá vált, hogy érdemi döntéseknél a pártok az általuk képviselt tőkefrakciók érdekeit képviselik – akiknek pedig többnyire ellentétes az érdeke a dolgozókéval. Mindez a rendszerváltás utáni munkásérdek-képviselet visszaszorulását, és a társadalmi önvédelmi reakciók legyengítését eredményezte. 

Bár a pártpolitika csapdáját legkésőbb a kétezres évek elejére mindegyik szakszervezeti konföderáció megtapasztalta, máig erősebb közöttük az értékalapú elkülönülés és a tartós politikai kapcsolatok megőrzésére vonatkozó igény, mint az érdekérvényesítés jegyében kötött szakszervezeti és politikai koalíciók megerősítése. A 2010 óta zajló magyar nemzeti „szabadságharc” is a nemzeti tőke és a nemzetközi tőke közötti tulajdon újraelosztás története. A dolgozó a nemzeti tőke sikerét az ideológián keresztül, de nem a bérén keresztül érezheti át.

Minden érdemi béremelésért a dolgozóknak maguknak kellett megküzdeniük.

Mindeközben a munkavállalói jogok folyamatos gyengítése vagy a munkabiztonsági előírások leépítése egyre lehetetlenebb helyzetbe hozták nem csak a szakszervezetek működését (gondoljunk csak a 2010-es sztrájktörvény szigorítására), hanem az egyes dolgozók alkuerejét is. Az önvédelmi mechanizmusok gyengülésére utal, hogy a Fideszhez kötődő szakszervezetek ebben az átalakulásban olyan defenzív helyzetbe kerültek, hogy például a Munka Törvénykönyvének 2018-as átírásához (az ún. rabszolgatörvényhez) részben asszisztálni voltak kénytelenek. Az azóta kialakult sikeres béralkuk rámutattak arra, hogy a szakszervezetek csak akkor tudnak eredményt elérni, ha egy nagy és mobilizálható tagsággal rendelkeznek, nem töredezettek értékalapon ágazati szinten, és képesek tiszta formában a dolgozóik érdekében politizálni.

Fotó: Markoszov Szergej, Mérce

A másik fontos tanulság a szakszervezeti mobilizáció kapcsán, amire szintén a 2000-es évek világgazdasági folyamatainak megváltozása hívta fel a figyelmet, hogy az értékkisajátítást és elosztást végző tőke egyre globalizáltabban szervezi meg a termelést, miközben a szakszervezetek tevékenységei – a szabályozói korlátozások miatt – leginkább továbbra is a nemzeti politikai színtérre korlátozódnak. Számos európai szakszervezet ismerte fel az elmúlt években, hogy ki kell lépni ebből a keretből, máskülönben a tőkével szembeni hatékony érdekképviselet, a dolgozók önvédelme számolódik fel.

Fontos hangsúlyoznunk, hogy erre a következtetésre nem valamilyen elméleti konstrukció vezetett, hanem a hétköznapi gyakorlat kihívásai. Jó példa erre a járműipar, amely Európa egyik centrumállamában, Németországban továbbra is az egyik legerősebb ipari tőkefrakció alá tartozik, és a szervezett munkásság is ebben az ágazatban az egyik legerősebb, vagyis az érdekellentétek sokszor ebben a szektorban tőrnek a leglátványosabban a felszínre.

Az elmúlt évek ipari átszervezései, azaz a járműipari tevékenységek jelentős részének – különösen azoknak, amelyek nagyszámú dolgozót érintettek – áttelepítése a kelet-európai régióba, kihívást jelentett nem csak a németországi aktív fémipari dolgozók szakszervezetének (IG Metall), hanem a kelet-európai társszervezeteknek is. Ebben a kontextusban adódott és adódik, hogy a tőke – ez esetben a járműipari cégek – igyekszik kihasználni a dolgozók és érdekképviseleti szervezeteik nemzeti határokon átnyúló töredezettségét.

Az IG Metall szolidaritást vállalt a sztrájkoló Audi-szakszervezettel a 2019-es munkabeszüntetés idején.

A hatékony önvédelem egyik alapfeltétele éppen az, hogy ezek a szervezetek nem egymásra licitálva, egymással szemben próbálnak egy vesztésre álló küzdelmet a nemzeti keretek között megvívni a sokkal globalizáltabb tőkével szemben, hanem előnyükre fordíthatják a szakszervezeti és egyéb munkásmozgalmak határokon átnyúló mozgósító erejét. Látunk ilyen irányú üdvözlendő kezdeményezéseket, és azt gondoljuk, hogy a hatékony érdekképviseletet a jövőben ezen a nemzetközi, de legalábbis regionális (például EU-n belüli) téren kell ellátni, a küzdelmet megvívni.

Bár a fenti tanulságokat a szakszervezetekre fókuszálva rögzítettük, a 2008-as válságot követő évtized számos egyéb tanulságot is hozott, például hogy milyen korlátjai vannak, ha az önvédelmet egy zárt politikai térben, például egy pártban próbálják megvalósítani a dolgozó emberek érdekeit ellátó szervezetek. A nemzetközi fellépés bár szükséges, de nem minden szempontból elégséges feltétele a társadalmi önvédelemnek. Az Európiai Uniót (EU) is a tőkés csoportok szervezték meg, és mint az ipari átszervezés következményeiből, és az azok köré épült politikákból látjuk, máig elsősorban a tőke érdekeit szolgálja.

Az EU-s intézmények bevétele, egyáltalán az uniós politikai színtérre kerülő küzdelmek sem kecsegtetnek gyors és egyöntetű sikerrel. Ha valakinek valaha is kétségei lettek volna e felől, annak a görögországi események, a Sziriza párt betagozódása a tőkés elnyomásba, és ezáltal a valós önvédelem feláldozása egyértelmű példa lehetett, hogy hol vannak a korlátai egy alulról jövő társadalmi önvédelmi kezdeményezésnek a nemzetközi politikai térben.

Az önvédelem részben alulról szerveződő, az emberekkel szoros és közvetlen kapcsolatot fenntartó formái – pl. az említett szakszervezetek – komoly veszteség nélkül nem kikerülhetők. Párt vagy új dolgozói mozgalom alapítása, az államhatalom megszerzése, vagy akár Uniós szervek bevétele a tőkés társadalmi rendszerben csak nagyon nehezen tud működő stratégiává válni, ha egyáltalán azzá tud válni, mert számos helyen a betagozódás, az ingamozgás átbillenésének veszélye áll fenn.

A mindenkori kormányok ugyanis a tőkés világrendszerben a tőkés felzárkózás versenyében menedzselik az országot, ami a dolgozók érdekeivel szemben, érdekeik megosztásával és feláldozásával tud csak megvalósulni. Mint megtapasztalhattuk az elmúlt években is – például a magyar Munka Törvénykönyvének 2018-as szabályozása kapcsán – sok esetben az egyes dolgozói csoportokat, például a közmunkásokat vagy a határozott idejű szerződéses munkavállalókat, a kölcsönzött munkásokat és a teljes állásúakat egymással szemben is megpróbálja kijátszani a tőke (akár a multinacionális vállalatok, akár a hazai burzsoázia, de leginkább mindkettő) érdekében eljáró kormányzat.

A kormányzat a munkavállaló-ellenes intézkedéseit csak egyre álságosabb ideológiával tudja eltakarni. Ennek az ideológiának – ami jelenleg a menekülésre kényszerülő embertársainkat kiáltja ki bűnbaknak – éppen a tőkével szembeni saját önvédelmünk miatt nem szabad felülni. Rosa Luxemburg volt talán az egyik első baloldali gondolkodó, aki már a század elején felhívta a figyelmet, hogy a gyarmati népekkel, a centrumon kívüli tőke kizsákmányolt áldozataival szolidaritást kell vállalnunk, és a dolgozói érdekképviseleteknek a nemzetközi színtéren, annak megfelelő fórumain és szintjein közösséget kell tudni vállalni a világ legmegnyomorítottabb és legkizsákmányoltabb embereivel.

Csak közös fellépéssel gyakorolható az önvédelem, máskülönben a tőke minden eszközt bevet arra, hogy megossza a munkából élő emberek legkülönbözőbb csoportjait.

A társadalmi ellenállás, önvédelem bár a tőkés kizsákmányolás miatt mindig jelen van, de ennek artikulációja, hogy valós rendszerformáló erővé váljon, sőt a tőkés rendszerrel szemben szerveződjön meg, csak nagyon nehezen tud jól kifejeződni. Ha odafigyelünk ezekre a tanulságokra, akkor van esély nem csak egy szélesen vett nemzetközi szolidaritásra, hanem a tőkével szembeni hatékony fellépésre, a legkülönbözőbb hátterű dolgozók társadalmának a mainál erősebb közös önvédelmére.

Budapest – Binghamton 2019.10.10.

Kiemelt kép: MTI/Szigetvary Zsolt
Olvass tovább!