Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Lojális-e vagy?

Mióta elkezdődött az MTA-ügy, számtalanszor találkozom olyan esetekkel, hogy amikor egy-egy első pillantásra nehezen értelmezhető dolog történik, az emberek óhatatlanul arra gondolnak, hogy az egyetlen értelmes magyarázat az események bizarr fordulataira a politikai lojalitásokban keresendő.

Tegnap, a Menet a tudományért tüntetésen is hallottam, hogy valakik arról beszélgettek, ők úgy tudják, az MTA vezetésének a CEU-ügyben tanúsított politikailag illojális magatartása váltotta ki a kormány támadását.

Lehetséges magyarázat ez? Lehetséges, persze. Mivel értelmes szakmai indokokat a kormány még nem hozott fel az átalakítás mellett, az átalakítás módja pedig politikailag meglehetősen problémás, nehéz nem valamilyen bizarr, egyéb megfontolást keresni az események hátterében.

De még ha nem is így lenne, önmagában már az is tanulságos tény, hogy olyan sokak számára teljesen hihető magyarázatról van szó. Megjegyzem, Palkovics miniszter maga is célozgatott az MTA „politizálására”, ahogy annak idején a Figyelő is ideológiai alapú listázással tette le a garasát az egész ügy színtiszta hatalmi politikai megfejtése mellett.

De talán még szórakoztatóbb eset volt, amikor a Magyar Nemzetben megjelent egy neves konzervatív értelmiségi írása, a kutatóhálózat védelmében, mire a független médiában pillanatok alatt végigsöpört a hír, hogy Palkovics miniszter alighanem megkapta a „selyemzsinórt”, hiszen ilyen durva támadás a kormánymédiában csak felső jóváhagyásra jelenhetne meg. Ez ugyan konkrétan aligha volt igaz, de nem csak a kormánykritikus média általános lelkiállapotát tükrözte jól a feltételezés, hanem ismét csak magáét az egész rendszerét, hiszen a miniszter olyannyira komolyan vette a dolgot, hogy az atv.hu-n megüzente az elmúlt évek egyik legbizarabb cikkében, hogy szó sincs selyemzsinórról.

A cikk ezt három különböző helyen ismételte meg, utolsó alkalommal három különböző megfogalmazásban is. Szóval, ha nem is volt „selyemzsinór” a cikk, a jelek szerint akár lehetett is volna a kormány hívei szerint.

Nem a rendszer logikáját értették tehát félre az újságírók, hanem a konkrét esetet. Ezúttal ugyanis nem az történt, hogy a média lojálisan közvetítette a felsőbbség üzenetét, hanem, hogy a lojális média nem kapott felülről utasítást, ami természetesen maga is egyfajta indirekt utasítás, csak bizonyos többértelműséget hordoz magában, s mint ilyen, nem indokolatlanul vált ki pánikot a külső megfigyelőkből és a rendszer robotosaiból egyaránt.

Ez a cikk ugyanakkor nem az MTA-ügyről szól, hanem a lojalitásról, mint politikai jelenségről, és annak szerepéről az Orbán-rezsimben és a hozzá hasonló tekintélyelvű, nem demokratikus politikai rendszerekben. Azt kívánja megmutatni, hogy hogyan válik a lojalitás, ez az alapvető politikai erény a jelenlegi rendszer egyik legfontosabb kötőanyagává, hogyan némítja el, vagy teszi óvatossá az ellenzékieket és kormánytámogatókat egyaránt, s hogy mikor okozhat mégis figyelemreméltóan izgalmas, feszült, kiszámíthatatlan pillanatokat a rezsim számára.

Mi is a lojalitás? Mark Philpnek van egy briliáns esszéje a lojalitásról, amelyben azt hangsúlyozza, hogy a lojalitásnak az a lényege, hogy erőteljes személyes elkötelezettséget és elfogultságot alakít ki bennünk egy ügy vagy személy iránt, ami tettekben is kifejeződik és – s ez a legfontosabb – olyan erős, hogy segít nekünk kitartani elkötelezettségünk tárgya mellett akkor is, ha egyébként józan megfontolások alapján meg lehetne kérdőjelezni lojalitásunk hasznosságát.

Philp kiinduló példája Buharin levele Sztálinnak, a börtönből, amelyben a kivégzésére váró egykori kommunista vezető azt fejtegeti Sztálinnak, hogy bár elfogadja a helyzetét és a perben mindent bűnt magára vállalt, amivel megvádolták, de személyesen nagyon bántaná, ha Sztálin elhinné, hogy ő nem volt hűséges hozzá és a mozgalomhoz.

Ez a példa pedig azért érdekes, mert egyszerre mutatja meg a lojalitás három fontos tulajdonságát: egyrészt, hogy – mint már mondtam is – ellenállóvá tesz  politikai ítélőképességünkkel szemben egy magasabb rendű ügy kedvéért, másrészt, hogy nem éppen mérsékelt erény, azaz kifejezetten szélsőséges helyzetekhez illő, szélsőséges viselkedésre bátorít, s harmadrészt, hogy különösen fontos szerephez juthat olyan politikai viszonyok között, ahol a formális eljárások, szabályok leértékelődnek az informális politikai kapcsolatokkal szemben, mint amilyen a Szovjetunió politikai berendezkedése is volt, s amilyenek általában a tekintélyelvű rendszerek.

Hogy miért van szükség a politikában lojalitásra, azt nagyon könnyű belátni. Mert sokszor kell egymásnak ellentmondó igények között sorrendet felállítanunk, egymással ellentétes érdekek között választanunk, s sem idő, sem elég információ, sem kellően megbízható módszerek nem feltétlenül állnak rendelkezésünkre ahhoz, hogy nagy súlyú kérdésekben állást foglaljunk, miközben nem kerülhetjük el a döntést vagy a cselekvést. A lojalitás ilyenkor leveszi a vállunkról az egyéni, alkalomról alkalomra történő ítéletalkotás terhét, s megkönnyíti, hogy megtegyük azt, amit kell. Sokkal egyszerűbb egy tüntetésen, sztrájkban részt venni, ha nem számoljuk ki a várható előnyök és hátrányok mérlegét, sokkal könnyebb tiltakozni egy igazságtalanság ellen, ha előtte nem tesszük mérlegre, hogy vajon mennyire koherens és megalapozott érvelés áll az igazságtalanság ellen tiltakozásra felhívók szavai mögött. De nemigen léteznének politikai mozgalmak sem, ha sosem keresnénk rövidebb utat az érdekek és eszmék erdején keresztül, egyszerűen csak követve azokat, akikben megbízunk, ragaszkodva azokhoz a társainkhoz, akikkel közösséget érzünk, fáradhatatlanul küzdve egy ügyét, amiben hiszünk.

Viszont éppen ebből fakad a lojalitás veszélyessége is.

A feltételes lojalitás könnyen összekeverhető a hűtlenséggel, állhatatlansággal, gyengeséggel. A lojalitások közötti konfliktusok – hiszen mindannyian számtalan irányban lehetünk elkötelezettek – által kikényszerített választás elkötelezettségeink között vagy épp passzivitás megint csak azt a benyomást kelthetik, hogy valaki sose volt lojális igazán. Ennek megfelelően a lojalitásban mindig benne van a túlzásba vitel lehetősége. A hűséget és önfeláldozást a fanatizmustól és önfeladástól elválasztó határvonal elmosódott és könnyen átléphető. Buharin lojalitása véresen groteszk volt kívülről nézve, ha az ember bizonyos értékválasztások és történelmi helyzetértékelések alapján áll, de is olyan könnyű összekeverni az önfeláldozás évezredek óta ünnepelt példáival. Sajnálatos módon valószínűleg magában a lojalitásban nincs semmi, ami segíthetne minket elválasztani magunkban a jófajta és a rossz fajta lojalitást, aminek valószínűleg az a paradox helyzet az oka, hogy politikai ítélet kérdése, hogy mikor van szükség lojalitásra, viszont a lojalitás éppen ítéleteink felfüggesztését követeli tőlünk.

Erre a problémára a modern liberális demokráciákban az a válasz (ami nem kifejezetten demokratikus elem, sokkal inkább a feudális intézmények fokozatos átlényegüléséből fakad liberális „jogokká”), hogy megengedi és intézmények sorával gondosan körül is bástyázza a többszörös lojalitásokat és a közöttük lévő konfliktusokat.

Nem számolja fel őket, mert formális intézményekkel, ésszerű vitákkal nem lehet megválaszolni azokat a problémákat, ahol végül előlépnek lojalitásaink és azok időnkénti konfliktusai, de legalább pacifikálja azokat. A középkorban a nemesség, a polgárok vagy a polgárok fegyverrel védhették csak meg bizonyos elkötelezettségeiket, ahogy a császár és a pápa is fegyverrel rendezte efféle konfliktusait. Az újkorban a munkásmozgalom, vagy a polgárjogi mozgalmak még mindig időről időre erőszakhoz folyamodva tudták csak védelmezni azokat az ügyeket, amelyekben nem volt lehetőségük engedményt tenni. A liberális demokráciáknak azonban részben a gyakorlata, részben a deklarált célja az, hogy az ilyen szélsőséges konfliktusos helyzeteket a formális intézmények segítségével kiváltsa és így pacifikálja a társadalmat. Így is vannak persze erőszakos tüntetések, s emberek kerülhetnek olyan helyzetekbe, amikor csak a törvények megszegésével, polgári engedetlenséggel, titkos információk kiszivárogtatásával , akár a börtönt is vállalva, stb. tudják feloldani magukban az egymásnak ütköző lojalitási igények közötti konfliktusokat. Egy liberális demokrácia is csak egy politikai rendszer, amelyben a társadalmi konfliktusok nem szűnnek meg, legfeljebb mérséklődik a politikai kifejeződési formájuk, s ezt éppen az teszi lehetővé, hogy a rendszer elismeri és intézményesen védi is a lojalitási konfliktusok létjogosultságát, miközben elvileg a saját magával szembeni lojalitási igényeket mérsékli, azt állítva magáról, hogy tettei, értékei, érdekei alávethetőek a nyilvános igazolás és elszámoltatás igényeinek. Lehet kételkedni abban, hogy ezek mennyire érvényesülnek a gyakorlatban, de a puszta tény, hogy a rendszer ezt állítja magáról, már a lojalitási igény elkerülhetetlen korlátozásával jár.

A lojalitási konfliktusoknak viszont – elvileg – nincs helye egy tekintélyelvű rendszerben. Ennek pedig az az oka, hogy szemben egy liberális demokráciával, a nyilvános igazolhatóságra épülő formális politikai intézmények és eljárások leértékelődnek egy ilyen rendszerben az informális – lojalitásalapú – hatalmi kapcsolatokkal szemben.

Egy ilyen rendszerben egy autonóm intézmény idegen test, amely már a puszta létezésével provokáció a hatalom birtokosaival szemben. Egy ilyen rendszerben minden nyilvános kritika, a hivatalostól eltérő, szokatlan megszólalás gyanús, sürgős megfejtésre váró politikai rejtvény, potenciális fenyegetés, amelynek igazi értelmét csak az fejtheti meg, aki tisztában van az adott kijelentést mozgató lojalitási hálózatokkal.

Ezért gondolhatta mindenki az MTA-ügy kapcsán, hogy valami lojalitási kérdés lehet a háttérben, ezért merült fel a Magyar Nemzet cikke kapcsán a lojalitáskérdés szintén. Egy ilyen rendszerben a lojalitási igény és a lojalitáskonfliktus okozta feszültség átszövi életünk minden pillanatát. Mikor egy vállalkozó felméri, hogy adjon-e be egy pályázatot, ha azon egy rendszerhű vállalkozó is elindul. Ha valaki felméri, hogy elfogadjon-e szívességet a hatalom birtokosaitól, mert nem tudhatja, hogy nem fognak-e cserébe kérni valamit. Ha valaki mérlegelni kezdi, mit írjon ki a Facebookra, mert nem akarja kínos helyzetbe hozni magát és a családját. S persze, ha az ember azt látja, hogy pártpolitikusok vagy közeli barátok kerülnek minden fontosabb intézmény élére a köztársasági elnöki poszttól az Alkotmánybíróság tagjaiig, az Állami Számvevőszék elnökétől a Legfőbb Ügyészig, az Országos Bírói Hivatal vezetőjétől az egyetemi kancellári pozícióikig.

Ha rendre azt látjuk, hogy kormánypárti politikusok nyerik el még az iskolaigazgatói pozíciókat is, ha előbb a miniszterelnök egykori kollégiumi szobatársa lesz Magyarország legbefolyásosabb gazdasági szereplője, majd összeveszésük után a miniszterelnök gyerekkori barátja halmoz fel egyik napról a másikra, nemzetközi méretekben is imponáló méretű, tekintélyes részben EU-forrásokból finanszírozott vagyont, ha a miniszterelnök veje nyer el sorra önkormányzati megrendeléseket és így tovább, akkor nehéz nem arra gondolni, hogy a politikai lojalitás a rendszer hatalmi struktúrájának cementje, nem a pénz, nem az érdek, nem az értékek.

Javíthatatlan optimistaként azt gondolom, hogy a lojalitás központi szerepe egyúttal az efféle rezsimek legnagyobb gyengesége is. A lojalitás ugyanis önfeladást igényel, lemondást, érdekek, meggyőződések megtagadását.

A lojalitásnak ára van. Sokszor: drága ára. És egyáltalán nem magátólértetődő, hogy ezt az árat az emberek mindig készek megadni. Talán csekély vigasz jelenlegi helyzetünkben, de egyúttal örök tanulság is minden zsarnok számára, hogy amikor Nero császár ellen végre fellázadtak a germániai legiók, senki, de senki se volt hajlandó harcolni érte. A császár még jóval azelőtt elmenekült, hogy bárki is fizikailag fenyegetni tudta volna őt, s mint közismert, menekülés közben azzal a sóhajjal fejezte be életét, hogy qualis artifex pereo.

Kiemelt kép: Thaler Tamás, Wikipédia
Olvass tovább!