Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Itt fogunk elszáradni

Az idei nyár szokás szerint ismét az egyik legmelegebb volt, mióta megbízható feljegyzések állnak az emberiség rendelkezésére, tehát a XIX. század második fele óta. Sorra dőlnek meg a hőmérsékleti rekordok, és egész biztos, hogy még csak az elején járunk a kornak, amely átírja tapasztalatainkat arról, hogyan néznek ki az évszakok – és hány van belőlük egy évben.

Az évről évre szárazabb és forróbb nyarak a világ számos pontján korábban soha nem látott súlyosságú természeti katasztrófákat okoznak, egymást érik az aszályos időszakok, másutt pedig a víz, viharok és áradások pusztítanak, emberek milliárdjainak az életét gyökeresen megváltoztatva. Elég csak a Skandináviában, a Mediterráneumban, Ausztráliában és Észak-Amerikában megszaporodó erdőtüzekre, a Dél-Afrikát sújtó szárazságra vagy a rénszarvasokkal fürdőző számikra gondolni, de a sort még hosszan lehetne folytatni.

A 2015-ös párizsi egyezményben foglaltak alapján az azt aláíró országok – vagyis a Föld minden hivatalosan, nemzetközileg elismert országa – vállalták, hogy közös erőfeszítéseik révén az iparosodás előtthöz képest két fok alatt tartják a globális átlaghőmérséklet emelkedését az évszázad végéig. Ambiciózus cél, tekintve, hogy

már napjainkban is több mint egy fokkal melegebb van, és az üvegházhatású szén-dioxid-kibocsátás – mely a felmelegedés egyik fő katalizátora – a hangzatos vállalások ellenére globális szinten egyre csak nő. Kívánatos szintje pedig a számítások szerint inkább a vágyvezérelt gondolkodás, mint a reálisan elérhető eredmények körébe tartozik.

Mellesleg ez a két fokos melegedés is több mint kellemetlen. Az is gyakran felmerül, hogy az Orbán-kormány fő, és az EU egyik fontos témája, a nemzetközi migráció összefügg a klímaváltozással:  a hozzánk érkező menekültek jelentős része közvetlenül vagy közvetve, de a klímaváltozás miatt volt kénytelen elhagyni lakhelyét – egy fokos átlaghőmérséklet-emelkedés mellett.

Az Egyesült Államok Nemzeti Óceán- és Légkörkutató Hivatala (NOAA) szerint 2016 telén az északi féltekén már elérte az átlagos hőmérsékletemelkedés a két fokot, a sark-közeli vidékek pedig ennél is nagyobb mértékben melegednek – ez pedig magával hozza az egyik legnagyobb mumust, a sarkvidéki, „örökké fagyott talaj”, a permafroszt olvadását. Az egyik olyan fejleményt, amit a párizsi egyezményben foglalt célok elérésével szerettek volna megakadályozni.

A néhány évvel ezelőtti tudományos előrejelzések is csupán az évszázad végére prognosztizálták a permafroszt olvadását, melynek fennmaradásában olyannyira bíztak, hogy tíz éve abba építették a norvég Svalbardon a Végítélet-menedéknek is nevezett génbankot, melyben a Földön termesztett haszonnövények magjaiból tárolnak mintákat egy esetleges apokalipszis utáni újrakezdéshez. Idén fel kellett újítani, hogy bírja az olvadást.

Jelenleg tehát az olvadás nagyságrendekkel gyorsabb, mint amire korábban számítottak. Ha pedig kiolvad az örökké fagyott talaj – ami a szemünk előtt zajlik –, akkor nem csupán a svalbardi menedék kerül veszélybe, hanem olyan vírusok és baktériumok olvadnak ki a jég fogságából, melyeket emberöltők, ha nem ezredévek óta nem látott a világ. Mint mikor leolvad a spájzban az öreg Lehel fagyasztó, és az archeológiai rétegek alól előkerül az 1986-os disznóvágásról eltett hurka, benne Csernobil összes emlékével.

Azonban a permafroszt olvadásával ez még a kisebbik gond. Ugyanis a jelenleg a levegőben lévő szén kétszerese van benne megkötve – ennek nagy része metán formájában fog felszabadulni az olvadás során, melynek üvegházhatása a szén-dioxid nyolcvanhatszorosa húszéves időtartammal számolva.

Vagyis attól kezdve, hogy ez, az északi félteke területének huszonnégy százalékát kitevő talaj elkezd felolvadni, olyan gázok szabadulnak ki a légkörbe, melyek jócskán erősítik az üvegházhatást és ezáltal a felmelegedést, minek hatására még több ilyen gáz szabadul fel. És így tovább ciklikusan, míg a teljes permafroszt felolvad, és az összes, jelenleg jótékonyan megkötött anyag ránk borul a hűtőből.

Ha pedig a permafroszt olvadási ciklusa beindul – vagyis most már inkább felpörgésről beszélhetünk – az katalizálni fog egy csomó olyan folyamatot, ami szintén a klímaváltozás következménye és gyorsítója egyszerre. Ilyen például a napfényt visszaverő jégpáncél eltűnése, melynek helyén a sötétebb területek a rájuk szóródó fényt elnyelve jobban melegszenek, mint korábban; az egyre gyakoribb és komolyabb erdőtüzek, melyek a szén-dioxidot elnyelő növényeket pusztítják, és így tovább.

Miközben a tudományos világ és a legtöbb, valamirevaló becsületsüllyesztő rejtői értelemben vett úri közönsége számára egyértelmű és nyilvánvaló, hogy emberi tevékenység okozza a klímaváltozást – melynek folyományaként hosszú és fájdalmas kálvária után, változatos módokon halhatnak szörnyű kínhalált a bolygó kevésbé szerencsés lakosai – annak legnagyobb felelősei és az őket képviselők továbbra is hajlamosak természetes jelenségként hivatkozni rá.

Vagy hárítani a felelősséget. A klímaváltozásért nem azonos mértékben vagyunk felelősek mi, emberek – sokkal nagyobb felelősség terheli a kapitalizmust mint rendszert, melynek elvei szerint a profit és a gazdasági fejlődés fontosabb az embernél és a környezetnél. És most, hogy egyre kézzelfoghatóbb közelségbe kerül és egyre élesebben rajzolódik ki a ránk váró apokaliptikus jövő, még mindig ódzkodnak a politikai döntéshozók a szükséges – bár kétséges, hogy elégséges – döntések meghozatalától.

Bár az ipari forradalom óta nagy mennyiségben égetünk szénhidrogéneket, a klímaváltozásért felelős üvegházhatású szén-dioxid több mint fele az elmúlt negyven évben került a légkörbe. Emellett – bár a kitűzött, két fokos melegedésnek is szörnyű hatásai lennének – a párizsi egyezményt aláíró országok jellemzően nem tartják vállalásaikat, pedig mint az elmúlt évek tendenciáiból látszik, azok se lennének elegek a megfogalmazott célok tartásához.

Hisz a permafroszt olvadását például jóval későbbre datálták akkoriban, nem számolva annak melegedést gyorsító hatásával.

A globális kapitalista rendszer szabályai a komolyabb változások ellen hatnak. Ha egy-egy ország megpróbálná radikálisan visszafogni károsanyag-kibocsátását, nemzetközi szinten versenyhátrányba kerülne – hisz olyan szabályozásokat kellene bevezetnie, melynek hatására a területén végzett ipari termelékenység hatásfoka csökken, ezért az érintett cégek csődbe mennek vagy elköltöztetik üzemeiket máshova, ahol lazább szabályoknak kell megfelelniük. Ez egyébként részben már megtörtént, mikor a nyugati cégek az ipari termelésükkel exportálták – a centrumországokban már elfogadhatatlan extrém kizsákmányolás mellett – a környezetszennyezésüket is, a jóval lazább munkaügyi és környezetvédelmi szabályozásokkal rendelkező perifériaországokba. De láttunk már olyat is, hogy egy nyugati állam kormánya hátráltatta a tőke felelősségre vonását, az ország és a Föld népének érdeke helyett a profitét védve.

A klímaváltozás negatív hatásait sokkal kíméletlenebbül érzik a bőrükön a már egyébként is kiszolgáltatott helyzetben élők, főképp a perifériaországok lakosai, akik közül sokan már jelenleg sem jutnak megfelelő minőségű vízhez, már ha egyáltalán – miközben adott esetben kénytelenek éhbérért, kirívóan szennyező és életveszélyes, nyugati cégek tulajdonában álló termelőegységekben dolgozni. Afelől azonban nem lehet kétségünk, hogy mi, akiknek megvan az az előnyünk, hogy jobb helyre születtünk másoknál, szintén a bőrünkön érezhetjük a megváltozott körülményeket.

Akik megfelelő minőségű és mennyiségű tőke fölött rendelkeznek, akik profitáltak anyagilag azokból a folyamatokból, melyeknek eredményeképp a bolygó jelentős része lakhatatlanná fog válni az elkövetkezendő évtizedekben, azok valószínűleg rég halottak lesznek, mire az igazán súlyos következmények beérnek. Vagy jóval kényelmesebb körülmények közül fogják végignézni a folyamatot, mint azok, akik addig is kizsákmányolt helyzetben voltak.

A klímaváltozást okozó szennyezés ugyan a periférián és a félperiférián összpontosul, de a centrumországokban összpontosuló tőke működéséből fakad.

Így a klímaváltozás elleni harcban nem csupán teljesítőképességük és lehetőségeik, de felelősségük folytán is nagyobb szerepet kell vállalniuk ezen országoknak. A lehetőséget, hogy ugyanolyan élhető bolygót hagyjunk a következő generációkra, mint amire születtünk, már elszalasztottuk. Kérdés, vajon sikerül-e egyáltalán lakható formában megőrizni. Mert a bolygó és azon az élet így vagy úgy túlél. Hogy az emberi civilizációval együtt vagy nélküle – meglátjuk.

Olvass tovább!