Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Milyen Földet hagyjunk az utódainkra?

A klímaváltozás korunk egyik legnagyobb kihívása, amely az egész emberiség számára fenyegetést jelent: az emelkedő tengerek emberek tízmillióit tehetik otthontalanná, az egekbe szökő forróság tömegek halálát okozhatja, a változó klimatikus viszonyok megbonthatják az élelmiszertermelés rendszereit világszerte. Ha a Föld átlaghőmérsékletének emelkedése nem csökken, a bolygó egy jelentős része a következő évszázadra lakhatatlanná válhat az emberek számára.

Mi tehát a teendő? Ez részint tudományos kérdés, amely arra vonatkozik, miféle változásokat kell elérnünk, illetve elkerülnünk, hogy megbirkózzunk ezzel a globális kihívással. Az ipari forradalom előtti 2°C-nál vagy 1,5°C-nál kell megállítanunk a globális átlaghőmérsékletek emelkedését, hogy Banglades ne kerüljön víz alá? Adott másrészt egy politikai-gazdasági kérdés: miféle intézmények és intézkedések a legeredményesebbek. A nemzetközi kormányzati szervek szabályozó mechanizmusai vagy a szabadpiaci „kibocsátáskereskedelem”?

De ezeken kívül filozófiai, etikai kérdések is felmerülnek a klímaváltozással kapcsolatban: Pontosan mit és miért kell tennünk a klímaváltozás kapcsán? Miféle kötelességeink vannak a bolygónk klímájával vagy az eljövendő generációkkal kapcsolatban, miféle elveket kell megvalósítanunk a klímaváltozás elleni küzdelem során? Dominic Roser és Christian Seidel eredetileg németül megjelent könyve (Ethik des Klimawandels. Eine Einführung, WBG, 2013) ezekre a kérdésekre keresi a választ.

Roser és Seidel három klímaetikai kérdéssel foglalkozik: Kell-e egyáltalán tennünk valamit a klímaváltozás (és annak negatív hatásai) ellen? Mennyit kell tennünk pontosan? És miként kell elosztanunk a klímaváltozás elleni küzdelem terheit? Már az első kérdés is meglehetősen furcsának tűnhet. Hát persze, hogy tennünk kell valamit a klímaváltozás ellen! Hogyan is hagyhatnánk annyiban? A válasz azonban korántsem egyértelmű.

1. Kötelességünk-e tenni valamit a klímaváltozás ellen?

A klímaváltozás már napjainkban is sok problémát okoz. Egyre szaporodnak a soha nem látott magas hőmérsékletek okozta egészségügyi problémák és az extrém időjárási jelenségek, szárazságok, viharok. De a klímaváltozás megállítására vonatkozó terveink ezekre a problémákra nem igazán kínálnak megoldást. Még ha nullára csökkentjük is a szén-dioxid kibocsátást a következő ötven évben, és ezzel elkerüljük a klímaváltozás legrosszabb következményeit, a jövő évi hőhullámok és szuperviharok nem maradnak el.

A klímaváltozás megállításának vagy mérséklésének elsődleges kedvezményezettjei nem mi vagyunk, sokkal inkább azok a jövőbeni generációk, akiknek nem kell majd egy olyan bolygón élniük, amelynek a kétharmada lakhatatlan, amelyen nem tudunk elégséges mennyiségű élelmiszert és tiszta vizet termelni, és így tovább. Nevezzük a továbbiakban a klímaváltozás által sújtott jövőbeni Föld bolygót K-Földnek. Vajon számon kérhetik-e rajtunk a jövőbeni generációk, hogy a K-Földet hagytuk rájuk örökül? Vannak-e kötelességeink a jövőbeni generációkkal szemben?

Egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy vannak ilyen kötelességeink: A jövőbeni generációk először is nem léteznek, és nem létező emberekkel szemben nem szoktak kötelességeink lenni. Másrészt nem világos, hogy pontosan mit is kérnének rajtunk számon. Azt, hogy a K-Földet hagytuk rájuk, ezzel pedig megkárosítottuk őket? Ez csak akkor lenne igaz, ha volna egy olyan alternatív helyzet, amelyben megállítjuk vagy mérsékeljük a klímaváltozást, és amelyben ugyanez a jövőbeni generáció nem szenvedi el azokat a károkat, amelyeket számon kér rajtunk.

Csakhogy a nemrég elhunyt brit filozófus, Derek Parfit híres nemazonossági érve szerint nincs ilyen alternatív generáció. Ha csakugyan megállítanánk a klímaváltozást, akkor a K-Földet benépesítő jövőbeni generáció nem létezne. Egészen más emberek laknák a klímaváltozástól nem sújtott jövőbeni bolygót (L-Föld). Gondold meg: mennyi véletlennek, történelmi esetlegességnek kellett összejátszania, hogy éppen te jöjj a világra, és ne valaki más.

Meglehet, ha a történelem számtalan fogaskereke közül az egyik másként mozdul, a szüleid sosem találkoznak. Ha valóban megállítjuk vagy mérsékeljük a klímaváltozást, ennek elkerülhetetlenül olyan következményei lesznek, amelyek folytán egészen más emberek jönnek a világra, egészen másik generáció népesíti be a Földet, mint amely egyébként benépesítette volna.

Tehát még ha mérsékelnénk is a klímaváltozást, a K-Földet lakó generáció nem járna jobban. Más emberek járnának jobban, hisz más emberek laknák az L-Földet. A K-Földet lakó generáció tehát semmit sem kérhet rajtunk számon, hiszen esélyünk sem lett volna az ő sorsukon jobbítani, legfeljebb azt érhettük volna el, hogy más emberek – az L-Földet lakó alternatív generáció tagjai – élhetőbb bolygón lakjanak, de ez rajtuk mit sem segít. A K-Földet és az L-Földet lakó személyek szükségszerű különbsége a generációkon átívelő igazságosság filozófiájának egyik legnehezebb problémáját jelenti.

Roser és Seidel válasza: az, hogy pontosan kikből állnak is a jövőbeni generációk, lényegtelen a kötelességek megállapítása során. Tudjuk, hogy a klímaváltozás megállításának vagy mérséklésének elmulasztása valakik számára mérhetetlen szenvedést, nélkülözést, halált eredményez. Valakik alapvető érdekei fognak sérülni, ha nem teszünk semmit. Ilyen helyzetekben a szóban forgó egyének kiléte lényegtelen: ha tehetjük, kötelességünk elérni, hogy senkinek ne szenvedjenek csorbát az alapvető jogai és igényei.

Ha tudom, hogy egy őrült tudós időzített bombát készít, amely kétszáz év múlva valamilyen szupervírussal árasztja el a világot, kötelességem megakadályozni – ha módomban áll. Nem azért, mert ha ezt elmulasztom, megkárosítom a jövő generációkat – meglehet, ha a tudós nem hozza működésbe a bombáját két évszázad múlva, egész más emberek jönnek világra –, hanem azért, mert kötelességem megakadályozni, hogy bárki is egy gyilkos szupervírus miatt haljon kínhalált, amennyiben ez módomban áll. Márpedig a klímaváltozás nem sokban különbözik a tudós szupervírusától.

2. Mennyit kell tennünk?

Ha mármost csakugyan tennünk kell valamit a klímaváltozás ellen, akkor felmerül Roser és Seidel második kérdése: mennyit kell tennünk? Annyi világosnak tűnik, hogy meg kell akadályozni, hogy a jövőbeni Föld a K-Föld legyen. De milyen Földet kell akkor hátrahagynunk a jövő generációknak? Ugyanolyat, mint a mostani? Jobbat? Vagy elégségesen jót?

Valamivel bonyolultabban így fogalmazhatjuk meg a kérdést: a bolygó adott klimatikus viszonyok mellett bizonyos szintű jólétet tud biztosítani az emberek számára, amelybe beleértődik minden az anyagi bőségtől a tiszta vízhez és levegőhöz való hozzáférésig. A K-Föld kevesebb jólétet tud biztosítani lakói számára, mint a jelenlegi Föld.

A klímaváltozás elleni küzdelem célja, hogy a klímaváltozás mérséklésével vagy megállításával valamekkora jólétet – pontosabban a jólét adott szintjének elérésére való esélyt, lehetőséget – biztosítson a jövő generációk számára. Mekkora jólétet kell biztosítania? Amekkorával mi rendelkezünk (A-Föld)? Többet (B-Föld)? Vagy pusztán elégséges jólétet (C-Föld)?

Nehéz vitatni, hogy amennyiben vannak kötelességeink a jövő generációkkal szemben, úgy legalább elégséges jólétet kell biztosítanunk a számukra. De mennyi az elégséges? Roser és Seidel szerint ezt legkönnyebben az emberi jogok fogalma segítségével ragadhatjuk meg. Elsőre talán furcsának tűnhet a nemzetközi jog e magasztos fogalmát idecitálni, de Roser és Seidel valójában nem a fogalom jogtudományi, hanem filozófiai értelmezésére támaszkodik.

Eszerint az elképzelés szerint minden embert megilletnek bizonyos jogok – függetlenül mindenféle intézményi kerettől, alkotmánytól, nemzetközi szerződéstől. Még ha a civilizáció összeomlik is, és az emberek egy Mad Max-szerű disztópiában róják az országutakat, akkor is joguk lesz ahhoz, hogy mások ne gyilkolják meg vagy hajtsák rabigába őket – ezek emberi jogok, amelyek pusztán azért illetnek meg minket, mert emberi lények vagyunk.

A bolygót akkor és csakis akkor hagyjuk elégségesen jó állapotban a jövő generációkra, ha elégséges erőforrást hagyunk hátra – beleértve a tiszta levegőt, lakható szárazföldet és így tovább – ahhoz, hogy minden ember emberi jogai biztosítva legyenek. Ez kétségkívül ésszerűnek tűnik: ha vannak kötelességeink a jövő generációkkal szemben, akkor nem hagyhatjuk rájuk a földet olyan állapotban, amelyben az emberek alapvető biztonsága, szabadsága, egészsége nem biztosítható. A C-Föld hátrahagyása tehát a minimális cél a klímaváltozás elleni küzdelemben.

De vajon kell-e ennél többet tennünk? Kézenfekvőnek tűnik az a gondolat, hogy nem elég a bolygót pusztán elégséges állapotban hátrahagyni. Legalább olyan jó állapotokat kell hátrahagynunk, mint amilyenek között mi élünk. Ugyan a mai világban korántsem biztosítottak minden ember alapvető jogai, mégis kellő erőforrásokkal rendelkezünk ahhoz, hogy ezeket mindenki számára biztosíthassuk, sőt akár többet is. Az A-Föld által biztosítható jólét szintje magasabb mint a C-Földé. Kötelességünk-e biztosítani a jövőbeni generációk számára, hogy a C-Föld helyett ők is az A-Földön élhessenek?

A válasz nagyrészt azon múlik, mi a viszonyunk a jelenlegi Földhöz. Vegyünk két példát: bérelek egy lakást, amelyről tudom, hogy két hónap múlva kiadják valaki másnak. Kötelességem ezt a lakást olyan állapotban visszaszolgáltatnom, ahogy kaptam, és ezzel nem csak a főbérlőnek, hanem jövőbeni bérlőnek is tartozom. A lakás nem az enyém, csak használom, és semmiféle jogom nincs rá, hogy a jövőbeni használókat a saját érdekemben, a magam javára megfosszam a lakás által biztosítható jólét egy részétől – például azzal, hogy eldugítom a WC-t, vagy neonzöldre festem a falakat.

De lássunk egy másik helyzetet: nagypapa lakást vásárol magának, de idős korához képest meglepően bohém életmódot folytat, így mikor egy sajnálatos házibuli-baleset következtében elhalálozik, unokái egy igencsak lehasznált lakást kapnak örökül. Vajon kötelessége lett volna a nagypapának nem lehasználni a lakását? Nem nyilvánvaló, hogy az lett volna: a lakás az övé volt, azt tehetett vele, amit csak akart. Meglehet, kötelessége volt legalább minimálisan használható lakást hátrahagyni, ha tudta, hogy az unokáknak abban kell majd lakniuk, de semmi több.

A kérdés tehát: vajon birtokoljuk a Földet vagy csak átmenetileg használjuk? A kérdés rendkívül összetett, filozófusgenerációk évszázadok óta vitatkoznak rajta. Vegyük azonban észre, hogy még ha a Földet a jelenlegi generációk tulajdonának tekintjük is, akkor sem nyilvánvaló, hogy a jövő generációknak a C-Földet kell örökül hagynunk.

Vegyük a következő példát: adott egy darab termőföld, ami senkié – bárki szabadon birtokba veheti. Tegyük fel, tudom, hogy csak ketten pályázunk a földre, és azt is, hogy mindkettőnknek ez a termőföld lesz az egyetlen élelmiszerforrása. Teljesen véletlenül én érkezem meg elsőnek. Ha a termőföld egészét birtokba venném, a másiknak nem jutna semmi, ez pedig elég aljas húzás lenne, így aztán kötelességem legalább elégséges mennyiségű termőföldet meghagyni neki. Ha így teszek, nekem így is jóval több termőföldem lesz, mint a másiknak, következésképp több lehetőségem, hogy ne csak egyek, de kereskedjek, pénzt keressek, építkezzek, összességében magasabb jólétre tegyek szert.

Vajon jogom van mindehhez az extra jóléthez? Vegyük észre, hogy e jólétet pusztán azért élvezhetem, mert én értem ide elsőnek. De nem azért értem én ide elsőnek, mert én vagyok a gyorsabb, ügyesebb, én dolgozom keményebben, és így tovább. A vak szerencse műve, hogy nekem van alkalmam felosztani a termőföldeket. Mégis milyen alapon sajátíthatom ki ezt a többletjólétet, és foszthatom meg tőle a később érkezőt? Úgy tűnik, ehhez semmiféle jogom sincs, így aztán kötelességem épp annyit hagyni a másiknak, mint amennyit magam számára kisajátítok. Ez az elv egyébiránt a 17. századi angol filozófustól, John Locke-tól származik.

A Föld és erőforrásainak esete hasonló ehhez az esethez. Meglehet, hogy a termőföld egy részét birtokba vehetjük és saját céljainkra úgy használhatjuk fel, ahogy akarjuk – mint a nagypapa a saját lakását –, de az egészet semmi esetre sem sajátíthatjuk ki; biztosítanunk kell, hogy egy részéhez az utánunk érkezők is hozzáférjenek. De mert az, hogy most épp mi vagyunk itt, a vakszerencse műve, semmilyen elvi alapon nem sajátíthatunk ki többet, mint amennyit hátrahagyunk. Ebből az következik, hogy a jövő generációk számára az A-Földet kell örökül hagynunk.

Ugyanakkor kétséges, hogy kötelességünk-e jobb állapotban hátrahagyni a Földet, mint ahogy számunkra rendelkezésre állt – tehát hogy a B-Föld lenne az elérendő cél. Esetleg arra hivatkozhatunk, hogy minden körülmények között szükséges maximalizálni az emberek számára elérhető jólétet. Ez az álláspont azonban meglehetősen nehezen tartható. Persze nagyon kedves tőlünk, ha jobb állapotban nyújtjuk át a bolygót a jövő generációknak, mint ahogyan „kaptuk”, de ez Roser és Seidel konklúziója szerint nem kötelességünk.

3. Kinek a kötelessége tenni valamit?

Ezzel elérkeztünk a klímaetika harmadik nagy kérdéséhez: pontosan kinek kell intézkednie annak érdekében, hogy a jövő generációk ne a K-Földet, hanem a C- vagy az A-Földet kapják örökül? Kinek a kötelessége megállítani vagy mérsékelni a klímaváltozást, vagy pontosabban: hogyan kell megosztanunk a klímaváltozás elleni küzdelem terheit? (Erről egyébiránt részletesen írtam itt.)

Roser és Seidel két elosztási alapelvet tart a legvédhetőbbnek: (1) fizessenek a felelősök, (2) fizessen, aki tud. Az első igen kézenfekvő gondolatot fogalmaz meg: a klímaváltozásért az üvegházhatású gázokat legnagyobb mértékben kibocsájtó országok felelősek leginkább, így nekik kell a klímaváltozás elleni küzdelem terheit legnagyobb részben viselniük. A második szerint ezzel szemben a klímaváltozás elleni küzdelem terheit annak arányában kell elosztani, hogy ki mennyire képes részt venni ebben a küzdelemben, ki mekkora erőforrásokat képes ráfordítani, függetlenül attól, hogy felelős-e a klímaváltozásért vagy sem.

Mindkét megközelítés mellett és ellen is szólnak érvek. Általában jogosnak ismerjük el azt az igényt, hogy a különféle károk megtérítésének költségeit a károkozók vállalják magukra. Ha eltöröm a vázádat, elsősorban tőlem várható el, hogy vegyek neked egy újat, még akkor is, ha a szomszédodnak van egy rakás felesleges vázája. Ugyanakkor kétséges, hogy az elmúlt évszázadok CO2-kibocsájtásáért mennyiben tehetjük felelőssé a ma élő generációkat. Ha az üknagyapám törte el azt a vázát 1820-ban, vajon mennyire igazságos ezt itt és most számon kérni rajtam?

A második megközelítés szintén összhangban van a felelősségről szóló általános meggyőződéseinkkel: ha valakinek módjában áll segíteni valaki máson, akit ráadásul igen súlyos veszély fenyeget, úgy az illetőnek kötelessége segíteni, éspedig minél inkább módjában áll segíteni, annál erősebb ez a kötelesség. Ha egy gyerek fuldoklik a tóban, én pedig egy képzett úszó vagyok, akinek meg se kottyanna kimenteni őt, kötelességem beugrani érte és kihozni. A barátomnak ugyanakkor, aki nem tud úszni, és nagy valószínűséggel ő maga is belefulladna a tóba, ha megpróbálná kimenteni a gyereket, nem kötelessége a vízbe vetnie magát. Épp így a K-Föld felé sodródó emberiség kimentésének kötelességeit is az egyes országok hozzájárulási képességének arányában kell elosztani.

Felmerül ugyanakkor a kérdés: miként állapíthatjuk meg, melyik ország mennyit képes beleadni a klímaváltozás elleni küzdelembe? El kell-e várnunk például egy országtól, hogy minden olyan erőforrását a klímaváltozás elleni küzdelemre fordítsa, amely nem szükséges az állampolgárok alapvető szükségleteinek kielégítéséhez? Vagy a klímaváltozás elleni küzdelemre fordítható erőforrások köre ennél szűkebb? És mégis mekkora?

A (2) elv ezen felül egy másik problémával is küzd: hiába van számos gondunk az (1) elvvel, nem nyilvánvaló, hogy a felelősség kérdését teljes mértékben száműzhetjük a klímaváltozással kapcsolatos kötelességek elosztásának tárgyalásából. Ha két ország azonos erőforrásokkal rendelkezik, de az egyik lényegesen több CO2-t bocsájt a levegőbe, mint a másik, csakugyan helyénvaló lenne egyenlő hozzájárulást követelni tőlük? Sokak szerint nem.

Roser és Seidel könyve hibrid megoldást javasol. Kiindulópontja az, hogy bár a százegynéhány évvel ezelőtti CO2-kibocsájtást csakugyan nem kérhetjük számon a ma élő generációkon, az adatok azt mutatják, hogy erre nincs is semmi szükség, az üvegházhatású gázok kibocsájtásának legnagyobb része ugyanis az elmúlt évtizedekből származik.

Roser és Seidel úgy véli, az 1980-tól máig történt kibocsájtás nyugodtan számon kérhető a ma élő generációkon, hiszen ebben az időszakban már konkluzív tudományos bizonyítékok álltak rendelkezésünkre a globális felmelegedést illetően.

A szerzők ugyanakkor elismerik, hogy ha a klímaváltozás elleni küzdelem terheit ezek alapján osztanánk el, nem biztos, hogy minden szükséges költség fedezve lenne. Ez azért van így, mert az (1) elv nem követelhet korlátlan hozzájárulást egyetlen országtól sem. Ha Kínának minden 1980 óta kibocsájtott köbméter szén-dioxidért fizetnie kellene, alighanem képtelenné válna arra, hogy kielégítse állampolgárai alapvető szükségleteit, így az elv igazságtalanul nagy terheket róna ezekre az állampolgárokra. Roser és Seidel azt javasolja, hogy a fennmaradó költségeket a (2) elv szerint, a különböző országok hozzájárulási képességének arányában osszák el. Egy ilyen megoldás – úgy vélik – igazságos és praktikusan kivitelezhető lenne.

Természetesen ebben a rövid összefoglalóban lehetetlen volna kimerítően tárgyalni Roser és Seidel gondolatmenetének minden gyakorlati következményét. A könyv számos lényeges kérdését nem érintettem; ilyen például a klímaetika és a politikai döntéshozatal, illetve a demokrácia viszonya. Ám reményeim szerint a fentiek alapján is nyilvánvalóvá vált: a klímaváltozás – mint az emberiség előtt álló legkomolyabb fenyegetés – nem csak tudományos, gazdasági, politikai, hanem filozófiai kérdéseket is felvet. Arra késztet minket, hogy feltegyük magunknak a kérdést, mi az ember viszonya a bolygóhoz, amelyen él, mivel tartozik az eljövendő generációknak, és milyen jövőképet kell kidolgoznia a globális felmelegedés elleni küzdelemben.

Dominic Roser – Christian Seidel: Climate justice. An introduction. Fordította Ciaran Cronin. Routledge, 2017

Az írás a Műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat portálján jelent meg a Bárány Tibor által szerkesztett Kiskáté rovatban.
(Címoldali kép: Pixabay)
Olvass tovább!