Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Naomi Klein: Nem az emberi természet, hanem a kapitalizmus tehet a klímaváltozásról

Valóban az emberi faj kollektív rövidlátásának és önzőségének köszönhető a klímaváltozás, vagy a nagyvállalati és politikai vezetőké a fő felelősség? Naomi Klein kanadai aktivista kérdései a klímaváltozásról, a felelősséghárításról és az elszalasztott lehetőségekről.

Naomi Klein; fotó: Columbia GSAPP flickr

Az elmúlt időszakban a globális felmelegedés valóban megkapta azt a média-figyelmet, amit a megérdemel, háttérbe szorítva azt az érvelést, miszerint a klímaváltozás nem sajtó-téma, hiszen „nincs aktualitása”, és nem hoz megfelelő olvasottsági mutatókat sem. Az újságírók legtöbbször amúgy sem kreálják, hanem követik a híreket – a politikusok pedig nem hozzák fel gyakran a klímaváltozást. A New York Times magazin mégis a klímaváltozás veszélyeinek szentelte egész augusztusi számát, középpontjában a magazinban valaha megjelent leghosszabb publikációjával. Nathaniel Rich ’Losing Earth: The Decade We Almost Stopped Climate Change’ (A Föld elvesztése: Az évtized, mikor még megállíthattuk volna a klímaváltozást) című cikke részletesen tárja fel azt az 1979 és 1989 közti évtizedet, mikor a klímaváltozás mint jelenség először tűnt fel, és amikor az emberiség még megállíthatta volna ezt a folyamatot. A nyolcvanas évekre ugyanis a tudósok egy elkötelezett csoportjának köszönhetően egyértelművé vált, hogy a légkör széndioxid-tartalmának növekedése okozza a bolygó felmelegedését, végül mégsem szabályozták érdemben a kibocsátást.

A fotókkal, ismeretterjesztő videókkal és rengeteg interjúval, anekdotákkal tűzdelt, tanulmány-méretű cikk valójában arról szól, hogy hogyan szalasztotta el az emberiség a lehetőséget a Föld megmentésére. Rich az epilógusban levonja a tanulságot: az emberi természet az, ami idáig juttatott minket.

Az emberi lények, globális szervezetekként, demokráciákként, iparágakként, pártokként, vagy individuumokként egyaránt képtelenek pillanatnyi kényelmük feláldozására annak érdekében, hogy megelőzzék a következő generációk bűnhődését.” – állapítja meg Rich.

Érvelése szerint az emberek többsége jellemzően túlságosan is optimista, cselekedeteiket pedig sokszor  csupán a félelem irányítja – ám mire ez a félelem olyan mértékűvé nő majd, hogy tettekre sarkalljon minket, már túl késő lesz.

Az emberi természet volt az, ami idejuttatott minket, és talán az emberi természet lesz az, ami megment minket. A racionális érveléssel már nem megyünk semmire. Lássuk, mire képes az irracionális optimizmus. Végülis, a reménykedés az emberi természet sajátja.” – zárul az epilógus.

A cikk tézisét megjelenése után több kutató és történész is megkérdőjelezte. Közülük Naomi Klein, a legutóbb Ez mindent megváltoztat című könyvével többedjére is sikerlistákra kerülő kanadai aktivista, aki elemzésében részletesen kifejti annak az álláspontnak az abszurditását, hogy a hiba kollektívan a „miénk” – a miénk, akik túl rövidlátók és önzők voltunk, így most, mintegy büntetés gyanánt, „elveszítjük a Földet”. Valóban lehetséges lenne, hogy az emberiség egésze felel a klímaváltozásért? Létezhet egyáltalán ebben a tekintetben valódi kollektív felelősség? A probléma gyökere nem azoknál a fosszilis üzemanyag-gyártó vállalatoknál keresendő, akik minden klímaváltozással kapcsolatos találkozón döntéshozókként voltak jelen? (Ha tehát mondjuk az Egyesült Államok kormánya a dohányipari cégek képviselőivel tárgyalna a dohányzás betiltásáról, de a tárgyalások nem vezetnének eredményre, akkor az emberek, sőt az emberiség lenne a hibás, mert kollektívan nem képes leszokni a dohányzásról?)

Klein Rich egy másik tételmondatát is kifogásolja, melyen lényegében a cikk egésze nyugszik: Rich szerint a nyolcvanas évek végén a körülmények több, mint ideálisak voltak a klímaváltozás elleni fellépésre. Klein szerint azonban a körülmények nem lehettek volna lehetetlenebbek, hiszen a nyolcvanas évek második fele a „neoliberális keresztes hadjárat” csúcspontját, a kortárs társadalmi-gazdasági ideológia alapján az abszolút szabad piac uralmát jelentette.

Ennek ellenére a globális felmelegedéssel kapcsolatos első sajtó-szenzációk megjelenésének éve valóban 1988 volt. Ebben az évben tartották tudósok és politikusok százai a történelmi jelentőségű, légköri változásokról szóló torontói világkonferenciát, és ez volt az az év is, amikor a Time magazin „az év embere” rovatát rendhagyóan az „év bolygójának”, a veszélyben lévő Földünknek szentelte. A nyolcvanas évek legvégére azonban nyoma sem maradt ennek a típusú hozzáállásnak – valami egyértelműen megváltozott. Rich az emberi természet  rövidlátóságával magyarázza a tragédiát. Klein azonban ehelyett a fenti következtetésre jut, vagyis arra, hogy az az időszak, ami elsőre ideálisnak tűnt a klímaváltozás megfékezésére, valójában nem is lehetett volna alkalmatlanabb erre. Ugyanis

miközben a világ vezetői összeültek, hogy megvitassák a fosszilis üzemanyagok veszélyeit, kirobbant a neoliberális forradalom, ez az új rendszer pedig folyamatos ütközésbe került a környezetvédelmi szabályozások követelményeivel. A szabad piac neoliberális eszméje és a környezetvédelmi korlátozások közti feszültség feloldhatatlan volt.

Nem meglepő, hogy nem lett valódi következménye a ’88-as, üvegházhatású gázok kibocsátásának korlátozásáról szóló törekvéseknek abban az évben, ami később a globalizáció hajnalaként híresült el.

De miért fontos ez a jelenség, annak ellenére, hogy Rich említést sem tett róla a New York Times-ban megjelent cikkében? Legfőképpen azért, mert ha valóban emberi természetünk lenne az, ami elsősorban felel a globális felmelegedésért, akkor nem sokat tehetnénk ellene. Ha viszont arról van szó, hogy egyszerű emberi természetünkkel már a nyolcvanas évek végén megpróbáltuk megindítani a változást, azonban ezt a törekvésünket elsöpörte a szabad piac-párti elit által erőltetett gazdaságpolitika, akkor egészen más a helyzet. Ebben az esetben ugyanis lehetőségünk van a gazdasági rendszer kritizálására, emberségessé tételére, sőt, egy olyan rendszer megalkotására, ami nem engedi meg, hogy a piaci növekedés és a profithajhászás valóban „bármi áron” történjen.

Az emberi természet hibáztatása helyett tehát egészen nyugodtan hibáztathatjuk a kapitalizmust, ez azonban önmagában nem jelent megoldást. Igaz, hogy a profitért folytatott végtelen harc felelős a fosszilis tüzelőanyagok elképesztő mértékű elterjedéséért, és az is, hogy a neoliberális kapitalizmusnak köszönhetjük a nyolcvanas-kilencvenes évek teljes üvegházhatású gáz-kibocsátását, valamint a klímaváltozással szembeni fellépés ellehetetlenítését is. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azonban azt sem, hogy mekkora károkat okozott környezetünknek a keleti blokk autokratikus államszocialista ipara – ennek bizonyítására elég utánanéznünk, hogy mekkorát zuhant a széndioxid-kibocsátás a Szovjetunió összeomlása után.

Ellenben az erős szociáldemokrata hagyományokkal rendelkező országok, például Dánia, Svédország, vagy Uruguay áll a legjobban a környezetvédelmi szabályozások terén.

A szocializmus nem feltételen környezettudatos, de tény, hogy megjelent a demokratikus ökoszocializmus egy új formája, ami talán az emberiség legjobb esélye lehet a kollektív túlélésre.” – írja Naomi Klein.

Klein nem foglalja hatásos prológusba klímaváltozással kapcsolatos prognózisát, üzenete mégis egyértelmű: Nincs értelme keseregnünk az elszalasztott évtizedeken, és a Földet sem most fogjuk elveszíteni. Azonban a veszély valós, és egy új típusú politika, amely a elvezethet minket a biztonsághoz, már meg is mutatta magát. Nincs más hátra, mint rálépni erre az útra.

Klein esszéje végén az előválasztások fényében felhívta az amerikai olvasók figyelmét arra is, hogy az Egyesült Államokban Bernie Sanders-szel az élen már megindult ebben az szellemben egy új, demokratikus szocialista mozgalom. Tagjai az ismeretlenségből előtűnve próbálják kiütni az elit képviselőit a pozíciókból, mint a New York-i, munkásosztálybeli Alexandria Ocasio-Cortez. Ez az új generáció egy “Zöld New Deal” megteremtését követeli – Klein egy ilyen fordulatban látja a megoldást.

A Zöld New Deal (ami, mint fogalom és kezdeményezés 2008-ban jelent meg először) támogatói szerint a Roosevelt által meghirdetett eredeti, az állam aktív munkaerőpiaci szerepére és gazdaságélénkítésre alapuló New Deal-hez hasonlóan újszerű és radikális gazdasági modellre van szükség, hiszen a klímaváltozás valódi hatásainak mértéke legjobban a nagy gazdasági világválság kríziséhez lesz hasonlítható. A Zöld New Deal programjának lényege, hogy az állam a környezetvédelmi, ipari és mezőgazdasági szervezetek összehangolt munkájával és „zöld” munkahelyek megteremtésével levezényli a megújuló energiaforrásokra való száz százalékos áttérést, ezáltal anyagi és környezeti biztonságot teremtve az embereknek.

Olvass tovább!