2026. április 12. sorsfordító politikai esemény volt Magyarországon. De nemcsak politikai, hanem demokratikus esemény is. Történeti előzményeit ezért nem elsősorban 1848-ban, nem 1956-ban és talán még csak nem is 1989-ben kell keresnünk. Sokkal inkább 1968-ban: egy demokratikus körülmények között kibontakozó demokratikus „forradalom” pillanatában.

Persze a hasonlóság csak részleges. 1968 radikális képzeleti, elméleti és mozgalmi eseménysorozat volt. Az utcákon, az egyetemeken, a kultúrában és a mindennapi életben egyszerre jelent meg egy másik világ lehetősége. A mostani magyar demokratikus fordulat viszont éppen ellenkezőleg egyfajta önkéntelen vagy alulinformált forradalomként zajlott le.

Olyan forradalomként, amelyből láthatólag épp a radikális képzelet hiányzott.

Az április 12-e utáni budapesti ünneplésben ez pontosan látható volt. Fiatalok az utcán, eufória, felszabadultság, váratlan közösségi öröm. De ennek az örömnek a forrása nem valamilyen új társadalmi vízió megszületése volt. Sokkal inkább az a rácsodálkozás, hogy egyezik a többség véleménye. Hogy „nem is tudtam, hogy te is ezt gondolod, és én is ezt gondolom”.

A meglepetés vagy váratlanság a radikális politikai események egyik alapvető jellemzője. Marc Richir a forradalmi politika „fenséges” jellegéről beszél:^[1]: arról a pillanatról, amikor a világ korábbi fogalmi keretei hirtelen szétesnek, és valami új válik érzékelhetővé. A politikai esemény ilyenkor nem pusztán intézményi vagy hatalmi fordulat, hanem a közösségi világ egyfajta újrafelfedezése és újra észlelése.

Csakhogy ezt általában megelőzi valamilyen társadalmi „esztétikai” vagy utópikus fogékonyság arra, ami jön vagy jöhet. A mostani magyar helyzetben azonban nem ez történt. Az eufória abból fakadt, hogy a választók először tapasztalták meg egymás véleményét mint közös valóságot. Nem azért lett tömegélmény a politikai változás, mert korábban létrejött volna egy erős közös politikai képzelet, hanem mert

hirtelen láthatóvá vált, hogy sokkal többen gondolják ugyanazt, mint hitték.

Felmerül tehát a kérdés: hogyan lehetséges az, hogy ez az összetartozás és véleményegyezés korábban nem volt nyilvánvaló? Miért nem érzékelték a választók – és különösen a fiatalok – a politikai véleményük közösségét? Mindez különösen furcsa egy olyan korban, amikor a közösségi média minden korábbinál nagyobb hozzáférést biztosít egymás „valóságához”.

Az elmúlt időszak megmutatta, hogy a digitális nyilvánosság nem feltétlenül termel politikai közösséget. Inkább izolált affektusokat, fragmentált felháborodásokat, rövid életű ügyeket és pillanatnyi azonosulásokat hoz létre. A vélemények láthatók ugyan, de a közös politikai valóságérzékelés nem feltétlen áll össze belőlük. A digitális térben mindenki jelen van, mégis mindenki külön úton jár.

Ebben a helyzetben vált meghatározóvá Magyar Péter politikai konoksága és kitartása. Nem elsősorban azért, mert új társadalmi víziót vagy ideológiát adott volna túl az Orbán rendszer lebontásának programján, hanem mert makacsul és kitartóan hitt saját politikai képzeletében. Képes volt azt a nyelvet megtalálni, amelyen a szétszórt elégedetlenség közös valóságként szólalhatott meg. Képes volt a véleményeket politikai közösségépítés nyelvére és cselekvésére fordítani.

Ám a leginkább húsbavágó kérdés mégis csak az, hogy mi lett volna ezzel a most győztes többségi véleménnyel, ha nincs valaki, aki ezt radikálisan képviseli és egy választási procedúrában végigviszi? Mivé lett volna ez az elementáris demokratikus energia, ha politikai becsatornázás nélkül marad? Valószínűleg ugyanaz történt volna, ami korábban: a demokratikus diktatúra folytatásának lelkes vagy beletörődő elfogadása. Ez viszont a politikai valóságértés és önkifejezés deficitjére mutat rá ebben a mostani választásban. És ez azért súlyos probléma, mert nyitva hagyja a demokratikus diktatúra folytathatóságát más formákban, más szereplőkkel vagy más helyzetekben.

A mai magyar társadalmi helyzet persze nem egyedülálló. Globálisan is hasonló folyamatokat látunk. Az érzelmi politizálás korában élünk: a politika egyre inkább indulatok, morális reflexek és affektív azonosulások terepe. Ezek azonban ritkán képesek közpolitikai érzületté vagy társadalmi-politikai tudássá átalakulni. Habermas ezt nevezte volna a racionális diskurzus hiányának, Badiou talán úgy fogalmazna, hogy hiányoznak azok az igazság-protokollok, amelyek lehetővé teszik, hogy az eseményből tartós politikai szubjektum képződjön. A vélemény megragad az efemer, affektív szinten. Vagy puszta indulat marad, vagy valami olyasmi, amit maguk a cselekvők sem vesznek teljesen komolyan. Ezért van az, hogy a hazai rendszerellenes megnyilvánulások gyakran kimerültek a „Mocskos Fidesz” gesztusában. Ez fontos érzelmi kifejezés, de önmagában kevés. Nem válik belőle kritikai gondolkodás, sem a tartós változást garantáló politikai valóságérzék.

Az elmúlt két év tömegmozgósításai ezt a tendenciát elég pontosan mutatták. A gyermekvédelmi ügy, a Pride körüli konfliktusok, a nemzeti ünnepek körüli tiltakozások mind széles körű politikai egyetértést hoztak létre. De ezek a mozgósítások többnyire konkrét ügyek köré épültek. Nem szerveződött köréjük olyan közösségi, társadalmi és politikai valóságképzés, amely hosszabb távon is képes lett volna fenntartani a spontán vagy átgondolt cselekvést. A tiltakozás kohéziós erővé vált, de nem előzte meg és nem kísérte utópikus munka. Nem jött létre annak a képzeleti infrastruktúrája, hogy milyen társadalomban akarunk élni, milyen intézményeket akarunk, milyen szabadságfelfogást, milyen szolidaritást, milyen jövőt.

Pedig a magyar társadalom

2010 óta a politikai katasztrófa árnyékában élt.

A veszély valós volt. A Horthy-korszak és az államszocializmus legrosszabb éveit idéző jelenségek jelentek meg az állami beavatkozások, a média, a kulturális politika, az oktatás és a külpolitika szintjén. A tét nem kevesebb volt, mint egy újabb nemzeti katasztrófa lehetősége: az Európai Unióból való kisodródás, a demokratikus intézmények teljes kiüresedése, a politikai ellenfelek kriminalizálása, a nyilvánosság végleges felszámolása. Ez a veszély azonban önmagában nem volt képes mozgósítani a változást vizionáló társadalmi energiákat.

Mit lehet ebből tanulni? Mindenekelőtt azt, hogy van feladata a progresszív értelmiségnek. Nem egyszerűen az, hogy informáljon vagy felvilágosítson. Ennél sokkal nehezebb és fontosabb feladat áll előtte: megtalálni a választ arra, hogy miként lehet a politikai érzéseket közérzületté transzformálni. Társadalmi „érzés” és „érzék” között a különbség a perspektíva, a lépték és végső soron a szubjektum különbsége. Nem pusztán megalapozott véleményekre van tehát szükség, hanem olyan valóságérzékre és ezt megalapozó történeti érzékre, amely lehetővé teszi a vélemények korrekcióját és önkorrekcióját. Olyan kritikai gondolkodásra, amely képes felülírni a pusztán véleményalapú társadalmi és politikai affinitást. Egy részvételi, részesülő, szolidaritást hirdető társadalmi észlelésmód kialakítása lenne a feladat. Olyan politikai kultúra, amelyben a cselekvők a saját politikai véleményükkel szemben is gyanút fognak, ha a szabadság bizonyos alapértékei sérülnek. Ez lehetne egy újfajta baloldali szerepvállalás kezdete.

De ez nem lehet puszta visszatérés a baloldali politikai tudás, mozgalmiság és autoritás korábbi fogalmaihoz és gyakorlataihoz. Nem lehet egyszerű újra-hasznosítása a korábbi baloldali politikai tapasztalatoknak. Jacques Rancière híres fogalma, „az érzékelhető felosztása” koncepciójának^[2] a magyar választási helyzetre való alkalmazása rámutathat, hogy miről is van itt szó. Rancière szerint egy politikai tér mindig alapvetően meghatározott azáltal, hogy kik láthatók, kik hallhatók, kik jelenhetnek meg benne legitim politikai szereplőként. Az április 12-i magyar választási forradalomban azonban nem a láthatatlanok lázadása történt. Nem azok jelentek meg, akiket korábban senki sem látott. Ellenkezőleg: az online térben nagyon is látható és hallható emberek „önkéntelen” ágenciája vált egyszerre politikailag hatékonnyá.

Ez a demokratikus politikai kultúra mély átalakulásáról árulkodik. A fogékonyság, a jelenlét, a megszólalás és a kifejezés politikai regiszterei átalakulóban vannak. Új típusú társadalmi érzékenység és értékválasztás jön létre. A köz és a közhöz való „köz” tapasztalati modelljei változnak meg. Ebben a folyamatban a digitális és a fizikai tér új konfigurációi válnak meghatározóvá.

Magyar Péter sikere valószínűleg nem keveset köszönhet annak a felismerésnek, hogy a politikai térben nem csupán online, de fizikailag is érdemes jelen lenni. Országjárása azért lehetett sikeres stratégia, mert nemcsak kommunikációs teljesítmény volt, hanem kohézióteremtő erő. A közös térben való testi együttlét tapasztalata olyan politikai közösséget hozott létre, amely a digitális térben nem jelenhetett meg önmagától. Az online jelenlét ugyanis ritkán ad valódi közösségi tapasztalatot. A fizikai jelenlét ellenben képes arra, hogy a szétszórt véleményeket és indulatokat közös valóságérzékeléssé szervezze.

Judith Butler egyik legutóbbi könyvében^[3] a politikai együttlét ilyen performatív tapasztalataira hívta fel a figyelmet. Jól látható, hogy ma már egyre kevésbé az történik, hogy a választott politikai értékek hoznak létre autentikus politikai közösségeket. Sokszor éppen fordítva: a tényleges együttlét tapasztalata keres magának irányadó értékeket. Ezt a tendenciát erősíti fel a fizikai jelenlét. Az érintettség válik közösségi tapasztalattá.

A (baloldali) értelmiségi feladat ezért nem csupán az informálás vagy a felvilágosítás. Sokkal inkább az újfajta társadalmi érzékek diagnosztizálása vagy ezek létrehozása.

A képzelet újrakódolása, vagy azokhoz az új tapasztalatokhoz való felzárkózás, amelyek már most formálják a társadalmat. Ehhez a materiális társadalmi gyakorlatokra való fókuszáláson túl intellektuális gyakorlatokra is szükség van: műhelyekre, kutatócsoportokra, kis közösségekre, egyetemekre, helyi nyilvánosságokra. Olyan terekre és műhelymunkára, ahol a politikai közösségképződés alapviszonyai tanulmányozhatók és alakíthatók a digitális és fizikai térben egyaránt.

A most leköszönő miniszterelnök újfajta „mozgalmi” munkát hirdetett. Ez valójában nem más, mint a politikai élet hatalmi újra-feudalizálásának elnyomó és demagóg gyakorlata. Egy lehetséges baloldal előtt ezzel szemben egészen más feladat áll. Nem pusztán a tiltakozás megszervezése, és nem is kizárólag a hatalom kritikája. Hanem a társadalmi érzékenység mozdítása abba az irányba, amely lehetővé teszi a politikai véleményeket és indulatokat felülíró „képzelet-termelés” hatékony formáinak kialakítását. Demokratikus képzésre van szükség, amely demokratikus képzeteket hoz létre.^[4] Mert ha az április 12-i demokratikus forradalom megmutatott valamit, akkor az éppen az, hogy a társadalomban létezik demokratikus energia. Most már csak meg kell tanulnunk, hogy pontosan, mit kezdjünk vele.