Továbbfejlesztette a Fidesz „nem mi szültük őket” politikáját Kardosné Gyurkó Kata, a gyermekvédelmi nevelőszülői rendszer és az örökbefogadás koordinációjáért felelős miniszterelnöki biztos.

A kormánypárti politikus vasárnap tett közzé egy videót, melyen a drámai hatás kedvéért végig egy kisbabát ringat lassítva, miközben egy anyáról kérdezi a követőit. Hogy a történet fiktív, vagy tényleg létezik-e a nő, és valódi dilemmáról van-e szó, nem derül ki. Csak annyit tudhatunk meg, hogy ez a bizonyos nő három gyereket szült, akiket nem ő, hanem más családok nevelnek, nem tartja velük a kapcsolatot. Most megszületett a negyedik babája, akit viszont haza szeretne vinni. A miniszteri biztos ekkor a kommentelőkhöz fordul:

Te mit tennél, ha egy újszülött sorsa most a te döntéseden múlna? Hogyan döntenél? Csak a jelent néznéd, vagy számítanak az előzmények is?

A kommentelők természetesen ugranak: biztos, hogy nem adnák oda neki a gyereket, nem is anya az ilyen! Ha három gyerekről nem tudott gondoskodni, miért szül még egyet? Miért nem megy anyaotthonba? Törnek elő az indulatok százával.

Persze, ha szigorúan csak a konkrét kérdést nézzük bármiféle társadalmi kontextus, visszakérdezés, háttérinformáció nélkül, könnyű azonnali ítéletet hozni. Bár Kardosné leszögezi, ő nem ítélkezni szeretne, csak beszélgetni, ez nehezen kivitelezhető, ha maga a kérdés ennyire provokatív, mondhatni uszító. Létezhet ilyen anya? Persze. De a kérdés ebben a formában akkor is csak kárt okoz, a népharagra apellál. Ugyanis biztosak lehetünk benne, hogy többségében nem totálisan érzéketlen, alkalmatlan anyák hagyják magukra – vagy kénytelenek magukra hagyni – gyereküket. Sokkal inkább krízisben lévő anyák, akiknek nincs biztos, emberhez méltó lakhatása, mélyszegénységben élnek, nincs munkalehetőség a közelükben, távolabb utazni pedig nincs pénzük, lehetőségük, bántalmazó kapcsolatban élnek, esetleg prostitúcióra kényszerítik őket.

Mégse róluk beszélünk, ráadásul könnyen ellenük is fordítható a közvélemény.

A krízishelyzetek egyre gyarapodó számát igazolja az is, hogy a megélhetési válság mélyülésével látványosan megugrott az elmúlt két évben azoknak az újszülötteknek a száma, akiket nem engedtek haza szüleikkel a kórházból. Ugyanakkor jelentős részük nem mondott le róluk, sőt, látogatták őket, reménykedve abban, hogy még hazakerülhetnek. Miért maradhatnak mégis magukra végül ezek a babák? Ha a rendszernek nem az az elsőszámú érdeke, hogy a gyermek a saját családjában nevelkedhessen, még ha ehhez összetett lakhatási, szociális támogatást is kell adni, a szülő valószínűleg idővel meggyőzi magát is arról, hogy jobb lesz lemondani a gyermekéről, hogy legalább a kórházból kijusson, és esélye legyen egy jobb sorsra.

A kormány reakciója embertelen: először 2024-ben Rétvári Bence belügyi államtitkár, miniszterhelyettes bejelentette, felpörgetik a kórházban ragadt babák örökbeadását. Amennyiben hat héten belül sem az édesanya, sem más hozzátartozó nem jelentkezik a kórházban hagyott gyermekért, úgy a csecsemő lemondó nyilatkozat nélkül örökbefogadhatóvá válik, és elindulhat az örökbefogadási folyamat. Miután ez a könnyítés sem változtatott érdemben a következő évre a kórházi osztályokon elmagányosodó csecsemők számán, a Társaság a Szabadságjogokért pedig a kormány számára igen kellemetlen módon zászlajára tűzte az elszakított babákat és szüleiket érő jogsérelem ügyét, Pintér Sándor tavaly decemberben bejelentette, újabb csecsemőotthonokat hoznak létre, hogy legyen hova befogadni a babákat.

A TASZ információi szerint a 2025-ben kórházban élő 353 érintett csecsemő legalább egyharmada kizárólag szülei szegénysége miatt került ki a családjából. A családbarát kormányzat mégsem a szegény családok helyzetét rendezi, egyszerűbb eltüntetni szem elől több száz kisbabát, akik kizárólag családban kaphatnák meg a törődést, amire szükségük van, nem olyan tömegintézményekben, melyek jobb lett volna, ha soha nem is léteztek volna.

„Nem mi szültük őket, és nem mi hagytuk őket ott”

– kommentálta a belügyminiszter a helyzetet tavaly decemberben éves meghallgatásán, amikor a Telex arról kérdezte, miért nem tudták megoldani még mindig a problémát.

Egyszer egy szakember mesélte nekem, hogy a borsodi faluban, ahol szinte csak mélyszegénységben élő családokkal dolgozik, a szülők az utolsó forintjaikat is a gyerekeikre költik, de buszra nemigen szállnak. Egyrészt azért, mert alig van napi néhány járat, másrészt azért, mert az emberek többsége annyira befordult, vagy annyira erős szégyent érez, hogy fél elhagyni a falut. Előfordul, hogy nem mernek elmenni kapcsolattartásra sem állami gondozásba vett gyerekükhöz. Ilyenkor jobb esetben a gyám – a gyermek érdekét a szabályok elé helyezve – viszi a szülőhöz közelebb eső helyre a gyereket, hogy találkozni tudjanak. A mélyszegénység mélységes apátia is, amit a rendszer egyéni gyengeségnek tekint.

Tavaly épp anyák napja környékén jártam a BMSZKI hajléktalanszállóján, ahol egy mini, 16 négyzetméteres lakást adtak át, amit a szálló lakói vehetnek birtokba egy-két napra családtagjaikkal, köztük sok édesanya is, aki csak így tud méltó körülmények között találkozni állami gondozásba került gyermekével. Általában nem gondolunk a hajléktalan emberekre szülőkként. A hajléktalan nők és anyák pedig végképp láthatatlanok a társadalom számára, így arról sem tudunk például, hogy többségük bántalmazott, vagy hogy sokuk igyekszik kapcsolatban maradni állami gondozásba került gyerekeivel, reménykedik, harcol azért, hogy újra egy család lehessenek.

Azt talán nem kell részletezni, mennyire könnyű fedél nélkül maradni ma Magyarországon – elég egy elhúzódó táppénzes időszak, egy súlyosabb megbetegedés, egy elbocsátás, egy szakítás vagy válás, egy tartozás felhalmozódás, és egy minimálbéres dolgozó – de még az afelett kereső is – rövid időn belül fedél nélkül találhatja magát. Vagy elég simán csak állami gondozottnak lenni: a hajléktalan emberek jelentős része gyermekotthonból kerül egyenesen az utcára 18 évesen.

A családtagok, barátok általában nem képesek hosszabb távon támaszt nyújtani, ha pedig valaki gyerekkel kerül ilyen bizonytalan helyzetbe, a családok átmeneti otthonaiba, anyaotthonokba általában csak nagyon hosszú várólistával lehet bekerülni, korlátozott időre. A magyar kormány ugyanis továbbra sem tiltja a kiskorú gyermeket nevelő családok kilakoltatását, és nem fékezi meg, hogy gyerekeket szakítsanak el a szüleiktől csupán anyagi okok miatt. A gyerekek tehát könnyen állami gondozásba kerülhetnek, a visszaút azonban sokkal nehezebb, ehhez túl kevés az erőforrása a gyermekvédelemnek, egy szállóra kerülő szülőnek pedig végképp. A BMSZKI dolgozói egy felmérés során megkérdezték a szálló női lakóit, mire büszkék, és mik az életcéljaik. Nagyon sokan azt válaszolták, a gyerekeikre, az unokáikra büszkék, és arra, hogy még ha állami gondozásba kerültek is, nagy nehézségek árán, de kapcsolatban tudtak maradni.

Szakemberek arról is meséltek, hogy az érintett anyák tele vannak szégyennel; hogy akár lelkileg is megviselheti őket, ha havi egyszer találkoznak a gyerekükkel, aki egy idegen családban nevelkedik; hogy sokszor az akadályozza őket a (gyakoribb) személyes kapcsolattartásban, hogy nincs pénzük utazni, vagy szégyellik, hogy nem tudnak a gyerekeiknek ajándékot vinni.

„Ez nem ítélet, ez felelősség” – hangsúlyozza Kardosné. De vajon miért mindig a nők felelősségét hangoztatja a kormány? A nők felelőssége a védekezés. A nők felelőssége esemény utáni tablettát szerezni olyan orvosoktól, akik megalázzák és kioktatják őket a „felelőtlenségükért”. A nők felelőssége meghallgatni a szívhangot, ha az abortuszt választják. De a nők felelőssége a demográfiai mutatók növelése is.

A nők felelőssége jókor, jó helyen, jó körülmények közt szülni. Ha nem jön össze, magadra vess.

Annyi élethelyzet, annyi kilátástalan krízis, melyekről a jobb helyzetű rétegeknek kedvezményes hitelt és családtámogatást kínáló kormány tudomást sem akar venni…

Kardosné csak Pintér hírhedt mondatát érvényesíti, ami már a belügyminisztertől is megbocsáthatatlan volt, de egy kifejezetten gyermekvédelemért felelős politikustól annál is vállalhatatlanabb. Hogy mire megy ki az egész? A – nem mellesleg Érdet, Százhalombattát és Tárnokot magába foglaló választókerület fideszes egyéni országgyűlési képviselőjelöltjeként induló – politikus minden bizonnyal tisztában van vele, milyen könnyen átfordul az azonnal ítélő kommentbíróság súlyos általánosításokba, és alakul ki az a közhangulat, hogy bizonyos nők csak úgy potyogtatják a gyerekeket, és valójában az ő felelőtlenségükből telnek meg a gyermekotthonok, az ő kisbabáikat parkoltatják hónapokig kórházi kórtermekben.

A gyermekvállalás valóban felelősség. De egy jó adag szerencse, segítség, működő közszolgáltatások, szociális ellátórendszer, egészségügy, gyermek- és nőjogok védelme is kell hozzá. Nem véletlen, hogy a legdurvább gyermekvédelmi botrányok közepette is azt próbálja megetetni velünk a kormány, hogy nem a rendszer, hanem a nők felelőtlensége miatt szenvednek gyerekek ezrei.